SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 2Sámuel 2:17-23; 3:23-27; 11:15-25; 20:7-11; 1Királyok 1

„Minden útját helyesnek tartja az ember, de az Úr vizsgálja meg a szíveket” (Péld 21:2, új prot. ford.).

Joáb története az erőpolitikáról, ármánykodásról, félreértelmezett lojalitásról, féltékenységről és makacsságról szól. Abban a korban az emberek életét nem biztosította erős központi kormányzat vagy átfogó nyugdíjprogram. Az erős tovább élt, a gyengébbek pedig hamar eltűntek a történelem színpadáról. Izráel nemzetté válása arra az időre tehető, amikor Joáb volt Dávid katonai vezetője. A bírák korára jellemző nemzetségi viszályok és törzsi rivalizálás után a király személye lett az (Saullal kezdődően, majd Dávid és Salamon esetében még inkább), aki egyesítette Izráelt, noha a Biblia beszámolójából világosan kiderül, hogy az évszázadok alatt megszilárdult nemzetségi szemlélet 30 vagy 40 év alatt nem múlt el nyomtalanul. Joáb életét beárnyékolták a különböző háborúk, ellenségeskedések, sőt még a tömeggyilkosság is – amint a Bibliában olvashat­juk.

Valószínűleg mi nem bonyolódunk Joábéhoz hasonló ügyekbe, mégis előfordulhat, hogy története kapcsán szembesülünk saját jellemünk árnyoldalaival. Dávid gyenge-erős emberének, Joábnak a rossz példája által ráismerhetünk saját jellemhibáinkra, amelyektől egyedül Jézus szabadíthat meg.

A Dáviddal rokoni kapcsolatban álló Joáb (lásd 1Krón 2:13-17) volt Dávid csapatainak parancsnoka. Hogy milyen is volt valójában a jelleme, arról Sámuel második könyve 2. fejezetében kapunk először képet. Miután Saul és Jonathán odaveszett a csatában, Júda törzse készen állt királlyá tenni Dávidot. Saul hadseregét Abner vezette, aki valahogy túlélte a végzetes ütközetet, amelyben a király és fiai életüket vesztették.

Abner és Joáb viszonya nem volt éppen felhőtlen. Abner már számtalan hajtóvadászaton vezette katonáit Dávid nyomában, és most esze ágában sem volt királyául fogadni azt, akit mindeddig üldözött. Ezért Saul negyedik fiát, Isbósetet ültette Izráel trónjára (8-9. vers), majd hadat indított Júda és Dávid ellen. Izráel számbeli fölénye dacára azonban Dávid királysága egyre erősödött.

2Sám 2:17-23 szakaszának elolvasása után foglaljuk össze a történteket!

    _____________________________________________________________

Az ütközet idején Joáb öccse meggondolatlanul üldözőbe vette Abnert, aki újból és újból figyelmeztette, de a heves ifjú nem hallgatott rá. Végül Abner önvédelemből megölte. Ezt Joáb képtelen elfelejteni.

Az idő múlásával Abner felméri, hogy a gyengekezű király, Isbóset vezetése alatt semmire nem mennek, ezért átáll Dávidhoz. Majd felajánlja, hogy a többi törzset is ráveszi az átpártolásra (2Sám 3:1-22). Ez éppen Joáb távollétében történt. Joáb visszatérve értesül a fejleményekről, és mindez teljesen felkavarja.

Hogyan fogadja Joáb a változást, amit nem ő kezdeményezett (2Sám 3:23-27)? Mivel indokolja tettét Dávid előtt? Igazából miért ölte meg Abnert (lásd még 2Sám 3:30)? Mit állított Abner szándékáról? Mit árul ez el Joábról?

    _____________________________________________________________

Joáb komolyan úgy gondolta, hogy Dávid érdekét szolgálja Abner megölésével. Ez egy lényeges pontra hívja fel a figyelmet: mérlegeljük tetteinket! Mi a valódi mozgatórugója bizonyos cselekedeteinknek, és mivel próbáljuk magunk előtt igazolni azokat? Hogyan láthatjuk meg a különbséget?

Valószínűleg Dávid akkor nem volt olyan helyzetben, hogy bármit tehetett volna Abner meggyilkolása miatt, még ha nyilvánosan meg is gyászolta, Joáb tettét pedig elítélte (lásd 2Sám 3:28-35). Joáb a későbbi megtorlásnak azzal akarta elejét venni, hogy igyekezett minél inkább a király kegyeibe férkőzni. Nélkülözhetetlenné akarta tenni magát. Kész volt a piszkos munkát is elvégezni Dávid számára. Viszont ha valaki mindenáron pótolhatatlanná akar válni, és nem arra összpontosít, hogy azt tegye, ami helyes, gyakran összeütközésbe kerül lelkiismeretével. Ennek újbóli és újbóli ismétlődésével a lelkiismeret szava egyre halkul, míg az ember képtelen lesz kiállni akkor, amikor annak igazán jelentősége volna.

A bűn lerombolja az ember szavahihetőségét is. Ez többször igazolódott Dávid életében is. A Bethsabéval és Uriás ellen elkövetett bűne miatt Isten ugyan megbocsátott neki, csakhogy ezután már képtelen volt fegyelmezni a fiait. Amikor legidősebb fia megerőszakolja saját féltestvérét (2Sámuel 13. fejezet), kisebbik fia pedig gyilkol (2Sám 13:23-39), Dávid tétlenül áll, hiszen tisztában van vele, hogy az ő lelkét is hasonló bűnök terhelik.

Mit tudhatunk meg Joábról 2Sám 11:15-25 verseiből?

Joábnak is ez a problémája. A kezéhez tapadt Abner vére, így képtelen volt helyesen cselekedni, amikor megmenthette volna egy tisztességes ember életét. Joáb azzal is növelte bűnlajstromát, hogy lényegében Uriás gyilkosa lett. 2Sám

11:17 verséből azonban kitűnik, hogy nem Uriás volt az egyetlen áldozat. Joábmás harcosokat is elküldött, hogy a helyzet hitelesebbnek látszódjon. Isten könyörületes, megbocsát, ha az ember megtér, amint Dávid életéből is tudjuk. Ám a bűnösnek cipelnie kell a hitelvesztés és a kikezdett becsület következményét.

Az előző esetben Joáb engedelmesen teljesítette Dávid parancsát. Most pedig olvassuk el 2Sám 18:5-15 verseit! Itt mit tudunk meg róla? Vajon milyen magyarázatot adhatott tettére?

Érdekes megfigyelni, hogy Dávidnak még a törvénybe ütköző parancsait is teljesítette Joáb, de egy pillanatig sem habozott a király kifejezett akaratának ellenszegül­ni, amikor abból személyes előnye származott. Végtére is, ha Absolon lázadása sikerre jut, valószínűleg Joábot is megölik (2Sám 19:5-6). Úgy tűnik, Joáb kizárólag a saját érdekeit tartotta szem előtt. Milyen könnyű ebbe a csapdába beleesni, nem igaz?

Absolon megöleti bátyját, Amnont, majd elmenekül az országból. Dávid ismét nehéz helyzetben találja magát: Amnon ugyanis megerőszakolta a féltestvérét, Támárt, Absolon húgát. A király képtelen volt igazságot szolgáltatni, mintha lebénította volna saját bűnének emléke. Absolon kézbe vette az ügy elintézését, és – hogy visszaszerezze a család becsületét – bosszút állt a húgán esett erőszakért. (Dávid korában a becsület és a szégyen egyaránt fontos része volt a társadalmi értékrendnek.) Mellesleg Amnon halála után Absolon arra is számíthatott, hogy ő lesz a trónörökös. Dávid szíve majd megszakad. Siratja halott fiát, ugyanakkor hiányzik neki szeretett fia, Absolon is, és azt is jól tudja, hogy bizonyos szempontból az ő bűnére vezethető vissza ez az egész tragédia.

Eközben Joáb úgy határoz, hogy ő is közbelép. Nem tudja eldönteni, hogyan hozhatná szóba a kényes kérdést Dávid királynál, ezért fortélyosan egy tékoai bölcs asszony segítségét kéri.

Sámuel második könyve 14. fejezetében mi az üzenete annak a történetnek, amit a tékoai asszony Isten szeretetéről és a bűnbocsánatról mond el? Mit árul el ez a szakasz Joábról?

Az asszony szájába adott történetből arra következtethetünk, hogy Joáb hallott Istennek a bűnösök iránti nagy szeretetéről. Ám ha mégoly helytálló is volt teológiai ismerete, sajnos csak elméleti tudás maradt. Életét később is a bosszú és a megbocsátástól való elzárkózás jellemezte. Joáb mondhatni immúnissá vált Isten szeretetére. Számára mindennek, még a vallásnak is politikai célja volt, arra használta fel, hogy magát előrébb tolja. Joáb felmérte Absolon esélyeit, és igyekezett a jövendő király bizalmába férkőzni. Csakhogy méltó ellenfélre lelt Absolonban, aki meg sem köszönte neki, hogy hazahozatalát kezdeményezte. Egyszerűen fel akarta használni, és habozás nélkül értésére adta, hogy ő is van olyan „minden hájjal megkent” és veszélyes, mint Joáb. Absolon ugyanis felégette Joáb mezejét, így kényszerítve, hogy megteremtse számára a királlyal való találkozás lehetőségét (2Sám 14:28-33). Ez azért érdekes, mert Joábnak köszönhetően már érlelődött a helyzet, ami idővel kirobbantotta a belháborúhoz vezető felkelést.

Milyen könnyű hagyni, hogy a személyes ambíció, a büszkeség és az uralomvágy legyen cselekedeteink mozgatórugója! Hogyan ismerheti fel az ember önmagában, ha ilyesmi hajtja?

Sámuel második könyve 20. fejezetében milyen szerepben látjuk ismét Joábot? Hogyan akarták katonái elterelni a figyelmet Joáb árulásáról?

    _____________________________________________________________

Amasa Joáb unokatestvére volt (2Sám 17:25), és Absolon őt nevezte ki csapa­tai vezérének. Miután Absolon esetében Joáb semmibe vette Dávid parancsát (2Sám 18:5, 14), a király meg akart szabadulni tőle, és megígérte Amasának, hogy őt teszi meg serege parancsnokának (2Sám 19:13). Végtére is Joáb fondorkodása és gonosz tervei szították Absolon lázadását. Dávid választását nyilvánvalóan nem csupán Joáb iránti haragja motiválta (amiért parancsát tudatosan megszegve megölte fiát); Amasa kinevezése egyben politikai lépés is volt, amivel Dávid megbékélési szándékát kívánta jelezni az Absolonhoz húzó erőknek.

Mit tudhatunk meg 2Sám 20:1-2 verseiből Izráel politikai viszonyairól?

    _____________________________________________________________

Dávid Joábot mellőzve, Amasának ígéri a parancsnokságot. Elküldi seregének összegyűjtésére, hogy le tudják gyűrni az újabb felkelést. Amasa azonban nem végez időben a feladattal, ezért Dávid Abisaiért, Joáb testvéréért küldet. Ebben a válságos helyzetben inkább hozzá fordul, mint Joábhoz. Majd Joáb találkozik Amasával, és Abner meggyilkolásához hasonló módon végez vele is. A könyv írója hangsúlyozza a támadás váratlanságát (2Sám 20:8-10). Joáb hidegvérrel meggyilkolja unokatestvérét, egyszerűen azért, mert átléptek rajta, és többé már nem ő volt az első.

Egyik embere úgy igyekszik igazolni Joáb tettét, hogy kikiáltja: Joáb és Dávid egy oldalon állnak. Elhiteti, hogy aki Dávidhoz hű, az Joábhoz is hű (még ha a király határozottan el is távolodott korábbi hadvezérétől). A Joáb iránti hűség viszont azt jelenti, hogy nem vonhatják kérdőre Amasa meggyilkolásáért.

Figyeljük meg Joáb kétszínűségét, ahogy Amasát tőrbe csalta! Nagyon kell vigyázni, nehogy eláruljuk azt, aki bízik bennünk, és bizalmát kihasználva csúnyán elbánjunk vele! Erre az esetre is tanulságul szolgál Mt 7:12 verse.

Az időzítés tökéletesnek tűnik. Dávid már megöregedett, éjjelente a hidegtől szenved. Egy szép fiatal lányt hozatnak hozzá, hogy szolgálatára legyen. A bibliai beszámoló kiemeli, hogy Dávid nem lép intim kapcsolatba vele (1Kir 1:1-4), ami újabb utalás a király gyengeségére. Dávid „nem ismeré” – nemcsak a fiatal Abiságot, de azt sem tudja, hogy mi történik országában. Legidősebb életben lévő fia, Adónia úgy gondolja, hogy eljött a megkoronázásának az ideje.

Mire készül Joáb Királyok első könyve 1. fejezetében? Még mit tudhatunk meg róla ebből az esetből?

1Kir 1:7 alapján kétség sem férhet hozzá, hogy a puccsnak Joáb az egyik főszervezője. Ismét önkényesen előreszalad és cselekszik, azt gondolva, hogy már elhagyta az ereje az öreg királyt, és nem tehet ellene semmit. Ekkor azonban Dávid – Betshabé és Nátán próféta segédletével – mégiscsak képes cselekedni. Keresztülhúzza Joáb és Adónia terveit, amikor nyilvánosan bejelenti, hogy Salamont választja társuralkodónak.

Úgy tűnik, Joáb teljes egészében kihagyja Istent a számításból. Komoly teológiai ismeretekkel rendelkezik, de mintha semmi jelentőséget nem tulajdonítana Isten létének. Azt hiszi, mindent megtehet, amit csak akar, anélkül, hogy számolnia kellene a következményekkel. Elfelejti, hogy Isten nem olyan, mint Dávid; nem lehet megtéveszteni. A büntetés talán nem éri utol rögtön, de egy nap megkapja jussát – ha nem ebben az életben, akkor az utolsó ítéletkor. Ám már most is gyakran láthatjuk, hogy „amit vet az ember, azt fogja aratni” (Gal 6:7, új prot. ford.).

Salamon nem bünteti meg azért, mert Adóniával szövetkezett, Joáb mégsem mutat megbánást, nem esedezik bocsánatért, hanem újabb összeesküvésben vesz részt. Amikor ez is kudarcba fullad, felmérvén a helyzet súlyát, a szentélybe menekül, és megragadja az oltár szarvait. Megfeledkezik arról, hogy csak azok találhattak menedéket az oltárnál, akik nem előre megfontolt szándékkal gyilkoltak (2Móz 21:14). Meg nem vallott bűnei végül utolérték. Aki karddal élt, valóban kard által halt meg (1Kir 2:28-35).

A cselszövő, nagyra törő, csalárd Joáb minden tette ellenére bocsánatot nyerhetett volna, ha hittel, alázattal és őszinte megbánással fordul az Úrhoz. Mi a helyzet velünk és bűneinkkel? Isten nekünk is megbocsát, ha hajlandóak vagyunk ezt kérni tőle!

„Nemcsak nekünk kell megismernünk az igazságot, hanem engednünk kell, hogy az igazság is áthasson, bennünk legyen, és mi az igazságban maradjunk. Ebben az esetben az életünk és a jellemünk mutatja majd, hogy mit visz véghez bennünk az igazság: megszentel és erkölcsileg alkalmassá tesz a dicsőség országában a mennyei angyalok társaságára. Az igazság a mennyből származik, és ha az ember szívébe fogadja, azonnal finomítani és tisztítani kezdi. Jézus Krisztus hite ugyanis nem engedi, hogy az ember durva, faragatlan, nemtörődöm és szívtelen legyen. A mennyből, Istentől jövő igazság felemeli és megszenteli az embert, udvariassá, kedvessé, gyengéddé és tisztává teszi. Elveszi belőle a kemény szívet, az önzést és a világ szeretetét, megtisztítja a büszkeségtől és az Istennek nem tetsző céloktól” (Ellen G. White cikke, Signs of the Times. 1. köt. 66. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.        Meddig mehetünk el a családunk, munkaadónk és országunk iránti lojalitás jegyében? Ezek valóban mind fontos kapcsolatok az életünkben, de milyen határok között értendőek?

2.        Olvassuk el ismét az előbbi idézetet! Milyen bizonyítékát látjuk annak, hogy az igazság valóban bennünk él? Bár Krisztusra kell figyelnünk, fontos az is, hogy valós képet lássunk magunkról. Hol állunk a hitben (2Kor 13:5)?

3.        A történelem során borzalmas dolgokat műveltek emberek, akik később így védekeztek: „Csak parancsra cselekedtem.” Keresztényként mit tehetünk olyan helyzetben, amikor egyértelműen helytelen dologra akarnak kényszeríteni? Mivel erősíthetjük a hitünket, hogy szilárd maradjon akkor is, amikor olyan paranccsal kell szembeszegülnünk, amiért akár mi, akár szeretteink nagy árat fizethetünk?

4.        Előnyös vagy egyáltalán lehetséges megbocsátani és elfelejteni azt, amikor valaki fájdalmat, kárt okozott nekünk? Mit tanulhatunk az e heti részből a megbocsátásról, ill. az engesztelhetetlenségről és annak következményeiről?

5.        John D. Rockefeller olajmágnás gátlástalan módszerekkel élve vásárolta fel vetélytársai tulajdonát. Arra hivatkozott, hogy azért járnak jól, ha eladják neki a cégüket, mert a későbbiekben majd ő vállalja helyettük a kockázatot. Mintha jót tett volna velük, holott bekebelezte vállalataikat. Milyen könnyű igazolni az erkölcstelen tetteket! Mit tanulhatunk ebből a példából ezzel kapcsolatban?

A MEGOSZTÁS VESZÉLYE

„Lehetetlen dolog, hogy botránkozások ne essenek; de jaj annak, aki által esnek” (Lk 17:1).

„Isten egy népet gyűjt össze, felkészítve őket, hogy egyként, egységben álljanak meg, egyféleképpen szólva, Krisztusnak a tanítványokért mondott imádságát beteljesítve… ’Hogy mindnyájan egyek legyenek, amint te énbennem, Atyám, és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk’ (Jn 17:21).

Folyamatosan kialakulnak olyan kis csoportok, amelyeknek tagjai azt hiszik, hogy Isten csak a kevesekkel van… Hatásuk lerontja és szétszórja, amit Isten szolgái felépítenek… Gyanakodva néznek a népre, amely teljes erővel igyekszik az Isten Igéje szerinti egységre és szilárdan áll a harmadik angyal üzenetében, mert kiterjeszti munkáját és embereket gyűjt az igazsághoz. Úgy tekintenek rájuk, mintha világiak lennének, mert kifejtik hatásukat a világban…

Az egyik ember feláll, mondván, hogy Isten vezeti. Azt a tévtanítást hirdeti, hogy a bűnösök nem támadnak fel… Mások pedig az eljövendő korral kapcsolatban terjesztenek téves nézeteket… Mind teljes vallásszabadságot kívánnak, mindannyian függetlenül járnak el a többiektől, és hirdetik, hogy Isten különlegesen munkálkodik közöttük… Nem józanok; messzire mentek a hamis lelkesedés hevében, és tudjuk, hogy nincs meg náluk az igazság…

Isten nem nézi jó szemmel azokat, akik olyan utat követnek, amivel kiváltják a világ gyűlöletét. Ha egy keresztényt azért gyűlölnek, mert jó cselekedeteket visz végbe és követi Krisztust, megkapja jutalmát. Ha viszont azért válik gyűlöletessé, mert nem úgy viselkedik, hogy megszeressék, mert durva a modora, az igazság kérdéséről veszekszik a szomszédaival, vagy igyekszik a lehető legjobban bosszantani másokat a szombattal, akkor ezzel botránykővé lesz a bűnösök számára, szégyent hoz a szent igazságra. Ha az ilyen ember meg nem tér, ’jobb annak, ha egy malomkövet vetnek a nyakába, és ha a tengerbe vettetik’ (Lk 17:2)” (Ellen G. White: Maranatha. 158. o.).