SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Sámuel 1; 2:1-11, 21; Jób 2:12-13; Máté 6:19-20; Lukács 12:16-21

„És imádkozék Anna, és monda: Örvendez az én szívem az Úrban, felmagasztaltatott az én szarvam az Úrban. Az én szám felnyílt ellenségeim ellen, mert szabadításodnak örvendezek én” (1Sám 2:1-2)!

Sokak számára az önértékeléssel kapcsolatos küzdelmek jelentik a legnagyobb gondot. Mit ér az életünk a világban? Ugyan mit számít egyetlen ember élete a sok milliárd között? Olvasunk háborúkról, amelyekben milliók vesztek oda, gyakran nyomtalanul. Naponta ezerszám születnek és halnak meg az emberek. Roppant nagy, általunk nem befolyásolható erőknek vagyunk kitéve, amelyek átroboghatnak felettünk, olyan könnyen szertefoszlatva álmainkat, mint ahogy egy kamion elsodorja a bogarakat az úton. A mindent elsöprő viharos körülmények között vajon hogyan találhatjuk meg életünk értelmét és célját? Egyáltalán, van értelme létezésünknek? Természetesen a Biblia tanítása szerint igenis van értelme az életünknek! Isten a saját képére teremtett. Értékünket az adja, hogy Ő fontosnak tart. Végül is mit számít, hogy mások mit gondolnak rólunk, ha az egész világot a kezében tartó Isten szeret?! Az Ő szeretete mindennél többet ér!

Anna történetéből újabb képet kaphatunk Istenről, aki bensőséges, személyes szeretettel viszonyul hozzánk, aki meggyőz arról, hogy értékesek vagyunk, még ha a világban könnyű is értéktelennek érezni magunkat.

Miért keserítette el annyira Annát, hogy nem születtek gyermekei, hiszen a férje szerette (1Sám 1:1-16)?

Anna érzései érthetőek voltak, különösen abban a korban, amikor idős napjaira nem tudhatta biztonságban magát az, akinek nem volt fiúgyermeke. A gyermektelenséget Isten átkának tartották. A meddő asszonynak azzal a teherrel kellett élnie a családban és a társadalomban egyaránt, hogy feltehetően Isten átka sújtja. Ez nyilván hatott az énképére és az Istenhez fűződő kapcsolatára, és befolyásolta az emberek ítéletét is. Anna sokat töprenghetett azon, hogy mivel is érdemelte ki a büntetést, miért történt ez vele?

Gondoljunk csak Sára és Rákhel tetteire, szavaira, hogy jobban megérthessük, az Ószövetség világában mennyire kétségbe ejtette a nőket a meddőség (1Móz 16:1-2; 30:1)! Ezeket a verseket olvasva mit állapíthatunk meg érzelmeik mélységéről?

Sára tettét a kor társadalmi szokásainak összefüggésében kell érteni, ugyanakkor ez az eset azt is jól mutatja, hogy milyen rettenetes kétségbeesés vehetett erőt rajta, mekkora terhet cipelt. Ugyan melyik nő bátorítaná a férjét egy másik nővel való viszonyra, hogy gyermekei legyenek? Rákhel keserű felkiáltása is hasonló viharos érzelmekből fakadhatott, mint amilyenekkel Anna küzdött. Annában a féltékenység és saját értékének megkérdőjelezése olyan erős érzelmeket váltott ki, amelyek kirobbantak belőle, amikor az Úrnak kiöntötte a szívét. A helyzetet még csak nehezítette, hogy Anna sem lett fiatalabb. Úgy érezte, a múló idő éppúgy ellene dolgozik, mint ahogy Isten. Nem feledkezhetünk el arról sem, hogy abban az időben a nők elsődleges feladatának a gyermekszülést és -nevelést tekintették. Más karrierre nem volt lehetőség. Egy nő nem válthatott pályát, hogy egy másik feladatkörben teljesedjen ki. Igaz, találunk néhány példát arra, hogy volt női bíra és próféta az Ószövetség idején, de csak akkor, amikor Isten közvetlenül elhívott valakit. Anna úgy gondolta, hogy az élete csak akkor értékes, akkor hagy maga után valamit, ha gyermekei lesznek; máskülönben nem is lehet igazi értelme az életének.

Egy férfi szerint azért halt meg a gyermeke leukémiában, mert ő nem tartotta be a parancsolatokat, különösen a szombat parancsolatát. Ezért Isten megbüntette. Miért rossz ez a felfogás?

Éppen elég lehetett Annának azzal a tudattal élni, hogy Isten átka sújtja, és nem látja az élet értelmét. Emellett még mi nehezítette a helyzetét (1Sám 1:6-7)?

Általában az tud a legjobban megbántani, aki közel áll hozzánk. Nem is csoda, hogy Anna annyira megkeseredett, hiszen Peninna szüntelen provokálta. A bibliaszöveg kiemeli a bántás ismétlődését. Évről évre ugyanaz történt. Érdekes, hogy az Anna vetélytársának tettét kifejező héber szót („bosszantja”, 1Sám 1:6) az Ószövetségben gyakran használták olyan súlyos bűnökre vonatkozóan, amelyek közvetlen isteni beavatkozást váltottak ki (lásd 5Móz 9:18; 31:29). Itt nemcsak egy elejtett rosszindulatú megjegyzésről volt szó. Peninna valószínűleg előre megfontolt, tudatos stratégiával akarta ingerelni Annát, hogy valami ostobaságot kövessen el. Végtére is Elkána érzelmeiért küzdve csakis Annát tekintette vetélytársának (1Sám 1:5). Peninna azért gúnyolódott, hogy fájdalmat okozzon, de sokszor azok is képesek mély sebet ejteni, akikben semmi bántó szándék nincs. Nagy fájdalmaktól szenvedve biztosan már mi is éreztük, hogy még nagyobb sebet ütött rajtunk egy amúgy jó szándékú ember, akinek történetesen kiszaladt valami a száján, aminek nem kellett volna.

Fussuk át Jób könyvének első öt-hat fejezetét! Jób barátai őszintén sajnálták, ami vele történt (lásd Jób 2:12-13), mégis növelték csak a baját. Mivel? Hogyan nem szabad beszélni, ha a másik embernek nagy fájdalma van?

Anyagi javak vagy közeli hozzátartozók elvesztése mély fájdalmat jelent. Megijedhetünk, sőt egészen elcsüggedhetünk egy betegségtől, vagy bizonyos életkörülményektől. Máskor pedig azért érezzük reménytelennek az életet, mert olyan dolgokra vágyunk, amelyek nem teljesülnek. A helyzetet még csak nehezíti, ha a súlyos sebek és nehéz körülmények mellett olyanok vesznek körül, akik mintha szándékosan akarnák elviselhetetlenné tenni az életünket. A teljesületlen vágyak, az állandó feszültség és provokáció hatása alatt Anna sírva öntötte ki szívét Istennek. Időnként valóban szükségünk van arra, hogy felkiáltsunk, és úgy mondjuk el fájdalmunkat Istennek. Amikor az ember „padlóra kerül”, a választ valahol másutt kell keresnie, nem önmagában.

Mi mindennel bátoríthatjuk és segíthetjük azokat, akik most nagy megpróbáltatásokon mennek át? Ha mi magunk lennénk nehéz helyzetben, mit szeretnénk, hogyan viszonyuljanak hozzánk az emberek? Miért ne bánnánk mi is így másokkal?

Természetéből adódóan az ember csak egy bizonyos határig képes tűrni, azon túl valamit tennie kell. Ez egyeseknél értelmetlen, sőt veszélyes lépésekhez is vezethet.

Anna hogyan kezelte a fájdalmát? 1Sám 1:9-16 verseit elolvasva fogalmazzuk meg, milyen lépéseket tett az asszony, hogy enyhítse szenvedését!

Imája nem csak formaság volt, nem is általános „kérlek, segíts rajtam!” ima. A könyv írója fogalmaz úgy, hogy Anna kiöntötte a szívét az Úr előtt (15. vers). A kiöntés szót általában folyadékokra, főleg vérre és vízre vonatkozóan, áldozatokkal összefüggésben használták (lásd 3Móz 4:7, 12, 18, 25 stb.). Az eredeti héber szó még Isten tetteire utalva is használatos: Isten az, aki kitölti az ítéletet, ill. az áldást (Zsolt 69:25; 79:6; Ézs 42:25 stb.). A teljesség és bőség fogalma társul hozzá; bizonyos ószövetségi szakaszokban az imádságra is vonatkozik (Zsolt 42:5-6, új prot. ford.; 62:9-10; JSir 2:19). Az imádság legbensőségesebb formája, amikor az ember teljesen kiönti a szívét, egészen őszinte Istennel, kifejezi legmélyebb fájdalmát és félelmeit. Anna annyira csak az imára figyelt, hogy megfeledkezett a körülötte lévőkről, és arról, amit róla gondolhatnak. Istenbe kapaszkodott, éppen úgy, mint ahogy Jákób sem akarta elereszteni éjjeli támadóját (1Móz 32:26-27).

Mondjuk el, milyen közvetlen következményei lettek Anna imájának (1Sám 1:17-18)!

Isten nem mindig válaszol azonnal az imáinkra, de abban biztosak lehetünk, hogy ha kiöntjük előtte szívünket, meghallgat és válaszolni is fog (Zsolt 37:4), akkor és ahogyan jónak látja. Ebben reményt és bizalmat találunk, miközben arra várunk, hogy meglássuk, hogyan vezeti az Úr az életünket.

1Sám 1:11 versében Anna különösen nagy fogadalmat tesz. Ha Isten meghallgatja az imáját, és fia születik, a fiút Istennek adja. Az Ószövetségben sokan tettek fogadalmat az Úrnak, ami gyakran az istentisztelethez kapcsolódott, és az imádsággal, Isten dicsőítésével egy kategóriába tartozott.

Anna fogadalma óriási: lemond a remélt fiúgyermekről. Vajon hogyan hat ez szerepére Elkána feleségeként, valamint a szélesebb családi körben?

Szoktunk örömünkben énekelni? A Bibliában többször is olvashatunk arról, hogy emberek dalra fakadtak életük kiemelkedően fontos pillanataiban. Miriám és Izráel asszonyai énekelni kezdtek a Vörös-tenger partján Isten hatalmas szabadító tette után (2Móz 15:20-21). Debora és Bárák magasztalja Istennek a királyok és hadseregek feletti hatalmát (Bír 5:1-31). Amikor Mária felkeresi rokonát, Erzsébetet, énekkel dicséri Istent és a megváltási terv nagyszerűségét (Lk 1:46-55). Az itt felsorolt, különböző történelmi helyzetben és meghatározott körülmények között elhangzott énekekben megfigyelhető egy közös nevező: mind azt írják le, hogy mi történik, ha Isten beleavatkozik az emberiség történelmébe, és válaszol gyermekei könyörgésére.

Mi volt 1Sám 2:1-11 verseiben Anna énekének fő témája?

Anna ekkor már nem kételkedett abban, hogy Isten éppúgy uralja az ő életének körülményeit, mint a történelem eseményeit. Így egészen más szempontból látja a helyzetét. Azok a dolgok, amelyekért mások küzdenek, amelyeket változhatatlannak vélnek, valójában igencsak bizonytalanok, holnapra akár el is tűnhetnek. Énekében Anna meglepő ellentétekkel hangsúlyozza, hogy az élet körülményei nem mindig olyanok, mint amilyennek látszanak. Az erős harcos nyila eltörik, míg a gyengét Isten „erővel övedzi fel” (1Sám 2:4). Az általunk értékesnek vélt dolgok gyakran nem annyira tartósak, mint ahogy gondoljuk.

Anna megértette: az igazi biztonság nem a körülményektől függ, hanem attól, hogy ismerjük Istent, aki nem változik. Az Ő szemében mindannyian különlegesek vagyunk. Ő ad értéket az életünknek.

Anna énekének 6. verse hallatán többen megütköznek. Hogyan értsük ezt a részt? Vajon Isten önkényesen dönt arról, hogy mikor kedvez és mikor ítél? Ezt és az ehhez hasonló verseket csak akkor érthetjük meg, ha megismerjük, mi az Ószövetség alaptétele az élettel kapcsolatban. Egészen más, mint a modern világkép, hiszen azon az állításon nyugszik, hogy Isten teremtette az életet, és mint Teremtőnek, jogában áll kedve szerint cselekedni teremtményeivel. Más szóval, nincs a földön nála hatalmasabb. A bibliai világkép értelmében tehát Isten még a rossz dolgok felett is rendelkezik. A Biblia írói ezt a szempontot gyakran úgy fejezték ki, mintha Isten tevékenyen részt venne az emberiséget sújtó rossz dolgok megtervezésében, más szóval, mintha Ő „tenné” azt, amit megenged.

Bár Anna énekelve megy ki a templomból, a kis Sámuelt is otthagyja. Már nincs rajta a meddőség bélyege, mégis üres házba tér haza. Vajon ki gondoskodik majd róla idős korában? Hiszen a fiát Istennek szentelte, hogy az Úr dolgaival foglalkozzon. Istennek adta legféltettebb kincsét, egyszerű hittel, bízva. Ebben az értelemben Anna Ábrahámra, egy másik bibliai hősre emlékeztet, aki kész volt Istennek áldozni fiát. Amint már utaltunk is rá, az Ábrahámnak és Sárának adott isteni ígéret a meddőség hosszú időszaka után teljesedett csak be. Ábrahám hitének próbája akkor következett be, amikor a fiú már nagyobb volt, Anna azonban még a gyermek születése előtt megfogadta, hogy ha fia lesz, az Úrnak adja. Miután a kicsit elválasztotta, elvitte Silóba. El tudjuk képzelni, milyen érzések kavaroghattak az anyában, amikor búcsút intett fiának? Emellett még azzal is számolnia kellett, hogy nem volt túl jó a helyzet Éli családjában. Ki lesz hát a kis Sámuel mentora és tanítója?

Mivel jutalmazta meg Isten Annát hitéért és szeretetéért (1Sám 2:21)?

Anna megtagadhatta volna, hogy az Úrnak adja a fiát, és ragaszkodhatott volna hozzá, mint biztonsága egyetlen zálogához. Mégis az Úrnak adta a gyermeket. Később nemcsak másik 5 gyermeke született, de tettével Sámuel életére is nagy hatást gyakorolt, aki idővel Isten prófétája, Izráel egyik legnagyobb tanítója és vezetője lett.

Milyen veszély leselkedik ránk, ha mindent meg akarunk tartani magunknak (Mt 6:19-20; Lk 12:16-21)?

Istennek az a szándéka, hogy ha bármit átadunk neki, azt megtöbbszörözi, és egészen új dimenzióba helyezi, ahogy még álmunkban sem gondoltuk volna. Anna megtanulta, hogy legnagyobb kincseinket Istennek átadva tudhatjuk igazán biztonságban. Amit magunknak halmozunk fel, az egy szempillantás alatt elveszhet. Anna tudta, hogy minek számít Isten szemében. Azért volt képes az Úrnak adni fiát, mert felismerte saját értékét.

Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy csakis Isten kegyelmének és jóságának köszönhetjük mindazt, ami a miénk és amivé lettünk! Hogyan segíthet ez a gondolat készségesen visszaadni az Úrnak azt, ami Őt illeti, és nemcsak a saját dolgaink gyarapítására törekedni? Milyen következtetésre juthatunk arról, aki csak magára gondol? Milyen a jelleme? Miért nem tud Istenben bízni?

„Szülők! Ajánljátok fel gyermekeiteket az Úrnak, állandóan figyelmeztetve őket arra, hogy az Úrhoz tartoznak, Krisztus nyájának bárányai, akikre a Jó Pásztor vigyáz. Anna az Úrnak ígérte Sámuelt, akiről ezt olvashatjuk: ’Sámuel pedig fölnevekedék, és az Úr vala ővele, és semmit az ő ígéiből a földre nem hagy vala esni’ (1Sám 3:19). Izráel e prófétájának és bírájának példájából láthatjuk, milyen lehetőség áll az Istennel együttműködő, feladatukat elvégző szülők gyermeke előtt” (Ellen G. White: Counsels to Parents, Teachers, and Students. 143. o.).

„Milyen nagyszerű lett Anna jutalma! Micsoda bátorítás rejlik hűségének példájában! Isten minden édesanyára felbecsülhetetlen értékű alkalmakat, kimondhatatlanul drága befolyást bíz. A fárasztó hétköznapi teendőket tekintsék nagyszerű és nemes munkának! Az édesanya kiváltsága, hogy hatásával áldására legyen a világnak, és ezzel saját magának is örömet szerezzen. Így napsütésben és árnyékban egyaránt egyenes úton vezetheti gyermekeit fel a dicsőséges hegytetőre. Csak akkor remélheti azonban, hogy az isteni példa szerint formálja gyermekei jellemét, ha ő maga is követni igyekszik Krisztus tanításait. A világban annyi minden vezethet rossz útra. A fiatalokat erősen befolyásolja a kor divatja és szokása. Ha az édesanya nem tanítja, vezeti és fékezi kellően gyermekeit, a gyermekek természetes módon a rosszat fogadják el, és a jótól elfordulnak. Minden édesanya gyakran járuljon a Megváltó elé ezzel az imával: ’Taníts meg arra, hogyan vezessük a gyermeket és mit tegyünk!’ Fogadja meg az Isten Igéjében olvasható tanítást, és szükségletei szerint megkapja a bölcsességet” (Ellen G. White: Conflict and Courage. 138. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.     Van valaki a gyülekezetben, aki családi vagy saját életében nehézségekkel küzd? Mivel segíthetünk neki egyénileg vagy közösségileg? Mennyi áldozatot vagyunk hajlandóak hozni azért, hogy segíteni tudjunk?

2.       Mi mindenért bélyegzik meg az embereket társadalmunkban, tehát mi az, amit rossznak mondanak? Vajon olyasmit ítélnek el, amit Isten is rossznak tart? Egyházunkat nem fenyegeti az a veszély, hogy Isten értékítéletével ellenkezően, inkább a társadalmi gondolkodást követve mi is ítélkezünk? Milyen példákat tudunk felsorolni arra, amikor éppen ez történt? Hogyan lehet megkülönböztetni a társadalmi és a bibliai értékrendet?

KÁRÁSZ IZABELLA:

A FÉNY VISSZATÉR