SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 4Mózes 13, 14; Józsué 14; Bírák 1:12-15

„Várja lelkem az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, az őrök a reggelt. Bízzál Izráel az Úrban, mert az Úrnál van a kegyelem, és bőséges nála a szabadítás” (Zsolt 130:6-7)!

Tanúja lehetett a legboldogabb időszaknak, de a legnehezebbnek is. Káleb tudta, hogy milyen a szolgasor. Ott volt, amikor az Úr erős kézzel kivezette népét Egyiptomból. Látta, amint a tenger megnyílt Izráel előtt, majd elnyelte az egyiptomi szekereket és hadsereget. Izráel soraiban volt, amikor Mózes lehozta Isten törvényét a Sínai-hegyről. Az elsők között pillantotta meg Kánaán földjét. Nem a saját hibájából ugyan, de élete virágát az izraelitákkal együtt a pusztai vándorlással töltötte. Látta, amint nemzedékének tagjai sorra meghalnak a pusztaságban. Igaz, megöregedve, de beléphetett Kánaán földjére, és még akkor is kitűnt bátorsága, Istenbe vetett hite.

Káleb olyan vezető volt, aki inkább a színfalak mögött tevékenykedett, mint a nagyközönség előtt. Ezen a héten szelíd vezetői stílusával ismerkedünk meg. Személyében kiemelkedő vezetőegyéniséget láthatunk, aki kész volt kockázatot vállalni és példát mutatni. Nagylelkűség jellemezte, és bátorította a fiatalokat a vezetővé válásban. Káleb számos jó tulajdonsága mellett kibontakozik előttünk egy történet, ami igencsak sokat mond nekünk, akik a föld történelmének vége felé élünk, várva, hogy megérkezzünk a mennyei Kánaánba.

Mintegy 15 hónapja vonult ki Izráel Egyiptomból. Sátraik Kánaán határától nem messze, Párán pusztáját tarkítják. Az emberek izgatottan várják, hogy megláthassák az országot, ami hamarosan az otthonuk lesz. Isten utasítására 12 kémet választanak. Kálebet a Kánaánt kifürkésző, 12 tagú csapat egyikének jelölik, Júda képviseletében. A kémek 40 napot töltenek az ország felderítésével, majd visszatérnek, hogy beszámoljanak a népnek.

Milyen tanulságot vonhatunk le 4Móz 13:26-14:2 verseiből azzal kapcsolatban, hogy mit jelent hitből élni és nem látásból?

A kémek magukkal hoztak valamit, amit az emberek láthattak, megszagolhat­tak és megízlelhettek. Mind a 12 kém ugyanazokkal a tényekkel szembesült, mégis egészen eltérő következtetésre jutottak. Tízen azt mondták a jól termő földek és nagy városok láttán, hogy az egykori rabszolgák kóborló népe semmi szín alatt nem lesz képes elfoglalni azt, sorsuk tehát megpecsételődött. Teljesen megfeledkeztek arról, hogy nem állhatnának az Ígéret Földjének határán, ha nem történtek volna olyan csodák, mint az egyiptomi csapások, a Vörös-tengeren való átkelés, a sziklából fakadó víz, a manna, amit már több mint egy éve kaptak. Mindezt Isten adta nekik, ők azonban valamiért mégsem bíztak benne és ígéreteiben; a szemmel látható alapján ítéltek, nem pedig Isten ígéretei szerint. Milyen könnyen beleeshetünk mi is ugyanebbe a hibába!

Konkrét következménnyel jár ránk nézve az, amit látunk és ahogyan a látottakat értékeljük. Napi döntéseink építőkockáit képezi, ahogyan magyarázzuk a „tényeket”, és ezek a „tények” gyakran befolyásolják az érzelmeinket. Csak mese, hogy hihetünk bármit, amihez kedvünk van, mondván, hogy egyáltalán nem hat ránk az, amiben hiszünk.

Ha a „tényeket” Isten Igéje nélkül vizsgáljuk, akkor olyan magyarázatokat találunk, amelyek Istentől eltérítenek és hitünk elvesztését okozzák. Ha viszont a „tényeket” Istennel vizsgáljuk, olyan bizonyítékokat találunk, amelyek segítenek bízni Istenben és megerősítik hitünket.

Miért olyan könnyű hit nélkül úgy élni, hogy „hiszem, amit látok”? Mikor fordult elő utoljára, hogy a mai részben olvasottakhoz hasonló dolog történt velünk? Mit tettünk akkor? Mit tanultunk az Istenbe és ígéreteibe vetett bizalomról akkor, amikor a „tények” mást mutattak?

Nem mindig könnyű kiállni és kitűnni a tömegből. A többség nyomása roppant nagy erőt jelent. Amikor egy stadionban a hazai szurkolók sok ezer fős tábora biztatja csapatát, ez olyan erővel hat, amivel nehéz az ellenfélnek megküzdenie. Nem sokan merészelnék az ellenfél szurkolótáborában kiáltásukkal a másik csapatot buzdítani vagy a zászlóját lengetni. Éppen ezért, pl. a focimeccsek alatt a szembenálló csapatok szurkolóit általában elkülönítik. Ha mégis közel kerülnek egymáshoz, gyakran a józan észt is félretéve összecsapnak. Az izraeliták számára azonban ez távolról sem volt játék. Úgy érezték, hogy a jövőjük, az életük forog veszélyben. Mindannyian sírtak. Megindító látvány lehetett, amint emberek ezrei együtt zokognak. Ekkor lép elő Káleb, aki mindezidáig a háttérben maradt.

Olvassuk el figyelmesen 4Móz 13:31 versét! Mit tanulhatunk Káleb szavaiból az Isten ígéreteibe vetett bizalomról?

Ugyanazt az információt többféleképpen is közölhetjük. Az, ahogy elmondunk valamit, éppen olyan lényeges, mint az, amit mondunk. Sokat elárul Káleb jelleméről, hogy nem vitatkozik nyilvánosan a 10 hitetlen kémmel, nem szidja őket, és a népet sem korholja hitetlensége miatt. Káleb bátran szól, és arra buzdít, hogy bízzanak, cselekedjenek. A nép viszont nem ezt akarta hallani. Már döntöttek, Mózest, Józsuét és Kálebet pedig meg akarták kövezni.

4Móz 14:1-10, 20-24 versei alapján tehát mi lett az eredménye annak, hogy az emberek nem hallgattak Isten szavára, és ezért a „tényeket” rosszul értelmezték?

Káleb bizonyára keserűen csalódott. Látta a nagyszerű földet, és mivel hűséges volt, készen állt arra, hogy bevonuljon. Most azonban a többiek hibájából neki is 40 évig a pusztában kell vándorolnia. Csakhogy Kálebben erős az összetartozás érzése, jól tudja, mit jelent egy közösség tagjának lenni. Példamutatásával vezet és bátorít. Nem szakad el, nem hoz létre új mozgalmat. Mai jelenség az, hogy ha baj van, vagy nincs elég hit a gyülekezetben, az emberek egyszerűen elmennek, de ez nem bibliai hozzáállás. Káleb olyan ember volt, aki kitartott még a büntetés évei alatt is, és közben nem hangoztatta, hogy „én megmondtam”.

Milyen hátrányos következményeket kellett már elszenvednünk mások rossz döntései miatt? Hogyan kezeltük az ilyen helyzeteket?

Eltelt 40 év. Izráel népe átkelt a Jordánon, és megérkezett az Ígéret Földjére. Úgy figyelték új hazájukat, mint az éhes ember a finom ételektől roskadozó asztalt. A tűz körül főleg arról beszélgettek, hogy melyek az ország legjobb részei, és ki kapja meg azokat. Mózes már jóval az Ígéret Földjének elfoglalása előtt felismerte, hogy fennáll a veszélye a belső harcok kialakulásának, ezt kivédendő tehát eligazítást adott a terület felosztására vonatkozóan. A föld tényleges elosztásával Józsué könyvének 14. fejezete foglalkozik.

Olvassuk el Józsué könyvének 14. fejezetét! Mit kért Káleb, és vajon mi késztette erre? Mit árul el ez róla, a hitéről?

Éppen a föld felosztása zajlik, amikor Káleb előrelép, és meglepő módon földet kér, de nem a törzsének, hanem saját magának. Amikor Izráel két legidősebb embere találkozik, első hallásra úgy tűnhet, hogy nem Kálebre vall, ahogy Józsuéval beszél. Állítja, hogy még mindig erős, harcra kész, de a legfőbb célja az Istentől kapott ígéret alapján kifejezni igényét.

Káleb nyilván nem félt bejelenteni az igényét arra, amit Isten megígért neki. Kérését nem önző szándék vezérelte. Az „azért vesz el, hogy adni tudjon” elv mélyen beleivódott az idős férfiba. Nem a legszebb, leggazdagabb területet kérte, hanem az Anák fiai – óriások – által lakott részt, olyan vidéket, amit még nem hódítottak meg. 40 évvel korábban az izraeliták éppen ezektől az óriásoktól riadtak vissza (4Móz 13:33). Valószínűleg nagyon fontos volt számára, hogy a következő nem­zedék ne kövesse el újra az atyák hibáját. Most azzal bizonyította hitét, hogy nem a legkönnyebben, hanem a legnehezebben birtokba vehető területet választotta.

Káleb ismét példamutatással vezet. Ezzel mintha azt mondaná: ha Isten fel tudja használni az egyik legidősebb embert arra, hogy kiűzze általa az óriásokat, akkor a többieknek sincs mitől félniük. Isten képes és kész is győzelemre vezetni. Józs 15:13-14 verseiben olvashatunk az Anák leszármazottai, Sésai, Ahimán és Tálmai feletti győzelemről. Az Isten hatalmában bízó idős ember le tudta győzni azokat, akiktől korábban az egész nép annyira megrémült.

Mit jelent Józs 14:14 versében az, hogy Káleb „tökéletesen” szolgálta az Urat? Melyek azok a dolgok életünkben, amelyek éppen ezt gátolják, hacsak újból és újból le nem győzzük azokat?

Káleb nagyszerű példa arra, milyen remekül kamatoztathatja az ember az élet alkonyán adódó lehetőségeit. Kálebnek sikerült elkerülnie, hogy az idősebb korban megfigyelhető szélsőségekbe essen. Nem futamodott meg mások elől a kora miatt. Nem mondott le az életről, nem vonult teljesen vissza. Nem szakadt el a közösségtől sem, korára hivatkozva. Másrészt viszont nem is ragaszkodott túlontúl a tiszt­hez, és a fiatalok próbálkozásait nem tekintette fenyegetésnek önmagára nézve.

Mit állítanak Zsolt 92:13-16 versei az idős korról?

Szokták mondani, hogy Istennek nincsenek unokái. Ha csak az atyák Istene maradna, akkor a következő generációk nem kötődnének hozzá személyesen. Káleb jól tudta, hogy minden nemzedéknek meg kell szereznie saját tapasztalatait az Úrral. Az izraeliták sem egyénileg, sem közösségileg nem élhettek az Egyiptomban történt csodákból, de még az atyáik által tapasztalt pusztai élményekből sem. Káleb kötelességének érezte, hogy olyan körülményeket teremtsen, amelyek között a fiatalabb nemzedék megteheti hitélete első lépéseit.

Milyen lehetőséget kínált fel Káleb Bír 1:12-13 versei szerint? Mi volt a módszere?

Júda népe akkoriban vette birtokba földjét. Júda és Simeon törzse hitben összefogva igyekezett valóra váltani Isten ígéreteit. Kirjáth-Széfer megerősített városához érve azonban nagy kihívással találkoznak (12. vers). A régészeti leletekből tudhatjuk, hogy a késő bronzkori Palesztinában milyen alapos védelmi rendszert építettek ki. Káleb viszont, ahelyett, hogy a falak erősségére irányította volna a figyelmet, meglátta a körülményekben a fejlődés lehetőségét: itt az győzhet, aki igyekszik valóra váltani Isten ígéretét. Nekünk talán kissé furcsának tűnhet a forma, amit Káleb talált az ösztönzésre, de eredményre vezetett. Kijelentette, hogy aki beveszi a várost, az lesz a veje. Othniel, Káleb unokaöccse válaszol a felhívásra, és Isten győzelmet is ad neki (13. vers). Káleb bátorításával új hős születik. A későbbi években Káleb „befektetése” bőséges hasznot hozott, hiszen Isten felhasználta ezt a fiatalembert; ő lett Izráel első bírája, aki megszabadította a népet (Bír 3:7-11).

Hogyan változik az élethez való hozzáállásunk, ahogy idősödünk? Mi mindent tanulunk meg egyszerűen csak az évek múlásával?

Még mit tudhatunk meg Káleb jelleméről Bír 1:14-15 verseiből?

Az izraeliták számára rendkívül fontos volt az örökség. Úgy gondolták, azzal biztosíthatják, hogy emlékezetük ne vesszen el, ha rendelkeznek bizonyos föld­területtel, amit utódaiknak továbbadhatnak. Ezt annyira fontosnak tartották, hogy részletes törvények adtak eligazítást arra az esetre is, ha egy férfi gyermektelenül hal meg. Ilyenkor az elhunyt nevében valaki más vitte tovább örökségét (lásd a sógorházasságra vonatkozó törvényeket 5Móz 25:5-10 verseiben).

Kálebet már csak a kora miatt is komolyan foglalkoztathatta az örökség kérdése. A későbbi nemzetségi táblázatokból kiderül, hogy voltak fiai is, akiknek biztosan igyekezett a lehető legtöbbet adni. Aksza a lánya volt, de a neki ajándékozott föld kikerült az ő nevét továbbvivő család tulajdonából, és átkerült a férj családjához. Nem tudjuk, miért kért Aksza földet, de a családi örökség védelmét szolgáló társadalmi szokások között apja nyugodtan elutasíthatta volna kérését.

Káleb azonban meglepő módon nemcsak a mezőt adja neki, hanem a forrásokat is, ráadásul nem is egyet, hanem a felső és alsó forrást is. A nagylelkűség két irányban hat. Péld 11:25 versében így olvassuk: „Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül” (új prot. ford.). Ha nem tudunk készségesen adni, ez talán arra utal, hogy mi magunk sem kaptunk még.

Mi minden következik ebből a történetből saját lelki életünkre nézve, pl. a megbocsátást illetően? Olvassuk el Mt 6:15 és 18:21-35 verseit!

    _____________________________________________________________

Csak azt adhatjuk, amink van. Ha nem tudunk megbocsátani, az biztos jele annak, hogy még nem kértük Isten bűnbocsánatát. Káleb sok áldást kapott Istentől, és örömmel adott azokból másnak is. Olyan nagylelkűségről tett ezzel bizonyságot, ami magasan felette állt kora társadalmi normáinak.

Mennyire bánunk bőkezűen javainkkal? Azt tapasztaljuk, hogy minél többet mondhatunk magunkénak, annál szívesebben adunk belőle, vagy hajlamosak vagyunk mindent magunknak felhalmozni? Hogyan tanulhatunk meg készségesebben adni?

„Káleb hite olyan volt most is, mint amikor ellentmondott a kémek rossz jelentésének. Hitte Isten ígéretét, hogy a népét Kánaán birtokába helyezi, és ebben teljesen az Urat követte. Elviselte népével a hosszú pusztai vándorlást, így osztozott a bűnösök csalódásában és terheiben, ám nem panaszkodott, hanem dicsőítette Isten irgalmát, amely megőrizte őt a pusztában, míg atyjaifai ott lelték sírjukat. A pusztai vándorlás veszedelmei, bajai és csapásai alatt, csakúgy, mint a kánaáni háborús esztendőkben is megtartotta őt az Úr, s most is, hogy elmúlt nyolcvanéves, ereje még mindig nem fogyatkozott meg. Nem kért meghódított területet örökségül, hanem ragaszkodott ahhoz a területhez, amelyet a kémek bevehetetlennek állítottak. Isten segítségével azt az erődítményt akarta kiragadni az óriások kezéből, amelynek ereje Izráel hitét megingatta. Nem hatalom vagy dicsőségvágy sugallta Káleb kérését. A bátor, öreg harcos a népnek kívánt példát adni, amely dicsőíti Istent és bátorítja a törzseket az atyáik által bevehetetlennek tartott ország elfoglalására” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 476. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.        Keresztényként állandóan olyan „tények” kereszttüzében állunk, amelyeket sokan hitünkkel ellenkező módon értelmeznek. Itt az „értelmeznek” a kulcsszó. Mit tegyünk ilyen helyzetekben, hogy ne járassuk le magunkat, ugyanakkor hűségesek maradjunk?

2.        Foglalkozzunk még azzal a gondolattal, hogy a „tények” magyarázata nem mindig helytálló! Ránézünk pl. valamilyen anyagra, és szilárdnak látjuk, holott valójában majdnem az egész üres tér. A talajt is mozdulatlannak érezzük, noha a Föld nagy sebességgel kering az űrben. Egy bezárt, üres szobában nem hallunk semmit, pedig ott is különböző hanghullámok terjednek. Mire következtethetünk az iménti példákból? Mit jelent tehát hitből élni, nem látásból?

3.        Mit tehetünk Káleb példájára gondolva, hogy az új hívőket, fiatalokat, gyerekeket a gyülekezeti feladatok és vezetői tisztség vállalására bátorítsuk?

4.        Káleb kitartott népe mellett még óriási bűneik és hibáik ellenére is. Mi a tanulság ebből?

SZILÁGYI JÓZSEF:

VÉLEMÉNYKÜLÖNBSÉG

Istenről az emberek véleménye
ahányan vagyunk
majdhogynem annyiféle.

Fontosabb hát, hogy
mi a véleménye
rólam
Istennek.

Úgy hiszem, ennyi:
Bűnös vagy,
mégis
szeretlek!...