SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 39:6-12; Józsué 3:9-17; 1Sámuel 24:1-6; 1Királyok 12:1-16; Jób 1:1-12

„A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített” (2Tim 3:16-17).

Még ha a legtöbb ember nem is érez különös vágyat a történelem tanulmányozására, a jó történeteket mindenki szereti. A civilizációk történetek gazdag választékát kínálják, amelyek magyarázatot adnak (legalábbis ezt állítják) a kezdetekről, az értékekről, a kapcsolatokról és a kultúra szerkezetéről. Ezek a nemze­dékről nemzedékre örökített történetek általában a tanítás eszközei. A modern korban már nem tulajdonítottak olyan nagy jelentőséget a történeteknek: az emberek tényekkel, tudományos válaszokkal igyekeztek magyarázatot találni az életre. Mivel azonban a puszta tények nem adhatnak feleletet a legfontosabb kérdésekre, a mai „posztmodern” generáció ismét felfedezte a történetek erejét.

Ebben az értelemben a Biblia nagyon is mai, hiszen tele van történetekkel; nem legendákkal, nem „mesterkélt mesék”-kel (2Pt 1:16), hanem olyan történetekkel, amelyek bemutatják az igazságot Istenről, és arról, hogyan bánik a bűnös­sé vált emberiséggel. Ezek a történetek hús-vér embereket állítanak elénk, akik a valós élet problémáival küzdenek, viszont kapcsolatot tartanak az élő Istennel, aki megoldást kínál gondjaikra. Minden történetnek megvan a maga háttere. Ezen a héten a különböző háttereket, kereteket vesszük szemügyre, a maguk történelmi összefüggésében, hogy jobban megérthessük a negyedévben sorra kerülő szereplőket.

A cselekmény egymás után következő események sorozata, ami egy adott végkifejlethez vezet. Minden ember megszületik, él, és egy nap majd meghal. Nagyjából ez az élet cselekményének vázlata. Ezen belül az életnek számos kisebb eseménye van, amelyeket valamilyen konfliktus vagy feszültség vált ki. A cselekmény felgöngyölítése során megpróbáljuk összekapcsolni a történet minden odavágó részét, hogy a teljes képet láthassuk. Jób könyvében például két szálon fut a cselekmény.

Melyek ezek (Jób 1:1-12)?

Ha meg akarjuk érteni Jób történetét, észre kell vennünk, hogy a könyv cselekménye két dimenzióban fut. Tulajdonképpen a Bibliában nincs is egy dimenzióban játszódó cselekmény, hiszen Isten aktívan beleavatkozik a történelembe és az egyes emberek életébe, még ha ezt a színfalak mögött is teszi. Jób könyvének első két fejezetében úgy váltakozik a kép a cselekmény földi és mennyei részei között, mintha a tévé csatornáit váltogatnánk. A történetekben természetesen a cselekménynél többről van szó. Az eseményeket emberek alakítják.

Mutassuk be Hulda prófétanőt 2Kir 22:14 verse alapján a lehető legnagyobb részletességgel!

A szereplők és a cselekmény között szoros a kapcsolat. Nagymértékben függ a narrátortól – aki lehet a történet egyik szereplője is –, hogy mit tudunk meg a szereplő(k)ről. Vegyük például Hulda prófétát! Vajon ő az egyik főszereplő? Nem. E történet valójában Jósiás király idejében játszódik, és a törvénykönyv megtalálásáról szól. Igaz, Hulda nem főszereplő, csakhogy a kifejlet szempontjából a történet minden alakja egyaránt fontos. Vannak Huldának gyermekei? Hány éves volt a történet idején? Ezekre a kérdésekre nem tudjuk meg a választ. A bibliai események megfogalmazása általában igen tömör és rövid, tehát a fellelhető információ minden kis morzsáját igen alaposan meg kell vizsgálni. Huldát az Úr megbízható, igaz prófétájának tartották. A könyv írója megnevezi férje családját, hiszen az ószövetségi időkben az asszonyokat férjük rokonsága alapján azonosították. A lakóhelyére is találunk utalást. A hivatalos dokumentumokon ma is fel kell tüntetni a nevet és a címet annak bizonyítására, hogy a nevezett személy valóban az, akinek mondja magát.

A mi életünk cselekménye hogyan alakul? Milyen szereplők vagyunk?

A történetet a cselekmény helyszíne teszi valóságossá; az határozza meg a légkörét és a hangulatát is. Vegyük például Boáz esetét Ruth 4:1-2 verseiben! Vajon miért a kapuban kerít sort ügye törvényes elrendezésére, nem pedig otthonában vagy Betlehem polgármesterének házában? Nyilvánvalóan a kapu – az ősi idők leginkább nyilvánosnak tartott helyszíne – biztosítja az esemény egy fontos jogi feltételét. A történet keretéből következtethetünk annak idejére is. Ha egy olyan esetről hallunk, ami autóban vagy repülőtéren játszódik, hosszas gondolkodás nélkül is eldönthetjük, hogy nem Dávid vagy Luther Márton korában történt.

Hasonlítsuk össze a következő két történet helyszínét: 1Sám 24:1-6; 1Móz 39:6-12! Mivel gazdagítja a keret a történetek cselekményét?

A keret segít megérteni a cselekményt. Dávid és emberei egyedül, védelem nélkül találják Sault. E körülmények még inkább kiemelik Dávid kiváló jellemét. Ugyanis nem használja ki a kínálkozó alkalmat, hogy megszabaduljon Saultól, mielőtt Saulnak sikerülne leszámolnia vele. Ez a tény rávilágít, hogy milyen tisztelettel viseltetett Dávid az Isten által felkent vezető iránt.

József történetének kerete is egy kínálkozó alkalmat mutat. József jóképű és némi hatalommal bíró férfi volt, aki igencsak megtetszett gazdája feleségének. Egyszer egyedül maradtak a házban, de József elutasította a kínálkozó lehetőséget. Ezzel – Dávidéhoz hasonlóan – József szilárd jelleme is megmutatkozott.

Persze nemcsak a keret a történet lényeges része. Figyelembe kell vennünk a narrátor nézőpontját is. A cselekmény kibontakozását az elbeszélő szemével láthatjuk, amiből általában fontos információt kapunk; ám ez időnként el is takarhat bizonyos dolgokat előlünk, különösen a világi történetekben. Bár a bibliai beszámolóknak is van emberi oldala, e leírásokat abból kiindulva olvassuk, hogy a Szentlélek ihletésére születtek, és a bennük kinyilatkoztatott igazság Istentől ered.

Gondoljunk Dávidra és Józsefre a fent említett helyzetekben! Milyen könnyen találhattak volna valami mentséget, ha másképp járnak el! Sokat elárul jellemükről, hogy mégsem azt tették. Milyen gyakran fordul elő velünk, hogy mentséget keresünk helytelen tetteinkre?

Izráel népe másodszor is elérkezett az Ígéret Földjének határához. Új vezetőjük, Józsué irányítása alatt készülnek száraz lábbal átkelni a Jordán folyón (Józs 3:16-17). Ez a csoda emlékeztet arra, amikor a kivonulás idején átkeltek a Vörös-tengeren (2Mózes 14).

Mi volt a csoda célja Józs 3:9-17 verseiben?

Kánaán földjét nem Józsué zseniális katonai érzékének vagy Izráel harci erőfeszítéseinek köszönhetően foglalták el. Csakis Isten hatalmas közbelépésének köszönhetően tudták legyőzni a kánaáni városállamok lakosait. Amíg Izráel engedelmeskedett, Isten győzelemre segítette őket, amikor azonban a saját erejükre támaszkodtak, súlyos vereséget szenvedtek. Józsué és a vének halála után az Ígéret Földjének bizonyos részei továbbra is a kanaániták uralma alatt maradtak (Bír 1:27-28). Úgy tűnik, az izraeliták hitének gyengülésével egyre inkább halványult a kép, ami bennük élt. Ahelyett, hogy az Ígéret Földjének egészét saját uralmuk alatt akarták volna látni, egyéni megélhetésükkel voltak elfoglalva, és így nem tudták elérni azt, amit Isten népüknek adni akart. Sok teológus ezt az időszakot Izráel sötét korszakának nevezi.

Bír 17:6 verséből mire következtethetünk az erkölcsi állapotokat illetően?

Amikor szem elől tévesztjük a teljes képet, amit Isten nekünk szán, a jelentéktelen dolgoknak tulajdonítunk túlzott fontosságot. Izráel megfeledkezett arról, hogy egy népnek kellene tekintenie magát, és így megerősödött a törzsi szervezet. A bírák könyvében a törzsek és családok szüntelen készen álltak az egymással való csatározásra. A vallást az emberek saját kedvük szerint gyakorolták, és széles körben átvették a környező népek szokásait. A bírák könyvének írója szerint ez az ott élő kanaánitákkal való vegyes házasságok miatt történt (Bír 3:3-7). A lelki hanyatlás következtében Izráel az idegen uralom, a felszabadulás, a bálványimádás és az újabb idegen iga alá kerülés ciklusait élte meg.

A megalkuvást az teszi különösen veszélyessé, hogy csendben, lassan, szinte észrevétlenül következik be. Mennyiben tér el mostani életmódunk attól, ahogy néhány éve éltünk? Vajon némely változás nem annak tudható be, hogy bizonyos téren engedményeket tettünk?

Isten rendkívül sokat adott az izraelitáknak, ám még jóval többet ígért nekik, ha engedelmeskednek. Csakhogy rossz hatással voltak rájuk a környező népek. Fi­gyelték például a szomszédos országok politikai struktúráját, ami igencsak eltért az övékétől. Más népeknek királyai voltak. Ráadásul Sámuel fiai nem követték apjuk életmódját és vezetési módszereit, hanem „ajándékot fogadának el, és elfordíták az igaz ítéletet” (1Sám 8:3), ezért Izráel törzsi vezetői úgy érezték, hogy eljött a királyválasztás ideje (1Sám 8:4-5). Sámuel nem örült ennek a döntésnek, de az Úr szavára elfogadta (1Sám 8:7).

Sámuel a Benjámin törzséből való Sault kente fel királlyá (1Sám 10:1), aki Gibeában megkezdte uralkodását. Viszont ahogy Isten előre látta, nem volt könnyű helyzete az új királynak. A törzsi viszálykodás tovább folytatódott, és a környező hatalmak Izráel létét veszélyeztették. Saul nem érezte kötelességének, hogy kövesse az Úr előírásait (1Sám 15:3, 8-9), így végül Isten elvetette őt. Sámuel ezután Dávidot kente fel Izráel királyának. Amint várható volt, Saul nem akarta csak úgy, egyszerűen átadni a hatalmat az ünnepelt, fiatal hadvezérnek, ezért a következő évtizedet a belső küzdelem jellemezte. Dávidnak szüntelen menekülnie kellett.

Izráel történelme akkor vett újabb fordulatot, amikor egy ütközetben a filiszteusok megölték Sault és fiait (1Sám 31:1-6). Dávidot először Júda törzse fogadta el királyának, 7 évvel később pedig egész Izráel. Az új uralkodó Jeruzsálemet tette meg az egyesített birodalom fővárosának. Hadműveletei sikeresek, az ország határait kiterjeszti, majd 40 évnyi uralkodás után hal meg Jeruzsálemben (2Sám 5:4; 1Kir 2:10-11). Uralmát nagy győzelmek és rossz döntések is fémjelezték, mint ahogy a mi életünkben is keveredik a jó és a rossz, ugyanakkor bőségesen tapasztalta Isten kegyelmét. A trónon fia, Salamon követte, aki szintén 40 évig uralkodott (1Kir 11:42). Salamon nem volt katona, nem hódított, inkább az Istentől jövő bölcsességet kereste, amit meg is kapott (1Kir 3:3-13). Ő építette fel az Úr templomát Jeruzsálemben, és megszervezte Izráel jól működő államigazgatási rendszerét. Ám élete későbbi szakaszában elfordult az Úrtól, mert ő is átvette számtalan felesége vallási szokásait (1Kir 11:1-8).

Hogyan fejezi ki 1Sám 8:7-20 szakasza, hogy Isten útjai jobbak az emberi elgondolásoknál? Hányszor kapjuk magunkat mi is azon, hogy Isten terve helyett a magunkét választjuk?

Salamon halála újabb fordulópontot jelentett Izráel történelmében. A kormányzás szigora, a kötelező kényszermunka törvényei, valamint a vallási pluralizmussal való próbálkozás nagy feszültséget keltett Salamon fia, Roboám uralkodásának kezdetén.

Próbáljuk meg elképzelni a helyzet drámaiságát 1Kir 12:1-16 verseit olvasva! Roboám vezetési stílusából milyen tanulságot szűrhetünk le azzal kapcsolatban, hogy a különböző helyzetekben hogyan élünk saját hatalmunkkal?

Júda és Izráel különválása után Isten valaha egységes népe más-más úton indult el. Mivel a vallási élet, az áldozatok központja Júda területén volt, Izráel új királya, Jeroboám két aranyborjút készíttetett (1Kir 12:26-29), és két istentiszteleti helyet állíttatott fel, oltárokkal; az egyiket Béthelben, a másikat Dánban. Nem voltak jók Izráel kilátásai, és a következő 200 év során hol hullámhegyen, hol hul­lámvölgyben voltak. Egyes királyok hallgattak Isten szavára, és bűnbánatot gyakoroltak (legalábbis félig-meddig), mások azonban makacsul elfordultak a próféták üzeneteitől. Dinasztiák váltották egymást, és sok volt a politikai gyilkosság. Jeroboámtól kezdve Izráel utolsó uralkodójáig, a Samáriában székelő Hóseáig 20 király uralkodott az ország felett, ami szintén a stabilitás hiányát mutatja. Samáriát végül 722-ben foglalták el az asszírok, lakosait fogságba hurcolták.

A határ túloldalán sem volt sokkal különb a helyzet. Dávid királyi háza ugyan megmaradt, de az ősatya hitét nem követte minden utóda. Egyes királyok, mint pl. Jósafát, Ezékiás és Jósiás, próbáltak visszatérni az Úrhoz, miközben igyekeztek Júda egészét bűnbánatra vezetni. Munkájukat számos próféta segítette, akik konkrét helyzetekkel kapcsolatban szólaltak fel, rámutatva Júda lelki és társadalmi hiányosságaira. Kr. e. 586-ban Jeruzsálemet elfoglalták a babiloniak. A vezetőket és a város lakosságának jelentős részét Babilonba hurcolták, a templomot lerombolták. Így szakadt vége a királysággal való kísérletezésnek.

Talán sokan azt hitték, hogy a babiloni pusztítás és fogság következtében a zsidó nép kihal. Mire enged következtetni Isten türelmével és kegyelmével kapcsolatban az, hogy mindezek után még adott nekik esélyt a visszatérésre? Hogyan tapasztaltuk saját életünkben is Isten türelmét és kegyelmét? Hogyan kellene tehát fogadnunk az Úr kegyelmét?

„Az Úr mindenkit arra szólít, hogy a Szentlélek ihletése alatt tanulmányozza a Mózes által leírt szent történelem filozófiáját. Az első földi család az idők végéig élő családok mintája lett. Sokat kell foglalkozni a történelemmel, hogy megérthessük Istennek az emberiséggel kapcsolatos tervét. Szándékát világosan kinyilatkoztatta, és aki imádkozva, teljes odaadással fog hozzá tanulmányozásához, az megismerheti, mi volt Isten gondolata és célja a kezdetektől e föld történelmének lezárulásáig. Felismeri, hogy az egész folyamatot Jézus Krisztus mozgatja, aki egy az Atyával, aki az emberiség megtisztulásának és felemelkedésének forrása” (Ellen G. White: Manuscript Releases. 3. köt. 184. o.).

„A múlt történelmének áttekintésekor, a jelenlegi állapotunkhoz vezető lépések megtétele után azt mondhatom: hála legyen az Úrnak! Isten munkáját szemlélve szívem megtelik csodálkozással és Krisztusban mint Vezetőben való bizalommal. Nem kell félnünk a jövőtől, hacsak el nem felejtjük a múlt leckéit és az utat, melyen az Úr vezetett bennünket. Ha az Úrba helyezzük bizodalmunkat, erős népként állhatunk elő, hiszen Isten Igéjének fenséges igazságait hordozzuk kezünkben. Minden okunk megvan a hálára” (Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 3. köt. Budapest, 2010, Advent Kiadó. 146. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.         A Szentírásnak igen fontos elve, hogy Isten szerepe meghatározó a történelem menetében. Mit fejez ki Dán 2:21 azzal kapcsolatban, ahogy Isten az emberiség történelméhez viszonyul? Miért olyan fontos ennek tudatában lenni ma, amikor mind jobban közeledünk a „történelem végéhez”?

2.         Isten azt várta el az ókori izraelitáktól, hogy az egész világnak mutassák be az igaz Istent, és mondják el: mindenki kegyelem által üdvözülhet. Csakhogy a belső harcok hatására meggyengültek. Milyen tanulságot vonhatunk le ma ebből a történelmi tényből?

3.         Ahhoz, hogy megértsünk minden adott helyzetet, fontos ismerni a hátteret. Viszont a legtöbb esetben számtalan olyan háttér-információ van, amit egyszerűen nem tudhatunk. Miért olyan fontos tehát, hogy ne ítélkezzünk, hiszen annyi minden rejtve marad előttünk? Hányszor fordult már elő, hogy elhamarkodottan elítéltünk valakit, mert fontos dolgokat nem tudtunk róla, a körülményeiről? Hány­szor történt, hogy mások ítéltek el minket, mert nem ismertek fontos részleteket?

FELSORAKOZNI

„Látják ezt majd a szenvedők és örülnek; ti Istent keresők, elevenedjék a ti szívetek” (Zsolt 69:33)!

„Kiváltságunk, hogy örülhetünk az Úrban. Örömet találhatunk abban, hogy ismerjük megtartó kegyelmét. Engedjük, hogy szívünket és gondolatainkat az Úr szeretete uralja! Őrizkedjünk a túlzott aggodalmaskodástól, ne engedjük, hogy a gondok leterheljenek, elcsigázzanak! Igyekezzünk egész lényünkkel felemelni másokat! Fordítsuk el a tekintetünket attól, ami sötét, csüggesztő, és nézzünk Jézusra, hatalmas Vezetőnkre, akinek gondos felügyelete alatt fényes győzelmet arat a jelenvaló igazság ügye, amire feltesszük életünket és minden javunkat…

Hadd látszódjon meg… hogy Jézus él a szívünkben, és Ő az, aki megtart, megerősít, vigasztal! Kiváltságunk, hogy napról napra Szentlelkének gazdag áldásában részesüljünk, és mind teljesebb képet kapjunk a világnak hirdetett üzenetünk fontosságáról és mértékéről. Az Úr kész csodálatos dolgokat kijelenteni törvényéből. Várakozzunk előtte alázattal! A legnagyobb buzgalommal imádkozzunk, hogy megérthessük az időt, amelyben élünk, teljesebb képet nyerhessünk az Úr szándékáról, és jobb eredménnyel végezhessük a lélekmentést…

Ma olyan emberekre van szükség, akiknek a felfogása világos. Isten hívja mindazokat, akik hajlandóak a Szentlélek irányítása alatt a komoly reformáció munkájának élére állni. Kritikus idő áll előttünk, az Úr pedig munkásait szólítja, hogy sorakozzanak fel. Mélyebben, őszintébben kell Istennek szentelnünk magunkat, mint az elmúlt évek során” (Ellen G. White: Maranatha. 160. o.).