SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

“Hit által tiltakozott Mózes, midõn felnövekedett, hogy a Fáraó leánya fiának mondják, inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bûnnek ideig-óráig való gyönyörûségét” (Zsid 11:24-25).

A XIX. század kezdetén a Biblia minden oldalról támadások kereszttüzébe került. Szomorú még kimondani is, hogy a leghevesebb támadások éppen a teológusok körébõl indultak, leginkább õk hangoztatták az Igével és történelmi beszámolóival kapcsolatos kételyeiket. Különféle új elméletekkel rukkoltak elõ a Szentírás keletkezését magyarázva, egy lényeges pontban azonban mind egyetértettek: kétségesnek tartották a bibliai beszámolók hitelességét. Kifejezetten érdekes, hogy éppen a legerõsebb támadások idején a régészek lélegzetelállító leletekre bukkantak, amelyek segítségével lépésrõl lépésre meg lehetett cáfolni a Bibliával szemben felhozott vádakat.

“A múltbeli felfedezések fényében” – írta egy jól ismert teológus – “minden okunk megvan azt feltételezni, hogy a késõbbi régészeti leletek is a bibliai hagyományt támasztják majd alá” (Edwin Yamauchi: The Stone and the Scriptures. [London, Inter-Varsity Press. 1973.] 168. old.).

A héten röpke pillantást vetünk bizonyos felfedezésekre, és tanulmányozzuk azt is, hogyan lehetett ezek segítségével megcáfolni a Biblia hitelessége ellen felhozott vádakat.

Jézus valószínûleg nem a régészetre gondolva fogalmazott így, de szavait arra is érthetjük. Az évek során különféle archeológiai leletek, mint pl. a rosettai kõ vagy a behistuni felirat nagyban hozzájárultak a bibliai történetek megerõsítéséhez.

Nemcsak mi mondjuk ezt. Olvassuk el a régészek tollából származó alábbi idézeteket!

Dr. W. F. Albright, a XX. század talán legnevesebb régésze nyilatkozta: “Kétség nem fér hozzá, hogy az archeológia alátámasztja az ószövetségi hagyomány szilárd történelmi hitelességét” (Dr. W. F. Albright: Archeology and the Religion of Israel. [Baltimore, The John Hopkins Press. 1942.] 176. old.).

A Yale Egyetemrõl Millar Burrows így fogalmazott: “Egészében véve azonban a régészeti munka kétségtelenül megerõsítette a bizalmat a Szentírás feljegyzéseinek megbízhatóságát illetõen. Nem is egy régész tapasztalta, hogy a Palesztina területén végzett ásatások elmélyítették a Biblia iránti tiszteletét” (Millar Burrows: What Mean These Stones? [New Haven, Conn., American Schools of Oriental Research. 1941.] 1. old.).

Jó, hogy felmutathatunk ilyen és ehhez hasonló idézeteket, hitünket azonban mégsem alapozhatjuk kizárólag a régészétre, mivel a többi tudományághoz hasonlóan az archeológia is emberi tevékenység marad. Emberek értékelik a bizonyítékokat, ezzel pedig együtt jár, hogy nem küszöbölhetõ ki teljesen a szubjektivitás. Vagy mi a helyzet akkor, ha esetleg olyan leletre bukkannak, ami a tudósok véleménye szerint ellentétes a bibliai beszámolóval? Elegendõ volna ez ahhoz, hogy hitünket szertefoszlassa? Ezért mondhatjuk, hogy jó, ha a régészek következtetései egybevágnak hitünkkel, de mégsem szabad túlontúl nagy figyelmet fordítani a kövekre és feliratokra. Hitünk gyökerezzen Isten ígéreteiben, amelyeket Jézus Krisztusban nyilatkoztatott ki!

Tudjuk, hogy a Bibliában számos prófécia szerepel, amelyek közül igen sok már be is teljesedett. A mi szemszögünkbõl nézve igen érdekes visszatekinteni, és a régészeti felfedezések nyomán figyelemmel kísérni, hogy ezek a próféciák éppen úgy teljesedtek, ahogy a Biblia elõre megmondta.

Vegyük például Ninivét, az Asszír Birodalom fõvárosát még hatalma és dicsõsége tetõfokán. Egy világbirodalom központja volt. Hivatalaiból kormányzókat küldtek ki, hogy a hatalmas birodalom tartományait igazgassák keleten Perzsiától és Arábiától nyugatra a Földközi-tenger zöld partjaiig, délen Etiópia határvidékétõl északra egészen a Fekete-tengerig. A Biblia azonban megjövendölte, hogy ez a birodalom sem marad fenn soká.

Kr. e. 612-ben a méd és babiloni seregek összefogtak és elpusztították a várost. A palotákat felgyújtották, a templomokat lerombolták, az erõdítményeket lerontották.

Az évek során felszínre került régészeti leletek bebizonyították, hogy Babilon valaha valóban káprázatosan szép nagyváros volt. A város magját körbefogó fal úgy 18 km hosszúságban húzódott, nagyjából 26 m szélességben. Sok kaput nyitottak rajta, mint pl. a színes, zománcozott cseréppel kirakott Ishtar kapu, amit 575 sárkány és bika valamint 120 oroszlán képe díszített. Megemlíthetjük még Nabukodonozor pazar díszítésû palotáját, amelynek ebédlõje és trónterme több mint 17 m széles és kb. 51 m hosszú volt. A régészeti leletek tanúsága szerint a várost hihetetlen pompa övezte az ókorban, most mégis romokban hever.

Íme néhány a Bibliában elõforduló több tucat szöveg közül, amelyekben a hettitákról olvashatunk. Hosszú éveken át azonban éppen a hettitákra hivatkozva állították, hogy a Biblia nem tekinthetõ történelmileg hitelesnek. Miért? Azért, mert más, addig ismert ókori forrás nem említette õket. Egyes kutatók éppen a hettitákkal kapcsolatos Biblián kívüli források hiányára hivatkozva nem fogadták el hitelesnek a Szentírást. Pusztán mondabeli népnek tartották õket, vagy legjobb esetben jelentéktelen törzsnek, amelynek tagjai egy-két faluban elfértek. A számos régészeti leletnek köszönhetõen azonban mára bõséges bizonyítékot találunk arra, hogy a hettiták egykor Kis-Ázsia jelentõs része fölött uralkodtak, a Földközi-tengertõl az Eufrátesz folyóig. Hatalmuk éppen csak kevéssel maradt Asszíria és Egyiptom hatalma mögött. Birodalmuk hanyatlása után, Kr. e. 1200 körül tûntek el végleg a történelem színpadáról, mint számottevõ hatalom, de elszórt kis városállamaik valamivel tovább fennmaradtak. Ismét csak azt mondhatjuk, hogy a kövek kiáltottak, tanúskodtak a Biblia pontossága mellett.

A Holt-tengertõl keletre fekvõ kis faluban bukkantak arra a Moáb területérõl származó kõre, amin királyuk, Mésa szavai olvashatóak. Ez a kõ a Biblia feljegyzését igazolja, mert hírt ad arról, hogy Moáb izraeli elnyomás alatt volt. A kõ ma a párizsi Louvre-ban látható. A Kr. e. 850 körüli idõbõl fennmaradt lelet azért is igen fontos, mert a rajta lévõ írás alig különbözik a korai héber írástól.

Igen fontos felfedezés volt még, amikor az 1970-es években Szíria Ebla nevû városában (ma Tell Mardikh) agyagtáblákat találtak. Egy kb. 15 000 darabból álló, egész könyvtárat kitevõ gyûjteményre bukkantak, amelyek közül a legrégebbiek Kr. e. 2300 körüli idõbõl valók. Az Eblából származó agyagtábláknak “most sokkal nagyobb jelentõséget tulajdonítanak, mivel az eddig valaha felszínre hozott archeológiai leleteknél több fényt vetnek az ókori történelemre” (Thomson Chain: Reference Bible. 1653–1654. old.).

Éveken át hangoztatták, hogy nem létezett ilyen nevû király, tehát a Biblia állításait nem lehet komolyan venni. Az 1840-es években azonban a régészek feltártak egy palotát, benne egy szobrot találtak. A szobor felirata részletes információkat közölt Szargónról, Asszíria királyáról. A régészet tehát ebben az esetben is igazolta a Bibliát!

Egy asszír feljegyzésben olvasható, hogy Tebet havának huszadik napján saját fia lázadt fel Szanhérib, Asszíria királya ellen, és megölte.

1901–1902-ben Szúza városában és Nuziban végzett ásatások során megtalálták Hammurapi törvényeit, amelyekbõl kiderült, hogy a pátriárkák bizonyos cselekedetei milyen hûen tükrözték a korabeli szokásokat. Olyan esetekre gondolunk itt, mint amikor Sára Ábrahámnak adta szolgálóját (1Móz 16:1–3) vagy az elsõszülöttségi jog eladása (1Móz 25:33) és az, hogy a férjhez menõ lányok külön szolgálókat kaptak (1Móz 29:24, 29).

Milyen kincseknek fordított hátat Mózes? 1922-ben Howard Carter feltárta a Kr. e. XIV. században élt Tutankhamon sírját. Így jobban megérthetjük a Mózesre és Egyiptom kincseire vonatkozó szöveget. A Kairói Múzeumban 1700nál is több tárgyat állítottak ki a Tutankhamon sírjában találtak közül. Ott látható a fáraó színarany halotti maszkja, egy aranyból készült hajó, 143 ékszer és rengeteg drága dísz. Egyedül ez a sírkamra több millió dollár értékû káprázatos kincset rejtett. Megismétlem, ez mind egyetlen fáraó sírkamrájából került ki! A Biblia szerint Mózes temérdek kincsrõl mondott le, “mint aki látja a láthatatlant” (Zsid 11:27, új prot. ford.).

Siegfried Horn rávilágított: Tutankhamon sírjának feltárása azoknak a bibliakritikusoknak az állításait is megcáfolta, akik szerint “a Józsué és Bírák könyvében szereplõ történetekben a vas említése bizonyítja e könyvek késõi keletkezését. Korábban ugyanis úgy gondolták, hogy a Kr. e. XII. századig nem használták a vasat. A Tutankhamon sírjában talált, vasból készült tárgyak ellen-ben bizonyságul szolgálnak arra, hogy abban a korban is használtak már vasat” (Siegfried Horn: The Spade Confirms the Book. [Washington, D. C., Review and Herald Pub. Assn. 1957.] 121. old.). Ez a felfedezés további bizonyítékokat szolgáltat a bibliai történetek hitelességére nézve.

Sokakat felettébb zavarnak az efféle részek. A régészet azonban nagyobb bepillantást enged ebbe a kérdésbe is, jobban megérthetjük, mirõl volt itt szó. A kutatások megerõsítik, hogy a kánaáni vallás jellemzõ szokásai rendkívül erõszakosak és véresek voltak, szertartásaik során különösen kegyetlen, szörnyû dolgokat hajtottak végre. Eszerint azt is mondhatjuk, hogy Isten az izraeliták által tartott felettük ítéletet. 1Móz 15:16 is vet némi fényt a kérdésre, így kicsit jobban megérthetjük a történteket.

“A Biblia írásaira is kivetítették az egyéb ókori iratokkal szemben megmutatkozó kétkedést, ami az utóbbiak terén számos esetben nagyon is megalapozott volt. Sokan azt a véleményt osztották, hogy az ókori világ történelmét érintõ bibliai feljegyzések, a pátriárkákról, prófétákról, bírákról és királyokról szóló történetek éppen úgy csak legendának tekinthetõk, mint más ókori népek regéi, amelyeket a görög és római írásokból is megismerhetünk. A XIX. század leghíresebb történészei és teológusai kételkedtek leginkább a Biblia történeteinek hitelességében, õk voltak a leghevesebb kritikusok.

Ez az alapállás nagyban megváltozott a századforduló óta. Azóta sokkal nagyobb tiszteletet tanúsítanak az Ószövetség – annak történelmi beszámolói és tanításai – iránt, mint néhány évtizeddel korábban. Ez a változás leginkább a közel-keleti feltárásoknak köszönhetõen állt be.

Az ókori civilizációkra valóságos fényárt vetett a régészet. Ennek hatására nemcsak az Ótestamentum történelmi hitelessége bizonyosodott be, hanem az is világossá vált, hogy a benne érintett kérdések széles palettáját, erejét és magasztos ideáljait tekintve egyedülálló értékû gyûjtemény, kimagaslik az ókori világ legjobb irodalmi mûvei közül” (The Seventh-day Adventist Bible Commentary. 1. köt. 100. old.).

1. Beszélgessünk a csoportban a hit kérdésérõl. Mi a hit? Honnan ered? Miért veszíthetik el az emberek? Hitéletünkben milyen szerepe lehet a régészetnek? Ennek ellenére miért nem szabad túlzottan nagy hangsúlyt helyezni sem a régészetre, sem egyetlen más tudományágra? Mivel erõsíthetjük egymás hitét?
2. Ha nem találtak volna bizonyítékokat a hettiták létezésére, a Biblia kritikusai még ma is támadnák a Szentírás hitelességét ezen a ponton, pedig valóban létezett ez a nép. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a bizonyíték hiánya önmagában még nem jelenti egy állítás hamisságát! Ezek szerint tehát mire kell és mire nem szabad alapozni hitünket?