SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

“Szenteld meg őket a te igazságoddal: A te igéd igazság” (Jn 17:17).

KULCSGONDOLAT: El tudnánk képzelni, hogy Isten közli Igéjét, de semmi bizonyítékot nem ad hitünk alátámasztására?

Mark Twain beszámolt róla, hogy egy időben széltében-hosszában terjesztették a halálhírét. Hasonló történt a Bibliával is. Sokan hangoztatták, hogy a Szentírást idővel csupán egy letűnt kor emlékének fogják tekinteni. Például nézzük meg, hogy nyilatkozott saját írásáról néhány évszázaddal ezelőtt egy amerikai hazafi, Thomas Pain: “[Könyvem] teljesen elsöpri majd a Biblia tekintélyét. Száz éven belül Bibliát csak múzeumokban vagy antikváriumok eldugott zugaiban találni.” Mekkora tévedés!

Igaz, a Biblia azóta is állandó támadások kereszttüzében van. A bírálók jönnek, mennek, az Írás azonban változatlan marad. Mára alig emlékszünk azokra az egykor haladónak kikiáltott, nagy tudós hírében álló férfiakra, akik vitatták Mózes és Ézsaiás írásainak hitelességét, Mózes és Ézsaiás könyveit viszont még ma is olvassák szerte a világon!

Az elmúlt hetekben olyan kérdésekkel foglalkoztunk, amelyek megalapozzák a Bibliába vetett bizalmunkat. Most tovább folytatjuk a Szentírás hitelességének vizsgálatát. Régen nem volt fénymásoló gép és digitális szkenner (lapolvasó), tehát vajon mennyire pontosak a fennmaradt kéziratok? Honnan tudhatjuk meg erre a választ? Lényegében miért bízunk az Írásokban?

Sátán kezdettől fogva támadta a Bibliát. Nem is csoda, hiszen a Szentírás elejétől végig bemutatja a megváltási tervet. Mindenki megtalálhatja benne az örök életre vezető utat. Cseppet sem meglepő, hogy Sátán annyira gyűlöli az Írást!

Az évszázadok során számtalanszor próbálta megsemmisíteni. Amikor a Szentírás már olyan széles körben elterjedt, hogy nem pusztíthatta el, új módszerhez folyamodott, amit majdnem annyira célravezetőnek tartott. Minden lehetséges eszközzel igyekszik elérni, hogy az Írásokat ne fogadják el hitelesnek. Így érkezett el az úgynevezett magasabb kritika ideje, ami valóban aláásta az emberek hitét a Szentírás isteni eredetében. Sok tudós a Bibliát pusztán a számos ősi irat egyikének tekinti, mondjuk, pl. az egyiptomi Holtak Könyve zsidó megfelelőjének. Elismerik, hogy rengeteg történelmi érdekességet tartalmaz, de nem tartják Istentől ihletett könyvnek.

Itt akad egy probléma. A Biblia hitelességét a benne foglalt állításokkal akarjuk bizonyítani. Ezzel lényegében körben járunk. Hogyan igazolhatnánk a Biblia megbízhatóságát kizárólag belső bizonyítékokkal a kétkedők előtt, amikor éppen a Biblia hitelessége került a támadások kereszttüzébe? Mintha egy szót ugyanazzal a szóval próbálnánk meghatározni.

Másrészt viszont Isten adott rá okot, hogy elfogadjuk a Szentírás hitelét. Elegendő külső és belső bizonyítékot kaptunk arra nézve, hogy megbízhatunk állításaiban. Nem egyszerűen csak azért kell hinnünk az Írásnak, mert felszólít rá. Isten bőségesen ellátott bizonyítékokkal, hogy tőle származó kijelentésnek tartsuk a Szentírást, elfogadásához mégis hit kell. Összegzésképpen tehát: bízhatunk a Biblia hitelességében, hiszen Isten számtalan bizonyságot szolgáltatott erre nézve.

Az elmúlt héten is megállapítottuk, hogy a Biblia pontosságát támasztják alá azok a kimagasló próféciák is, amelyeket az Ó- és az Újszövetségben találunk. Teljesedésük mutatja, hogy a Szentírás két fő részében egyformán megbízhatunk. E próféciák egymás hitelességét igazolják.

De még ennél is tovább mehetünk. A bibliakritika képviselői hosszú éveken át sulykolták az emberekbe, hogy nem bízhatnak fenntartás nélkül az Írásban. Egyik fő érvük az volt, hogy Kr. u. 900 körüli időből maradt fenn az első teljes héber Szentírás, és mivel akkoriban nem voltak fénymásoló gépek, minden bizonnyal sok hiba került a szövegbe. Hogyan is bízhatnánk meg tehát az Ószövetségben?

Majd 1947 elején a világ értesült arról, amit később “a század legnagyobb régészeti felfedezésének” kiáltottak ki. A Holt-tengerhez közel eső barlangokban régi agyagkorsókra bukkantak, bennük a mára híressé vált Holt-tengeri tekercsekkel, amelyek közül több a Kr. e. 150 és Kr. u. 70 közötti időből származott. Ez azt jelenti tehát, hogy a szöveg egyes részei jó ezer évvel idősebbek az addig ismert szövegeknél. A holt-tengeri leletek között volt Ézsaiás könyvének eddig legrégebbi, teljes egészében meglévő kézirata, valamint az Ószövetség szinte minden könyvének részletei. Sámuel könyveinek málladozó tekercseit is megtalálták, valamint Habakuk könyvének két hiánytalan fejezetét.

Amikor a tudósok a Holt-tengeri tekercseket összehasonlították más kéziratokkal, nagy csodálkozással fogadták, hogy mennyire pontos a mai Biblia. A legtöbb esetben csupán apróbb betűhibákat találtak. A Holt-tengeri tekercsek felfedezése igen erős külső bizonyíték az Ószövetség szövegének megbízhatósága mellett.

“Őszinte leszek… Kételkedtem, amikor megtudtam, hogy nem maradt fenn az Újszövetség eredeti kézirata. Arra gondoltam: ha csupán a másolatok másolatainak másolataira kell hagyatkoznunk, akkor milyen bizonyosságunk lehet, hogy a ma kezünkben lévő Újszövetség akár csak egy kicsit is emlékeztet arra, amit először írásba foglaltak?” (Lee Strobel: The Case for Christ. [Grand Rapids, Mich., Zondervan. 1998.], 58–59. old.).

Jó kérdés. Vajon Isten nem hagyott megbízható forrást akarata megismerésére? Vajon nem segít az Úr, hogy megbízhassunk a meglévő forrásokban?

A tegnapi tanulmányunkban érintettük, hogy a Holt-tengeri tekercsek felfedezése azért fontos, mert az Ószövetség pontosságára és megbízhatóságára vetett fényt. Létezik hasonló bizonyíték az Újszövetségre vonatkozóan is?

Az Újszövetség kéziratainak sok példánya még mindig megvan, jóval több maradt fenn belőlük, mint más ókori iratokból. Ez igen érdekes, és bizonyítja az Írás hitelességét. Az Úr úgy rendezte, hogy bőven maradtak fenn az Újszövetség pontosságáról tanúskodó kéziratok. Norman Geisler és William Nix megállapította: “Az Újszövetség nemcsak több példányban maradt fenn az ókorból származó bármely más könyvnél, de a többi fontos irathoz képest a formai tisztasága is meglepő – 99.5%” (Lee Strobel: The Case for Christ. [Grand Rapids, Mich., Zondervan. 1998.], 65. old.).

Rengeteg a külső bizonyíték is, azaz az Újszövetség első példányaiból származó idézetek és kivonatok, amelyeket a korai egyházatyák kommentárjaiban, prédikációiban és leveleiben találunk. A II. századi egyházatyák, akik nagyjából Kr. u. 90–160 között írtak, igen jól ismerték a legtöbb újszövetségi könyvet. Írásaikat eredetileg az istentiszteletek alkalmával olvasták fel. A XX. század közepére ezekből a felolvasási anyagokból több mint 1 800-at osztályoztak. Az Újszövetség mai formáját hűen tükröző korai egyházi kéziratok is bőséges bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy megbízzunk az évszázadok folyamán továbbadott újszövetségi szövegek pontosságában.

Még milyen bizonyíték támasztja alá a Bibliába, mint Isten Igéjébe vetett hitünket azon túl, amivel az elmúlt két nap során foglalkoztunk?

Pál egészen világosan kifejti 1Korinthus 15-ben, hogy Jézus feltámadása hitünk központi tétele. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Krisztus bűneinkért vállalt helyettes halála hiábavaló lett volna a feltámadás nélkül. Ebből is látszik, hogy hitünk szempontjából mennyire fontos Krisztus feltámadása.

Elég sokszor előfordult, hogy a rómaiak keresztre feszítettek zsidókat. Arra viszont nem volt példa, hogy akit keresztre feszítettek, feltámadt volna a halálból. Az Újszövetség írói ennek ellenére rendületlenül állították, hogy Jézussal éppen ez történt.

Van ugyan némi eltérés a négy evangélium szövegében (bizonyos eseteket az egyik feljegyzett, amit a többi nem), abban azonban mindegyik egyetért, hogy Jézus feltámadt a halálból.

Nem mindenki tudja elfogadni a három nap múlva bekövetkezett feltámadás tényét. Teljességgel elképzelhetetlennek, beteg eleme képzelgésének tartják még a gondolatát is.

Talán kételkedhetnénk, ha csak egyetlen személy állítaná, hogy Jézus feltámadt. Ebben az esetben azonban mind a négy evangélista szava egybehangzó. Kizárt, hogy mind képzelődtek volna. A beszámíthatatlanság gondolatát tehát azonnal elvethetjük.

Nem mondhatja tehát senki komolyan, hogy Jézus apostolainak elment az esze, azért beszéltek a feltámadásról. Mások inkább azt állították, hogy a tanítványok együtt találták ki Krisztus feltámadásának történetét.

Ugyan mi késztette volna a tanítványokat, hogy ilyen történettel rukkoljanak elő? Hatalom, elismerés vagy pénz utáni vágy? Ennek még a gondolata is felháborító! Jézus feltámadását követően a tanítványok nem szereztek világi hatalmat, befolyást, nagy vagyonra sem tettek szert, ellenkezőleg! Népük elfordult tőlük, vallási vezetőik megvetették őket, kíméletlen üldözés lett az osztályrészük. Rendületlenül állították, hogy Jézus feltámadt, ezért mindent elveszítettek, amit a világ kínál.

Volt, aki úgy okoskodott, hogy a tanítványok nyereség reményében fogtak öszsze, csakhogy a vállalkozásuk balul ütött ki. Mivel már kiálltak a feltámadásról szóló történet mellett, nem volt más választásuk, továbbra is azt kellett mondaniuk. Ezzel a feltételezéssel az a probléma, hogy az evangéliumokat csak évekkel a feltámadás után foglalták írásba. Ha a tanítványok abban reménykedtek volna, hogy Jézus feltámadásának kitalált története révén vagyonra, netalán nagy hatalomra tehetnek szert, hamar rá kellett volna döbbenniük: ez csak hiú ábránd. Ugyan mi késztette volna őket még évtizedek múltán is – miközben bőven lett volna alkalmuk elfordulni a sikertelen vállalkozástól –, hogy továbbra is kitartsanak történetük mellet, amikor olyan nagy árat kellett fizetniük érte?

Pál azt állítja, hogy feltámadása után Jézus több mint ötszáz embernek megjelent, “kik közül a legtöbben mind máig élnek”. Más szóval tehát, Pál biztos volt Jézus feltámadásának valóságában. Mintha egyenesen azt javasolta volna az embereknek, hogy keressenek valakit a több mint 500 szemtanú közül, és kérdezzék meg, mit látott. Pál azért is szólt olyan határozottan, mert ő maga is találkozott Jézussal (ApCsel 9:1–8).

“Istennek vannak hűséges tanúbizonyságai, akikre rábízta az igazságot, akik megőrizték Isten Igéjét. Isten csodájának köszönhető, hogy a héber és görög nyelvű Szentírás kéziratai fennmaradtak az évszázadokon át” (Ellen G. White: 32. levél, 1899.).

A Holt-tengeri tekercsek mellett ismerünk még két régi iratot, amelyek szintén az Ószövetség másolóinak rendkívül pontos munkájáról tanúskodnak. Az egyik az Ószövetség görög fordítása, a Septuaginta, a másik pedig az a szöveg, amit a mai Palesztina területén, a Nablusban élő samaritánusok elődei őriztek meg. Az Ószövetséget kutató R. Laird Harris így fogalmazott: “Most egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy a másolók különös gonddal és pontossággal kezelték az Ószövetséget, ahogy látjuk, már Kr. e. 225-ben is. Abban az időben a szövegnek két vagy három példánya létezett, amiről másoltak. E példányok között elenyészően kevés az eltérés. Ebből arra lehet következtetni, hogy a korábbi másolók is szintén nagy hűséggel és alapossággal adták tovább az Ószövetség szövegét. Felelőtlen kétkedés volna ezek után is tagadni, hogy az Ószövetség jelenlegi formájában nagyon közel áll ahhoz, amiből még Ezsdrás tanította a törvényt a babiloni fogságból visszatért népnek” (R. Laird Harris: Can I Trust My Bible? [Chicago, Moody Press. 1963.] 124. old.).