A Szentírásban olyan kijelentések is találhatók, amit, ha valaki hiányos igeismerettel vagy téves értelmezéssel olvas, akkor úgy is gondolhatja, hogy a halál pillanatában mégiscsak elhagyja az ember testét a lélek, hogy attól függetlenül éljen tovább a Mennyben, Isten közelében. Prédikátor könyvében ugyanis azt olvashatjuk, hogy „a por földdé lesz, mint azelőtt volt; a lélek pedig megtér Istenhez, aki adta azt” (Préd 12,9). Ezért a lélek halhatatlanságában hívők előszeretettel tekinthetnék hivatkozási alapnak is az ilyen és hasonló kijelentéseket, mintha a Biblia ezen a módon is megerősítené őket abban, amit a halál utáni életről gondolnak és hisznek. Ebben a kijelentésben azonban nem találunk olyan utalást, amiből arra lehetne következtetni, hogy az Istenhez visszatérő lélek a testtől függetlenül is rendelkezik az ember minden képességével, vagyis megmarad az érzelme, a gondolkodási képessége, és a cselekvő tevékenységének a lehetősége.

Annak megértéséhez, hogy milyen lélek tér vissza Istenhez a halál pillanatában, tisztában kell lenni azzal is, hogy az általunk használt Biblia, többféle dolgot is megjelöl ezzel az egyetlen szóval, hogy „lélek”.

Léleknek nevezi az Istenség egyik személyét, a Szentlélek Istent. De ugyanezzel a szóval fejezi ki az Isten angyalainak lényét és természetét is, amikor azt írja róluk: „Avagy nem szolgáló lelkek-é mindazok, elküldve szolgálatra” (Zsid 1,14), Az elbukott angyalokat is léleknek nevezi. „És amikor Istennek lelke Saulon volt, vette Dávid a hárfát, és kezével pengette; Saul pedig megkönnyebbült, és jobban lett, és a gonosz lélek eltávozott tőle.” (1Sám 16,23).

A lélek szó igen gyakran fordul elő az egész embernek, mint egy élő személyiségnek a megjelölésére is. „És formálta az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett az ő orrába életnek lehelletét. Így lett az ember élő lélekké.” (1Móz 2,7). Máshol pedig azt írja a Szentírás, hogy „amely lélek vétkezik, annak kell meghalni” (Ezék 18,20). Eközben pedig nem az ember egyik alkotó elemére, a lelkére gondol, hanem a teljes emberre, a vétkező emberre, az élő lélekké lett emberre.

Ezt a szót használja a Biblia annak megnevezéseként is, amit Isten lehelt az emberbe a teremtéskor. „És formálta az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett az ő orrába életnek lehelletét.” (1Móz 2,7/a). Később, az özönvízben odaveszett élőlényekkel kapcsolatban már kiegészíti a „lélek” szóval azt, amit a teremtéskor még csak éltető lehelletnek mondott. „És oda veszett minden földön járó test, madár, barom, vad, és a földön nyüzsgő minden csúszó-mászó állat; és minden ember. Mindaz, aminek orrában élő lélek lehellete van.” (1Móz 7,22). Ez a meghatározás az egész Bibliában az Isten életet biztosító leheletére, életadó hatalmára vonatkozik.

Ilyen értelemben nyilatkozott Pál is, amikor a prédikációja közben egy fiú kiesett az ablakból. „Egy Eutikhus nevű ifjú pedig ült az ablakban, mély álomba merülve: és mivelhogy Pál sok ideig prédikált, elnyomatván az álom által, aláesett a harmadik rend házból, és halva vették föl. Pál pedig aláment, reá borult, és magához ölelve mondta: Ne háborogjatok; mert a lelke benne van.” (Csel 20,10). Jakab is az élet lehelletére gondolt, amikor a „lélek” jelentőségét használta példaként az egyik tanításában, amikor azt írta: „holt a test lélek nélkül” (Jak 2,26). Mindezek hátterén a leghitelesebben az 1976-os katolikus fordítású Biblia adja vissza a Prédikátor könyvéből vett, korábban idézett szöveget: „és a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltető lehelet meg az Istenhez, aki adta” (Préd 12,7).

A Biblia „lélek” szóval jelöli az Isten által teremtett ember egyik alkotó elemét is, mint az emberi érzelmek és indulatok központját, az Istennel való kapcsolatból fakadó lelkiséget, lelki életet. „Mivelhogy meghallottuk, hogy némelyek mi közülünk kimenvén, megháborítottak titeket beszédeikkel, feldúlva a ti lelketeket” (Csel 15,24). „Mert amaz igaz, azok között lakván, a gonosz cselekedeteket látva és hallva, napról-napra gyötri az ő igaz lelkét” (2Pét 2,8). „Mert az Istennek beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél, és elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait.” (Zsid 4,12). „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből” (Mt 22,37). „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Avagy mit adhat az ember váltságul az ő lelkéért?” (Mk 8,36-37).

Azok a nyelvek, amelyen a Biblia íródott, - héber és görög - több szót is tud használni a lélek jelölésére. Ebből következően sokan gondolnak arra, hogy ezek a különböző kifejezések különböző dolgokat jelentenek az eredeti szövegben.

Bár a teológusok előszeretettel hivatkoznak arra, hogy ezeknek a szavaknak más és más jelentése van az eredeti szövegben, a valóság viszont csak annyi, hogy rokon értelmű szavakról van szó. Vagyis az adott nyelv gazdagságát jelzi, hogy több szót is tud alkalmazni ugyanarra a fogalomra, mivel úgy a héber, mint a görög szöveg több szót is tud használni a lélek megnevezésére. Hasonlóan, mint amikor a magyar nyelvünkben mondjuk azt, hogy megy, járkál, lépked vagy sétál, mindegyik szó minimális különbséggel szinte ugyanazt jelenti. A másik eset pedig az, amikor egyetlen szóval több dolgot is ki tudunk fejezni, mint a „toll” vagy a „nyúl” szavainkkal. Csupán egyetlen példán keresztül szeretném szemléltetni, amiből egyértelműen látható, hogy úgy a héber, mint a görög, mindkét szavával ugyanazt akarja kifejezni:

„És beléjük ment a lélek, (ruach) s megéledének.” (Ezék 37,10). „És megtért a gyermekbe a lélek, (nefes) és megélede.” (1Kir 17,22). „És visszatére annak lelke, (pneuma) és azonnal fölkele.” (Lk 8,55). „Ne háborogjatok, mert a lelke (pszüché) benne van.” (Csel 20,10). Máskor pedig ugyanazt a dolgot kétféle szóval is kifejezi a Biblia, esetleg ugyanabban a mondatban. „Magasztalja az én lelkem (pszüché) az Urat, és örvendez az én lelkem (pneuma) az én megtartó Istenemben.” (Lk 1,46-47).

Mindezek hátterén tehát azt mondhatjuk, hogy nem szabad csupán nyelvtani megközelítés alapján értelmezni egy adott szöveget. Általános szabály kell legyen előttünk az, hogy csak a szövegkörnyezeti összefüggés, és az egész Biblia tanításával való összhang alapján mondhatjuk ki, hogy az adott esetben mire vonatkozik a kinyilatkoztatásban adott kifejezés, melyik lélekről ad kijelentést.

Isten már az Édenben figyelmeztette Ádámot és Évát: ha vétkeznek azzal, hogy esznek a jó és a gonosz tudása fájáról, akkor meg fognak halni. Ez a figyelmeztetés ismétlődik Ezék 18,4. versében is: „amely lélek vétkezik, annak meg kell halnia”. Ebből a kijelentésből viszont természetesen következik, hogy az a népszerű felfogás, miszerint a lélek természetes módon halhatatlan lenne, teljesen téves. Ha ugyanis a lélek halhatatlan volna, a halál után valamilyen más közegben élne tovább, akkor valójában nem is halnánk meg igazán. Viszont a halál dilemmájára a bibliai megoldást nem a testtől függetlenül létező lélek jelenti, ami vagy a Mennybe, vagy a pokolba jut, hanem a Krisztusban meghaltak végső feltámadása. Amint Jézus mondta az élet kenyeréről szóló beszédében: „Az pedig az Atyának akarata… hogy mindaz, aki látja a Fiút és hisz ő benne, örök élete legyen; és én feltámasszam azt az utolsó napon.” (Jn 6,39-40).

Ez azt jelenti, hogy senkinek sincs a testétől függetlenül létező lelke, hanem mindannyian „élő lelkek”, vagyis „élőlények” vagyunk. Ezért az az állítás, miszerint a „lélek” az emberi testtől függetlenül is létezhet öntudattal és cselekvő képességgel, egyáltalán nem bibliai igazság, hanem pogány eredetű tévtan.