Mit mondott Jézus az Igében

A Jézustól kapott nyugalomnap

A szombatnak mint nyugalomnapnak az örökkévalóság szempontjából is jelentősége van. Ugyanis „a próféták”, akik „a Krisztusnak őbennük levő Lelke” (1Pt 1,10-11) által kapták a kinyilatkoztatást, azt írják, hogy amikor Isten végre mindent megújít, amikor „új eget és új földet” teremt (Jel 21,1), akkor még ebben az új világban is „hónapról-hónapra és szombatról-szombatra eljön minden test engem imádni” (Ésa 66,23). A szombat tehát mint nyugalomnap, annyira örökkévaló, hogy a megváltottak még az új Földön is szombaton fogják gyakorolni az istentiszteleti alkalmakat.

A szombat már most is összeköttetésbe hoz bennünket a Teremtővel. Mert miközben Isten hatalmát szemléljük a természetben, eközben ugyanaz, Aki mindeneket teremtett, életet lehel a mi lelkünkbe is. Ő, „aki szólt: sötétségből világosság ragyogjon, Ő gyújtott világosságot a mi szívünkben, az Isten dicsősége ismeretének, a Jézus Krisztus arcán való világoltatása végett” (2Kor 4,6).

Isten különleges rendeltetést szánt a hetedik nap szombatjának a közte és az ember közötti kapcsolat vonatkozásában. Mert ahogyan a Tízparancsolat az Istennel való szövetségünk feltételeként adatott, akként a szombat pedig ennek a szövetségnek a pecsétjét képezi. Isten örökkévaló jelként rendelte el: „Megtartsák azért az Izráel fiai a szombatot, megszentelvén a szombatot nemzetségről nemzetségre, örök szövetségül. Legyen közöttem és az Izráel fiai között örök jel ez; mert hat napon teremtette az Úr a mennyet és a földet, hetednapon pedig megszűnt és megnyugodott” (2Móz 31,16-17).

Az Igének az a kijelentése, hogy „Izráel fiainak” adta Isten a szombatot, csak annyit jelent, hogy írásban adta nekik, mert korábban még nem volt leírva szövetségkötési dokumentumként a Tízparancsolat. A törvényadás előtti időben még inkább csak szájhagyomány útján maradt fenn Isten törvényének ismerete. A szombatot azonban Édentől fogva adta Isten az embernek. Jézus is ezt erősíti meg, amikor azt mondja: „a szombat lőn az emberért” (Mk 2,27). Nem azt mondja, hogy Izráel népéért, hanem „az emberért”, mert Édentől fogva az embernek, az emberi családnak adta Isten a szombatot.

Senkit ne tévesszen meg a kijelentésnek az a része, hogy Isten „Izráel fiainak” adta a szombatot. Krisztusban ugyanis „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban. Ha pedig Krisztuséi vagytok, akkor az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök” (Gal 3,28-29).

Ezt a napot azért rendelte Isten „örök jel”-ként, mert velünk, az emberi családdal kötött szövetségének feltételei között ‒ amit a történelem folyamán többször is megújított ‒ egyedül a negyedik parancsolat hordozza magában azokat az információkat, amiknek egy pecsétben benne kell lenniük. Egy pecsétnek olyan információkat kell tartalmazni, amiből azonosítani lehet a pecsét tulajdonosát, és meg lehet ismerni azokat a jellemzőket, amik feljogosítják Őt a törvényadásra. Istenről egyedül a Tízparancsolat negyedik pontja, a szombattal kapcsolatos parancs ad ilyen részletes információt.

• Törvényadó neve: „Úr” (eredetiben JHVH - jelentése Örökkévaló)

• Törvényadó méltósága: „Isten”

• Törvényadáshoz való jog alapja: „Teremtő”

A szombat mint a teremtő Isten örökkévaló jele vagy pecsétje a Jézus második adventjét megelőző végidőben különleges jelentőséggel fog bírni. A Jelenések könyvének 13-14. fejezeteiben lévő próféciák szerint ennek az időnek a nagy küzdelmében az imádat fogja kettéválasztani az embereket. Az egyik csoport a teremtő Istent fogja imádni, a másik pedig az Antikrisztust. A teremtő Isten imádata viszont a teremtés emlékezetére elrendelt nyugalomnap, vagyis a szombatnap megszentelésében fog kifejeződni. Ezért szólít fel Isten a 14. fejezetben mindenkit arra: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget… és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait” (Jel 14,7). Akik pedig hallgatnak erre a felszólításra, azokat Isten angyalai elpecsételik „az ő homlokukon” (Jel 7,3), az „örök jel”-ként adott isteni pecséttel, a szombattal.

Ezért a szombattal kapcsolatos isteni rendelkezésre nem csupán a Tízparancsolat egyik pontjaként kell tekinteni, hiszen a Bibliában adott kinyilatkoztatások szerint sokkal többet jelent ennél.

A „szombat” a megszentelő Isten elismerésének a jele: „adám nékik szombataimat is, hogy legyenek jegyül köztem és őközöttük; hogy megtudják, hogy én vagyok az Úr, az ő megszentelőjük” (Ez 20,12). 

A „szombat” az Isten tekintélyének és hatalma elfogadásának a jele: „az én szombatimat megszenteljétek, hogy legyenek jegyül én köztem és tiköztetek, hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, a ti Istenetek” (Ez 20,20).

A „szombat” a teremtő Isten elfogadásának a jele: „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon, se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belől van; Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt” (2Móz 20,8-11).

Isten egy különleges áldásígéretet kapcsol össze azzal, ha valaki megszenteli a szombatot, ha a vele való kapcsolat céljára különíti el az életében. Így szól az Úr: „Ha megtartóztatod szombaton lábadat, és nem űzöd kedvtelésedet szent napomon, és a szombatot gyönyörűségnek hívod, az Úr szent és dicsőséges napjának… akkor gyönyörűséged lesz az Úrban, és én hordozlak a föld magaslatain, és azt mívelem, hogy Jákóbnak, atyádnak örökségével élj” (Ésa 58,15-14).

Igazi örömöt és nyugalmat találhatnak a szombatban mindazok, akik Krisztus teremtő és megváltó hatalmának jeleként fogadják el és szentelik meg. A teremtés emlékünnepének megszentelése által Krisztust, a teremtő Istent láthatják meg, Őbenne gyönyörködhetnek, vele kerülhetnek olyan kapcsolatba, amiből igazi nyugalmat találhatnak. A szombat rávilágít Krisztus teremtő és újjáteremtő művére mint az Ő hatalmas, megváltó erejének bizonyítékára. Az elvesztett Éden békéjére emlékeztet, és az Üdvözítő által helyreállított új Föld békéjére mutat előre. Ilyen módon ma is minden az Ő hívását ismétli felénk a szombatban: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket” (Mt 11,28). A szombat megszentelésével Krisztus nyugalmában részesülhetünk.

Amikor korunk zaklatott világában felszínre jön bennünk az a kérdés, hogy mi lesz velünk, mit tehetünk azért, hogy végre nyugalmat találjunk a lelkünknek, akkor csak egyetlen választ találhatunk rá: jöjjünk Jézushoz. Jézus pedig kezdettől fogva a negyedik parancsolat szombatját különítette el arra, hogy vele legyünk, és ebben a közösségben megnyugodjunk meg és feltöltekezzünk fel. A teremtés alkalmával Jézus a hetedik nap szombatjába helyezte el azt az áldását, amire nekünk szükségünk van. Ezért amikor szombatonként közösségbe kerülünk Jézussal, akkor nála „nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek” (Mt 11,29), és abban az áldásban részesülünk, amivel még az Édenben áldotta meg ezt a napot.

Ezt a nyugalmat nem találhatjuk meg másik napban. Mi emberek ugyanis nem vehetjük át az Isten helyét, mert nem rendelkezünk olyan képességgel, hogy áldást tudjunk elhelyezni egy általunk választott napban, amely áldás a nap megszentelőjére kerülhetne át, lelki békét és nyugalmat adva számára. Ha igazi nyugalomra vágyik valaki, akkor el kell fogadja azt, hogy Jézus olyan módon adja meg neki, amit Ő választott és rendelt el erre a célra. A Jézus által kiválasztott nap pedig a nevében is hordozza a rendeltetését, mivel kezdettől fogva a nyugalom adás céljára lett elkülönítve az ember számára, mert a szombat az emberért lett (Mk 2,27).

„Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugodalomba” (Zsid 4,11), amit Jézus készített el számunkra. Tegyük ezt azzal, hogy a Jézus által elkülönített nyugalomnapot, a szombatot mi is elkülönítjük a vele való közösségre. De tegyük ezt oly módon is, hogy a Jézussal való közösségünk ápolásával fel tudjunk készülni arra, hogy az örökkévalóság tökéletes nyugodalmába is be tudjunk menni.

Amikor a jelenlegi körülményeink között tele van a szívünk aggodalommal és a jövőtől való félelemmel, akkor Jézus mellett mindannyian megnyugvást találhatunk. Ehhez csak azt kell tennünk, hogy keressük a Jézussal való találkozás lehetőségét szombaton, azon a napon, amit Ő éppen erre a célra rendelt el. Ha pedig ezt tesszük, akkor Ő igazi lelki békességet ad nekünk. Nem számít, hogy milyenek körülöttünk a körülmények, Ő ugyanis lelki békességet és nyugalmat akar adni, amit semmilyen körülmény sem vehet el tőlünk.

A zsoltáríró is ezt foglmazta meg. „Isten a mi oltalmunk és erősségünk! igen bizonyos segítség a nyomorúságban. Azért nem félünk, ha elváltoznék is a föld, ha hegyek omlanának is a tenger közepébe: Zúghatnak, tajtékozhatnak hullámai; hegyek rendülhetnek meg háborgásától” (Zsolt 46,2-4).

„Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?" (Róm 8,31).