|
|
Zak. 5,5-11. |
|
Letöltés |
|
|
|
Zak. 5,5-11. |
|
Letöltés |
|
Ezsdrás 4. Fejezetéből tudjuk, hogy Isten felhívására csak igen kevesen döntöttek úgy Izráel fiai közül, hogy visszatérnek Babilonból Júdeába.
Amikor pedig ez a kis csapat hozzáfogott a jeruzsálemi templom építéséhez, akkor a samaritánusok által támasztott nehézségek miatt, még nekik is elment a kedvük az építés folytatásától.
Sátán éppen ezt szerette volna, hogy ne épüljön fel az Isten temploma Jeruzsálemben.
„A munkások közül sokan csüggedten és elkedvetlenedve visszatértek otthonukba, hogy az élet hétköznapi dolgaival foglalkozzanak.... Majdnem egészen abbahagyták a templom építését. A nép otthon maradt, és igyekezett földi jóléthez jutni, de helyzetük siralmas volt.” (P.K. 355,1.3.)
Isten ezekben a sötét órákban hívta el Zakariást és Aggeust, hogy biztassa és bátorítsa a népet az Úr házának további építésére.
Mindenek előtt bűnbánatra és megtérésre szólította fel Isten Zakariáson keresztül népét, mert szeretné, ha megismerné akaratát, és kész lenne azt elfogadni a gyakorlati életében is.
„Térjetek hozzám ....és én is hozzátok térek, mondja a Seregeknek Ura.” 1,3.
„Térjetek meg kérlek a ti gonosz útaitokról, és a ti gonosz cselekedeteitekből.” 1,4.
„Ne legyetek olyanok, mint atyáitok, akikhez az előbbi próféták kiáltottak.” 1,4.
Ezért fogalmazza meg a prófétával beszélő angyal a nehézségekkel küszködő nép kérdését Isten felé.
„Meddig nem könyörülsz még Jeruzsálemen és Júdának városain, amelyekre haragszol immár hetven esztendő óta?” 1,12.
A hozzá intézett kérdésre Isten „nyájas szavakkal és vigasztaló szókkal felelt az angyalnak”, rajta keresztül pedig a prófétának.
„Szeretem Jeruzsálemet és Siont nagy szeretettel!” 1,14.
„Könyörületességgel fordulok Jeruzsálemhez; benne építtetik meg az én házam.” 1,16.
„Bővölködni fognak még városaim a jóban, mert megvigasztalja még az Úr Siont, és magáévá fogadja még Jeruzsálemet!” 1,17.
„Aki titeket bánt, az Ő szemefényét bántja.” 2,8.
Ezért „felemelem kezemet ellenük, és saját szolgáik prédájává lesznek”. 2,9.
Isten áldásának eredményeként Jeruzsálem kiterjedése olyan nagy lesz, hogy szinte megmérni sem lehet.
„Kerítetlenül fogják lakni Jeruzsálemet a benne lévő emberek és barmok sokasága miatt.” 2,4.
„Én pedig, szól az Úr, tűz-fal leszek körülötte, és megdicsőítem magamat őbenne.” 2,5.
És amikor mindez megvalósul, akkor egy csodálatos dologgal fog tetőzni Isten áldása.
„És sok pogány csatlakozik azon a napon az Úrhoz, és népemmé lesznek, és közöttük lakozom.” 2,11.
A megtérésre szólító üzenete ugyanis teljesen összecseng a Laodiceához küldött üzenet tartalmával.
Hibákkal és bűnökkel terhelt küzdő gyülekezete azonban most is a legdrágább kincse Istennek.
Amikor viszont ez a küzdő egyház igazán közösségre jut Istennel, akkor újra megismétlődik, de még nagyobb méretben az, hogy sok pogány csatlakozik az Úrhoz azon a napon. (És. 60,1-5.)
Zakariás idejében első helyen szerepelt az istentisztelet helyreállításának feladata.
Ezért kellett az Úr házának építését szorgalmazniuk.
Az Istentisztelet helyreállítása sajnos ma is egy égető szükséglete volna Isten népének.
Az istentisztelet elveszítette értékét és jelentőségét a gyülekezetek életében.
Sokak számára csak a szombat délelőtti istentiszteletre korlátozódott le.
Ez azért van, mert a hét egyéb napjain sem keressük úgy az Istennel való közösséget, ahogy kellene, ezért már szombaton sem érezzük a hiányát.
Ebből viszont sokszor az is következik, hogy amikor az Úr házában vagyunk, hogy amikor az Úr házában vagyunk, nem adjuk meg Istennek azt a tiszteletet, ami Őt megilletné a saját házában.
A gyülekezet sokszor túlságosan is a sajátjának tekinti az imádkozás helyét, és nem az Úr házának.
Az istentisztelet alatt inkább csak egy liturgikus gyakorlatot értünk és egy prédikációt, mintsem a tiszteletadásunk megnyilatkozását az Isten színe előtt.
Ezért az Isten háza sokszor ma is inkább egy latrok barlangjához hasonlít, mint az Úr házához, ahol pedig le kellene oldani még a saruinkat is alázatos tisztelettel.
Úgy gondolom, Pál apostol méltán int bennünket arra, hogy legyünk egymás példái a „magaviseletben”, különösen pedig az Isten házában. (I. Tim. 4,12.)
Isten ma is azt szeretné, ha népe életéből el lenne távolítva minden bűn, és minden olyan dolog, ami méltatlanná tesz bennünket az Istennel való közösségre.
Látomásában egy mérő edényt látott, és az angyaltól azt a magyarázatot kapta hozzá, hogy „ebben van az egész ország bűne”. 6. vers.
Amikor pedig a mérő edény ólom teteje felemelkedett, akkor azt látta, hogy egy asszony ül annak a közepében.
Ebből megérthette, hogy ez az asszony szemlélteti Isten népének bűneit és gonoszságait.
Az ólomfedél felnyitásakor az asszony is ki akart lépni az edényből, de az angyal visszalökte előző helyére, és az ólomfedelet visszatette az edény szájára.
Majd ezután másik két asszony jött, akik felemelték a lezárt edényt, és elrepültek vele a Sineár földjére, hogy ott házat építsenek neki, és ott helyezzék el végleg, oda erősítve, hogy ne hagyhassa el azt a helyet.
Azért meglepő ez, mert hozzá vagyunk szokva, hogy a Biblia az asszony által általában az Egyházat vagyis Isten népét szokta szemléltetni, hűséges vagy hűtlen változatában.
Az ószövetségi ember gondolatvilágában azonban teljesen megszokott kép az, hogy az istentelen gonoszság megtestesítése egy asszony által történik.
Jeremiás is beszél arról, hogy miként szolgáltak Izráel asszonyai az ég királynőjének. Jer. 7,18.
Ezékiel pedig azokról az asszonyokról beszél, akik Jeruzsálem kapuiban siratják a Tammuzt, a természet istenét. Ez. 8,14.
Valószínűleg nem alaptalan az az állítás, hogy Izráelben egyesek még ebben az időben is folytatták az Istár kultuszt, amit ez az edényben lévő asszony jelképez.
Istár = Astarte; a termékenység istennőjeként tisztelték.
Kifejezetten szexualitással és prostitúcióval együtt járó kultusza volt.
Mivel ez a vallási kultusz már évszázadokkal korábban is elterjedt Izráelben, ezért valószínű, hogy a babiloni fogság ideje alatt sem szűnt meg teljesen.
Az idegen istenek imádatával együtt járó gonoszság eltávolítása tehát indokoltnak látszik Izráel életéből.
Úgy tűnik, mintha azt szeretné bemutatni, hogy a fogságból visszatért zsidók Isten iránti hűsége is lanyhulóban van, és ezzel együtt a régi bűnös szokások palackjait kezdenék nyitogatni.
Mert az edényben ülő asszony képében van bemutatva Isten népének minden bűne, legyen az vallási vagy erkölcsi jellegű.
Ekkor azonban Isten angyala közbelép, és egy határozott mozdulattal lezárja az edény száját az ólom fedéllel.
Népe számára csak az jelenthet végső megoldást, ha az istentelenség kísértő gócát messze elviteti tőlük, egy olyan közegbe, ahová az való.
Isten ma is azt szeretné, ha nekünk sem lenne közünk az istentelenség semmilyen megnyilatkozásához sem.
„Menjetek ki közülük, és szakadjatok el, azt mondja az Úr, és tisztátalant ne illessetek.” II. Kor. 6,17.
Ez az edény egy mérő edény, ami az Isten színe elől jött ki, és Isten angyala gyakorol hatalmat felette.
Ezzel a képpel arra utal Isten üzenete, hogy egyszer minden bűnünk Isten mérlegére fog kerülni, akár titkos, akár nyilvánvaló az.
Ezzel a megméretéssel kellett szembekerülnie Belsazár királynak is azon a végzetes éjszakán, amikor a lakomázó terem falán olvashatta Isten üzenetét.
„Megmérettél a mérlegen, és híjával találtattál.” Dán. 5,27.
A próféta szemei előtt egyszercsak két asszony jelenik meg, akik felemelik a mérő edényt a benne lévő asszonnyal együtt, és elrepülnek vele Sineár földjére.
Ott házat építenek számára, oda erősítik és ott hagyják véglegesen, mert az az ő helye.
János apostol többször is említést tesz arról, hogy Babilon csábítja Isten elleni cselekedetekre az embereket, akik pedig nem értenek a szép szóból, azokat még kényszeríti is.
A próféciákból tudhatjuk azt, hogy Istennek lesz egy olyan bűnrendezési ítélete is, aminek végén a bűnök vissza lesznek hárítva a bűn eszmei szerzőjére; mindenek előtt Sátánra, azután pedig az ő földi királyiszékére Babilonra.
Isten azonban csak azoktól a bűnöktől szabadítja meg népét, amelyek a mi Megváltónk közbenjárása által át lettek ruházva Isten templomára, onnan pedig Isten mérő edényébe.
Az engesztelés napján két fiatal kecskebakot vittek a templom ajtajához, és ott sorsot vetettek rájuk.
„egyik sorsot az Úrért, a másik sorsot Azázelért.” (III. Móz. 16,8.)
Amelyikre az Úrért való sorsvetés esett, azt megölték bűnért való áldozatként.
Majd vérét bevitte a főpap a frigyláda elé.
A bevitt vér jogosította fel a főpapot arra, hogy bent Izráel egész évben a templomra átruházott bűneit magára vegye és kihozza onnan, és kint áthárítsa azokat Azázel bakjára.
„Tegye Áron mind a két kezét az élő bak fejére, és vallja meg felette Izráel fiainak minden hamisságát, és minden vétkét, mindenféle bűneit; és rakja azokat a baknak fejére, azután küldje el az arra való emberrel a pusztába, hogy vigye el magán a bak minden ő hamisságukat kietlen földre.” II. Móz. 16,21-22.
Tudatosítsa Izráelben Isten szentségét, a bűnnel szembeni gyűlöletét, és azt, hogy a bűnnel való érintkezés beszennyezi az embert.
De emlékeztetett Isten bűntörlő kegyelmének a gyakorlására is.
