|
|
Róm. 12,1-2. |
|
Letöltés |
|
|
|
Róm. 12,1-2. |
|
Letöltés |
|
Csak arra koncentrál, ami benne van, a többi mellékessé válik számára.
Valahogy így gondolkodtak Pál apostol idejében a görög filozófusok követői, akik azt gondolták, az emberi test csak egy ilyen csomagoló eszköz, csak egy burok, amiben a lényeg, vagyis a lélek el van rejtve.
Ezért arra vágyakoztak, hogy minél hamarabb ki lehessen csomagolni.
Sokszor csak ezért mentek bele öngyilkosságokba is, tudatosan, örömmel és boldogan, hogy a lelkük ki lesznek csomagolva, végre kiszabadulhat a lelkük a börtönéből.
Mert a „test a lélek ellen tusakodik”, de ha a kívánsága ki van elégítve, akkor megszűnik a belső nyomás, a kísértés.
Pál apostol leveleiben találkozunk olyan aszkétákkal, akik a mindentől való tartózkodást, vagyis az előbbinek pont az ellenkezőjét vallották és hírdették.
Azt vallották, hogy a test megsanyargatásával akarnak tiszta lélekhez és üdvösséghez jutni.
Pál apostol fenti üzenete ilyen környezetben, ilyen háttér mellett fogalmazódott meg, amikor a test odaszánásáról beszél.
Nagyon komoly dogmatikai kérdésekkel foglalkozik az egész levelében, de különösen a 11. fejezetben.
Elmondja az ember helyzetét a bűnben, a bűnnel szembeni küzdelmét, és a bűntől való szabadulás lehetőségét.
Elmondja a hit általi megigazulás legfontosabb kérdéseit, - nagyon komolyan elemzi és magyarázza.
A 11. fejezet utolsó verseinél a 33. versnél eljut az üzenetének a csúcspontjához, amikor a Krisztusban való megigazulás élményétől késztetve szinte felkiált tele boldogsággal és örömmel.
„Óh Isten gazdagságának, bölcseségének és
tudományának mélysége! Mely igen kikutathatatlanok az ő ítéletei s kinyomozhatatlanok
az ő útai!”
Vagyis Pál apostol csodálja az Isten kegyelmét, valósággal egy himnuszt mond el, az Isten dicsőségének magasztalására.
Mert amikor megértette és megtapasztalta a hit általi megigazulás csodáját, akkor csak az Isten dicsőségének magasztalása szabadult fel belőle.
Szinte nem talál megfelelő kifejezést annak leírására, milyen nagy kegyelem az, amikor Isten felemeli a bűnöst, és lelki békességet és szabadságot ad neki.
És valójában ehhez kapcsolódik, és innen indul az a gondolat, amit az alapigében olvastunk.
A második lépés viszont az Isten akaratának keresése.
Mert ha a hitnek nincsenek cselekedetei, akkor az meghalt önmagában.
Ilyen értelemben az Isten-magasztalásnak is feltétlenül cselekedetekkel kell párosulni, mert ellenkezőleg az is halott, vagyis nem őszinte.
Ezért mondja Pál a felszabadult Isten dicsőítés után azt, amit az alapigében olvastunk:
„Kérlek azért
titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket
élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket.”
Ezzel azt akarja kifejezni, hogy a keresztény embernek az egyetlen értelmes válasza Isten felé csak a magasztalás lehet.
Ha valóban átéltük az, hogy Isten kihozott bennünket a lelki „sötétségből az Ő csodálatos világosságára”, ha valóban átéltük azt, amit Pál az egész római levelében leírt, no akkor „ezért” „szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket”.
Ezért használja Pál ezt az összekapcsoló kötőszót, mert a két gondolat összetartozik, ez a kettő elválaszthatalan egymástól.
Az értelmes válaszunk csak az lehet, hogy odaszánjuk magunkat Istennek feltétel nélkül, ellenkező esetben nem őszinte az Isten dicsőítésünk.
De vajon miért az áldozat szóval fejezi ki Pál apostol azt, amit a keresztény ember tesz akkor, amikor elfogadja és átéli az Isten kegyelmét?
Az áldozat elsősorban az Isten tulajdonjogának az elismerését jelenti.
Isten sokféle módon elmondja az Igében azt, hogy mi emberek teljesen az Ő tulajdonát képezzük, a teremtés és a megváltás jogán.
Az egész ószövetségi rendtartásban, amikor áldozatról van szó, akkor Isten egyértelművé teszi, hogy az jog szerint illeti meg Őt.
Ezért amikor tőlünk is a testünk odaszánását kéri áldozatúl, akkor kimondatlanul is azt mondja, „nem a magatokéi vagytok”. I. Kor. 6,19/b.
Ezért az áldozatként való odaszánásunk elsődlegesen azt kell jelentse, hogy elismerjük, mi teljesen az Istené vagyunk.
Mert
„akinek oda szánjátok magatokat az
engedelmességre, annak vagytok a szolgái”.
Róm. 6,16.
Ez az odaszánás teljesen a mi részünket képezi, Isten ezt nem teheti meg helyettünk.
„Az őszinte megtérés egy életelv, amely
átalakítja a jellemet, ellenőrzi és irányítja az ember magatartását.” (JÉ 466,5.)
Meghalni az Úrért egy pillanatnyi felbuzdulás hevében sokszor könnyen megy, nem olyan nagy dolog, mint élő emberként oda adni az egész életemet.
Péter apostol is azt mondta Jézusnak az utolsó vacsorán, hogy kész meghalni Mesteréért, és ezt annyira komolyan gondolta, hogy a Gecsemáné kertben kész volt meg is tenni.
Jézusnak azonban az élő emberek áldozatára van szüksége, akik készek lemondani az énjük igényéről, hogy helyette inkább azt keressék, „mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata”.
Ezeknek a meghatározásoknak a középpontjában az áldozat szó szerepel.
Ezzel a szóval azt kérdezi Tőled az Ige, hogy kész vagy-e odaszánni magad Istennek, áldozatul?
Vannak-e olyan döntéseid, amik áldozathozatalt igényelnek tőled, de Istenért mégis meghoztad ezeket a döntéseket?
Malakiás próféta könyvében egyértelműen megfogalmazza Isten azt a szándékát, hogy milyen minőségű áldozatot vár el népétől.
„Megfertéztetett kenyeret hoztok oltáromra, és azt mondjátok: Mivel
fertéztetünk meg téged? Azzal, mikor azt gondoljátok, hogy az Úrnak asztala
megvetni való. Hogyha vakot hoztok áldozatul: Nem bűn-é az? vagy ha sántát
hoztok és bénát: nem bűn-é az? Vidd csak azt a te fejedelmednek: vajjon kedvvel
fogad-é, avagy reád tekint-é? azt mondja a Seregeknek Ura.” Mal. 1,7-8.
„…a rablottat hozzátok, meg a sántát és betegest; ételáldozatot is
hoztok, de hát kedves-é az a ti kezetekből? azt mondja az Úr. Átkozott pedig az
álnok! Van ugyan a nyájában hím, és fogadást is tesz: mégis hitvánnyal áldozik
az Úrnak. Pedig nagy király vagyok én, azt mondja a Seregeknek Ura, és
félelmetes az én nevem a pogányok között!” Mal. 1,13-14.
Pál apostol az alapige üzenetében is ilyen vonatkozásban veti fel az áldozat szót, vagyis tökéletes áldozatként szánd oda önmagadat Isten oltárára.
Úgy kell megőríznünk az Isten tulajdonát képező testünket, hogy az kedves áldozat lehessen Isten előtt.
Ez kell képezze az első okot, amiért egy hívő ember vigyáz az egészségére, mert ezzel ismeri be és fejezi ki azt, hogy ő mindenestől az Isten tulajdona.
Máshol Pál ezért mondja azt: „dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, a melyek az Istenéi”. I. Kor. 6,20.
„Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére míveljetek.” I. Kor. 10,31.
Az odaszánásnak szentnek kell lenni, vagyis elkülönültnek.
Az Istennek szentelt rész nem mosódhat össze az életed többi dolgaival.
Az életünk odaszentelődésének határozott körvonalakban kell kirajzolódni és láthatóvá válni még a környezetünk számára is.
Lemondok arról, amiről tudom, hogy az az Úré, vagyis nem az enyém, ezért én nem rendelkezhetek fölötte.
Különös módon Isten mindig úgy ad, hogy valamit vissza is kér belőle.
Ad egy Édenkertet, de magának elkülöníti abban a tiltott fát, és azt mondja, ez az enyém, ehhez te ne nyuljál hozzá, ez szent a te számodra.
Ad egy egész hetet, amin belül hat napon át végezhetjük a saját dolgainkat, de visszakér belőle egy napot, amire azt mondja, hogy ez „az Úrnak a te Istenednek szombatja”, ezért ezzel nem rendelkezhetsz szabadon.
Ad anyagi javakat, mert megáldja a kezünk munkáját, de visszakér belőle egy részt, és azt mondja, ez „szentség az Úrnak”.
Ez az isteni visszakérés viszont mindig a mi érdekünkben történik, mert bizalomra, ráhagyatkozásra akar általa nevelni, ne feledkezzünk el arról, hogy mindenünk, amink van, az mind az Ő kegyelmének és áldásának a gyümölcse.
Ezért amikor a Jelenések könyve a végidő népéről, a hűségesekről beszél, akkor azt mondja róluk: „Itt van… akik megtartják az Isten parancsolatait”, mert őket az engedelmesség jellemzi. Jel. 14,12.
A testünk áldozatként való odaszánását, átadását Isten úgy kéri tőlünk, hogy azzal istentiszteletet gyakoroljunk.
Az odaszánásunknak Isten előtt kedves módon kell megtörténnie.
Ez akkor valósul meg, ha nem mi akarjuk meghatározni az odaszánásunk mibenlétét és mértékét, hanem elfogadjuk az Isten által meghatározott mértéket.
Az odaszánásunk az istentiszteletünk részét képezi, és az Isten iránti tiszteletünk minőségét is kifejezi.
Odaszánásról csak akkor lehet szó, ha ez érzékelhető módon az Isten iránti tiszteletünkben is megnyilatkozik.
Amikor eltökélték a szívükben, hogy nem fertőztetik meg magukat a király ételével és italával, akkor ezzel ők is istentiszteletet gyakoroltak ott, ezért az Isten különleges áldása nyugodott meg rajtuk.
Az isteni áldás olyan mértékben nyilatkozott meg, hogy a királyi udvarban mindenki számára felismerhető volt.
„Ne szabjátok magatokat a világhoz”
Ha ez az odaszánás már megtörtént, akkor ezután már nem a világban elfogadott normák szabják meg, hogy mikor mit teszünk, mit mondunk és hogyan viselkedünk.
Többé nem érdekel a világ, mert már nem a mulandó, hanem az örökkévaló értékekre nézünk, és azokat keressük.
„Változzatok el a ti elméteknek megújulása által”
Ha a szemléletünk és a gondolkodásunk nem változik meg, akkor az odaszánásunk sem igazi, és nem is lehet tartós.
Az elménk megújulása csak az Igével való foglalkozás és a Szentlélekkel való közösség hátterén valósulhat meg.
„Megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata”
Ez egy nagyon mély elkötelezettséget jelent Isten mellett.
Azt jelenti, hogy már nemcsak elfogadjuk az Isten akaratát az életünkben, hanem már azért kutatjuk az Igét, mert keressük benne „az Istennek jó, kedves és tökéletes akaratát”.
Mert ekkor már nem terhet jelent számunkra, hanem örömet és gyönyörűséget.
Győzelmes
életet élni csak akkor lehet, ha teljesen Istenre hagyatkozunk, és az Ő vezetésére
bízzuk az életünket. Zsolt. 37,5.
Először még a testünk odaszánásáról beszél Pál, később viszont már az értelmünk átadására kéri, mert csak így következhet be annak a teljes megújulása.
Az Isten kegyelmének a megtapasztalása után ugyanis az értelem a Szentlélek befolyása alá kell hogy kerüljön.
Pál a korinthusi levelében mondja azt, hogy „bennünk pedig Krisztus értelme van”, de csak akkor, ha átadtuk magunkat neki. I. Kor. 2,16/b.
Ha készek vagyunk arra, hogy ezután nem szabjuk magunkat a világhoz, mert készek vagyunk megváltozni az értelmünk és gondolkodásunk szintjén.
Akkor egészen másként fogunk értékelni dolgokat, - amik korábban értékek voltak, azokat ettől kezdve már kárnak és szemétnek látjuk.
Természetesen ez az értékrend váltás csak azokat a dolgokat érintik életünkben, amik a krisztusi ítélet szerint minősülnek kárnak és szemétnek.
Az értelem és a gondolkodásmód megváltozása mindig magával hozza a szokásaink és a gyakorlati életünk megváltozását is.
„szánjátok oda magatokat… ne szabjátok magatokat a világhoz… változzatok el a ti elméteknek megújulása által”
Itt azonban ismét közbeiktat egy kötőszót, amivel azt akarja érzékeltetni, hogy az egyik csak a másik hátterén valósulhat meg.
„hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.”
Csak akkor tudod őszintén és valóságosan megvizsgálni Isten akaratát, ha előtte a szívedben már odaszántad magadat Neki teljesen.
Ha nem szabod többé magadat a világhoz, és már megváltozott a gondolkodásmódod az életedben megnyilatkozó dolgokkal kapcsolatban.
Ezek az Istenhez közeledő életnek a lépcsőfokai, ami az odaszánással kezdődik.
Ezért ettől kezdve olyan dolgokkal tölti ki az idejét, ami Istennek is kedves, hiszen kedves áldozatul szánta oda magát.
De mivel megváltozott a gondolkodása, ezért már nem csak Istennek, hanem neki is kedves.
Azért, mert rengeteg értéket találunk benne, mert mindig újabb és újabb dimenziók és mélységek nyilnak ki előttünk a Bibliában.
Olyan ez, mint amikor valaki meglát egy kis barlang bejáratot, de mivel nem megy be, ezért nem is sejti, ami beljebb található.
Ahogy a barlanghoz tartozó szépségek sem kívül a bejáratnál találhatók, úgy a Biblia igazi értékeit is csak azok ismerhetik meg, akik készek tanulmányozni azt, és mélyrehatolni benne.
Azt, hogy mi tekinthető jónak, szentnek és kedvesnek Isten előtt, azt nem nekünk kell eldöntenünk.
De amikor megváltozik a gondolkodása, akkor megváltozik az is, hogy mit tekint jónak.
Pál apostol egy ilyen változás után minden olyan dolgot kárnak és szemétnek ítélt, ami korábban az első helyen állt az életében.
A gazdag ifjú visont úgy gondolta, hogy ő teljesen jó, már semmi fogyatkozás sincs benne.
Amikor bűnbánattal, önmagad Isten előtti állapotának az igazi felismerésével járulsz Hozzá, ez a kedves Őelőtte.
Ha az Isten akarata kedves számomra, akkor az én áldozatom is kedves lesz előtte.
6. Nem az a tökéletes áldozat, amikor azon igyekszel, hogy a múlt életed minden hibáját és bűnét igyekszel elhagyni, és megváltozni, hiszen erre senki sem képes.
Nekünk úgy kell átadni magunkat, ahogy vagyunk, és majd Isten végzi el bennünk mindazt amire szükség van
