Úgy tűnik, hogy ez a párbeszéd nemcsak eseményszerűen következik az előző után, hanem bizonyos vonatkozásban üzenetében és tartalmában is kapcsolódik hozzá.
Ebből adódóan az itt felvetett kérdés is az előző párbeszéd problémájában gyökerezik.
Előzőleg azért dorgálta meg Isten a népét, mert megcsalták Őt azzal, hogy nem vitték be tárházába a tizedet és az áldozni valókat.
Isten nagyon határozottan elmarasztalta azokat, akik nem éreztek együtt ügyével, és ezért maguknak tartották meg azt, amit Istennek kellett volna vissza adni.
„Próbáljatok
meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura”
3,10.
„Ha nem nyitom meg néktek az egek
csatornáit, és ha nem árasztok reátok áldást bőségesen.” 3,10.
„És boldognak mondanak titeket mind a nemzetek; mert kívánatos földdé lesztek ti.” 3,12.
Az a tény, hogy a nép válasza egy külön párbeszédben fogalmazódik meg, arra enged következtetni, hogy csak egy bizonyos idő eltelte után fogalmazódott meg bennük ez a válasz.
Isten azt mondta, hogy „próbáljatok meg engem” és megnyitom nektek az egek csatornáit.
Erre
a nép azzal válaszolt, hogy „hiábavaló az Isten szolgálata, és mi haszna, hogy megtartjuk törvényeit,
és alázatosan járunk a Seregek Ura előtt”. 3,14.
Isten azt mondta, hogy „boldognak mondanak titeket mind a nemzetek”.
Erre a nép azzal válaszolt: „Sőt, inkább magunk hirdetjük boldogoknak a kevélyeket, hiszen gyarapodnak, noha gonoszságot űznek; és megszabadulnak, noha kísértik az Istent!” 3,15.
A felvetett kérdésük tartalma, és maga a visszakérdezés ténye.
A vallásos szemléletük hű tükre az a kérdés, amit felvetnek Isten előtt.
Vajon mit keres egy ilyen haszonelvű szemléletet tükröző kérdés Isten népe szájában, hogy „mi haszna?”.
Épülhet-e üzleti szempontokra az Istennel való kapcsolatunk?
A legtöbb ember nehézsége abból fakad, hogy az Istentől megígért áldásokat feltétlenül anyagi természetűnek gondolják el.
Az ilyenképen való gondolkodás több lépcsőben alakul ki:
Először az Istentől jövő áldások látványos megnyilatkozását igényli.
Azután már mindenkivel összehasonlítgatja az életét és a körülményeit, mert szeretne kitűnni valamivel.
De mindig olyannal hasonlítja össze magát, aki valamilyen vonatkozásban sikeresebb, mint Ő.
Mert a világ befolyása már hatott a gondolkodására, ezért az amit Isten ad, már nem elégíti ki az igényeit, valami mást vár.
Mivel pedig azt nem kapja meg Istentől, amit szeretne, ezért elkezd zúgolódni és panaszkodni.
Először csak magában, majd mind jobban hangot ad panaszának mások előtt is.
Ez az állapot egyre jobban megrontja az Istennel való kapcsolatát, ezért feljogosítva érzi magát, hogy nyíltan hangot adjon lázadó gondolatainak.
És ennek a gondolatnak a végkicsengése az, hogy semmi haszna annak, hogy megtartjuk Isten törvényét, és alázatosan járunk előtte.
A tékozló fiú bátyjának a felháborodott panaszában is ez a szemlélet és érzelem figyelhető meg.
„Annyi esztendőtől fogva szolgálok neked, és
soha parancsolatodat át nem hágtam, és nekem soha nem adtál egy kecskefiat sem,
hogy az én barátaimmal vigadjak.” Luk. 15,29.
Az ilyen visszakérdezés mindig azt a látszatot próbálja kelteni, mintha az Isten intése és feddése teljesen méltatlan lenne velük szemben.
„Miben térjünk meg? - Mivel csaltunk meg? - Mit szóltunk ellened?
Az ilyen visszakérdezés abból is fakadhat, hogy a kérdezőben már teljesen összemosódtak a jó és a rossz közötti határok.
Már
képtelen a tisztánlátásra, pedig úgy gondolja, hogy éppen ő lát tisztán. (Jel. 3,17.)
Amikor tizedünket az önkéntes adományainkkal megtetézve visszük az Úrnak, akkor azt fejezzük ki, hogy nem kényszerből, hanem hálával és jókedvvel gondolunk arra, hogy Isten megáldott bennünket és a munkánkat.
Amikor Istenhez imádkozunk, akkor általában mindig a hálaadás áll az első helyen.
Hálánkat
azonban nemcsak a szavainkkal fejezhetjük ki, hanem a tetteinkkel is, Isten még
jobban is örül neki. I. Ján.
3,18.
Az anyagi élet területén kapott isteni áldásokat sem elég csupán csak szóban megköszönni Istennek, fejezzük ki hálánkat Isten iránt a cselekedeteinkkel is.
Igazi hálaadás Isten felé az, ha a tizeden felül még szabad akaratból hozott önkéntes adományainkat is elhozzuk elé.
Aki ezt nem gyakorolja, az nem köszöni meg Istennek azokat az áldásokat, amiket az Úr adott neki az élet dolgaiban.
„Ki-ki amint eltökélte szívében, nem
szomorúságból, vagy kénytelenségből; mert a jókedvű adakozót szereti az Isten.” II. Kor.
9,7.
„Isten pedig hatalmas arra, hogy rátok
árassza minden kegyelmét, hogy mindenben... bőségben legyetek.” II. Kor. 9,8.
A világmisszió haladása és terjedése minden ágazat, nyelv és nép között.
A világszéles mű különböző intézményeinek fenntartása és működtetése.
A saját gyülekezetünk fenntartásához szükséges különböző költségek.
A szegény, beteg és idős emberek segítése, alkalomszerű támogatása.
„Isten megáldja az ember keze munkáját, hogy az ember visszaadhassa neki az Ő részét. Ad napfényt és esőt, gazdagon virultatja a növényzetet. Egészséget és képességeket ad az anyagiak megszerzésére. Minden áldás az Ő jóságos kezéből származik; és azt akarja, hogy az ember egy rész visszaadásával, tizeddel és adakozással - hálaáldozattal, önkéntes adakozással, bűnért való áldozattal - megmutassa háláját. Áldozzák javaikat az Úr szolgálatára, hogy ne maradjon szőlőskertje kopár pusztaság! Kutassák, hogy mit tenne az Úr a helyükben! Vigyenek hozzá imában minden nehéz ügyet! Tanúsítsanak őszinte érdeklődést Isten műve világszéles haladása iránt!” (Próf.Kir. 440-441.)
A 73. Zsoltárban ugyancsak találkozunk ennek a
problémának a felvetésével, de azzal a különbséggel, hogy a zsoltáríró már a
megoldás útját is felvillantja. Zsolt. 73,1-3.
13-17.
A zsoltáríró szerint még a tiszta szívűekkel is
előfordulhat, hogy „már-már
....irigykedtem a kevélyekre, látván a gonoszok jó szerencséjét”. 2-3. vers.
„Bizony hiába tartottam én tisztán szívemet,
és mostam ártatlanságban kezeimet.” 13. vers.
Az Istenben bízó ember viszont nem engedi, hogy a lelkére teljesen rátelepedjen ez a szemlélet.
„Gondolkodom, hogy ezt megérthessem”, még ha nehéz is ezt felfogni.
De
amikor „bementem az Isten szent helyébe;
megértém azoknak sorsát”. 17. vers.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy imában
Isten elé kell vinni a problémáinkat és a kérdéseinket, és a Szentlélek majd
megvilágítja előttünk az értelmét. II. Kir. 19.14-15.
Nem mindenki enged a nehézségek szorításának, még akkor sem, ha nem érti, miért hallgat Isten, ahelyett, hogy cselekedne.
Isten azonban nemcsak hallgat, hanem figyel is, - figyel ránk, és figyeli a velünk történő eseményeket, még akkor is, ha mi ezt nem látjuk.
Isten figyelt és hallgatott akkor is, amikor Dániel és társai nehézségbe jutottak.
Nem csúszott ki az események irányítása a kezéből akkor sem, amikor az emberek szemszögéből már elveszettnek látszott minden.
Az Isten szabadítását átélő emberek soha sem cserélnének azokkal, akiknek nincs tapasztalatuk Istennel.
Így tett Dániel is, amikor a pogány király álmát
kellett neki megfejteni. Dán.
2,17-18.
Az Úr pedig választ és megoldást adott számukra.
„Akik félik az Urat, és becsülik az ő nevét”, azok jöjjenek össze, és tanakodjanak olyan kérdések felett, amit most még nem értenek.
Minden ilyen esetben az Úr figyelni fog gyermekei tanácskozására.
Rendkívüli módon szükségünk van arra, hogy egymás ismerete és hite által épüljünk és erősödjünk.
Ezt a könyvet az Isten szolgálatában álló angyalok vezetik.
„’Egy emlékkönyv iraték’ az Úr előtt,
amelyben feljegyzik azoknak jócselekedeteit, ‘akik félik az Urat és becsülik az
ő nevét’...... Az ‘emlékezés könyve’ minden igaz tettet halhatatlanná tesz.
Minden legyőzött kísértést, minden leküzdött bűnt, minden kedves, részvétteljes
szót híven feljegyez a krónika. E könyvek megörökítenek minden áldozatot, és
Krisztusért elviselt minden szenvedést és fájdalmat.” (Nagy. Küzd. 428-429.)
Isten az egész örökkévalóságban emlékezni akar az Őt szerető gyermekeinek a jócselekedeteire, minden jó dologra, ami velük történt meg.
A vizsgálati ítélet ideje alatt különleges jelentősége van ennek az emlékkönyvnek.
Ma ugyanis még látszólag nincs különbség az igaz és a gonosz ember között.
Ha mégis van, akkor ez általában a gonoszok szerencsés előmenetelében nyilatkozik meg, másik oldalon pedig az igazak nehézségeiben és különböző akadályoztatásában figyelhető meg.
Az élet különböző területeire vonatkoztatva mi nagyon sokszor nem értjük a dolgok állását, és érthetetlennek látjuk az Isten hallgatását is.
Ez még inkább így lesz, ahogy haladunk a végső megpróbáltatások ideje felé.
Azoknak tábora, akiknek nem volt szokásuk, hogy bejárjanak az Isten szent helyére, két táborból fog összeállni.
A megátalkodott gonoszok, akik a csapások ítélete alatt Isten hűségeseire akarják áthárítani a felelősséget.
Ezért a hamis nyugalomnap törvénye által kirostálódott kis csapatot el akarják pusztítani.
De lesznek közöttük olyanok is, akik nem időben folyamodtak a kegyelem királyiszékéhez segítséget kérni, ők az alkalmas időt elszalasztották, így már remény nélkül állnak. Zsid. 4,16. (balga szüzek)
Ezek el fognak bátortalanodni akkor, amikor Isten a végső nagy próbákat engedi rá népére.
Ekkor a próbák nyomása alatt ők is azt fogják mondani, hogy „hiába való az Isten szolgálata, és mi haszna, hogy megtartjuk az ő törvényét, és alázatosan járunk a Seregek Ura előtt”, ezért inkább az ellenség soraiba állnak át.
Mert Isten az oltalmazó takaróját teríti ki a választottjai fölé.
Ekkor teljesedik majd be a mindvégig állhatatos igazakon a 91. Zsoltárban adott ígéret.
„Mivelhogy ragaszkodik hozzám, megszabadítom
őt, felmagasztalom őt, mert ismeri asz én nevemet.” Zsolt. 91,14.
Isten arra tesz ígéretet, hogy az Ő eljövetelekor olyan jutalomban részesíti hűséges gyermekeit, amit kezdettől fogva készítgetett az őt szeretőknek.
Akik gyermekeket nevelünk, tudjuk, hogy mennyire szeretnénk elhalmozni kicsinyeinket ajándékainkkal, de a szülői bölcsesség sokszor egyfajta fokozatosságra int bennünket.
A szabadulásnak ezt a napját Malakiás „az igazság napjá”-nak nevezi, és azt
mondja, hogy „gyógyulás lesz az ő
szárnyai alatt”. 4,2.
A gyógyulás mibenlétét pedig Pál apostol mondja
el. II. Kor. 15,53.
„Ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik”
„E halandó test halhatatlanságot ölt magára.”
„Elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket,
hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez.”
Fil.
3,21.
Akkor, „kimentek és ugrándoztok, mint a hizlalt tulkok” örömötökben. 4,2.