|
|
Préd. 3,1. |
|
Letöltés |
|
|
|
Préd. 3,1. |
|
Letöltés |
|
„Mindennek
rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak.”
De jó lenne, ha ezt az isteni tanácsot az életünk minden területén figyelembe vennénk, és nem a saját fejünk után tennénk a dolgainkat.
Esetleg ha nem hallgatnánk akkor, amikor beszélnünk kellene, – és nem beszélnénk akkor, amikor pedig hallgatnunk kellene.
Ha nem állnánk semmittevően akkor, amikor a botránkozás köveit kell eldobálni az útból, – és nem akarnánk követ dobálni akkor is, amikor pedig inkább megbocsátani kellene.
Ha nem a békességet keresnénk akkor, amikor Isten küzdelemre szólít, – és nem hadakoznánk akkor is, amikor Isten béke követei kellene legyünk.
Ha nem ragaszkodnánk görcsösen a megtartáshoz, amikor el kellene engednünk valakit, – de nem akarnánk elengedni akkor, amikor pedig mindent meg kellene tenni a megtartás érdekében.
Ezzel kapcsolatosan viszont nem a meghatározott imádságos időkre és alkalmakra gondolok.
Nem arra gondolok, amit a Biblia is példaként említ, miszerint Dániel egy meghatározott időben, napjában háromszor is imádkozott Istenhez.
Bár ez ma a legjobb esetben is már csak napi két alkalomra csökkent, – a reggeli és az esti áhítat idejére –, de rosszabb esetben sokan már egyáltalán nem is tartanak áhítatot, már nincs rendelt idejük az imádságra.
Ezek a kijelentések azt sugallják, mintha az imádkozás gyakorlata kivételt képezne a Salamon által felvetett kijelentésből, mintha az imádkozással kapcsolatosan nem lehetne rendelt időről beszélnünk.
Hiszen ezekkel a kijelentésekkel kapcsolatban a Szentírás azt hirdeti, hogy imádkozni mindig lehet, sőt mindig kell.
A két kijelentés közötti látszólagos ellentmondás abból adódik, hogy az imádkozásainknak sokféle változata, célja és módja van.
Hálaadás, könyörgés, esedezés, erőss kiáltással való tusakodás, stb.
Ezek közül az egyiket mindig gyakorolni kell, nem szabad benne megres-tülni, – míg a másikat csak alkalomszerűen kell gyakorolnunk.
A Bibliában több olyan feljegyzést is találhatunk, amelyekből kiderül, hogy az imádkozásokra is nagyon érvényes Salamonnak az a megállapítása, hogy mindennek rendelt ideje van.
Isten nem minden esetben nézi jó szemmel, ha mi elkezdünk imádkozni.
Az egyik esetben Józsuét azért feddi meg, mert egy adott helyzetben elkezdett imádkozni.
Ez a történet Ai város bevételével kapcsolatos, kudarcbe fulladt vereség után következett be. Józs. 7,10-13.
A másik esetben Mózesnek mondja azt, hogy „Mit kiáltasz hozzám?”. 2Móz. 14,15.
Ez az eset akkor történt, amikor Izráel kivonult Egyiptomból, és eljutottak a Vörös-tengerig, ott azonban valami különös dolog történt velük.
De lehetnek olyan esetek is, amikor Isten azt mondja: „ha kiterjesztitek kezeiteket, én elrejtem szemeimet előletek; sőt, ha megsokasítjátok is az imádságot, én meg nem hallgatom”. Ésa. 1,15.
Ezekre a kijelentésekre azért van szükség, mert mi hajlamosak vagyunk egyfajta imádkozásba meneküléssel, a kegyességnek ezzel a látszat cselekvésével kikerülni azt, amit Isten akkor és ott elvárna tőlünk.
Az ilyen imáinkra nem általában nem is érkezik válasz, – hacsak az nem, hogy a lelkünk mélyén meghalljuk Isten hangját, aki arra figyelmeztet, most nem imádkoznunk kellene, hanem valami mást kellene tennünk.
Miután Izráel népe kivonult Egyiptomból, és szembetalálták magukat az útjukat álló tengerrel, egyszer csak arra figyeltek fel, hogy harci szekerek sokasága közeledik feléjük a távolból.
Amikor rádöbbentek, hogy amit látnak, az nem más, mint az őket üldöző egyiptomi hadsereg előőrse, akkor nagyon megrémültek.
Mózes megpróbálta lecsillapítani a nép rémületét azzal, hogy emlékeztette őket, valójában az isteni rendelkezéseknek engedelmeskedve jutottak a jelenlegi helyzetbe, ezért nincs mitől félniük.
Ennek ellenére sem volt könnyű Izráel elkeseredett seregét hitben várakoztatni a tenger és az ellenséges hadsereg között, az Úr színe előtt.
„Amikor az üldözők hatalmas serege megközelítette a
rettegő tábort, hogy azt könnyű zsákmányul a hatalmába kerítse, akkor
félelmetes fenséggel emelkedett fel az előttük lebegő felhőoszlop, majd
átvonult a tábor felett, és mint sötét fal ereszkedett le az üldöző és az
üldözött sereg közé. Az egyiptombeliek nem láthatták többé az izráeliták
táborát, tehát kénytelenek voltak megállni. A felhőoszlop pedig, míg a Fáraó
seregét egyre sűrűsödő sötétségbe burkolta, addig verőfényes nappali
világosságot árasztott a héberek táborára.” (PP. 241,1.)
Isten viszont azonnal elhallgattatja az imádkozó Mózest, nem engedi tovább imádkozni: „Mit kiáltasz hozzám?” kérdezi tőle. 15. vers.
Valószínű, hogy korábban már részletesen megbeszélte Mózessel mindazt, ami itt és ekkor történni fog, hiszen a népnek előre el tudta mondani, ami történni fog az egyiptombeliekkel.
„Mózes pedig monda a népnek: Ne féljetek, megálljatok! és nézzétek az Úr szabadítását, a melyet ma cselekszik veletek; mert a mely Egyiptombelieket ma láttok, azokat soha többé nem látjátok. Az Úr hadakozik ti érettetek; ti pedig veszteg legyetek.” 13-14. vers.
Isten imádkozás helyett inkább cselekvésre készteti Mózest is, és a népet is.
„És monda az Úr Mózesnek: Mit kiáltasz hozzám? Szólj Izráel fiainak, hogy induljanak el. Te pedig emeld fel a te pálcádat és nyújtsd ki kezedet a tengerre és válaszd azt kétfelé, hogy Izráel fiai szárazon menjenek át a tenger közepén.” 15-16. vers.
Isten nagyon határozottan igyekszik visszazökkenteni Mózest ebből az állapotából, hogy újra tudjon hittel és bizalommal Istenre hagyatkozni.
Egyesek azért teszik ezt, mert nem hisznek eléggé az imádság erejében.
Pedig aki nem érzi a imádság fontosságát, és nem él ezzel az Isten adta lehetőséggel, az cselekedni sem tudja azt, amit Isten vár el tőle.
De még komoly hívő embereket is megkísért néha az, hogy az időszerű feladat végzése helyett, szinte ösztönösen elkezdenek imádkozni.
És ilyenkor, ezekben a helyzetekben mondja Isten azt, amit Mózesnek is mondott: „Mit kiáltasz hozzám?”, – ne imádkozz, hanem cselekedj.
Egyrészt nem kell imádkoznunk azért, amit már megadott nekünk, hiszen ezt csak el kell fogadnunk Tőle, és élnünk általa.
Másrészt viszont kár könyörögni azért, amit a jelenlegi állapotunkban nem adhat meg részünkre, sőt nem is akar megadni.
Az ösztönös imádkozás helyett inkább azt vizsgáljuk meg őszintén és alaposan, hogy „mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata”. Róm. 12,2/b.
Soha ne kérjünk olyat Istentől, amiről tudjuk, hogy az nem lehet összhangban az Ő akaratával.
Ha pedig annak ellenére mégis tovább imádkozunk, noha tudjuk, hogy már régen megígérte és kész is megadni, akkor az ilyen imádkozás csak időhúzás, esetleg engedetlenség, vagy éppen a hitetlenségünk kifejezője.
Nem véletlenül tanácsolta Pál apostol a hívőknek azt, hogy tagadják meg a hitetlenségüket, ha az Isten üdvözítő kegyelmét valóban el akarják fogadni. Tit. 2,12.
Előttük van a Vörös-tenger, hátuk mögött pedig az elvesztésükre érkezett félelmetes hadsereg.
De Mózes a korábban kapott ígéretekkel bátorítja és erősíti meg hitében a rettegő népet: „az Úr hadakozik érettetek”.
Miközben pedig a népet bátorítja, és a nép megnyugszik, eközben kiderül, hogy ő is fél, és ezért vonul félre, hogy buzgón könyörögjön Istenhez ebben a váratlan és félelmet keltő helyzetben.
Isten kérdésében azt is benne lehet érezni, mintha azt mondaná: Mózes, már te magad sem hiszed el azt, amivel a népet bátorítottad?
Elvileg talán lehetségesnek tartod, hogy az Úr képes megszabadítani, de a kételkedés csírája már a te szívedben is ott van.
Talán azért érzel így, mert nem tudod elképzelni, hogy ebben a helyzetben miként lehetséges, hogyan teljesedhet be a megígért szabadulás.
Egyszer egy apa küszködött így Jézus előtt a hitével és a hitetlenségével.
„Jézus pedig monda néki: Ha hiheted azt, minden lehetséges a hívőnek. A gyermek atyja pedig azonnal kiáltván, könnyhullatással monda: Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek.” Mk. 9,23-24.
Még az Ő legnagyobb hithősei sem voltak mentesek attól, hogy a meglévő hitüket egyszer csak ne kezdte volna el rágni a kételynek, az emberi okoskodásnak és a hitetlenségnek a férge.
Mert „Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is”. Ésa. 40,30.
És amikor ilyen helyzetben az Istenhez kiáltanak, akkor az Úr azt mondja nekik, hogy most nem kell kiáltani, „ő azt mondja: Ímé, itt vagyok”. Ésa. 58,9.
Imádkozás és kétségbeesett könyörgés helyett inkább cselekedni kell, el kell indulni, szembe kell nézni az akadállyal.
Ha kész vagy cselekedni azt, amit Isten elvár tőled, akkor megtapasztalod, hogy Isten utat készít még a Vörös-tengeren keresztül is, – vagyis lehetséges, hogy szokatlan lesz számodra a segítségének megnyilatkozása.
De szokott Isten olyat csinálni, amit még senki sem látott, szokott Ő minden képzeletet felülhaladó szabadításokat elkészíteni.
Az sem baj, ha mi nem úgy gondoltuk el, vagy egyáltalán nem tudtuk elgondolni, – hiszen azért Isten Ő, hogy sokszor másként gondolja el, mint mi.
„Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim, így szól az Úr! Mert a mint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én útaim útaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál!” Ésa. 55,8-9.
Természetesen ez egyáltalán nem könnyű feladat, de lehetséges.
Az ilyen kritikus helyzetekben Isten gyermekeinek ez az egyetlen lehetősége a megmaradásra, a feltétel nélküli hit Istenben.
Amikor mindennél jobban hisz abban, amit az Úr mondott.
Amit Isten egyszer megígért, azt Ő meg is szokta tartani, mert Őnála „nincs változás, vagy változásnak árnyéka”, Ő „tegnap és ma, és örökké ugyanaz”. Jak. 1,17; Zsid. 13,8.
Isten Izráel számára is éppen ekkor akarta átadni a szabadulást, hiszen Ő vezette és hozta ki őket Egyiptomból.
Ezért ekkor nem a könyörgés ideje jött el, hanem el kell fogadni az Isten megoldását, és bele kell vágni abba, ahová Isten hív, ahová Ő küld, vagyis most csak cselekedni lehet.
De mivel nem merünk hitben előrelépni, mert nem a hit szemével nézzük az eseményeket, ezért gyorsan elkezdünk imádkozni, hátha Isten a fizikai szemünk számára is láthatóvá teszi a felajánlott megoldását.
Isten azonban szeretné megtanítani nekünk a hitben járás leckéjét, hogy merjük rábízni magunkat az Ő vezetésére, a megőrző és megtartó kegyelmére.
Ezért esetenként imádkozás helyett komolyabban kellene venni a korábban adott ígéreteit.
Hinni kellene abban, amit megígért, és ezt a hitünket a cselekedetünkkel kifejezni és bizonyítani, – mert a hit, „ha cselekedetei nincsenek, megholt ő magában”. Jak. 2,17.
Az élő hit azt igényli tőlünk, hogy merünk elindulni és tovább menni azon az úton, amit Isten jelölt ki és mutatott meg részünkre.
Ezekben a helyzetekben kavarognak bennünk a gondolatok, hogy csakugyan felkínálja nekünk is Isten azt, amit megígért?
Csakugyan nekünk kínálja ezt fel, és csakugyan ez a legjobb megoldás részünkre?
Pedig vannak olyan területek az életünkben, ahol megkötözöttek és foglyok vagyunk, és tehetetlenül vergődünk, erőlködünk a szabadulás érdekében.
Hiába tudjuk, hogy erőtelenek és tehetetlenek vagyunk, mégis magunk erőlködünk tovább, a lelkünk megnyugtatására pedig el kezdünk imádkozni, de az ilyen imáinkban nincs benne a hitünk, a feltétlen bizalmunk.
Amikor meghallgattatott az imájuk, és Isten egy angyalt küldött el Péter kiszabadítására, és Péter megjelent a háznál, akkor nem akarták elhinni.
Mindent kitaláltak annak érdekében, hogy a kaputól visszajövő szolgát meggyőzzék, – nem azt látta, mint amit gondol. Csel. 12,15.
Először még csak arra gondoltak, hogy a szolga képzelődik, ezért azt mondták neki: „elment az eszed”, hogy gondolhattál ilyesmire.
Péter nem lehet a kapunál, hiszen éppen ezért imádkozunk itt együtt, mert Péter a börtönben van.
Amikor viszont a szolga másodszor is visszament hozzájuk, akkor már ők is elkezdtek gyanakodni valamire, de semmiképpen nem Péterre gondoltak, ezért azt találták mondani neki, bizonyára: „az ő angyala az”.
Így megyünk el sokszor mi is az Isten által elkészített szabadulás lehetősége mellett.
Mert annyira vakok és hitetlenek vagyunk, nem ismerjük a mi szabadító Istenünket, ezért készek vagyunk a legképtelenebb dolgokat is kitalálni, ahelyett, hogy hitben elfogadnánk az Isten felajánlott megoldását.
Amit csak Isten tud megtenni, azért imádkoznunk kell, kérni tőle, erre biztat az igéjén keresztül is. Mt. 7,7.
Amit csak Isten tud megtenni, azt ne is akarjuk mi elvégezni, ne akarjunk besegíteni Neki, mintha rá lenne szorulva a mi segítségünkre.
Ugyanakkor viszont az is igaz, hogy amit ránk bízott, amit nekünk kell elvégeznünk, azt nem fogja megtenni helyettünk, ezért hiába könyörgünk, hiába imádkozunk.
Ezen a ponton, ezekben az esetekben nekünk kell cselekednünk, Isten szabadító kegyelmét csak akkor élhetjük át, ha készek vagyunk megmozdulni, határozottan elvégezni azt, amit ránk bízott.
