|
|
Gal. 2,20. |
|
Letöltés |
|
|
|
Gal. 2,20. |
|
Letöltés |
|
„Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”, mondja az apostol.
Bizonyára a legtöbben nagyon jól ismeritek Pál apostolnak ezt a kijelentését, esetleg könyv nélkül is el tudjátok már mondani ezt az igeszakaszt.
De próbáltátok-e már megmagyarázni valakinek, hogy miként kell értelmezni az apostolnak ezt a kijelentését?
A legklasszikusabb értelmezés szerint én helyet cseréltem Krisztussal, ezért már nem én élek, hiszen „Én” meghaltam Jézussal a Golgotán.
Mivel Istentől megkaptam ajándékba Krisztus életét, ezért én már Krisztusban élek, vagyis az életemet Krisztus neve alatt élem.
Ez csupán egy hitben elfogadott jogi helyzet, most viszont a gyakorlati életünk oldaláról szeretném megközelíteni Pál apostolnak ezt a kijelentését.
Hogyan jelenik meg a mindennapi életünkben, hogyan veheti ezt észre rajtunk a környezetünkben élő embertársunk?
Ebben a szolgálatomban ezt a gyakorlati életünket érintő oldalát szeretném megvizsgálni.
Az egyik hangsúlyos szó az „Én” –, a másik pedig a „Krisztus”.
Ezt a két szót állítja szembe egymással, mert az egyiknek meg kell szűnni, a másiknak pedig hatalmasan megerősödni és kiteljesedni bennünk.
Pál apostol erre a két csoportra választja szét az embereket.
Az egyik embernek mindig az „Én”-je áll a gondolkodásának középpontjában, a másiknak pedig Krisztus.
Ez a kétféleség az Isten Egyházában is jelen van, esetenként pedig a különböző emberi cselekményekben még láthatóvá is válik.
Az ilyen Én központúaknak nincs élő közösségük Istennel, ezért teljesen vakok annak érzékelésére, hogy az Isten szemével tudják látni önmagukat.
Mások viszont éppen ellenkezőleg, azért foglalkoznak sokat önmagukkal, mert az Ige fényében szeretnének megfelelni az Isten elvárásainak, de érzik, hogy nem tudnak.
Ezért tele vannak szorongással és félelemmel a lelkükben.
„Aki fél, az nem lett teljessé a szeretetben.” I. Jn. 4,18/b.
Félnek az Istennel való találkozástól, félnek a megítéltetésüktől, mert még mindig az „Én”-re koncentrálnak.
Ha önmaguk helyett Krisztusra gondolnának, akkor nem aggódnának azon, hogy mit gondol róluk Isten, hanem boldogan mindig csak arra gondolnának, hogy mit gondol az ő Megváltójukról, Krisztusról.
Hiszen Krisztusban helyet cseréltek, és Krisztusban új lehetőségeket nyertek, és Isten ezt nagyon komolyan gondolta.
Ez a gondolkodás boldog örömre és hálára kötelezné őket, amit viszont a tetteikkel is szeretnének kifejezni Isten előtt és Isten felé.
A laodiceai gyülekezetnek is ezért ajánlja fel Jézus a szemgyógyító írt, hogy végre lásson, vagyis másként lásson, mint eddig.
Lásd Elizeus és a szolgájának történetét. II. Kir. 6,17.
Ezért minden keresztény ember életében meghatározó tény az, hogy melyik szó áll a gondolkodásának középpontjában, az „Én” vagy Krisztus?
Akik közül egyesek teljesen el vannak szállva önmaguktól és a lelki életükben felmutatható teljesítményüktől, ezért az önelégültségük tudatában mondják: „Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem”. Jel. 3,17.
Vagyis teljesen az „Én”-jük áll a középpontban, mégpedig felmagasztalt állapotban.
Mi van akkor, ha még mindig az „Én” él, ha még nem Krisztus él bennem?
Van ennek valamilyen következménye és visszahatása az életemre, a tetteimre, vagy éppen a jövendő sorsomra?
Isten Igéje szerint az „Én”-emmel halott vagyok, a bűn alá rekesztve.
Csak Jézus Krisztussal mehetek át a halálból az életbe. Ef. 2,1. 5.
Amíg az „Én”-ünknek élünk, addig a bűn uralkodik a tagjainkban, szinte a rabszolgái vagyunk, azt tesszük, amit az „Én”-ünk törvénye parancsol.
Hiába gyönyörködünk a jóban, és akarjuk megvalósítani, mégis azt tesszük, amit nem akarunk, azt tesszük, amit gyűlölünk. Róm. 7.15. 22-23.
Az „Én” központú emberek önző módon gondolkodnak és élnek, egyfajta önszeretet jellemzi őket.
A legtöbb esetben vagy dicsekednek magukkal, a tetteikkel, a képességeikkel, vagy éppen panaszkodnak, zúgolódnak, esetleg éppen lázadoznak valami miatt, mert soha semmivel sincsenek megelégedve.
Mert szerintük mindennek úgy kellene történni, ahogy azt ők látják jónak.
De mivel nem érzékelik ennek a csapdának a jelenlétét, ezért nem is zavarja őket, nem is tesznek semmit annak érdekében, hogy megszabaduljanak belőle.
Ez a csapda nem más, minthogy az önmagukról való gondolkodásukat vetítik ki másokra is.
Ahogyan a saját életükben, úgy másokban is a külső megnyilatkozásokat vizsgálják, – de sokkal kritikusabb szemmel, mint önmagukban.
Ez viszont egy bíráló, másokat állandóan kritizáló és megítélő lelkületet alakít ki, de ezt a lelkületet nem Isten Lelke munkálja az emberben.
Ezt a folyton kritizáló és bíráló lelkületet azonban nem szabad összetéveszteni a jó és a rossz közötti különbségtétel képességével, hiszen ez az utóbbi az Isten ajándékaként van jelen a képességeink között.
Amíg az Isten ajándéka a bűn felismerésére adatott, addig az „Én” központú ember többnyire nem a bűnnel foglalkozik, hanem a bűnössel.
A bűnöst akarja leleplezni, mások előtt felfedni a tettét, vagyis mindenáron elítélt és megvetett állapotba akarja helyezni a vétkezőt.
Ez a lelkület és gondolkodásmód jellemezte Jézus korában a főpapokat és a farizeusok többségét, akik mindenkiben, még Jézusban is, megvetésre méltó bűnöst láttak, akitől nekik el kell különülni és meg kell szabadulni.
Jézus azonban leleplezte őket, amikor képmutatóknak nevezte, és meszelt sírokhoz hasonlította őket.
A képmutató életformájukkal szép külsőt tudtak felmutatni az emberek előtt, de belül a lelkük mélyén egészen másként néztek ki.
Hiszen a gyülekezet közösségében élők között is jelen van, és állandóan megnyilatkozik az a kettősség, amiről Pál apostol beszél az alapigében.
Egyesek a gyülekezetben is az „Én”-t helyezik a gondolkodásuk és megnyilatkozásaik középpontjába, míg másoknak Krisztus áll életük és a tetteik középpontjában.
Ez az életforma jellemezhet valakit csupán alkalomszerűen is, hogy Krisztus van-e az élet középpontjában vagy éppen a nagy „Én”.
Arra szeretnék rámutatni, hogy a gyülekezetben, szombaton, a közösségi életünk szintjén hogyan és milyen módon jelenhet meg ez a kettősség?
Miben nyilvánulhat meg az, hogy Krisztus vagy az „Én” áll-e az első helyen bennünk, az életünkben és a megnyilatkozásainkban?
A szent dolgok és helyek nincsenek határozottan elkülönítve a közönségestől sem a gondolkodásukban, sem az életük gyakorlatában egyeseknek.
Vagyis sokak gondolkodásának és életének középpontjában nem Krisztus áll, hanem az „Én”-jük.
Ezek az emberek csak azt keresik a gyülekezetben, hogy éppen abban a pillanatban nekik mi a jó, mihez van kedvük.
Ezzel a céllal nem az Isten házába, hanem olyan helyre kellene elmenniük, aminek éppen az a rendeltetése, hogy az ember érezze jól magát.
Isten is azt akarja, hogy jól érezzük magunkat az ő házában, az Ő közelében.
De nem mindegy a sorrend, ne az „Én”, hanem Isten álljon az első helyen.
„Nagy változás történt népünknek az istentisztelet iránt tanúsított viselkedésében és szokásaiban, de nem a jó, hanem a rossz irányban. A becses és szent dolgok, melyek Istennel összekötnek, gyors ütemben veszítik el a szívünkre és gondolkodásunkra tett hatását. A közönséges színvonalára sűlyednek le. Eltűnt a tisztelet, amellyel Isten népe a szent hely iránt viseltetett, ahol pedig Istennel találkoznak... Isten háza iránt sokan nem viseltetnek megszenteltebb gondolatokkal, mint bármilyen más közönséges hely iránt... E tekintetben alapos változásnak kell végbemenni gyülekezeteinkben.... Az Isten házának körzetét szent ünnepélyességgel kell körülvenni. Ne legyen régi barátok találkozó helye, vagy a mindennapi gondolatok kicserélésének és világi ügyek elintézésének színtere... Ez az a hely, ahol Isten találkozik az ő népével és megáldja őket.” (Test. 5. 491-500.)
Ezért őszintén tedd fel magadnak azt a kérdést, és a lelked mélyén válaszolj is rá, te miért jössz el a gyülekezetbe?
Csupán jól akarod érezni magad a barátaid társaságában, vagy Istennel szeretnél találkozni, az Ő tanítását szeretnéd hallani és megérteni?
Első helyen áll-e benned az a vágy, hogy „mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata”?
Csak ezeknek az őszinte átgondolása után mondhatjuk ki magunkban, valóban igaz-e az, hogy „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”.
Mert meg lehet változni az „Én” kozpontú állapotból, mássá lehet lenni, mindenki számára lehetséges, hogy „Krisztus” kerüljön az élete középpontjában.
Isten azt szeretné, ha Pállal együtt mindannyian ki tudnánk mondani azt: „élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”.
Felfuvalkodottságában azt hitte magáról, hogy „törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen” életet él.
A Jézussal való találkozás azonban meg tudta változtatni a gondolkodását és az egész életét is.
Ekkor már Isten szemével látta a bűneit, megismerte az erőtlenségét, rádöbbent, hogy csak Krisztus által van lehetősége és ereje a győzelemre.
Ide jut az „Én”, amikor találkozik Krisztussal, teljesen háttérbe szorul.
Erre a Jézussal való találkozásra van szükségünk nekünk is ahhoz, hogy ne az „Én”, hanem Krisztus éljen bennünk.
Ezért többé már nem az állandó bizonyítási kényszer volt a meghatározó az életében, többé már nem a tökéletességnek való megfelelés kényszere határozta meg a gondolkodását és a tetteit.
Felismerte, hogy a saját cselekedetei alapján soha sem lehet tökéletes.
Megértette, hogy Isten kész megajándékozni őt a tökéletes igazsággal.
Ettől kezdve el tudta mondani: „a melyek nékem egykor nyereségek valának, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem”. Fil. 3,7.
„És találtassam Ő benne, mint a kinek nincsen saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom a hit alapján.” Fil. 3,9.
Amikor viszont Krisztussal találkozunk, attól a pillanattól kezdve csak a szeretetünk és a hálánk kifejezéseként mutatjuk fel.
Ezért mondja ki Pál az a nagyon lényegre törő, summás kijelentését:
„Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék.” Eféz. 2,8-9.
Isten jelenlétének tudata váltja ki bennünk ezt a biztonságérzetet és boldogságot, hiszen megnyugtató és boldogító érzés a világmindenség Istenével közösségben lenni, az Ő gondoskodása és oltalma alatt élni.
A rómaiakhoz írott levelében szinte kitörő
boldogsággal kiáltja ki magából: „Ha az
Isten velünk, kicsoda ellenünk?”. Róm. 8,31.
Krisztussal közösségben már nem félünk a jövőtől sem, még Isten ítéletére is reménységgel és bizodalommal gondolunk előre. I. Jn. 4,17.
Mert már „nem
azon aggódunk, hogy Isten mit gondol rólunk, hanem azon, hogy mit gondol
Krisztusról, a mi helyettesünkről.”, és ez a gondolat rendkívül felemelő
érzéssel tölt el. (Szemelv. II. 32,2.)
Krisztussal a bűn is elveszíti a lelkünket megbénító befolyását, hiszen „ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság”, és ez a szabadság nem függ az evilági körülményektől.
Amíg nem találkozunk Jézussal, addig a bűn rabszolgái vagyunk, azt tesszük, amit a bűn által megromlott természetünk parancsol. Róm. 7,18-20.
Sokkal inkább együtt tudunk érezni velük, hiszen Krisztus jelenléte állandóan emlékeztet arra, hogy mi is az Isten kegyelmére szoruló emberek vagyunk.
Ez a gondolkodásmód sokkal megbocsátóbbá és türelmesebbé tesz, nem a megfizetés és a bosszúállás határozzák meg a tetteinket, hanem inkább a megmentés lelkülete és szándéka.
Ugyanúgy van ez, mint ahogy az édesanya számára sem jelent terhet az, hogy a kisbabájáról beszéljen másoknak.
Sőt, az jelenti számára a legnagyobb örömöt, amikor a másokkal való beszélgetésének a középpontjába kerül a szeretett gyermeke.
Hasonlóképpen kell örömöt jelentsen a hívők számára is az, hogy a lelküknek legkedvesebbről, azaz Jézus Krisztusról beszélgessenek másokkal.
Közel van-e hozzád a hit beszéde, ott van-e a szívedben és a szádban, szeretsz-e Istenről beszélni az embereknek?
Gondoltál-e már arra, hogy a hitedről való beszéded üdvösség közvetítő eszköz lehet egy ember számára?
Ezért azt mondja az apostol, mi: „senkit sem ismerünk test szerint” a Krisztus tanítványai között.
Ez a páli példa felveti mindenki felé azt a kérdést:
Képes vagy-e meglátni Krisztust a melletted lévő testvéredben, vagy még mindig a hibái és a bűnei alapján dobozolod be őt?
Tudsz-e Jézushoz hasonlóan viszonyulni a bűnösökhöz, vagy inkább a farizeusokhoz hasonlóan, rideg képmutatással szeretsz elkülönülni tőlük?0
Mert ez a magatartás meghatározza, hogy az „Én”-ned szerint élsz-e még, vagy már valóban Krisztus él benned.
