Első olvasatra úgy hangzik, mintha Jézus az erőszakos embereket támogatná, mintha arra biztatná követőit, hogy erőszakosnak kell lenniük.
„...mind mostanáig erőszakoskodnak a mennyek országáért, és az erőszakoskodók ragadják el azt”.
Nehezen tudjuk a szelíd és alázatos Jézussal kapcsolatban elfogadni egy ilyen hangvételű kijelentést, idegen hangzásúnak érezzük az Ő szájából hangzóan.
Pedig vannak erőszakos keresztény irányzatok, és vannak olyan erőszakos keresztények is, akiket alig lehet elviselni.
Noha lehet embereket erőszakosan befolyásolni arra, hogy az érdekünkben cselekedjenek, de nagyon nehéz ezt a szándékot Istenről feltételeznünk.
Lehetetlennek tűnik, hogy Isten hagyja magát emberektől terrorizálni, Ő nem hagyja magát erőszakos emberektől befolyásolni a cselekvésében.
Ennek ellenére, bármilyen furcsán hangzik is, ezt mégis Jézus jelentette ki, Ő mondta a tanítását hallgató tömeg előtt, hogy az erőszakoskodóké a mennyeknek országa.
Lukács
evangélista viszont már úgy jegyezte le Jézusnak ezeket a szavait, hogy „mindenki erőszakkal tör abba”, vagyis
az Isten országába bejutni akaró emberek erőszakkal törnek be oda. Luk. 16,16/b.
De vajon mit jelenthet az Igének ez a különös kijelentése, tényleg erőszakosoknak kell lennünk annak érdekében, hogy üdvözüljünk?
Az egyik szerint az üdvösség teljesen az ember munkája, a másik szerint pedig teljesen Isten munkája.
Mindkettő mellett nagyon sok bibliai idézetet lehet felhozni.
Az első mellett szólnak azok a határozott felhívások, melyek bennünket ösztönöznek cselekvésre, és ezek elég nagy számban találhatunk az Írásban.
„Térjetek meg!” Mt. 4,17.
„Menjetek be a szoros kapun” Mt. 7,13.
„Szenteljétek meg ezért magatokat” III. Móz. 19,2. 20,7.
„Légy hű mindhalálig” Jel. 2,10.
A másik vonal szerint viszont az üdvösség teljesen Isten munkája, és ennek is meg van a maga bibliai igazolása.
„Aki elkezdte bennetek a jó dolgot, elvégzi a Krisztus Jézusnak napjáig” Fil. 1,6.
„Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jókedvéből”. Fil. 2,13.
„Mert kegyelemből tartattatok meg hit által; és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez” Eféz. 2,8.
Az egyik szerint mintha az embernek kellene teljesen és egyedül munkálnia az üdvösségét, mintha az Istennek semmi része sem lenne benne.
A másik szerint pedig mintha teljesen az Isten műve lenne az üdvösség, és eszerint az embernek semmi köze sem volna hozzá.
Ha az elsőt egyoldalúan hangsúlyozza valaki, akkor belekerülhet abba a hiábavaló erőlködésbe, amellyel a Bábel tornyát építették.
A földről mennybe vezető utat építeni, teljesen reménytelen vállalkozás.
Pedig nagyon sokszor mi adventisták is így gondoljuk el az üdvösséget.
Akik viszont a másik vonalat hangsúlyozzák, azok az eleve elrendelés megváltozhatatlan tényének rabjaivá válnak, amiből következően ölbe tett kézzel várják, hogy Isten adjon hitet és erőt az erkölcsi életük megszenteléséhez, és vezesse el őket egészen az üdvösségig.
Még ha nehéz is elfogadni, bele kell törődni, hogy a Biblia igazságait nem lehet egy mondatban kifejezni, hanem csak két mondatban.
Még pedig két olyan mondatban, amelyek esetenként teljesen ellentétesek egymással és mégis igaz mind a kettő.
Minden embernek, aki harcol az üdvösségért, rá kell jönnie az igazság mindkét oldalának igaz és szükséges voltára.
Az üdvösség után vágyakozó embereknek két alapvető tapasztalata van.
Egyrészt teljesen tehetetlenek vagyunk az üdvösségünk dolgában: „Óh én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?”
Másrészt viszont kétségtelenné válik, hogy felelősek vagyunk az üdvösségünkért, ezért ha elkárhozunk, nem háríthatjuk át az ezzel kapcsolatos felelősséget senkire sem.
Sem azokra, akik bűnre csábítottak, sem azokra, akikről azt gondoljuk, hogy nem figyelmeztettek, és nem vezettek Istenhez.
De Istent sem tehetjük felelősség az üdvösség elveszítéséért.
Az üdvösségre vágyó emberben két egymással ellenkező, de egyformán alapvető érzés fogalmazódik meg.
Üdvösségünk egyedül Isten kegyelmi ajándéka, amit ingyen ad.
Elkárhozásunk viszont egyedül a mi döntésünk, illetve a bűnhöz való viszonyulásunk következménye.
Miként az igazságossága a kegyelmével és irgalmával.
Olyan ez, mint a prizmán felbontott napsugár, amely a prizmáig egyetlen sugárban fut, a prizmán túl viszont a szivárvány minden színében ragyog.
Amíg a prizma oldalán vagyunk, ezt a többszínűséget láthatjuk, de egyszer majd nyilvánvalóvá lesz a mögötte lévő egység is.
Azt akarja kifejezni, hogy ezen a vonalon nem elegendő a langyos érdeklődés, hanem maximális erőkifejtésre van szükség.
A keresztény életet nem lehet kényelmesen végig lötyögni, sodortatva magunkat a körülményektől és az eseményektől, vagy éppen mások véleményétől és befolyásától.
Az üdvösségről és a megszentelt életről nem gondolkodhatunk úgy, „ha sikerült, akkor jó, de ha nem, hát abba is belenyugszunk”.
Az Igén keresztül erre nagyon határozott felszólítást kapunk Istentől.
„Harczold meg a hitnek szép harczát, nyerd el az örök életet, a melyre hívattattál”. I. Tim. 6,12.
„Öldököljétek meg azért a ti földi tagjaitokat…amelyek
a lélek ellen vitézkednek” Kol. 3,5. I.
Pét. 2,11.
Ezekkel az igei kijelentésekkel Isten arra szólít fel, hogy vegyél erőszakot a természeteden, a kívánságaidon, amikor más irányba akar vonni és vezetni.
Ehhez a küzdelmedhez Isten erőt akar adni: mert „valakik befogadák Őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek”. Jn. 1,12.
„Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít.” Fil. 4,13.
Használd ezt az erőt, és élj vele, amikor csak szükséged van rá.
Ezt az erőt azonban sohasem használhatod valaki ellen, hanem csak valami ellen.
Tanuld meg Istentől, hogy Ő gyűlöli ugyan a bűnt, ezért azt teljesen és végérvényesen meg fogja semmisíteni, de a bűnöst szereti.
Aki ennek a győzelemnek az érdekében nem hajlandó a legteljesebb erőkifejtésre, az nem juthat el Krisztushoz, vagyis nem jut el az üdvösséghez.
Aki örök életet akar, annak félre kell tenni „minden akadályt és megkörnyékező bűnt”, vagyis küzdenie kell. Zsid. 12,1.
Ezért Isten azt várja tőled, hogy tarts őszinte önvizsgálatot, - vajon megtettél-e mindent a lelki győzelmed érdekében?
De ezt nem a hitvallásoddal, hanem a cselekedeteddel kell megválaszolni.
Sátán felvonultatja ellene a fékevesztett emberi természet minden erejét és hatalmát, amivel megállásra vagy visszafordulásra akarja kényszeríteni.
Sokszor sodor bele bennünket is olyan helyzetbe, amikor úgy érezzük, hogy nagyon belefáradtunk, már nincs kedvünk tovább folytatni.
Így volt ezzel Illés próféta is, aki visszavonult a hegyek csendjébe.
Ésaiás szerint ez előfordulhat a legkülönbekkel is, de akik az Úrban bíznak, azoknak megújul az ereje a további küzdelemhez. Ésa. 40,30-31.
Az Istentől kapott új erő által kell továbbmennünk a hit élet útján, és megharcolni „a hitnek szép harcát”.
Vagyis „Tusakodjatok a hitért, amely egyszer a szenteknek adatott”. Júd. 3.
A vak Bartimeus, a 12 éve vérfolyásos asszony esete, a gutaütött ember barátainak elszántsága, stb.
Ezek az akadályok származhatnak magából az emberből, a körülményeiből, a külső és belső okokból, de az ősellenségtől is.
Sátán rendkívüli precizitással szervezi meg azt a munkát, amivel meg akarja akadályozni az embernek Krisztushoz jutását.
Hiába van meg az orvosság és a beteg külön-külön, ha nem találkoznak.
Hiába van meg a szérum a patikában, ha nem viszik el a beteghez, gyógyszer nélkül a beteg nem tud meggyógyulni.
Sátán is azon mesterkedik örökké, hogy a bűnbe esett ember és Krisztus ne találkozhassanak egymással, ne éljenek együtt.
Megengedi, hogy vallásoskodjunk, kegyeskedjünk, csak abban állja utunkat, hogy Jézus Krisztussal legyen személyes találkozásunk és élő kapcsolatunk.
Bartimeushoz hasonlóan le kellett győzni az emberi kényelem szeretetet, ami sokszor a szokások rabszolgaságából hajt ki.
Cselekvés helyett gyakran csak spekulálunk, a kényelmetlen feladatok alól kibújunk, szeretjük racionalizálni az életét.
Mindenki arra törekszik, hogy a lelki élet területén megtanuljon bizonyos sablonokat, - amit gépiesen is lehet gyakorolni - és azoktól semmi körülmények között nem hajlandó eltérni.
Mivel a hitélet útján egészen új, szokatlan területen kell járnunk, azért a legtöbbször megtorpanunk és nem merünk nekivágni, lehúz a tehetetlenségi nyomatékunk.
Bartimeus azonban nem kezdi elemezni a vágyakozását, hogy vajon jó-e ez az alkalom és hogy Jézus hajlandó lenne-e őt meggyógyítani vagy sem.
Pálhoz hasonlóan Ő sem tanácskozik testtel és vérrel, hanem erőszakot vesz magán, és teljes erejéből Jézus után kiált, mert meg akar gyógyulni.
Pedig Jézus tanítványai minden igyekezetükkel azon vannak, hogy elhallgattassák a kiáltozó vak embert.
Nem megy másként, csak ha erőszakot veszünk magunkon s nem tanácskozunk testtel és vérrel, hanem belevetjük magunkat a kegyelem árjába.
Aki ezt az erőszakot nem hajlandó önmagán elkövetni, az ott marad vakon az országút szélén, Jézus pedig az övéivel tovább megy dicséretet énekelve.
Vannak esetek, amikor nem adhatunk arra, hogy mit mondanak mások
Bármilyen tiszteletet igényel is az illendőség, bármilyen fontos is a forma, mégis vannak pillanatok, amikor túl kell tudjuk tenni magunkat a formákon, a mások által felállított elvárásokon.
A példaként említett Bartimeus sem törődött azzal, hogy a környezetében kinek mi a véleménye arról, ahogy ő Jézussal akar találkozni.
Ha ezt figyelembe veszi, akkor örökre elmaradt volna a gyógyulása.
A négy barát sem törődött azzal, hogy mit szólnak az emberek ahhoz, hogy ők kibontják a tetőt, és úgy eresztik le Jézus lábához a béna barátjukat.
Az erőszak ezekben az esetekben egy szent
buzgóságot jele t, amit Jákób is gyakorolt akkor, amikor hitével
belekapaszkodott az Angyalba.
Kész vagy-e erőszakot venni magadon annak érdekében, hogy Jézus mellett gyógyulást találj a lelki betegségeidre?
Kész vagy-e erőszakosan kiszakítani magadat abból a bűvkörből, amit a világ és annak kívánsága vont köréd Sátán álnok és megtévesztő csomagolásában?
Kész vagy-e erőszakot venni magadon, amikor az élet gondjai és egyéb dolgok közbejönnek, és minden lelki dologgal való foglalkozáshoz csak fáradtságot érzel magadban.
Kész vagy-e erőt venni magadon, mert tudod, hogy az életben maradáshoz ez elengedhetetlen.
Kész vagy-e arra, hogy amennyiben erre szükség van, akkor még erőszak árán is be akarsz törni a mennyeknek országába.
Vagyis nem elégszel meg egy kényelmes, langymeleg kereszténységgel, hanem kész vagy oda szánni magad Istennek teljesen „élő, szent és kedves áldozatul”.