|
|
Préd. 5,1-2. |
|
Letöltés |
|
|
|
Préd. 5,1-2. |
|
Letöltés |
|
Vajon a ház anyaga, a külseje fontos, vagy éppen az a hely, ahol fel lett építve?
Talán az a körülmény, hogy milyen egyházból, felekezetből való emberek gyűlnek össze benne?
Esetleg az, hogy az ott összegyűlt emberek azt mondják magukról, hogy ők az Úr nevében gyűltek össze?
Természetesen mindez semmit sem jelent önmagában, hiszen a keresztények hatalmas világában nagyon sokan mondogatják Istennek azt, hogy Uram, Uram, de hiába. Mát. 7,21-23.
Csak egyetlen körülmény tehet egy házat az Úr házává - ha Isten jelen van ott.
„Mert így szól a Magasságos és Felséges, a ki örökké lakozik, és a kinek neve szent: Magasságban és szentségben lakom, de a megrontottal és alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem az alázatosok lelkét, és megelevenítsem a megtörtek szívét.” Ésa. 57,15.
Isten lakozásának eredeti szinhelye a magasságban és szentségben van.
Itt a földön viszont csak az alázatos és megrontott emberek között lakozik.
A Mindenható Isten azonban ismeri minden gondolatunkat, még a titkos bűneinket is, ezért előle semmit sem tudunk elrejteni.
Ezért nem mindegy, hogy miként jövünk az Úr házába?
Bölcs
Salamon azt tanácsolja a felolvasott igében: „Őrizd meg lábaidat, mikor az Istennek házához mégy”
Dávid pedig ezt mondja a zsoltárokban: „Szolgáljátok az Urat félelemmel, és örüljetek reszketéssel”. Zsolt. 2,11.
Nem jöhetünk azért, mert kötelességünk gyülekezetbe járni, nem tehetjük ezt csupán megszokásból, rutinszerűen, miként az ajtó forog a sarkán ki és be.
Nem jöhetünk meggondolatlan és üres fecsegésre, amikor a szánk gyorsabban jár mint az értelmünk.
Az Úr házába félelemmel és rettegéssel kell jönnünk, hiszen a Mindenható Isten színe elé járulunk.
A bűnösnek a végtelenül Szenthez, a tisztátalannak a Tisztához, a szabadításra szorulónak a Szabadítóhoz.
De nem a rettegés félelmével kell jöjjünk, hanem azzal a szent félelemmel, amely az Isten iránti legmagasabb szintű tiszteletben nyilatkozik meg.
Mivel Isten megemésztő tűz a bűn számára, ezért Ésaiás prófétával együtt fel tehetjük magunknak a kérdést: „ki lakhatik közülünk megemésztő tűzzel, ki lakhatik közülünk örök hőséggel?”. Ésa. 33.14
Melyik szentségtelen ember lakhat együtt a szent Istennel, melyik bűnös tudja elviselni a végtelenül szent és tiszta Isten jelenlétét?
Ezzel a céllal nem az Isten házába, hanem egy kultúrházba kellene elmenniük, mert annak ellentétben az Isten házával éppen az a rendeltetése.
Szomorú tény, hogy az adventisták között az Isten háza iránti tisztelet kialvóban van, az Isten házában való illő viselkedés kezd ismeretlen fogalommá lenni, mert a szent dolgok és helyek nincsenek határozottan elkülönítve a közönségestől sem a gondolkodásukban, sem az életük gyakorlatában.
„A szentség, melyet régen a földi szenthelynek tulajdonítottak, megtaníthatja a keresztényeket arra, hogy miként tiszteljék azt a helyet, ahol Isten találkozik népével. Nagy változás történt, de nem a jó, hanem a rossz irányban, népünknek az istentisztelet iránt tanúsított viselkedésében és szokásaiban. A becses és szent dolgok, melyek Istennel összekötnek, gyors ütemben veszítik el a szívünkre és gondolkodásunkra tett hatását. A közönséges szinvonalára sűlyednek le. Eltünt a tisztelet, amelyel Isten népe a szent hely iránt viseltetett, ahol pedig Istennel találkoznak.” (Test. 5. 491,2)
„Lészen az utolsó időkben, hogy erősen fog állani az Úr házának hegye, hegyeknek felette, és magasabb lészen a halmoknál, és özönleni fognak hozzá minden pogányok.” Ésa. 2,2.
De vajon miért, miért jönnek majd a népek az Úr házához, mi fog rájuk olyan hatást gyakorolni, hogy ezt tegyék?
Talán azért vezeti oda őket a Szentlélek, mert ott nagyon jó baráti társaság gyűlik egybe, és jó velük együtt lenni, jókat lehet beszélgetni velük.
Biztos, hogy ez is fontos szempont lehet emberek számára, de a Szentlélek nem ezért indít embereket az Úr házához.
„És eljönnek sok népek, mondván: Jertek
menjünk fel az Úr hegyére, Jákób Istenének házához, hogy megtanítson minket az
Ő útaira, és mi járjunk az Ő ösvényein, mert tanítás Sionból jő, és
Jeruzsálemből az Úrnak beszéde.” Ésa.
2,3.
Hogy Isten „megtanítson minket az Ő útaira”, vagyis ha ezt szeretnénk, akkor jó hogy eljövünk.
De az Ige nem áll meg itt, hanem egy legalább annyira fontos gondolatot fogalmaz még meg utána.
Nem elég meghallgatni Isten szavát, hanem a megismert igazságot gyakorlatra kell váltani: „járjunk az Ő ösvényein”.
Isten nem klubfoglalkozást akar adni népének, nem egy szórakoztató társas összejövetelben akarja részesíteni őket, hogy jól érezzék magukat.
Isten azért hívja népét a gyülekezet közösségébe, az Ő házába, mert tanítani akarja őket az Ő útaira.
Aki nem ezért jön a gyülekezetbe, az eltévesztette a házszámot, neki máshová kellett volna mennie.
Amikor az orvosunk szól hozzánk a betegágyunkon, tudunk rá figyelni, mert tudjuk, hogy hozzánk szól: személyesen, nekünk szólóan, - így kell figyelnünk Istenre is, a Tőle jövő eligazító tanácsokra.
Bár szomorú tény, hogy vannak olyan betegek is, akik mégcsak oda figyelnek az orvosra, de nem váltják ki a gyógyszert, nem veszik be, nem tartják be azt, amit az orvos mond.
Ebben az esetben azonban nem az orvos tekinthető felelősnek azért, ha a beteg meghal?
Testvéreim, végre fel kell ébrednünk az álomból, ki kell nyitnunk a szemünket, megkennünk szemgyógyító írral azt, hogy lássunk.
Salamon nem eltiltani akar az Úr házától, de szeretne arra figyelmeztetni, hogy Isten megfontolást vár el tőled, ha arra a helyre akarsz elindulni, amit az Ő házaként különítettünk el a közösségi istentisztelet céljára.
Fogalmazd meg magadnak és tudatosodjon benned, hogy miért indultál el, mit akarsz, mi a szándékod ezen a helyen, mert ide nem jöhetsz el akármiért.
„Az Isten házának körzetét szent
ünnepélyességgel kell körülvenni... Ez az a hely, ahol Isten találkozik az ő
népével és megáldja őket.” (Test. 5. 491-500.)
Akarsz- ebben az áldásban részesülni?
Erre a helyre senki ne jöjjön megszokásból, ne hagyjuk, hogy az állandó ismétlődés egyfajta lelki kábulatba, hamis biztonságba és közömbösségbe ringasson.
Ne gondoljuk azt, hogy amennyiben szombatról szombatra a maguk rendjén mennek a dolgok, akkor már minden más is rendben van.
– Emlékezzünk vissza az égő csipkebokorra, amikor Mózes közömbösen közeledett, az Úr azonnal megszólalt: „Ne jőjj ide közel, oldd le a te saruidat lábaidról; mert a hely, a melyen állasz, szent föld”. 2 Móz. 3.5
Ekkor Mózes leborult és csendben maradt, mert az Isten beszélt hozzá.
Sokan vélekednek úgy, hogy ez már egy régi eset, ma már nem így érintkezünk az Istennel, a 21. század emberének már másfajta kapcsolatra van szüksége.
De vajon ez tőlünk függő dolog, hogy milyen módon lehetünk kapcsolatban Istennel, vagy az Isten határozta ezt meg az ember számára?
Én úgy olvasom az Igében, hogy Istennél „nincs változás, vagy változásnak árnyéka”,
ezért az Isten házában való viselkedésünket mi nem módosíthatjuk a
kényünk-kedvünk szerint.
Az Isten házában Isten a házigazda, mi csak a vendégei vagyunk, ezért senki ne gondolja, hogy Ő van otthon ezen a helyen, és azt tesz amit éppen akar.
Ebből következően a házirendet sem mi határozhatjuk meg, hanem Isten dönti el, és az Igén keresztül mondja el nekünk, hogy tudjuk hozzá igazítani az életünket.
A farizeus hiába ment fel az Úr házába, mert nagyképűen csak hencegni és dicsekedni ment oda, ezért elpocsékolt egy egész délelőttöt az életéből.
A vámszedő viszont megtisztulva jött ki, mert megalázta magát az Úr előtt.
Az Úr házába menni tehát felelősségteljes dolog, ezért „ne gyorsalkodjál a te száddal, és a te elméd ne siessen valamit szólni Isten előtt” Préd. 5,2.
De milyen áldozatot adhatunk mi az Istennek, amit kedvesen fogad tőlünk?
Mi egyedül csak hálaáldozatot adhatunk, minden mást Jézus adott helyettünk.
Az őszinte hálaáldozatra viszont csak az Isten kegyelmét megtapasztaló ember képes, csak az átélt szabadítás tudja kiváltani belőlünk.
Vannak-e ilyen tapasztalataid, el tudott-e vezetni Isten Lelke a bűneid felismerésére és bűnbánatra, átélted-e az Isten megtisztító és megszabadító kegyelmét?
Ha még nem, akkor a Prédikátor szerint még bolondok módjára viszel áldozatot az Úrnak, hiszen hiányzik a hála belőle és a szívedből.
Istennek nem elég csupán az áldozat, Ő inkább azt nézi, hogy mi van mögötte.
„Mivel menjek eleibe az Úrnak? Hajlongjak-é
a magasságos Istennek? Égőáldozatokkal menjek-é elébe, esztendős borjúkkal?!
Kedvét leli-é az Úr ezernyi kosokban, vagy tízezernyi olaj-patakokban?
Elsőszülöttemet adjam-é vétkemért, vagy méhem gyümölcsét lelkemnek bűnéért?!”
Mik. 6,6-7.
Isten
nagyon határozottan mondja el, hogy mit kíván tőlünk: „Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és
hogy alázatosan járj a te Isteneddel”. Mik.
6,8.
Az Úr házában mi semmit sem adhatunk a hálánkon kívül, ide inkább azért jövünk, hogy kapjunk és elfogadjunk Tőle: a gondoskodó szeretetét, a bűnbocsánatát, és a kegyelmét.
Őszinte vagy-e előtte, vagy még Őt is megpróbálod megtéveszteni, az igazi valódat rejtegetni egyfajta állarc mögé bújva?
Ha azt mondjuk, hogy Istenéi vagyunk, de nem engedjük, hogy az Ő hatalma meg is látszódjon az életünkön, akkor hazudunk Neki, pedig nagyfokú szemtelenségnek minősül, ha Őt hazugsággal akarnánk dicsőíteni.
Megváltónknak nevezni, miközben nem engedjük magunkat megváltani.
Gyógyítónknak hívni, amikor még szeretjük a bűnbetegséget, még jól érezzük magunkat benne.
Megszentelőnknek nevezni, miközben még szeretjük a bűn sarával összekenni magunkat.
Isten szereti az embert, ezért szabad az Ő segítségét kérnünk, de ne feledjük el, mit mond a Prédikátor: „Ne gyorsalkodjál a te száddal”.
Ha Istenhez fordulunk, nem szabad elfelejteni, hogy én az ember engedelmességgel tartozom, ezért az ima, amit Istenhez intézek, feltétlenül kötelez engem.
Egy ember segítségét kérhetjük úgy is, hogy amikor megjön a segítség, gyorsan azt mondom neki, én nem erre kértelek, - de ha Isten segítségét kérted, akkor arra vagy kötelezve, hogy a segítséget úgy fogadd el, ahogyan Ő jónak látta azt adni.
Ebben azután különösen meggondoltnak kell lennie az embernek, hiszen bölcs Salamon szerint tőr lehet „az embernek meggondolatlanul mondani” valamit Isten előtt. Péld. 20,25.
„Mikor Istennek fogadást teszel, ne halogasd annak megadását; mert nem gyönyörködik a bolondokban. Amit fogadsz, megteljesítsd! Jobb hogy ne fogadj, hogynem mint fogadj és ne teljesítsd be.” Préd. 5,4-5.
Inkább ne fogadj, hiszen senki sem kényszerít a fogadásra - de ha megtetted, ha erre indított a lelked, ha megfontoltad és eldöntötted, akkor add is meg Istennek, amit oda szántál, mert az Úr nem gyönyörködik a bolondokban.
Veszélyes azért, mert Isten házában az igazságot fogjuk meghallani, de olyan szándékkal, ahogy azt Pál apostol írja Timóteusnak. II. Tim. 3,16-17.
Az igazságnak ezt a beszédét nem a lelkésztől, vagy a szolgálattevőtől fogod megtudni, mert az ő személye egyáltalán nem számít, hanem Istentől, akinek a házába eljöttél.
Istennek ez a beszéde és üzenete nem felelősség nélküli szószaporítás, hiszen semmi más nincs, ami ennyire kötelezné az embert.
Sokszor rettenetes Istennel együtt tudni valamit, mert ettől az ember már nem szabadulhat, nem mehet vissza a tudatlanságba, bűn nélkül nem ússza meg, ha nem engedelmeskedik az igazságnak.
A megismert, de nem élt igazság ítélőnkké lesz az utolsó napon.
Jézus azt mondja: „Aki
megvet engem és nem veszi be az én beszédeimet, van annak, aki őt kárhoztassa:
a beszéd, amelyet szólottam, az kárhoztatja azt az utolsó napon”. Ján. 12,48.
Van olyan igazság, amit szívesen hall az ember, de van olyan is, ami fájdalmas és kellemetlen lehet a fülünk számára.
Talán megtudhatod a legszörnyűbbet is, esetleg amit magadról állítottál, hogy szívesen megismernéd és követnéd az igazságot, miközben ez nem egészen igaz.
Ez akkor derül ki, amikor Isten a lelkiismeretedben cselekvésre ösztönöz, de te ellenállsz ennek a késztetésnek.
A világnak meghalni az önmegtagadásban, meghalni az énünknek éppen olyan keserves, mint a fizikai elmúlás.
Az Úr házában viszont legtöbbször éppen ezt az igazságot fogjuk megtudni, hogy meg kell halni az énnek, meg kell halni a bűnnek, meg kell halni a világ számára.
És ha Istentől megtudtad ezt, akkor semmiféle kibúvó és mentség nem fog segíteni többé, ekkor Isten döntést vár tőled, a döntésed következményét viszont neked kell vállalnod.
De az örömhír mellett valahol ez is lehet egy félelmetes dolog, mivel igazi mély barátság csak a rokonlelkek között, az egymáshoz hasonlóak között lehetséges.
Ezért Jézus azt mondja az evangéliumban: „Nem feljebb való a tanítvány az ő
mesterénél; hanem mikor tökéletes lesz, mindenki olyan lesz, mint a mestere”.
Luk. 6,40.
Legyünk hát olyanok, mint Jézus, törekedjünk mind jobban hasonlóvá lenni Őhozzá!
Motiváljon ennek érdekében bennünket Jézusnak az a szeretete, amely még arra is késszé tette Őt értünk, hogy az életét adja helyettünk.
Ha Ő ennyire szeretni tudott bennünket, akkor mi is törekedjünk ezt a szeretetet viszonozni a tiszteletünkkel és az engedelmességünkkel.
Vagyis fogadjuk meg a Prédikátoron keresztül adott isteni tanácsot:
„Őrizd meg lábaidat, mikor az Istennek házához mégy, mert hallgatás végett közeledned jobb, hogynem a bolondok módja szerint áldozatot adni; mert ezek nem tudják, hogy gonoszt cselekesznek. Ne gyorsalkodjál a te száddal, és a te elméd ne siessen valamit szólni Isten előtt; mert az Isten mennyben van, te pedig e földön, azért a te beszéded kevés legyen;”
