|
|
Luk. 4,14-16. |
|
Letöltés |
|
|
|
Luk. 4,14-16. |
|
Letöltés |
|
Ez az igei kijelentés három fontos dolgot mond el és tesz hangsúlyossá Jézussal kapcsolatban.
Azt állítja középpontba, hogy ez a három dolog szokása volt Jézusnak, ez jellemezte az életgyakorlatát.
Mivel nekünk Jézus a példaképünk és mesterünk, ezért nagyon fontos ismernünk azt, hogy mit tett Jézus szokásból, hogyan élte a példamutató életét.
Bár Jézus sok mindent gyakorolt szokásból, itt azonban csak három dolgot emel ki az Ige előttünk.
Lukács szerint mindenek előtt az volt szokása, hogy a szombati istentiszteleteken rendszeresen ott volt, részt vett azokon, ezért ment el a zsinagógába, noha Ő máshol is tarthatott volna istentiszteletet.
Jézusról azt is tudjuk, hogy rendszeres imádkozó volt, így töltekezett fel az Atyától származó erővel, hogy tudja végezni az emberek közötti tanító és gyógyító szolgálatát.
Ige-ismeretéből pedig arra lehet következtetni, hogy szokása volt az igetanulmányozás is, hiszen tanítás közben fejből idézte az Írásokban adott isteni kijelentéseket.
Bár Lukács nem tesz említést róla, de egy másik beszámolóból tudhatjuk, hogy Jézus arra is tanította a tanítványait, hogy miként ápolják az egymással való közösségüket is.
Ezért lett az apostoli gyülekezet egyik erőssége a közösség gyakorlása.
„És foglalatosak valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésben.” Csel. 2,42.
Most, amikor mi is arra készülünk, hogy Jézushoz hasonlóan legyünk közösségben egymással itt a mi zsinagógánkban, vagyis az imaházunkban, akkor nekünk is ezt a jézusi mintát kell a gyakorlatban megvalósítanunk.
A zsinagóga volt az Istentől rendelt helye az emberek közötti közösség teremtésnek, és a már kialakult közösség ápolásának a hittestvérek között.
Ezen a helyen Isten nemcsak önmagával akar közösségbe hozni bennünket, hanem a Jézust követő emberek között is szeretné megteremteni.
Mert Isten egy testté akar egybeszerkeszteni bennünket, és ennek a testnek Jézus a feje, mi pedig a test különböző tagjait képezzük.
Vagyis a Krisztus testéhez való tartozás nélkül, a gyülekezet közösségéhez való tartozás nélkül nem lehetünk Krisztussal, a test fejével sem élő közösségben.
A zsinagóga volt annak a helyszíne, ahol együtt, közösségben gyakorolhatták az istenimádatot, és most is ezt a funkciót tölti be a többi között.
Azért jöttek össze ezen a helyen, hogy közösen tanulmányozzák az Írásokat, a Törvényt, és a prófétákon keresztül adott isteni kijelentéseket.
Természetesen egyedül, magadban is olvashatod az Igét, de az sohasem lesz olyan, mint amikor együtt, közösségben gyakorolhatod, nem is tudja azt az áldást adni.
A szombatiskola is ettől válik különleges tanulmánnyá részünkre.
Isten olyan gondolatokat szabadít fel a közösségi alkalmakon, amiket nem fog megadni otthon, a közösségtől függetlenül.
Nem azért ment a közösségi istentiszteletre, hogy passzív résztvevőként ott legyen, és végül hazamenjen, hanem amikor kérték, akkor kész volt szolgálni.
Isten téged is arra szólít fel, ne csak fogyasztóként jöjj el a közösségi alkalmakra, hanem valamit te is hozzál és adjál másoknak, legyél kész szolgálni.
Nem nagy dolgokat vár tőled Isten, és a környezetedben lévő testvéreid sem, de amit várnak, azt add tovább magadból szeretettel részükre.
Szolgálj egy kedves mosollyal, egy barátságos kézfogással, vagy az együtt érző tekinteteddel annak, akinek éppen erre van szüksége.
A Te életedben milyen helyet foglal el az imádság, az Istennel való beszélgetés, mennyi időt szánsz erre az életedből?
Mennyire mondható beszélgetésnek az imádságod, és nem csak egyoldalú monológnak, - adsz-e időt Istennek, hogy Ő is megszólíthasson téged?
Ezt nem azért tette, mert éppen akkor volt kedve ehhez, Jézus cselekedetei sohasem ilyen szándékból történtek.
Jézus azért alakította ki ezt a szokását, mert Isten törvénye ezt a napot különítette el a többi közül erre a célra.
A Tízparancsolat negyedik pontja fogalmazza meg ezt az isteni kívánalmat felénk is.
„Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, a ki a te kapuidon belől van; Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, a mi azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt.” II. Móz. 20,8-11.
A Tízparancsolat leírása olyan rész a Bibliában, amit mindenkinek érdemes volna megtanulni könyv nélkül.
Ez az egyetlen olyan rész a Bibliában, aminek leírását Isten nem bízta rá az emberre, hanem saját kezével írta le, - kőbe vésve adta át az emberek részére.
„Örvendjünk és vigadjunk ezen” a napon.
Istent dicsőíteni ugyanis nem lehet lógó orral, nem lehet szomorkodva és búslakodva, hanem csak örvendező és boldog lélekkel.
Várod-e a szombat megérkeztét, vagy éppen azt várod, hogy mikor zárhatod be egy gyorsan elmondott imával?
Éppen az örömünk megnyilatkozása bizonyítja mindennél jobban, hogy mi szeretetből keressük az Istenünkkel való közösséget.
A szombat adta örömünk és boldogságunk kisugárzása esetenként nagyobb misszió a környezetünkben, mintha bármit mondanánk nekik.
A szombaton tanúsított örömünkből hadd tudják meg az emberek, hogy milyen jó az Istennel közösségben élni.
„Óh Uram segíts most, óh Uram, adj most jó előmenetelt”.
A
szombat legyen egy olyan nap kell az életünkben, amikor azt keressük, „mi az Istennek jó, kedves és tökéletes
akarata”. Róm. 12,2.
„Isten az ő
szombatját a hat munkanap végére helyezte, hogy az emberek megálljanak és
idejük legyen afelett elmélkedni, hogy az elmúlt héten keresztül mennyiben
haladtak előre az Isten országára való előkészülődésükben... Minden szombaton
számoljunk lelkünkkel, hogy felismerhessük, vajon lelki hasznot vagy kárt
hozott e nekünk az elmúlt hét.” /V.B.T.
219,2./
Tegyünk meg mindent azért, hogy a szombatok olyan alkalmak legyenek az életünk menetrendjében, amikor közelebb kerülhetünk Istenhez, amikor előbbre léphetünk a lelki életünkben.
Amit Ésaiás elmond ebben az igében, ennek hátterén az
az isteni igény és kívánalom áll, hogy „a
hetedik nap az Úrnak a te Istenednek
szombatja”, ezért ezzel a nappal mi nem rendelkezhetünk szabadon.
Már a bűneset előtti Édenben is volt egy Istennek
elkülönített rész, amivel az ember nem rendelkezhetett, ez a jó és gonosz
tudásának fája volt.
Így rendelkezett Isten az időnkkel is, hiszen hat napon
szabadon végezhetjük minden dolgunkat, de az időnk hetedik napját elkülönítette
önmaga számára.
Ezen a napon a kedvtelésből való utazgatást kell mellőznünk.
De minden olyan foglalkozásra is vonatkozik, amit csupán kedvtelésből szeretnénk gyakorolni.
A kedvtelésből történő foglalkozások középpontjában ugyanis mindig én állok, a saját vágyaimat és kívánságaimat akarom kielégíteni.
De mivel a szombat az Úré, ezért a szombati foglalkozásaink középpontjában soha ne mi, hanem Isten személye és Igéje álljon, mert ezt a napot szeretnénk neki adni, neki szentelni.
Isten azt várja tőlünk, hogy jókedvvel szenteljük neki ezt a napot.
Ha valakinek adni akarsz valamit, és azt látja rajtad, hogy szomorúan és lógó orral teszed ezt, akkor Ő sem fogadja azt el szívesen tőled.
Valószínűleg azt fogja mondani, hogy tartsd meg magadnak, nekem ilyen ajándék nem kell.
Ezért meg kell találnunk annak szépségét és gyönyörűségét, amikor Istennek szenteljük ezt a napot, vagyis neki különítjük el az életünkből.
Az ajándékainkat ugyanis mindig mosolyogva és csillogó szemmel szoktuk átadni, mert mi is örülünk annak, hogy adhatunk.
Ilyen módon kell Istennek ajándékoznunk ezt a napot.
„Szeresd az Urat teljes szívedből”, másként nem lehet, mert nem lesz igazi szombatünneplés.
Ha teljes és tiszta szívből történik az Isten megajándékozása, akkor nekünk is örömöt és gyönyörűséget fog jelenteni, és Isten is örömmel fogadja el tőlünk.
Isten a teremtésnél használja először ezt a kifejezést, hogy „megszentelte”, egy másik szóval együtt.
„Megáldá
Isten a hetedik napot és megszentelte azt.” I. Móz. 2,3.
A megszenteléssel, vagyis az elkülönítéssel egy különleges áldást helyezett Isten ebbe a napba, hiszen megáldotta.
Ezt az áldást viszont csak azok nyerhetik el, akik Istenhez hasonlóan megszentelik ezt a napot.
Isten azt szeretné, ha az olyan nem munkának tartott elfoglaltságokat sem gyakorolnánk ezen a napon, amik nem Vele, a Teremtővel kapcsolnak össze bennünket.
Az ilyen elfoglaltságok keresése csak azok számára jelent kísértést, akik nem szeretik eléggé az Istennel való közösséget, és akik csak a tilalmak oldaláról ismerik a törvényt.
Mivel a tilalmak oldaláról terhes és fárasztó a szombat nyugalma, ezért üresnek érzik a szombatot, ha nem találhatnak maguknak valamilyen elfoglaltságot.
Ha azonban Istennek akarjuk szentelni a szombatot, akkor csak az Istennel kapcsolatos elfoglaltságok jellemezhetik a szokásainkat.
Ha teljes szívből szereted Istent, akkor nemcsak arra figyelsz, hogy mit nem szabad csinálni ezen a napon, hanem azt keresed, hogy mit tehetsz olyat, amivel Istennek örömet tudsz szerezni.
Mert nekünk nem megtartani kell az Isten törvényét, ezen belül a szombatot, hanem betölteni, ahogy azt Jézus is tette.
Jézusnak a szokásai közé tartozott az is, hogy a mindennapi élete közben betöltse a törvényt, és ezzel nekünk is példát adott erre.
Sátán akarja azt, hogy az emberek csak tilalmakat lássanak Isten törvényében, amiknek tökéletes megtartása szinte lehetetlen, de mégis megpróbálnak erőfeszítéseket tenni, és ha nem sikerül, vagy nem úgy sikerül, ahogy elgondolták, akkor elcsüggednek vagy éppen feladják.
Ez azt jelenti, hogy „nem tárgyalsz az ügyeidről”, olvashatjuk más fordításban.
Ha mégis ezt teszed, akkor hamisság nyilatkozik meg a beszédedben.
Hiszen egyik vallomásoddal Isten törvényét tisztelő embernek vallod magad, miközben pedig a szívedben inkább a munkáddal vagy lekötve, mintsem hogy az Istennel való közösséget keresnéd.
Éppen ezért azt mondhatjuk, hogy a szombattal kapcsolatos kísértések legárnyaltabb, de egyben a legáltalánosabb megnyilatkozása a beszédünket érinti, és ezért figyelmeztet Isten ennek a veszélyére.
Isten nem elégszik meg azzal, ha nem dolgozol ezen a napon, hanem azt is elvárja tőled, hogy ne is beszélj róla ezen a napon.
Akiket ebben az időben gyermekeiként fog elismerni Isten, azokról azt nyilatkoztatja ki a Biblia: „az ő szájukban nem találtatott álnokság”, vagyis nem szóltak hamis beszédet.
Jézusnak szokása volt a szombati istentiszteleteken rendszeresen megjelenni, mert számára fontos volt a közösség ápolása Istennel és akiket testvéreiként fogadott el.
Jézus rendszeres imádkozó volt, így töltekezett fel az Atyától származó erővel, hogy tudja végezni az emberek közötti tanító és gyógyító szolgálatát.
Jézusnak szokása volt az igetanulmányozás is, hiszen tanítás közben fejből idézte az Írásokban adott isteni kijelentéseket.
Isten azt szeretné, ha mindez a mi életünkben is szokás lenne, olyan életgyakorlat, ami meghatározná a mindennapi életünket, az Istennel és a testvéreinkkel való közösségünket.
