|
|
Kol. 2,6-7. |
|
Letöltés |
|
|
|
Kol. 2,6-7. |
|
Letöltés |
|
Először
arra mutat rá, hogy Krisztus elfogadása még nem a lelki élet vége, hanem csak
a kezdete.
Mint ahogy a ház alapjai sem önmagukért vannak, hanem hogy építsünk rájuk.
Ezért amit elsőként megtanultunk Isten evangéliumából, az csak arra szolgál, hogy tovább növekedjünk abban az ismeretben.
Pál
tanításában az is nyilvánvaló, hogy a keresztyén élet növekedésének és
fejlődésének teljes mértékben összhangban kell lenni kezdettel.
Nem lehet másként növekedni, mint ahogy meggyökereztünk.
Pál nem arról beszél, hogy ismerjünk meg valamit
Krisztusból, ismerjünk meg valamit a Bibliából, azután ezeket raktározzuk el,
és éljünk tovább úgy, mintha mi sem történt volna.
Krisztust venni, vagyis befogadni nem ugyanazt jelenti, mint bármilyen egyéb ismeretet megszerezni.
Krisztus
elfogadásának minden esetben egy megváltozott életgyakorlatot kell
eredményezni.
Az első szeretet buzgóságában mindent készek
vagyunk lerakni és elhagyni, készek vagyunk elfogadni és kötelezettségeket
vállalni.
Mert
az igazi megtérés magában foglalja Krisztus azt a jogát, hogy uralkodjon,
vagyis attól kezdve Ő határozza meg, milyen a hozzá méltó és következetes élet
formája és jellege.
A
keresztény emberek nagyon sokszor hajlamosak arra, hogy Krisztust inkább
Megváltónak, mint Úrnak fogadják el.
Ennél is rosszabb, amikor buzgón dicsérik a Megváltó csodálatos kegyelmét és ígéreteit, mialatt elhárítják maguktól Isten hatalmi követeléseit.
Csak a kényszerűségből szolgáló ember és az ura között lehet tartozás, barátok között azonban csak szeretet és önkéntesség van.
Jézus pedig ezt mondta: „Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, a miket én parancsolok néktek. Nem mondalak többé titeket szolgáknak; mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura; titeket pedig barátaimnak mondottalak; mert mindazt, a mit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam néktek.” Ján. 15,14-15.
Jézus barátai viszont csak akkor lehetünk, ha új életben járunk, ha újjászületett emberek vagyunk.
Jézus barátságára csak a minden szennytől mentes, az Istennek teljességgel alárendelt élet tarthat igényt.
A Korinthusban élő keresztényeknek például azt írja ugyanezzel kapcsolatban:
„Eszetekbe juttatom továbbá, atyámfiai, az evangyéliomot, melyet hirdettem néktek, melyet be is vettetek, melyben állotok is, A mely által üdvözültök is, ha megtartjátok, a minémű beszéddel hirdettem néktek, hacsak nem hiába lettetek hívőkké. Mert azt adtam előtökbe főképen, a mit én is úgy vettem, hogy a Krisztus meghalt a mi bűneinkért az írások szerint;” I. Kor. 15,1-3.
Jézus Krisztus befogadása tehát nem mást jelent, mint azoknak az evangéliumi igazságoknak a befogadását, amelyeket az apostolok közvetítenek felénk.
Ez viszont nem mond ellent annak, hogy az újonnan megtért keresztyéneknek Jézust kell a szívükbe befogadniuk, Krisztus jelenlétét kell megtapasztalniuk.
Jézus nem csak igazság, amit meg lehet ismerni, hanem út is, amin járhatunk.
Amikor halljuk ezt a szót, hogy út, akkor bizonyára mindannyiónknak a tevékenység és a mozgás jut eszünkbe.
Hiszen az út nem arra való, hogy az emberek megtelepedjenek és berendezkedjenek annak egy pontján, hanem arra való, hogy járjanak azon és előre haladjanak.
Ezért fogalmaz Pál apostol úgy az alapigében: „Azért, amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok Őbenne.”
Ez az ige egy folyamatosságot ír le, járjunk benne, vagyis haladjunk előre.
Valószínűleg az utánuk jövők beléjük ütköznek, torlódás keletkezik, ezért akik nem haladnak előre, azok akadályoká válnak a többiek számára.
Itt ugyanis a keskeny útról van szó, ahol nem lehet egymást kerülgetni.
A lelki élet útján is ugyanolyan törvényszerűségek működnek, mint a fizikai élet valóságában, csak itt még súlyosabb a helyzet.
Mert a keresztény életben szinte lehetetlen szinten maradni, ha valaki nem halad állandóan előre, akkor menthetetlenül visszafelé halad.
Mert a keresztény ember élete olyan, mint egy lejtőn felfelé meggurított labda, csak addig gurul felfelé, amíg a lendítő erő hajtja, azután pedig visszafelé gurul, és mindig gyorsabban.
Ezt az erőt Jézus Krisztus jelenti számunkra. Fil. 4,13.
Mennyire más az, amikor valaki az első szeretet buzgóságával halad a keresztény életútján, ahogyan vette a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen jár Őbenne.
Laodicea langyos élete senkinek sem vonzó, senkit sem ragad magával.
Csak az első szeretet buzgósága ragadja magával az embereket, csak a lelkes kereszténységnek van pozitív befolyása a környezetére. (Mát. 5,16.)
Ha örömmel járunk ezen az úton, akkor örömmel csatlakoznak mások is.
A Krisztussal való járásunk jelenlegi formája és módja ugyanis annak a visszatükröződése, hogy mennyire nyitottuk ki szívünket Jézus előtt.
Ha egykor csak félig nyitottuk meg szívünket előtte, akkor a jelenben is csak felemás módon járunk vele.
Aki viszont teljes szívvel befogadta Jézust, annak a jelenlegi életében is láthatónak kell lenni, hogy Ővele jár.
A „meggyökerezvén Őbenne” azt jelenti, hogy Krisztus, az isteni Ige képezi számunkra azt a közeget, amiből a lelkünk táplálékát nyerjük.
A szőlőtőkéről szóló példázatával is ennek a fontosságát akarta Jézus szemléltetni, ezért mondta azt:
„Aki én bennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” Jn. 15,5.
Ez nem lehet csupán egy alkalmi érintkezés Jézussal, nem lehet egy ki-be kapcsolat, hanem csak egy folyamatos és élő összeköttetésben valósulhat meg.
Jézusban gyökerező élet nélkül csak látszatkereszténységre vagyunk képesek.
Jézussal összeköttetésben viszont az isteni természet részeseivé válhatunk.
Azonosan fogunk gondolkodni az élet különböző dolgairól, és hasonlóan ítéljük meg azokat.
Magatartásunk és embertársainkhoz való viszonyulásunkban is a krisztusi példa fog megnyilatkozni.
Akkor mi sem a saját akaratunk érvényesülését tartjuk a legfontosabbnak, nekünk sem az lesz a legfontosabb, hogy éppen mihez volna kedvünk, hanem azt keressük: „mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata”. Róm. 12,2.
Más helyen a Szentírás arról beszél, hogy nekünk lelki házzá kell növekednünk, a Szentlélek templomává kell válniuk. I. Pét. 2,5. I. Kor. 3,16.
Ennek érdekében azonban megfelelő alapot kell választanunk, mert nem mindegy, hogy mire építjük fel a lelki házunkat.
Lelki házunk csak akkor marad meg, ha sziklára építünk, az az Jézus Krisztusra.
A Krisztussal való összeépülés által bennünk is ki kell alakulnia a krisztusi természetnek, a krisztusi szeretetnek.
Pál apostol ezt úgy fogalmazza meg: „a szeretetben meggyökerezvén és alapot vévén... beteljesedjetek az
Istennek egész teljességéig.” Eféz.
3,18-19.
Ha pedig már a szeretet képezi az alapját a cselekedeteinknek, akkor tudtunk igazán ráépülni, összeépülni és tovább épülni Krisztussal.
De vajon mitől lehetünk mi olyan élő kövek, akik úgy épülhetnek fel, hogy a lelki házunk a megpróbáló körülmények között is meg tudjon majd állni.
„Krisztussal,
az élő kővel fenntartott kapcsolata által mindenki élő kővé válik, aki erre az
alapra épít. Sokakat azonban a saját erőfeszítéseik faragnak, fényeznek, szépítenek,
ezért nem lehetnek ‘élő kövek’, mert nincsenek összeköttetésben
Krisztussal. E nélkül a kapcsolat nélkül senki sem tartatik meg.” (J.É. 504,4)
Ahogy a kövek különböző összetételű anyagokból vannak, akként mi emberek is hasonlóképpen.
Mindig az alakíthatóságunk dönti el, hogy milyen értékű házzá épülhetünk.
Egyes kövek egyszerűen szétmállanak az időjárás viszontagságának hatására.
Pál apostol szerint a tűz próbálja meg, hogy ki-ki milyen anyagból építkezett a krisztusi alapon. I. Kor. 3,11-15.
Ez a tűz lehet a megpróbáltatások tüze, amely bármikor érintheti a lelki életünket. I. Pét. 4,12.
De lehet az a tűz is, amelyet Isten gyújt meg azért, hogy a bűnt teljesen és végérvényesen megsemmisítse. Jel. 20,9. 15.
Ha hozzáfogtunk az alapozáshoz, akkor előbb utóbb azért szeretnénk a tetőt is feltenni rá, majd pedig igyekszünk minél komfortosabbá tenni.
Így kellene a lelki életünk házát is minél szorgalmasabban építeni.
Aki úgy jár az Úrban, ahogyan vette, és tényleg Őbenne gyökerezik és növekszik a lelki élete, annak az embernek erős, szilárd és erőteljes lesz a hite.
Sokszor úgy érezzük, hogy gyenge a hitünk – lehetséges, hogy így is van.
De ne elégedjünk meg ezzel a megállapítással, hanem keressük meg az okát.
Vajon az Úrral járunk valóban, és tényleg ő vezérli az életünket?
Élő kapcsolatunk van Jézussal, Benne gyökerezik a lelki életünk?
Szomjazó lélekkel kutatjuk az Igéjét, igyekszünk mélyre ásni benne, hogy kellően megalapozzuk a hitünket?
A hit elsődleges jelentése: bizalom, ezért aki meggyökerezik és tovább épül Krisztusban, annál teljesen természetes, hogy növekszik a bizalma Őbenne.
Az ilyen ember már tisztán látja, honnan emelte ki Isten, látja azt is, meddig vezette már el, és ettől egyre inkább növekszik a bizalma ahhoz, hogy Isten képes őt tovább is vezetni, mivel Ő minden ígéretet képes beváltani.
A hitben való megerősödésnek nincs semmilyen különleges titka, Isten nagyon egyszerű eszközöket biztosított az ilyen irányú segítségünkre.
Isten alapvetően két eszközt adott, semmi többet: az Írást és a vele való kapcsolattartást, vagyis az Igét és az ima lehetőségét.
„A teljes írás istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre. Hogy tökéletes legyen az isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.” II. Tim. 3,16-17.
Isten személyesen szól hozzánk a Biblián keresztül.
Feltárja és megismerteti velünk a legrejtettebb
gondolatainkat és bűneinket is.
„Mert az Istennek beszéde... elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait.” Zsid. 4,12.
Válaszol a senkinek el nem mondott töprengéseinkre és kérdéseinkre.
Eloszlatja félelmünket, bátorít, vígasztal, útmutatást és tanácsot ad.
„Ha szavaidat hallattad, én élveztem azokat; a te szavaid örömömre váltak nékem, és szívemnek vigaszságára.” Jer. 15,16.
Az imádság olyan különleges lehetőség, amely által bármikor és bárhol személyesen kapcsolatba léphetünk Istennel.
„Az ima a lélek lélegzete, a lelki erő
titka.” (Üz.Ifj.
177,1)
„Az ima kulcs a hit kezében, amely megnyithatja a mennyei tárház ajtaját, ahol a Mindenható végtelen kincseinek forrásai vannak felhalmozva.” (Jé.vez.út: 62,1.)
Amíg folyton csak panaszkodunk és zúgolódunk, addig arról teszünk bizonyságot, hogy még nem ismertük meg igazán az Istent, még nem éltük át a szabadító kegyelmét, ezért nem tapasztaljuk személyes jelenlétét az életünkben.
Valószínűleg sokat olvastunk és hallottunk felőle, ezért lehetséges, hogy gazdag információs ismerettel rendelkezünk Róla, de semmi többel.
Az ilyen jellegű ismeret azonban kevés a bizalomhoz, ezért aki csak ilyen ismerettel rendelkezik, az nem meri hittel rá bízni magát Istenre.
A hálaadásban bővölködő ember azonban már átélte Isten kegyelmét és szabadítását, ezért szinte túlcsordul a szíve az Isten iránti szeretettől.
Ha ezek a hálaadások nincsenek meg az életünkben, félő, hogy a kereszténységünk sem valódi.
A hálaadás hangja mindig Isten jóságáról szól, szüntelenül Isten kegyelmét csodálja és magasztalja.
–A hálaadás az öröm hangja, ez a zsoltárírók beszéde és az apostolok természetes nyelve.
Akik viszont csak azt köszönik meg Istennek, hogy nem olyanok, mint mások, azok már elszakadtak a Istennel való élő közösségtől. Lk 18,9-14.
