A mithrász kultusz és a KARÁCSONYÜNNEPLÉS

kibontakozása és térhódítása a keresztény világban

A változás kibontakozása

A keresztény világ karácsonyünneplésének gyökerei teljesen a pogány-római Mithrász kultuszból erednek. Amikor valaki ma ezt a napot megünnepli, valójában a Mithrász Nap-isten születésnapját ünnepli, - mivel Jézus születésének semmi köze sincs ehhez a naphoz - még akkor is, ha ezt nem tudatosan teszi. Annak ellenére, hogy ezt ma már szinte az egész keresztény világ tudja, mégis Jézus születésének ünnepeként tartják számon, csupán a hagyományok alapján. E tény fölött minden karácsonyünneplő szemet huny és tovább lép, mert ez a kényelmesebb választás, könnyebb a tömeggel sodródni, mint megállni a reális tények mellett, a tömeg nyomásával szemben.

Amikor Konstantin türelmi rendelete véget vetett a keresztény-üldözésnek, és még a császár is kereszténnyé lett, akkor hirtelen hatalmas pogány tömeg áramlott be az Egyházba, és vette fel a keresztséget, de valójában megtéretlenül. Ezek az emberek magukkal hozták a korábbi életükben kialakult pogány szokásaikat és ünnepeiket. Ez a körülmény egy teljes átalakulást idézett elő az Egyház belső összetételében, és ezen keresztül a hívek gondolkodásában és vallásos gyakorlatában. Mivel pedig többségbe kerültek ezek a megtéretlenül kereszténnyé lett emberek, ezáltal megváltozott az Egyház belső összetétele, a lelki arculata, az Istennel való kapcsolata, és a haladásának iránya és célja. Ellen White a következőképpen írja le ezt a nagy átalakulást:

(Részletek Ellen G. White: Nagy Küzdelem, A hitehagyás című fejezetből, 45-51. oldalak)

“Pál apostol a thesszalonikai gyülekezethez intézett második levelében megjövendölte a nagy hitehagyást, amely nyomán létrejön a pápai hatalom. Pál kijelentette, hogy Krisztus napja addig nem jön el, “mígnem bekövetkezik előbb a szakadás, és megjelenik a bűn embere, a veszedelemnek fia, aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát”. Az apostol továbbá arra figyelmezteti testvéreit, hogy “működik... már a törvényszegés titkos bűne” (2Thessz 2:3-4.7). Már ilyen korán látta, hogy tévelygések csúsznak az egyházba, amelyek utat készítenek a pápaság kialakulásához.

Lassan-lassan, először csak lopva és csendben, majd pedig, amikor megerősödött, és hatalmába kerítette az emberek lelkét, nyíltabban végezte megtévesztő és istenkáromló munkáját "a törvényszegés titkos bűne". A pogányság szokásai szinte észrevétlenül utat találtak a keresztény egyházba. A megalkuvás és a behódolás szellemét egy ideig fékezte a vad üldözés, amelyet az egyház a pogányságtól elszenvedett. De amikor az üldözés megszűnt, és a kereszténység bekerült a királyok udvarába és palotájába, felcserélte Krisztus és az apostolok alázatosságát és egyszerűségét a pogány papok és uralkodók pompájával és hivalkodásával, Isten kívánalmait pedig emberi elméletekkel és hagyományokkal. Nagy volt az öröm, amikor Konstantin a negyedik század elején névlegesen megtért, és a világ a látszatszentség öltönyében besétált az egyházba. Ekkor felgyorsult a bomlasztás. A látszólag vereséget szenvedő pogányság lett a győztes. Az ő szelleme irányította az egyházat. Tanításai, szertartásai és babonái összekeveredtek Krisztus névleges követőinek istentiszteletével…

Sátán jól tudta, hogy az emberek a Szentírás fényében felismerhetik csalásait, és leküzdhetik hatalmát. A világ Megváltója is az Igével állt ellen Sátán támadásainak. Minden egyes támadásnál Krisztus feltartotta az örök igazság pajzsát, és így szólt: “Meg van írva”. Az ellenség minden egyes indítványával szemben az Ige bölcsessége és hatalma volt a válasz. Hogy Sátán meg tudja őrizni az emberek feletti hatalmát, és megalapozza a pápai bitorló tekintélyét, el kellett zárnia a Szentírást az emberek elől. A Biblia Istent dicsőíti, és a véges embert az őt megillető helyre teszi; ezért Sátán a Biblia szent igazságait elhallgattatta és eltitkoltatta. A római egyház is ezt a taktikát követte. Évsz ig megtiltotta a Biblia terjesztését. Az embereknek tilos volt a Szentírást olvasni vagy házukban tartani. Elvtelen papok és főpapok úgy magyarázták tanításait, hogy állításaikat alátámasszák velük. Így történt, hogy a pápát majdnem mindenki Isten földi helytartójának ismerte el, akinek hatalma van az egyház és az állam felett.

Miután a Bibliát, a tévelygés leleplezőjét eltávolították, Sátán azt csinálhatta, amit akart. A prófécia kinyilatkoztatta, hogy a pápaság “véli, hogy megváltoztatja az időket és a törvényt” (Dán 7:25). És ezt tétovázás nélkül meg is tette. Hogy a pogányságból áttérteknek a bálványimádást pótolják, és így elősegítsék a kereszténységbe való névleges felvételüket, fokozatosan bevitték a szobrok és ereklyék imádását a keresztény istentiszteletbe. Egy egyetemes zsinaton hozott rendelet végül bevezette a bálványimádás rendszerét.2 Hogy a szentségtörés teljes legyen, Róma vakmerően kitörölte a törvényből a második parancsolatot, amely megtiltja a bálványimádást, - és a tízes szám megőrzésére kettéosztotta a tizedik parancsolatot…

A negyedik század elején Konstantin császár kiadott egy rendeletet, amelyben a vasárnapot általános ünneppé tette az egész római birodalomban.3 A Nap napját a pogány alattvalók ünnepelték, és a keresztények is tisztelték. A császár így akarta a pogányság és a kereszténység szemben álló érdekeit diplomatikusan összehangolni. Erre az egyház püspökei buzdították, akiket fűtött a becsvágy és a hatalomvágy, akik felismerték, hogy ha a pogányok és a keresztények ugyanazt a napot ünneplik, akkor könnyebben lesznek névlegesen keresztények, és ezzel előmozdítják az egyház hatalmát és dicsőségét. De számos istenfélő keresztény, amíg lassan-lassan a vasárnapot bizonyos fokig szentnek tartotta, a negyedik parancsolatnak engedelmeskedve a szombatot még mindig az Úr szent napjaként ünnepelte…

A protestánsok ma azt hangoztatják, hogy Krisztus vasárnapi feltámadása a keresztények szombatjává tette a vasárnapot. Erre azonban nincs semmi szentírási bizonyíték. Krisztus és az apostolok nem méltatták ilyen tiszteletre ezt a napot. A vasárnap keresztény intézményként való megtartása “a törvényszegés titkos bűné”-hez vezethető vissza (2Thessz 2:7), amely már Pál korában tapasztalható volt. Hol és mikor fogadta örökbe az Úr a pápaságnak ezt a gyermekét? Mivel lehet elfogadhatóan megindokolni egy olyan változtatást, amelyet a Szentírás nem hagy jóvá?...

Veszélyes napok voltak ezek Krisztus egyháza számára. Kevesen hordozták híven Krisztus zászlaját. Bár az igazság nem maradt bizonyságtevők nélkül, időnként mégis úgy tűnt, hogy a tévelygés és a babona diadalmaskodik, és az igaz vallást száműzi a földről. Isten evangéliuma eltűnt a szem elől, a vallási formák pedig megsokszorozódtak, és az emberekre szigorú követelmények terhe nehezedett.”

A pogány tömegek így hozták be magukkal a korábbi ünnepeiket és babonás szokásaikat. Ezzel az áradattal nemcsak a mindennapi hitélet normája változott meg az Egyházban, hanem a teljes tanítási rendszer is átírásra került. Ennek eredményeként fogadták el a Tízparancsolat szombatja helyett a hét első napját, mint nyugalomnapot, mert a Mithrász tisztelői ezt a napot ünnepelték a Nap-isten napjaként. Az európai nyelvterületen még mai is megtalálható ennek az igazolása. A németek ezért mondják Sonntag-nak a vasárnapot, az angolok pedig Sunday-nak, vagyis a Nap-napjának, mert ez eredetileg a Nap-isten, azaz Mithrász tiszteletére elkülönített nap volt. Ugyanilyen módon vette át a kereszténység a (Dies natalis Solis invicti - a legyőzhetetlen Nap születése, ill. újjászületése) tiszteletére elkülönített ünnepet is december 25-én, a hozzá kapcsolódó összes hiedelemmel és babonával együtt.

A karácsony hangulata

Karácsony közeledtével mindenhol felelevenednek sajátos szokások és hagyományok, különösen a nyugati világ kultúrköréhez tartozó emberek között, de valójában szinte az egész világon. Ilyenkor szokás a fenyőfák feldíszítése, ajándékok osztása, bizonyos vallási szertartások, stb. Egyes nemzetek még megőrizték a másoktól eltérő, a csak rájuk jellemző egyedi szokásokat és tradíciókat. Egy dologban azonban hasonlítanak egymáshoz. A karácsonyhoz kötődő szokások mindegyike vallásos indíttatású ugyan, de kivétel nélkül csak emberi hagyományokon alapuló tradíció.

Sokan mentegetőznek azzal, hogy nem akarom elmulasztani a szép, hagyományos karácsonyt, hiszen gyermekkorom óta titokzatos varázslatot rejt magában, amitől sem gyermekeimet, sem magamat nem akarom megfosztani. Közben azonban ne feledkezzünk meg arról, hogy a babiloni pogányok éppen úgy ismerték ezt a varázslatot, és ugyancsak átengedték magukat annak. A menny üzenete így hangzik felénk, emberek felé: “Mert ma született nektek a Megtartó” (Lk 2,11.). Mi köze ennek a csodálatos üzenetnek bármiféle varázslathoz, ajándékokhoz és ünnepi alkalmakhoz, amelyek a fő dolgot mellékes dologgá teszik?! Az embereknek nincs idejük Jézus Krisztusra gondolni karácsonykor, sokkal fontosabb dolguk van ennél, hiszen az előkészületek teljesen igénybe veszik őket. Amikor valaki hajlandó szakítani a pogányságtól átvett hagyománnyal, csak akkor ismeri fel, hogy ezek a dolgok mennyire átjárták egész lényét, és mennyire foglyul ejtik még az egyébként komoly hívő embert is, hogy szinte már nem is tud szabadulni ettől a babiloni varázslattól. Nos, akik továbbra is ünnepelni fogják a karácsonyt, azoknak ez az ünnep üres és sivár lenne a pogány hagyományok nélkül, és ez újabb bizonyíték arra, hogy nem tudnak mit kezdeni az emberré lett Szabadítóval, mert a karácsonyuk csak egy pogány hagyománnyal feltöltött alkalom.

A karácsony szellemisége szinte teljesen átitatja a hangulatot ebben az időben. A karácsonyt ünneplő emberek számára többet jelentenek az ünnep köré csoportosuló, mitológiai háttéren kialakult emberi hagyományok, a fenyőfaállítás, a feldíszítés, a gyertya és csillagszóró meggyújtása, stb., mint Jézus Krisztus születése, személye vagy üzenete. A karácsony középpontjában az ajándékvásárlás áll, és annak izgalma, hogy ki mit fog kapni másoktól, a másik hogyan fogadja az ő általa kiválasztott ajándékot, stb. Vagyis nem Jézus, hanem az ember áll a középpontban. Pedig ennek az ünnepnek állítólag a Megváltóról, a testté lett Istenről kellene szólni. Aki teret enged életében a karácsony ünneplésének, azoknak egy kevés kivételt leszámítva sajnos nem Jézus áll a középpontban, hanem legfeljebb csak a második, harmadik, vagy ki tudja hányadik helyen, ha egyáltalán számításba veszik Őt is.

Elgondolkodtató az a körülmény is, hogy a pogányok általában mennyire nem akarnak a keresztényekkel együtt ünnepelni, mert attól tartanak, hogy ettől keresztyéneknek tartanák őket. A keresztények viszont oda se figyelnek arra, ha olyat tesznek, ami alapján joggal nevezhetik őket pogányoknak.

December 25. térhódítása

Jézus születésének megünneplése 325 és 335 között kezdett kibontakozni Rómában. Az ünnep napjának kiválasztása sok problémát okozott, mivel ebben az időben számos nézet létezett Jézus születésének időpontját illetően. A választás mégis december 25-re esett, mert ezzel próbálták ellensúlyozni a “Sol invictis” (legyőzhetetlen Nap) pogány ünnepét. Ezért helyette bevezették Krisztusnak a “Sol Salutisnak” (az üdvösség Napjának) ünnepét. Ezután már csak idő kérdése volt, hogy a kereszténnyé lett emberek már nem is tudták megkülönböztetni és elkülöníteni az Isten Fia születésének ünnepét, a Nap-istenének ünnepétől. Jézus születésének ünnepeként viszont új tartalmat is kapott december 25., a húsvéti böjthöz hasonlóan, előkészületi időt csatoltak ehhez az ünnephez is.

Annak első jelét, hogy az egyház hivatalosan is elismerte december 25-ét Jézus születésének ünnepeként, 354-ben a Philokalianus-naptárban találjuk. Ezzel igazodik a római gyakorlathoz, amely december 25-ét már 336-ban az Úr születésnapjaként állapította meg. A jeruzsálemi egyház ezzel szemben január 6-án ünnepelte Jézus születését és megkeresztelését. Jeruzsálem püspöke, Cirill, megkérdezte Juliust, Róma püspökét a pontos dátum felől. Julius válaszként egy számítást küldött el, amely december 25-e mellett szólt. A jeruzsálemi egyház azonban a VI. század közepéig, január 6-hoz ragaszkodott a Megváltó születésének ünnepeként. Viszont Róma ragaszkodásának igazi oka december 25-höz az alkalmazkodás taktikájában rejlett. Jézus születésnapját azért összekapcsolták december 25-vel, hogy a keresztyénné lett pogányokat ne fosszák meg a régóta megszokott ünnepeiktől. Így december 25-nek megünneplése nemsokára az egész római egyház szerves részévé lett. Ezt az ünnepet még a reformáció sem tudta megtisztítani a bele olvasztott pogány elemeitől.

Éppen ebben az időmeghatározásban nyilvánul meg a legszembetűnőbben a pogány eredettel kapcsolatban a legérdekesebb alkalmazkodási jelenség. A görög-római pogányság talajára helyezkedő kereszténységnek ugyanis, még az államvallássá való nyilvánítása után is, jó sokáig, kemény tusát kellett vívni a pogányság mélyen gyökerező, s az élet minden megnyilvánulásával, és annyi maradandó intézménnyel szorosan összefüggő etnikus hitrendszer tanai, hagyományai, szokásai és erkölcsei ellen. Teljes kiirtásukra mindig csak elméletben törekedett az Egyház, de ennél tovább nem ment. A gyakorlati élet területén beérte azzal, hogy mindig és mindenütt a külső alkalmazkodás lassankint erősbödő mértéke mellett, az értelem és a lélek fokozatos nevelésére helyezze a hangsúlyt, az új tanítási irányzat fokozatos és állandó becsepegtetésével. Ahol szívósabbnak találta a pogány kultúra ellenállását, ott megelégedett azzal, hogy a maga tanai és hitélete tágítható keretében helyet adott a pogány szokás hiedelem könnyed illeszkedésének. Így tett az Egyház a pogányság világszerte elterjedt, s úgyszólván egyetemesnek mondható azon ünnepeivel, amelyek a természetes év-kör szabályos forgásának nevezetesebb szakait jelölik.

Az egyház ott, ahol csak veszthetett volna a pogányság elleni meddő harcban, ehelyett az okos megalkuvás és kiegyezés útjára lépett. Elfogadta a pogány ünnep külsőségeit, de azokat saját tanaiból vett tartalommal és jelentéssel látta el és ifjította meg. Mégpedig rendesen úgy, hogy saját hittitkaira való vonatkozásokat magyarázott bele a pogány természetimádási jelentésű szertartások és szokások közül mindazokba, amelyek ilyen értelemcserére alkalmasak voltak. Ahelyett, hogy a keresztények Krisztus valós népeként kiállva az igazság mellett, valós változást mutattak és hoztak volna a világba, inkább őket változtatta meg az a pogány világ, amelyet át kellett volna formálniuk és meg kellett volna téríteniük!

Így lett eszközeiben ugyan igen naiv, de célzatában már nagy bölcsességre való számítás útján a Dies natalis Solis invicti (a legyőzhetetlen Nap születése, ill. újjászületése napja) a világ lelki napjának, az emberiség Üdvözítőjének születése ünnepévé Rómában. Abban a Rómában, amely ősidők óta nagy vigassággal és az aranykori mesés boldogságra való visszaemlékezéssel ülte meg a téli napfordulat idején a Saturnaliákat, a Mithrász-tisztelet egyik főünnepét, s pár nappal utána az év kezdetét is. Ezek után pedig Jézus születése napjaként ugyanazt az ünnepet, az évszázadok során hozzá tapadt pogány szokásaival együtt.

Kezdetben az ünnep új dátuma még több helyen ellenállásba ütközött. Ezt Aranyszájú Szent János 386. december 25-én mondott első “karácsonyi prédikációjából” tudjuk, amelyet Antiochiában tartott: “Sokan vitatkoznak közöttetek a mai ünnepen. Egyesek azt mondják, hogy teljesen új előírás következménye, és csak most vezették be, mások viszont azzal védik, hogy régi és eredeti...” (Montfaucon, 2. k. 354-366 o.). Jeruzsálemben először csak Juvenalisz püspök (422-458) idejében kezdték december 25-ét ünnepként megülni, eleinte úgy, mint a szent család ünnepét. Miután a kereszténység államvallás lett, hamarosan hivatalos keresztény ünneppé nyilvánították Jézus születését.

Krizosztómusz, Jézus bátor bizonyságtevője és mártírja írja 380-ban: “Még tíz éve sincs, hogy megismertük ezt a napot”, mármint a karácsonyt. Tertullianus egyházatya pedig a 3. században írja azt: “A zsidóknak a Szent Lélek szemrehányást tesz ünnepeik miatt”. Majd így folytatja: “’Szombatjaitokat újholdjaitokat és szertartásaitokat gyűlöli az én lelkem’. Mi azonban, akiknek a szombatok, újholdak és az egykor Istennek tetsző napok semmit sem számítanak, szaturnáliákat (december 25-ét), Janus-ünnepeket (újév), téli napfordulókat és matronáliákat ünnepelünk.”

Dr. Count kitér ennek az átalakulásnak az eredményeire: Egy i.sz 742-ből fennmaradt levél szerint Szent Bonifác arról panaszkodik Zakariás pápához, hogy a pogány frankok és alemánok között végzett hittérítő munkáját eredménytelenné teszi a római keresztények örömhajhászó gyakorlatainak rossz példája. A frankok és alemánok a kereszténység felvételének küszöbén álltak, de elriasztották őket a római keresztények túlzásokkal teli karneváljai és mulatozásai. Amikor Bonifác megpróbálta korlátozni a náluk is terjedni kezdő ünnepi túlkapásokat, azt a választ kapta, hogy ugyanezeket az ünnepi gyakorlatokat látták Rómában a Szent Péter bazilika árnyékában is. Zakariás pápa válaszlevelében beismerte, hogy a rómaiak valóban rendkívül rossz viselkedést tanúsítanak a karácsonyi ünnepek alatt.

Újabb hatások a változáshoz

A középkori Európában a karácsonyi ünnepek alkalmával továbbra is megmaradtak a Szaturnáliára jellemző, túlzásba vitt ünnepségek. A későbbi évszázadokban azonban a Karácsony megünneplése tovább gazdagodott az olyan germán, skandináv és kelta pogány hagyományokkal, mint az örökzöld fák feldíszítése, a koszorúk és fagyöngyök kifüggesztése, stb.

Dr. Penne Restad a Christmas in America: a History című könyvének 6. oldalán kitér az amerikai keresztények között felvetődött morális kérdésekre az ünneppel kapcsolatban:

“A klérus egyes elemei szerint az elbukott emberiségnek szüksége van egy örömteli időszakra, még ha túlzásokba esnek is, amennyiben mindazt keresztényi erények vezérlik. Mások szerint minden olyan pogány hagyományt el kell távolítani, ami az ünnepre rárakódott. A kevésbé gyakorló keresztények pedig felháborodtak és tiltakoztak az egyház által előtervezett törvények bevezetése ellen, s minden ellen, ami az ünneppel járó szokásokat korlátozni szándékozta. Az egyház fenntartotta abba vetett reményét, hogy az ünnep szentsége felülkerekedik, és előbb-utóbb megtisztul, ahogyan az egykori pogányok is feladták szokásaikat, amikor keresztényekké váltak.”

Ez a remélt változás természetesen soha nem következett meg. A középkor után bizonyos protestáns körök megpróbálták a Karácsonyt is megreformálni, de nemigen hoztak valós változásokat. Az angol puritánok heves harcot vívtak a Karácsony megtartása ellen, mivel ők sem tartották keresztény ünnepnek. Az amerikai Massachausetts államban pedig betiltották 1659-ben, de a határozat annyira népszerűtlennek bizonyult, hogy tiltását nemsoká megszüntették 1681-ben.

Az U.S. News & World Report hírmagazin egy korábbi, Karácsony körüli számának fő cikke a “Karácsonyt keresve” címet viseli. Ebben többek között ez áll: “Amikor a Karácsony ünneplése Amerika partjaira érkezett, nemigen volt nagy jelentősége. A koloniális időszakban Krisztus születésnapja csupán egy szociális ünnep volt – ahol egyáltalán ünnepelték... A new englandi puritánok pedig határozottan megtagadták ennek az ünnepnapnak a tartását”. (1996. dec. 23. szám, 60.old).

A 16. században a reformáció új tartalommal töltötte meg a karácsony ünnepét is. Az addigi templomi liturgia kezdett beköltözni a magánházakba. Az emberek a Biblia otthoni forgatása által a vallásos ünnepeket és szertartásokat elkezdték otthon is gyakorolni és megtartani. Ennek következményeként alakult ki sok új karácsonyi szokás, mint például a karácsonyfa-állítás. A 18. században már egész Németországban szokás volt karácsonyfát állítani. Innen jutott el a 19. században előbb Ausztriába, majd egész Európába, a kivándorlókkal pedig az Újvilágba, és így kezdett meghonosodni az egész nyugati keresztény társadalomban. A karácsonyfákat kezdetben édességekkel és gyümölcsökkel díszítették fel, később kezdett kibontakozni az üvegdíszek megjelenése. A karácsony megünneplése egyre inkább kezdett szokássá válni a nem vallásos családok körében is, akik a szeretet és a béke ünnepeként vezették be a szokásaik közé, de egyúttal a pogány-keresztény rítusok egy részét is átvéve az ünnepből.

Érdemes volna feltenni azt a kérdést, mi lenne a karácsonnyal karácsonyfa nélkül?! Vegyük csak el az ünnepből a karácsonyfát az ajándékokkal, az ünnepi vacsorával és a szokásos külsőséges felhajtásokkal együtt, úgy nem marad más, mint az ásító üresség. Az átlag keresztyénnek csak akkor van szép karácsonya, ha az ünnepélyes fényben álló fa alatt átveheti ajándékait, és így tudja átadni magát az ünnep varázsának. Ebből is nyilvánvaló, hogy a keresztyén karácsony mennyire átvette a pogány ünnepek hangulatát és szokásait.

Ünnepelt-e Karácsonyt a korai egyház?

Az Újszövetségben egyetlen helyen sem találhatunk utalást arra, hogy Krisztus születésnapját bármikor megünnepelték volna a tanítványai, vagy a korai egyház. Még a harmadik században, amikor pedig már nagyon megváltozott a kereszténység arculata, még ekkor is vitatták a Karácsony létjogosultságát. Origenész pl. kijelentette, hogy a Karácsony ünneplése bűn, mert annyira mélyen pogány eredetű.

A keresztényeknek kezdettől fogva nehéz dolguk volt hitüket tisztán tartani a körülöttük lévő pogány világ szokásaitól. Az első századi Korinthus pl. telített volt a különböző (politeista) több istenben hívő vallásokkal és pogány vallásgyakorlatokkal. A korinthusi templomokban szokás volt a templomi prostituáltak használata, a rituális szexualitás, papjaik pedig odaadóan áldoztak a római, a görög és a babiloni isteneknek. A pogány szokások mindig is elfogadhatatlan pogány szokások maradtak az igaz keresztények számára.

Pál apostol a korinthusi keresztényeknek írt levelébe éppen ezért attól óvja a hívőket, hogy tartsák magukat tisztán ezektől a pogány hagyományoktól, mert azok a Sátánnal közösködők sorába állítja őket.

Nem akarom pedig, hogy ti az ördögökkel legyetek közösségben. Nem ihatjátok az Úr poharát és az ördögök poharát; nem lehettek az Úr asztalának és az ördögök asztalának részesei. Vagy haragra ingereljük az Urat? avagy erősebbek vagyunk-é nálánál? Minden szabad nékem, de nem minden használ; minden szabad nékem, de nem minden épít.” (I. Kor. 10,20-23.)

Az apostol itt kijelenti, hogy aki részt vesz a pogányok vallási szokásaiban, az az ördögök asztaláról eszik. Ha egyszer már megtisztult valaki a pogányság befolyásától, akkor csak az Úr asztaláról kell ennie, csak Vele kell közösségben lennie. Isten a “vagy-vagy” döntése elé állítja az embereket, és nem endedi meg az “ezt is, azt is” gyakorlatát. Az vitathatatlan, hogy Pál ezzel a kijelentésével nem csak bizonyos pogány szokásokat és gyakorlatokat ítélt el, hanem mindent, ami nem Istentől származik.

A korai keresztények számára természetesen nem volt ismeretlen az ősi eredetű, római Szaturnália ünneplése, amit a pogányok december hónap utolsó napjaiban tartottak meg, Szaturnusznak, a mezőgazdaság istenének tiszteletére. Számos más ősi pogány vallás tartott fesztiválokat ugyanebben az időszakban, a téli napfordulónak ebben az idejében, amikor a legrövidebbek a napok. A tél-búcsúztatás még ma is sok helyen gyakorolt szokás.

A pogányok számára a Szaturnália, az élvezet és örömök ünnepe volt, ezért ezt a kereszténnyé válásuk után sem kívánták feladni. A Szaturnália ünnepség része volt a túlzott lakmározás, a részegségig tartó ivászat, és számos más olyan gyakorlat, ami szöges ellentétben áll Krisztus tanításaival. Mégis, ez az ünnep egy idő után a Karácsony néven, általánosan elfogadott keresztény ünneppé lett.

Már a korai keresztényekre is hihetetlenül erős pogány nyomás nehezedett, nem ok nélkül figyelmeztette őket az apostol, hogy az egy igaz Isten imádatát nem keverhetik pogány elemekkel. Ahogy azonban az egyház tagjainak száma növekedett, egyre nagyobb számban voltak olyanok, akik csak külsőségekben tértek meg és vették fel a keresztény vallást, de nem akarták feladni a hagyományok által mélyen beléjük ékelődött korábbi pogány vallásuk szokásaikat.

A kereszténységet egyre nagyobb tömeg duzzasztotta, akik a pogányok közül tértek be. Az egyházatyákat hamarosan megriasztotta annak felismerése, hogy a kereszténység a pogány szokások inváziója alatt áll. A Szaturnália megünneplésének népszerűsége annyira erős volt, hogy a betérők egyre nagyobb tömegei egyszerűen nem voltak képesek azt lerázni magukról. Védekezésképpen az egyház először betiltotta, de ez hamarosan kudarcba fulladt. Úgy történt ezzel is, mint amikor a folyó egy elmozdíthatatlan akadályba ütközik, akkor először megduzzadva erőt gyűjt, majd az akadályt megkerülve tovább folyik. A Szaturnáliát sem lehetett betiltani, sem megszabályozni, mert a megtéretlen tömegek csak egy bizonyos irányban voltak hajlandók tovább haladni.

Vissza kerülhet-e Jézus a karácsony fókuszába?

A karácsonyünneplés annyira része lett a nyugati kultúrkörben élő emberek világának, hogy szinte lehetetlen azt helyes megvilágításba helyezni az átlagember előtt. A bibliából megismerhető tények hiába beszélnek önmagukért.

A Karácsonnyal kapcsolatos szokások – a fák feldíszítése, az ajándékozások, az ajtók koszorúzása, a Mikulás – ezek egyike sem bibliai eredetű, hanem az ősi pogány vallásokból fennmaradt gyakorlatok. Az első néhány században a kereszténység megpróbálta tiltani vagy gátolni a pogány rítusok terjedését, de sikertelenül. A Karácsonyt évszázadokon át kísérte a velejáró evés-ivás, szórakozás, az ajándékok vásárlása, de ezeknek semmi köze sincs a Krisztus születéséről való megemlékezéshez.

Hogyan ítélhető meg a Karácsony ünneplése ezek után? Vannak, akik továbbra is azt mondják: nem vehetjük el ezt a szép ünnepet a gyermekektől. Mások pedig arra gondolnak: a lényeg az, hogy Krisztusra emlékezzünk, Őt ünnepeljük, s akkor nem számít, honnan ered maga az ünnep.

A pogány szokások azonban sohasem válnak kereszténnyé, csupán azért, mert Krisztus nevét tesszik rá. Isten pedig senkinek sem adott szabad választási jogot ahhoz, hogy miként és hogyan imádhatja Őt. Isten a Bibliában határozottan körvonalazva lefektette az Ő imádatának rendjét és szabályát, és nem engedélyez attól eltérő imádatot, és az idegen istenek asztalával való közösséget.

“Ne imádd azoknak isteneit és ne tiszteld azokat, és ne cselekedjél az ő cselekedeteik szerint; hanem inkább döntögesd le azokat és tördeld össze bálványaikat.” (II. Móz. 23,24.)

Istennél nincs változás. Ha a testi Izraelnek olyan szigorúan megtiltotta a pogányok szokásainak és cselekedeteiknek átvételét, és nemzeti rabsággal büntette őket, amikor eltértek az általa megadott rendtől, akkor milyen alapon feltételezheti valaki is azt, hogy ugyanazoknak a pogány gyakorlatoknak a későbbi változatai hirtelen elfogadhatóvá válnak a Lelke által vezetett Egyházában, amely az Isten lelki temploma kell legyen?

Már korábban is idézve volt Pál apostolnak a korinthusiakhoz idézett komoly figyelmeztetése ezzel kapcsolatban. A vonzó és kívánatos csomagolásban kínált kísértő szokások célja mindig az, hogy letérítsék az embert az igaz útról. Az erősen pogány Korinthus hagyományai is valószínűleg rendkívüli hatással voltak az ottani keresztényekre, mert Pál újabb figyelmeztetések sorozatát írja hozzájuk:

“Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? vagy mi köze hívőnek hitetlenhez? Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal? Mert ti az élő Istennek temploma vagytok, a mint az Isten mondotta: Lakozom bennök és közöttük járok; és leszek nékik Istenök, és ők én népem lesznek. Annakokáért menjetek ki közülök, és szakadjatok el, azt mondja az Úr, és tisztátalant ne illessetek; és én magamhoz fogadlak titeket, És leszek néktek Atyátok, és ti lesztek fiaimmá, és leányaimmá, azt mondja a mindenható Úr.” (II. Kor. 6,14-18.)

Ezeket a szavakat érdemes megfontolni. Az Isten nagyon szigorúan elrendelte, hogy miképpen lehet Őt imádni, s mitől kell megválni azoknak, akiket Magához hívott, akiket szolgálatába állított, és Egyházába beépített, ami az Isten temploma.

“Mivelhogy azért ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, Isten félelmében vivén véghez a mi megszentelésünket.” (II. Kor. 7,1.)

Pálnak e szavait teljes mértékben vonatkoztathatjuk a Karácsony megtartására is. Hogyan is dicsőítheti valaki Istent a Neki nem tetsző pogány szokások és hagyományok gyakorlásával, amelyeket határozottan megtiltott a kinyilatkoztatott Igéjében? Bármi, ami nem Istentől jön, az vagy az a hazugság atyjától, vagy a testies ember gyarlóságából származik. Mindez olyan szenny, amitől az őszinte hívőnek meg kell tisztítani magát, mert ezek akadályozzák a megszentelődésének folyamatát.

A névleges keresztények számára az a nagy kérdés, hogy miképp helyezzék vissza Krisztust a karácsonyi ünnep középpontjába és fókuszába. A válasz roppant egyszerű: Sehogyan sem! Hogyan is helyezhetnénk Őt vissza egy olyan dolognak a fókuszába, aminek soha nem volt része? Ez ilyen egyszerű. A lényegesebb kérdés inkább az, hogy mit teszünk ennek az ismeretnek a birtokában az újabb és újabb Karácsony közeledtével. Inkább azzal kellene foglalkozni, hogy miként helyezhetnénk vissza az igazságot a fókuszba, az emberi szokások helyett? Mert vagy a hagyományoknak engedünk, vagy Isten Szavának engedelmeskedünk. Más választás nincs. Ezért senki se engedje magát megtéveszteni és becsapni.

 

 

Forrásanyagok: