Az ókori feljegyzések alapján nyomon követhető, hogy a pogányok már jóval a keresztyénség megjelenése előtt megünnepelték azt a napot, amit ma karácsonyként tartanak számon.

A pogányság vallási kultúrájában ez az ünnep összekapcsolódott a gyakorlati életüknek mindennapi körforgásával. Mivel az emberek mindennapi életét és a megélhetésüket biztosító munka-körülményeket nagyon befolyásolta, sőt meghatározta az egymástól nagyon eltérő évszakok váltakozása. Így ezeknek a változásoknak óriási szerepük volt az emberi társadalmak gondolkodásában és életében. Az emberek csak a meleg időszakokban tudták megtermelni a táplálékukat, ilyenkor bőség, jólét és biztonságérzet jellemezte a közösségek életét, szemben a hideg téli napokkal, amikor inkább a hideg és a hosszan tartó sötétség kerítette hatalmába őket. Az évszakok váltakozásától való függőségük egyfajta tiszteletet, később pedig imádatot váltott ki azokból az emberekből, akik nem ismerték a természet teremtő Istenét, a Mindenhatót.

A pogány kultúrákban éppen ezért kialakult az a szokás, hogy hálaadó és köszöntő rítusokkal ünnepeljék meg a téli napfordulót, amely időponttól kezdve a nappalok egyre hosszabbodnak, vagyis átvitt értelemben a fény győzedelmeskedik a sötét éjszaka felett. Ezeknek a rítusoknak az is szerepük volt, hogy a nappalok újbóli hosszabbodásával az elcsigázott emberekbe reménységet, a meleg hírnökének, a tavasznak közeledésével hitet öntsenek, hogy könnyebben viseljék el a hátra lévő időt. Így bontakozott ki egyre több pogány kultúrában a téli napforduló eseményének vallási ünnepként való tisztelete. De minden vallási kultúra a saját maga által elgondolt és kiválasztott istennel kötötte össze, és töltötte fel tartalommal ezt az ünnepet.

A mithraizmus az ősi perzsa vallás, az úgynevezett mazdaizmus egyik vonulata. Innen származik a Mithrász-kultusz központi motívuma: a Világosság/mint Jó, és a Sötétség/mint Gonosz erőinek egymás elleni harca.

Mithrász római kultusza a legújabb kutatások szerint csak minimális hasonlóságot mutat a eredeti perzsa mítoszokkal. Így a Mithrász vallás legfontosabb szimbóluma, a bikaölés, a római változatban már nem jelenik meg. A nevét vélhetően csak kölcsönözték az ősi iráni mitológiából, hogy az új vallási irányzatnak ősi hangulatot és tekintélyt biztosítsanak ezzel.

A Mitrász-kultusz Perzsiából Babilonba, onnan Kis-Ázsiába, majd az i.e. I-ső században Rómába került, s a Római Birodalom egyik legnépszerűbb istenévé lett, egészen az i.u. V. századig. Először Nyugaton kezdett terjedni, ahol káld és egyiptomi babonával és szertartásokkal keveredett. Az i.u. időkben előbb Keleten, majd Nyugaton is a Nap-istenséggel kezdték azonosítani. Commodus császár uralkodásának idején a kultuszát már államilag is támogatták. A római császárkor egyik legnagyobb isteneként, Mithrász néven, az első helyet foglalta el a Birodalom valláskultúrájában. A 3. században szerepe egyre jelentősebbé vált. A “Sol Invictus”-szal (legyőzhetetlen Nap) összeolvadva, Aurelianus császár idejére már az egyik legfontosabb állami kultusszá vált. 307-ben, a keresztényüldöző Diocletianus idején a birodalom fő védelmező istenévé nyilvánították. Hivatalos kultusza még a kereszténynek tartott I. Constantinus császár alatt is megőrizte befolyását.

A Mithrász szentélyekben gyakran találhatók egységes összeállítású domborművek és szobrok, mint például, a sziklából megszülető Mithrász, a lombok közt születő Mithrász, vagy a bikaölő Mithrász. Ezek a domborművek a vallás egyes további részleteiről nyújtanak homályos információt. Ezekben a kompozíciókban és elsősorban a központi bikaölő jelenetben minden valószínűség szerint számos asztrológiai elem jelenik meg (Bika, Holló, Skorpió, Kutya, Ikrek stb.).

A Mithrász kultusz a Római Birodalom európai területein volt a legnépszerűbb. Mithreumok tucatjai ismertek, elsősorban a nyugati limes mentén. A katonaság körében különösen elterjedt volt. Csak Aquincum polgárvárosainak területén négy mithreum ismert. Szentélye ismert Pannonia szinte összes római városában, sőt több magánbirtokán (lásd például fertőrákosi mithreum).

A Mithrász kultusz az i.e. előtti évszázad első felében érkezett Rómába és az i.u. III. században élte fénykorát. Mint vallás, széltében-hosszában elterjedt az egész Birodalomban, ahol különösen az egykori légionáriusok lettek híveivé, akik időközben, a katonai szolgálatidő után letelepedve, földbirtokossá lettek. A mithraizmus összhangban állt a harcias férfi szellemiségükkel, aminek köszönhetően például Hadrianus, Commodus és Aurelianus császár is a kultusz beavatottjává lett. Az i.u. II. század végére a mithraizmus a Birodalom hivatalos vallásává lett, magát Mithrászt pedig a Birodalom védőszentjeként és élharcosaként ünnepelték. A római Mithrász-kultusz a Napisten, a mindent látó Heliosz kultuszával is egybeolvadt, akit mint legfőbb és legyőzhetetlen isteni hatalmat tiszteltek.

Az egyik legnagyobb mithraista ünnep december 25-e volt, a téli napforduló, a Nap újjászületésének napja (die natalis Solis invicti Mithra). A keresztények sok mással együtt ezt az ünnepet is átvették, karácsonynak átnevezve, de megőrizve a Mithrász kultusz legtöbb jellegzetességét.

A Mithrász kultusz tárgyi és feliratos emlékei azt mutatják, hogy volt idő, amikor Mithrász vallása is világvallás volt, amely Perzsiától az Atlanti-óceán partjáig kielégítette a római katonák vallásos lelki szükségleteit. A kereszténység térhódítása azonban fokozatosan és következetesen véget vetett a Mithrász kultuszának. Mithrász képe 323-ban már a római pénzekről is eltűnik. Julianus császár ugyan ismét vissza próbálta helyezni Mithrászt a korábban szerzett jogaiba, de szándékát meghiúsította a korai halála. A Mithrász-vallás több mint egy évszázadon át a kereszténység nagyon komoly ellenfelének bizonyult. Még Konstantin császár is tétovázott, hogy a kereszténység vagy a mithraizmus mellett döntsön, nem úgy mint Julianus, aki a Mithrász-misztériumok híres beavatottja lett.

Az elkeresztényiesedő Római Birodalomban a hivatalos állami tiltásokkal és a feltételezhetően programszerű erőszakos pusztításokkal párhuzamosan, a Mithrász szentélyei lassan romba dőltek, kultusza pedig egyre jobban kiszorult.

A kora-középkori Európában a mithraizmus lappangó formájának sikerült évszázadokon át fennmaradnia Konstantin ediktumai mögött. Még akkor is, amikor a kereszténység vette át helyét a trónon, a mithraikus hit méltóságteljes ellenszegülésben élt tovább azzal, hogy egy manicheizmusként (óperzsa és keresztény elemekből álló tanítás) ismert keresztény eretnekséggé mutálódott, mely később a középkori küzdelem és vérontás forrásává vált.