„Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok, a ki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyediziglen, a kik engem gyűlölnek. De irgalmasságot cselekszem ezeriziglen azokkal, a kik engem szeretnek, és az én parancsolatimat megtartják.” (II. Móz. 20,4-6.)
Amíg az első parancsolat azt határozza meg, hogy kit kell imádnunk, addig a második már az imádás módjára figyelmeztet, megtiltja az istentiszteletek hamis formáit, vagyis óv a bálványimádástól. Ez a parancsolat a közvetett Isten-imádatot tiltja meg, a képek és szobrok által történő imádatát Istennek. Ezért a második parancsolat már arra vonatkozik, hogy ne készítsünk Istent ábrázoló eszközöket és tárgyakat magunknak. A Mindenható Istent ugyanis nem lehet az általunk készített képek és szobrok közvetítése által imádni. Minden ilyen irányú cselekménnyel azt fejezi ki az ember, hogy szeretné megfoghatóvá, az emberi képzeletvilág színvonalára átminősíteni a Mindenhatót, vagyis bálvánnyá tenni Őt. Az emberek azért hajlanak efelé, mert a bálványistenek az esetek többségében nem kérnek tőlük semmilyen engedelmességet, azt csinálhatnak, ami éppen nekik tetszik. Az ember ilyen módon szeretné hatalma és irányítása alá hajtani azt az Istent, aki erősebb nála, de csak azért, hogy Isten ne írja elő neki az életfeltételeket, hanem az ember saját maga határozhassa azt meg önmaga számára.
Mi emberek még önmagunkból is képesek vagyunk bálványt csinálni. Ez akkor történik, amikor Isten helyett inkább a saját elgondolásunkban bízunk, amikor többre értékeljük a saját meglátásainkat, mint azt, hogy mit vár el tőlünk Isten. Akkor tesszük ezt, ha dédelgetett bűnök vannak életünkben: mint az önzés, a hiúság, a büszkeség és a szeretetlenség, amiket Isten elé állítunk az életünkben. Jézus azt mondta, hogy az igazi imádók lélekben és igazságban imádják Istent.
Ha valakivel hosszú éveken keresztül nem találkoztunk, akkor egyre halványabbá válik az emlékezetünkben az a kép, amit róla őriztünk magunkban. Megpróbálhatjuk felidézni magunkból, de általában ez már egyre nehezebben megy. Bizonyos idő után a magunkban őrzött emlékkép sokszor már nem más, mint a saját érzelmeink és emlékeink által már egy nagyon sokszor átrajzolt emlékkép. De ez a kép az esetek nagy többségében nem azonos a valósággal. Ez a kép vagy szebb, vagy csúnyább, mint a valóság. Ezért élnek meg lehangoló csalódásokat azok, akik hosszú idő után mennek vissza a gyermekkoruk helyszínére, és találkoznak a régi ismerősökkel.
Szomorú tény, hogy nemcsak az emlékképeink hamisak, hanem a történelem folyamán Sátán is komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy az emberekben eltorzítsa az eredeti istenképet. Ezt nagyban elősegítette az a körülmény, hogy az emberek általában nem tartanak kapcsolatot Istennel. Ezért egyre nehezebben tudnak visszaemlékezni Istenre. Az élő emlékek hiányában úgy érzik, hogy egyfajta pótszerre van szükségük - ami látható és megfogható számukra, hogy maguk elé tudják képzelni Istent. Pótszernek nevezhető minden, ami által láthatóvá és megfoghatóvá akarjuk tenni a láthatatlan Istent. Sátán pedig készségesen segít mindenkinek az elfelejtett istenkép újra-rajzolásában. Sátán sokkal inkább azt szeretné elérni, hogy a Mindenható helyett Őt imádják az emberek, hiszen már a Mennyben is ez volt minden vágya (Ésa: 14,14). Ezért alakul ki az a körülmény, hogy az emberek által készített isten-szobrok és képek egyre inkább démoni kinézetűek, vagyis inkább Sátánra hasonlítanak, mint a Mindenhatóra.
A második parancsolatot azonban nem szabad művészetellenes kinyilatkoztatásnak tekinteni, mert ezzel nem a művészeti alkotás lehetőségét tiltotta meg Isten. A művészettel kapcsolatos képességet a Szentlélek ajándékának tekinti a Biblia (II. Móz: 31,1-6). Ezt a lelki ajándékot az istenimádat központjának építésénél maga Isten is igénybe vette, Ő adott ilyen képességet az építőknek a munkájuk végzéséhez. A salamoni templom építésénél ugyanis a képzőművészet minden területén készítettek alkotásokat a templom díszítésére (I. Kir: 7,20. 22. 24-26. 29. 36). „...az oldalakon, amelyek a pártázatok között voltak, oroszlánok, ökrök és Kérubok voltak... bevésett munkával” (29). Isten pedig elfogadta a templom díszítésnek ezt a módját, hiszen másként nem jelent volna meg Salamon imájára az Istentől leszálló tűz és dicsőség, amely az Isten jelenlétét takarta el (II. Krón: 7,1-2). Ezek a művészi alkotások viszont nem azért készültek, hogy az Isten-imádat tárgyi eszközei legyenek, hanem csak díszítették a templomot. Ellentétben a katolikus templomokkal, ahol a díszítő elemeken kívül az Isten-imádat szent eszközeiként vannak jelen a szobrok, hiszen a szobrok előtt borulnak le, miközben azt gondolják, hogy Isten előtt borultak el. Ugyanakkor a szoborra néznek az imádatuk tekintetével, miközben azt gondolják, hogy az Istenre emelik fel a tekintetüket.
A második parancsolat által tehát csupán az istenképek és az istenszobrok készítését tiltja meg Isten. Vagyis azt kívánja, hogy az általunk készített alkotások ne váljanak az imádat tárgyaivá és eszközeivé. Csak „az Urat, a te Istenedet imádd” (Mát: 4,10), mondta Jézus is a kísértőnek. Az igazi imádók viszont lélekben és igazságban imádják Istent, mert nincs szükségük tárgyi eszközökre. Az örökkévaló Istenről alkotott fogalmainkat csak lealacsonyítjuk azzal, ha az anyagi világból való dolgok általi ábrázolással akarjuk Őt megjeleníteni. Az istenimádat céljára készített képek és szobrok tökéletes visszajelzői annak, hogy milyen istenképet hordoznak magukban az emberek. De amilyen mértékben lesüllyed az Istenről alkotott elképzelés színvonala, olyan mértékben süllyednek le magunk az emberek is a lelki életükben.
Istenképet nemcsak képzőművészek által lehet csináltatni, hanem mi magunk is képesek vagyunk erre. Ebben a parancsolatban éppen ezért nem azt mondja Isten, hogy ne csináltass magadnak, hanem azt, hogy „ne csinálj magadnak faragott képet”. Ez a tilalom az ember különleges képességének a szabályozására is vonatkozik.
Az Isten által teremtett ember ugyanis képekben gondolkodik. Környezetének minden információját képekké alakítja át, és így őrzi meg az emlékezetében és a tudatalattijában. Amikor olvasunk egy könyvet vagy levelet, akkor a történet valahol megelevenedik bennünk, és olyanná válik, mintha látnánk az olvasott történetet az összes szereplőivel együtt. Amikor pedig visszaemlékezünk valamire, akkor is egy kép jelenik meg előttünk, szinte látjuk azt az eseményt, pedig talán csak egy könyvből olvastuk az egészet. Ezért a bennünk elraktározott képek milyenségét mi határozhatjuk meg az által, hogy mit olvasunk el és mit nézünk meg. Ezért képes a világ a média eszközei által rettenetes romboló befolyást gyakorolni az emberek lelkére, mert eleve képekben közli az információit.
Amikor viszont az Isten dolgaival foglalkozunk, akkor ennek hatására mindenkiben egy sajátos és egyéni istenkép alakul ki. Ez a kép a Léleknek bennünk munkálkodásának következményeként alakul ki. Ez a kép annak a függvényében bontakozik ki, és rajzolódik egyre határozottabb és élesebb körvonalakkal, hogy mennyi időt szánunk az Isten dolgaival való foglalkozásra, mennyi időt szánunk az Istennel való kapcsolatunk ápolására.
Sokak számára jelentett komoly csalódást, amikor évtizedekkel ezelőtt először lehetett végig nézni a „Máté evangéliuma” című filmet, és benne a színész által megszemélyesített Jézust. Sokakban ugyanis egy teljesen más Jézus alak és jellem rajzolódott meg a Szentlélek által, mint amit ez a színész alakított. Akiknek viszont még nem volt kialakult Jézus-képük, vagy csak nagyon halvány vonalakkal volt meghúzva bennük, azok számára meghatározó volt ez a filmben látott istenkép. Mert mindig az erősebb hatású vonalak érvényesülnek és maradnak meg bennünk. Ezt a törvényszerűséget azonban nemcsak Isten tudja, hanem Sátán is, és ezért akarja minél drasztikusabban átrajzolni bennünk az istenképünket.
Istenképet csinálunk magunkban akkor is, amikor olyan dolgokkal foglalkozunk, amik nem olyannak mutatják be Istent, mint amilyen a valóságban. Amikor Istentől független könyvek és filmek által engedjük kirajzolódni bennünk az Isten-képet. Sokszor még hívő emberekben is összekeverednek a bibliai kinyilatkoztatások az emberi elképzelésekkel. Ebből fakadóan tapasztalhatjuk meg azt is, hogy szinte minden vallási irányzat más és más istenképet állít az emberek elé a tanításai által. Amikor nem elég mélyek a Szentlélek által rajzolt istenkép vonalak a lelkünkben, akkor a különféle tanítások befolyása teljesen át tudja rajzolni bennünk a már korábban megrajzolt istenképet is. Ahogy a halványan felrajzolt vonalakat is át tudjuk rajzolni a papírlapon, ha később erőteljesebben nyomjuk rá a ceruzánkat, így rajzolható át a lelkünkben korábban kialakult istenkép.
Isten tehát azt mondja ezzel a parancsolattal: „ne csinálj magadnak képet” Istenről, ne azt tiszteld és imádd, amit te alakítottál ki magadban. Hagyd, hogy a Szentlélek rajzolja meg benned a lelked mélyén, hiszen Ő jobban tudja mint te, hogy milyen az Isten. Engedd meg a Szentléleknek, hogy átrajzolja benned, ha korábban te már próbálkoztál egy istenkép kialakításával. Adjál időt a Szentléleknek erre a munkájára, és engedd át magad, add át neki a szíved, hogy el tudja végezni ezt benned. Engedd, hogy befejezhesse benned azt, amit elkezdett.
Ez a parancsolat tehát minden olyan cselekedetet és szándékot tilt, amelyek által Istentől függetlenül akarnánk kialakítani a bennünk lévő istenképet. „Ne csinálj magadnak”, mondja az Úr nagyon határozottan. Ne te akard megcsinálni az istenkép kirajzolását, engedd át ezt a Szentléleknek.