Gerhard Kroll:

Jézus nyomában

429-432. old.

Pontius Pilátus

Poncius Pilátus két évvel Jézus nyilvános működésének kezdete elôtt, Kr. u. 26-ban mint ötödik helytartó jött Júdeába. Valószínűleg az ôsi Pontius nemzetségbôl származott, és a lovagok rendjének volt a tagja. Kinevezését a császári gárda prefektusának, Seianusnak köszönhette. Pilátus hálából elsôszülött fiát a pártfogójáról Aeliusnak, azaz ,,Seianus''-nak nevezte el.

Seianus az egész Birodalomban hírhedt volt zsidóellenességérôl. Mint belügyminiszter elvárta az újonnan kinevezett hivatalnoktól, hogy az ô zsidóellenes eszméit Júdeában valósítsa meg. Pilátus nem okozott csalódást, ezért Seianus hamarosan megtisztelte ôt a ,,Császár barátja'' (Amicus Caesaris) címmel. Ez arra a korra igen jellemzô adat. S késôbb még látni fogjuk, hogy Jézus perében ez a cím lesz majd a sarkpont, amelyen az ítélet megfordul. Néhány hivatali intézkedésébôl megsejthetjük, hogy miféle lélek lakott Pilátusban:

Mindjárt hivatalbalépésekor nyílt kihívást hajtott végre a zsidók ellen: elôdei a zsidók iránti megértésbôl -- törvényük volt ugyanis arra, hogy képet ne készítsenek -- Jeruzsálemben nem állították ki a császár képmásával ellátott hadijelvényeket. Pilátus viszont megparancsolta, hogy a római csapatok, miután éjszaka bevonultak Jeruzsálembe, az Antonius-vár elôtt, a templomtéren állítsák fel a hadijelvényeket.

Másnap reggel a zsidók meglátták ezt a kihívást, és szörnyen felháborodtak. Azonnal nagyszámú küldöttséget indítottak útnak a tengerparti Caesareába, ahol a prokurátor székhelye volt, és a jelvények azonnali eltávolítását követelték. Öt napon és öt éjszakán keresztül tüntettek a zsidók a római palotája elôtt, amely elôzôleg Heródes kastélya volt. Pilátus a hatodik napon körülvétette légionáriusaival a zsidókat, és azzal fenyegette ôket, hogy ha abba nem hagyják az ordítást, és szét nem oszolnak, valamennyit megöleti. De az újdonsült helytartó elszámította magát, mert a zsidók erre valamennyien, szinte parancsszóra ezt kiáltották: ,,Szívesebben halunk meg, mintsem ezt a szörnyűséget elviseljük!'' Pilátusnak el kellett rendelnie, hogy távolítsák el a kifogásolt jelvényeket Jeruzsálembôl (vö. Zst. XVIII, 3, 1).

Ismét egy jelentôs korabeli adat. Látni fogjuk, hogy ez a késhegyre menô hatalmi harc hogyan ismétlôdik meg Jézus perében is. S mint akkor, a zsidók most is gyôztesek lesznek egyezkedést nem tűrô következetességükkel.

Az alexandriai zsidó filozófus, Philo (Kr. e. 13. -- Kr. u. 45/50.) így ír a zsidókat ért üldözésrôl: Pilátus ,,nem annyira azért, hogy Tiberiusnak kedvében járjon, hanem inkább, hogy a zsidókat keserítse'', Heródes palotájában arany fogadalmi pajzsokat tétetett fel, amelyeken a császárnak a képe nem, de a neve rajta volt. Mikor elôkelô zsidók ezt hivatalosan bepanaszolták a császárnak, az elrendelte a pajzsok eltávolítását. Ekkor a Caesareában lévô Augustus-templomba vitték át ôket.

Pilátus a késôbbiek során egyetlen lehetôséget sem szalasztott el, hogy a népet bosszantsa. A folytonos összeütközések tárgyi emlékei lettek a pénzérmék. A prokurátornak joga volt ahhoz, hogy a mindennapi használatra rézbôl aprópénzt veressen. A pénz veretének megválasztásánál az elôdök megint próbáltak elkerülni minden összeütközést. Pilátusnak viszont a legkiválóbb alkalmat adták a pénzek arra, hogy ingerelje a zsidókat. Ismerünk három rézpénzt, amelyeket Pilátus Kr. u. 29-ben, 30-ban és 31-ben hozott forgalomba. Ezek a pénzek minden kommentárnál ékesebben beszélnek. Pilátus rákényszerítette a zsidókat, hogy kézbe vegyék, mégpedig mindennapos használattal azokat az érméket, amelyekre fôpapi bot és merítôkanál volt verve. Mindkét tárgy a római fôpap kelléke volt.

Josephus egy véres összecsapásról is tud, amely akkor történt, amikor Pilátus egy vízvezeték építéséhez a templom kincstárából vett ki pénzt. A zsidók tüntetést szerveztek. Amikor Pilátus meghallotta, katonákat civilbe öltöztetett, és az összegyűltek közé küldte ôket. Ruhája alatt mindegyik egy husángot vitt magával. Pilátus jelére a katonák minden körültekintés nélkül elkezdtek vagdalkozni, és ütötték verték a meglepôdött embereket. Nagy pánik tört ki, és sokakat összetiportak a tömegben (vö. Zst. XVIII, 3, 2).

Lukács a 13. fejezetben egy másik véres eseményrôl tudósít, amely Jeruzsálemben, Kr. u. 29-ben történt. Pilátus egy Galileából jött zarándokcsoportot öletett meg az áldozat bemutatása közben. De akiket megöletett, azok Heródes Antipász alattvalói voltak, valószínűleg innen adódott az az ellenségeskedés, amelyrôl Lukács a 23. fejezetben tesz említést Pilátus és a negyedes fejedelem között.

A helytartó kíméletlen vérengzése a szamariaiak között Kr. u. 36-ban véget vetett hivatalának. Az történt ugyanis, hogy egy szamariai álpróféta megtiltotta követôinek, hogy Mózes szent edényeit, amelyeket a Garizim hegyén akartak elrejteni, megmutassák. Pilátus lázadást sejtett a dolog mögött, ezért elrendelte, hogy csapatai szállják meg a Garizimot. Mikor látták, hogy a szamariaiak egyre nagyobb számban gyűlnek össze, a rómaiak támadásba kezdtek. A szamariaiak közül sokat megöltek, sokat foglyul ejtettek. A vezetôket késôbb kivégezték. Ekkor a szamariai fôtanács, amelynek politikai megbízhatósága miatt igen nagy tekintélye volt Rómában, hivatalos vádiratot nyújtott be Pilátus ellen Vitelliushoz, a szíriai legátushoz. A legátus kivizsgáltatta a vádakat, és fölmentette hivatalából a helytartót. Kr. u. 36 végén vagy 37 elsô napjaiban Rómába rendelte, hogy ott adjon számot tevékenykedésérôl.

Amikor azonban Pilátus Rómába érkezett, az öreg Tiberius császár már nem volt életben. A császári testôrség egyik parancsnoka ágyában fojtotta meg a 78 éves aggastyánt, aki nem tudott meghalni magától. Ez Kr. u. 37. március 16-án történt. Az új császárt Caligulának hívták. Nem is fogadta kihallgatáson a kegyvesztett hivatalnokot, hanem minden további nélkül fölmentette hivatalából. Pilátus további sorsáról nincsenek adataink. Néhány utalást azonban találunk arra, hogy nem természetes halállal múlt ki.

Pilátus közel tíz évig volt Júdea prokurátora, de ez a hosszú idô nem azt jelenti, hogy ennyire jól végezte a dolgát. Josephus egy anekdotával így magyarázza Pilátus hosszú hivatalban maradását: ,,Egy vándor fekszik véresre verve az úton, sebein bogarak és legyek. Egy arramenô megsajnálja, és próbálja elhajtani róla a legyeket. Erre a sebesült azt mondja: hagyd ôket, ezek már jóllaktak a véremmel, és nem csípnek annyira. Ha ezeket elhajtod, mások jönnek, amelyek még éhesek'' (Zst. XVIII, 6, 5).

S hallgassunk meg mindehhez még egy részletet abból a levélbôl, amelyet I. Heródes Agrippa király írt Pilátusról Rómába, császári barátjának, Caligulának: ,,Pilátus alkata szerint hajthatatlan és kegyetlenül kemény volt. Az ô idejében besúgások, erôszakos cselekmények, rablások, megalázások, elnyomás, bírói ítélet nélküli kivégzések és elviselhetetlen szigor uralkodott Júdeában'' (Philo: Leg. ad Gaium 38).

Ez a Pilátus volt az a bíró, aki elé Jézust azon a pénteki reggelen a zsidók odavezették.

Jézus pere az antik történetírók megítélése szerint

Néhány ókori keresztény író arról tudósít, hogy Pilátus hivatalos jelentést küldött Tiberiusnak Jézus perérôl, és hogy ez az irat a császári levéltárban megvan. Kr. u. 155 körül Jusztinosz írt egy apológiát Antoninus Pius császárhoz (Kr. u. 138--161). A Jézus Krisztusról mondott állításait azzal is próbálja megerôsíteni, hogy hivatkozik Pilátus ,,aktáira'': ,,A Poncius Pilátus alatt készült aktákból magad is meggyôzôdhetsz róla, hogy ez mind így történt'' (Apol. I, 35; I, 48, 3).

Tertullianus, aki 160 körül született Karthagóban, Severus császár rendelete ellen (ebben a császár megtiltotta a zsidó és a keresztény vallásra való áttérést) írta híres ,,Apologeticum''-át. A Poncius Pilátus alatt történt megfeszítés eseményeinek hitelességét, pl. a napfogyatkozást, a császári levéltárban lévô jelentésre hivatkozva igazolja: ,,Errôl a világmindenséget érintô eseményrôl titkos levéltáratokban is van feljegyzés'' (Apol. 21,20).

De sajnos ránk nem maradt hivatalos levéltári anyag Jézus perérôl. A késôbb keletkezett ,,Pilátus-akták'', amelyek az apokrif Nikodémus-evangéliumban maradtak fenn, a 4. század után keletkeztek, és nincs történeti értékük.

A 2. század elején három római író beszél Krisztusról és a keresztényekrôl: a fiatalabb Plinius, Suetonius és Tacitus.

Bennünket most csak Tacitus érdekel, mivel közvetlenül érinti Jézus perét. Publius Cornelius Tacitus Kr. u. 55-tôl 120-ig élt. Ô a legnagyobb római történetíró. Trajanus császár idején, 112 és 116 között Asia római pronvincia prokonzula volt (az egykori Asia provincia a mai Kisázsia). Kisebb művek után Tacitus elhatározta, hogy megírja az Augustus halálától (Kr. u. 14.) Domitianus haláláig (Kr. u. 96.) terjedô század történelmét. Ennek a nagy műnek az elsô részét ,,Annales = Évkönyvek'' néven ismerjük. 16 könyvben tárgyalja Tiberius, Claudius és Néró uralkodásának éveit. Néró uralkodásának idejébôl rendkívüli eseményként írja le Róma égését, amely Kr. u. 64. július 18-án a Circus Maximusban tört ki, és hamarosan az egész városra kiterjedt. A 14 kerület közül 10 égett le és vált üszkös romhalmazzá. A nép körében elterjedt az a suttogó vélemény, hogy a tűzvészt maga a császár rendezte, hogy újjáépíthesse a várost. Aztán Tacitus így folytatja: ,,Ezért a híresztelés elhallgattatása végett Néró másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyűlölt és Christianusoknak nevezett. Christust, akitôl ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Poncius Pilátus kivégeztette, de az egyelôre elfojtott vészes babonaság újból elôtört, nemcsak Júdeában, e métely szülôhazájában, hanem a Városban (Rómában) is'' (Ann. XV, 44).

A történész Tacitus tehát három dolgot említ:

1. A ,,keresztény babonaság'' szerzôje Krisztus;

2. Krisztust Tiberius uralkodása alatt Poncius Pilátus kivégeztette;

3. A ,,métely'' Júdeában keletkezett.

Az most a döntô kérdés, hogy ez a hely hiteles és eredetien tacituszi-e? A rövid és találó megfogalmazás annyira beleillik a római történész stílusába, hogy e részlet hitelességét komolyan nem lehet kétségbe vonni. Van olyan vélemény, hogy az Annales összességében egy XV. századi humanista hamisítványa. Ennek azonban egyszerűen utána lehet járni: az Annales legrégibb kézirata (a XI--XVI. könyveket tartalmazza) a 11. századból való (Codex Laur. plut. 68,2; vö. a 96--97. oldallal).

Nehezebb kérdés Tacitus megbízhatósága, különösen ha annak akarunk utánajárni, hogy milyen és mennyire megbízható forrásokból meríti anyagát? A különbözô kutatók más és más válaszokat adnak. Nem lehetetlen, de nem valószínű az a feltételezés, hogy a szóban forgó részhez prokonzulsága idején az asiai keresztényektôl kapott volna adatokat. (Egyébként ha olyan dolgokat közöl, amiket csak hallomásból ismer, azt mindig megjegyzi.) A kereszténység eredetével ez a különben nagyon jól és pontosan tájékozott történész nincs tisztában -- a Krisztus nevet Jézus személynevének tekinti! --, s ezzel támpontot ad ahhoz, hogy valószínűleg nem keresztények voltak a forrásai. Az is éppen ilyen valószínűtlen feltételezés, hogy Josephus volna a forrás, mert a zsidókról általában lekicsinylô véleménnyel van. Néhány kutató úgy véli, hogy az idôsebb Plinius lehetett forrása (Kr. u. 79.), aki az elsô zsidó felkelés idején Titus seregében szolgált. Mint Jeruzsálem bevételének szemtanúja, adatokat kaphatott a zsidók történelmérôl, a háború okairól, így a zsidók messiásvárásáról is. Más szakértôk viszont azt tartják, hogy a fiatalabb Plinius volt a forrás (Kr. u. 113.), akinek mint Bithynia helytartójának volt dolga keresztényekkel. De mindezek csak sejtések és feltételezések. Biztosan csak ennyit lehet állítani: Tacitus az idézett helyen nem keresztény, hanem valószínűleg pogány forrásra támaszkodott.

A másik nagyon fontos, nem keresztény tanú Jézus elítéltetésérôl az ún. ,,Testimonium Flavianum''. Josephus Flavius ,,A zsidók története'' c. munkájának 18. könyvében található. Így ír: ,,Ebben az idôben lépett föl Jézus, egy bizonyos ember, ha egyáltalán embernek lehet ôt nevezni. Mert csodákat művelt, tanítója volt azoknak, akik örömmel fogadták az igazságot, és sok zsidót meg görögöt is maga köré vonzott. Ô volt a Krisztus. Népünk vezetôinek vádjaira Pilátus kereszthalálra ítélte, de akik hűségesek maradtak hozzá, azok nem tagadták meg a szeretetét. Harmadnapon megjelent nekik feltámadottan, ahogyan ezt Isten prófétái megjövendölték, és még ezer más csodálatos dolgot is megjövendöltek róla. A szekta ma is létezik, és alapítójukról Christianinak hívják ôket'' (Zst. XVIII, 3, 3).

E hely hitelességét erôsen vitatják, és sajnos szövegkritikai szempontok szerint a kérdést nem lehet eldönteni, mert a legkorábbi kézirat is csak a 10. századból való. Az atyák közül elsônek Euszébiosz hivatkozik erre a helyre (Hist. eccl. I, 11). Origenész (185--253) idézi Josephus két helyét, amelyeken a Keresztelôrôl és Jakab apostolról beszél, de ezt a helyet nem említi. Ezért a hitelesség kérdésében belsô kritériumok alapján kell döntésre jutni. De e belsô kritériumok alapján a kutatók között, mind katolikus, mind protestáns részen, teljesen ellentétes vélemények állnak egymással szemben.

Leopold Ranke, Adolf von Harnack, F. C. Burkitt és a híres lipcsei filológus, Franz Dornseiff úgy véli, hogy az idézett rész lényegében hiteles. Schürer és mások viszont úgy látják, hogy az egész szöveg késôbbi betoldás, bár ezt a véleményt ma már nem fogadják el ebben az általánosan tagadó formájában. A legtöbb kutató azon a véleményen van, hogy a szöveg egy részét (a dôlt betűs szavakat!) keresztény kéz toldotta be a szövegbe. Az a hitvallás, hogy ,,Ô volt a Krisztus'', és a feltámadásra vonatkozó rész, csak egy keresztény hívôtôl származhat. A részlet többi állításai viszont annyira elmosódottak és színtelenek, hogy nem származhatnak ugyanabból a keresztény forrásból. Ezek Josephustól eredhettek és a szöveg alkalmat kínált egy keresztény szerzônek, hogy akár magába a szövegbe, akár a margóra a jelzett részeket beírja.

Összességében igazán nem sok, amit Jézus haláláról az ókor nem keresztény szerzôitôl megtudtunk, de ezen nincs mit csodálkoznunk. Egy akkori történetíró vagy krónikás számára a Palesztinában történt dolgok elenyészô peremjelenségek voltak a nagy világtörténelem eseményeihez képest. De bármilyen szórványosak is ezek a nem keresztény szerzôktôl való adatok, két dolgot bizonyossággal meg lehet belôlük állapítani:

1. Jézus ellen a per Pilátus elôtt a fôtanács nyomására történt;

2. Jézust Poncius Pilátus helytartó ítélete alapján feszítették keresztre.