2026 / IV.
− 1. tanulmány − Szeptember 27 − Október 2A Teremtő szól

SZOMBAT
DÉLUTÁN
E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 1:27-28; 3:1-8, 14-24;
2Mózes 19:16-22;
Lukács 15:11-32; János 10:27-30
„Miután
sokszor és sokféleképpen szólt Isten hajdan az atyákhoz a próféták által, ez
utolsó időben Fia által szólt hozzánk, akit mindennek az örökösévé tett, aki
által a világot is teremtette”
(Zsid 1:1-2, ÚRK).
A digitális technológia lehetővé teszi,
hogy láthatjuk távollévő rokonainkat és barátainkat, ami nagyszerű, de mennyivel
jobb a személyes találkozás! Különleges, amikor együtt vagyunk, átöleljük egymást és szemtől szemben beszélgetünk.
Az e heti tanulmány arra emlékeztet,
hogy Isten a vele való személyes, szemtől szembeni kapcsolatra teremtett bennünket,
embereket. A bűn azonban már régen megtörte ezt a meghitt kapcsolatot. Isten
módot adott arra, hogy helyreállítsa a kapcsolatot szeretett teremtményeivel és
szólhasson hozzánk. A legismertebb isteni kapcsolatteremtés az emberiséggel a
nagy gonddal kiválasztott közvetítők, a próféták által történik, akik
bemutatják az Úr üzeneteit. Sok – de nem az összes – prófétának megtaláljuk az
írásait a Bibliában.
Isten azt tervezi, hogy végül
helyreállítja bennünk a bűn által összetört képét. Erről szól a megváltási
terv: helyreállításról, ami akkor válik teljessé, amikor Isten megteremti az „új
eget és új földet… amelyekben igazság lakozik” (2Pt 3:13).
Azonban addig is szól hozzánk, továbbra
is próféták által.
|
KOMMUNIKÁCIÓ AZ ÉDENBEN |
Szeptember 27 |
Vasárnap |
1Mózes
1-2. fejezete beszéli el a teremtés történetét. Isten csodaszép világot teremtett,
és a teremtés koronájaként oda helyezte Ádámot és Évát. Az ember különbözött
minden más földi teremtménytől, mert „Isten a maga képére és
hasonlatosságára teremtette” (1Móz 1:27, ÚRK)
őket. Ez kizárólag az emberre vonatkozóan hangzik el, és nem a madarakra vagy
más állatokra utalva. Tehát minden tekintetben bővelkedő életre alkotta meg az embert,
hogy tapasztalja a szeretet összes formáját és Istennel kapcsolatot tartva éljen.
Azt is
olvassuk 1Móz 2:18-23 verseiben, hogy Isten Ádámnak
teremtette Évát, mert ahogy mondta: „Nem jó az embernek egyedül lenni” (1Móz
2:18). Tehát az ember kezdettől fogva társas lény. Ma a szociológusok azt tanítják,
hogy minden emberi kapcsolatnak számos haszna van a fizikai és mentális jólétünkre
nézve, a magány viszont gyilkos lehet.
Nem
csoda hát, hogy Éva megteremtése után Ádám így kiáltott fel: „Ez már csontomból
való csont és testemből való test. Asszonyember legyen a neve, mert férfiemberből
vétetett” (1Móz 2:23, ÚRK). Az egy férfi és egy nő
házasságban történő egyesülése lett az első társadalmi intézmény, amit
Isten szerzett az embernek, hogy teljeskörű kapcsolatot és közösséget
biztosítson. Nem meglepő tehát, hogy Sátánnak mindig is az volt az egyik
fő célja, hogy tönkretegye az eredeti családi szövetség alapvető
dinamikáját.
Olvassuk
el 1Móz 1:27-28, 2:15-17 és 3:9 verseit! Milyen volt a
kommunikáció Isten és ember között az Éden kertjében?
Ádám és
Éva szemtől szemben beszélgetett Istennel. Intelligens emberként képesek voltak
társalogni vele és hallgatni tanításaira. Csodaszép kertjének sáfáraiként egyre
több ismeretre és gyakorlatra tettek szert, miközben gondját viselték az állat-
és növényvilágnak. Minden nap, „hűvös alkonyatkor” (1Móz 3:8) különleges időt tölthettek el az Úr társaságában. Főként
a szombat napjának – ami teremtő munkájának fontos része – kellett az Isten és
gyermekei közötti kommunikáció különösen megszentelt idejének lennie (1Móz 2:2-3; 2Móz 20:8-11). Ősszüleink azon a napon
rendkívüli módon tapasztalták Isten szeretetét és gondviselését.
Nehéz
ma, az Édentől többezer évre elképzelnünk, milyen is lehetett az élet a bűneset
előtt. Viszont hogyan emlékeztet még most is Isten eredeti teremtésére a
természet világa?
|
REJTŐZKÖDÉS ISTEN ELŐL |
Szeptember 28 |
Hétfő |
Az Isten
szeretet (1Jn 4:8), ezért nem akart „robotembereket”
alkotni. A szeretet magában foglalja a választás lehetőségét. Ádámot és Évát
szabad akaratúnak kellett megteremteni, máskülönben nem tudtak volna szeretni,
igazán szeretni. Tehát Ádám és Éva szabadon dönthetett, hogy engedelmeskedik a
Teremtőnek, vagy nem. A szabad választás valóságára az a parancs mutat rá, hogy
ne egyenek a jó és a rossz tudásának fájáról (lásd 1Móz 2:15-17).
Mi értelme lenne a figyelmeztetésnek, ha már eleve nem állt volna szabadságukban,
hogy egyenek arról a fáról? „Ősszüleink számára, bár Isten ártatlannak és
szentnek teremtette őket, nem volt kizárva a vétkezés lehetősége. Isten szabad
erkölcsi lényekké alkotta őket, akik értékelni tudják jellemét – bölcsességét
és jóságát –, kívánalmainak méltányosságát, és szabadságukban állt, hogy engedelmeskedjenek vagy megtagadják az engedelmességet. Társaloghattak
Istennel és a szent angyalokkal… A döntés lehetősége
nélkül engedelmessége nem lett volna önkéntes, hanem kikényszerített” (Ellen G.
White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 22-23. o.).
Miért
próbált Ádám és Éva elrejtőzni a Teremtő elől, miután nem engedelmeskedtek neki?
Lásd 1Móz 3:1-8 (vö. Jer 23:24; Zsid 4:13)?
1Mózes
3. fejezete rettenetes jelenetet ír le – Ádám és Éva bukását. A kígyó (Sátán)
és Éva közötti, eposzba illő párbeszéd után ősszüleink engedtek a kísértésnek,
hogy egyenek „a jó és gonosz tudásának fájáról” (1Móz 2:17), ami számukra tilos volt. Sátán élt a szavak, érzések
és kellemesnek tűnő csábítás erejével, hogy meggyőzze Évát, aki azután rávette
Ádámot, és így szembeszálltak Isten parancsával. Éva megjegyezte: „jó az a
fa eledelre”, „kedves a szemnek” és „kívánatos… a bölcsességért” (1Móz
3:6). Ellenállhatatlannak tűnt Sátán ígérete,
miszerint olyanok lesznek, „mint az Isten: jónak és gonosznak tudói” (1Móz
3:5). Valójában azonban Sátán beszéde tele volt
hamissággal. Elhallgatta előlük engedetlenségük következményeit. Engedetlenségük
után azonnal „megnyílt” a szemük, és észrevették, hogy „mezítelenek” (1Móz
3:7). Eltűnt róluk Isten öltözete – a világosság és
dicsőség (Zsolt 104:1-2) –, ami az „istenképűséget”
tükrözte. Többé már nem takarta be őket az, amit Isten addig biztosított nekik.
Nem csoda hát, hogy Ádám és Éva elrejtőzött a Teremtő elől (mintha el lehetne
bújni Isten elől). Azért próbáltak elbújni, mert a bűn bűntudatot kelt az emberben,
aki ennek terhét érezve menekülni akar Isten színe elől.
|
ISTEN KERESI AZ EMBERT |
Szeptember 29 |
Kedd |
1Móz 3:9-10 verseiben látjuk, hogy Isten
kezdeményezett, Ő indult bűnbe esett gyermekei keresésére. A „Hol vagy?” kérdés
pusztán retorikai volt, hiszen pontosan tudta, mit tett Ádám és Éva, illetve
hol voltak. A bűn viszont elvágta a közte és az első emberpár közötti
kommunikáció megszokott fonalát. Isten első célja az volt, hogy helyreállítsa a
párbeszédet gyermekeivel, találkozzon velük és reményt
adjon nekik kétségbeesett helyzetükben. Az 1Móz 3:9
versében szereplő héber qárá’ („hív”, „szólít”) szó gyakran vonatkozik arra,
amikor Isten azért szól, hogy beszélgetést kezdeményezzen népével.
Olvassuk
el Lk 15:11-32 szakaszát! Hogyan tükrözi ez a példázat
az 1Móz 3:9-10 részében történteket?
Isten
feltétel nélküli szeretetét mutatja gyermekei iránt az, hogy kereste Ádámot és
Évát. Soha nem mond le rólunk (lásd Lukács 15. fejezet). Messzire elmegy azért,
hogy újból elinduljon a párbeszéd közöttünk, még ha mi rejtőzködünk is. Jézus
keresztre feszítése előtt, amikor Péter háromszor megtagadta, az Úr „hátrafordulva
rátekintett Péterre” (Lk 22:61, ÚRK). Szavak
nélkül is „szólt” Péterhez, kapcsolatba akart lépni barátjával, aki rosszat
tett.Figyeljük meg 1Móz 3:11-13 verseiben, hogyan
változtatta meg a bűn egy csapásra Ádám és Éva kapcsolatát! Ahelyett, hogy
bevallották volna saját bűnüket, mást kezdtek hibáztatni. Ádám Évát okolta,
közvetetten pedig Istent, hiszen tőle kapta Évát: „Az asszony, akit mellém
adtál, ő adott nekem arról a fáról, azért ettem” (1Móz 3:12, ÚRK). Éva a kígyóra hárította a felelősséget
engedetlenségéért: „A kígyó ámított el engem, azért
ettem” (1Móz 3:13, ÚRK). Amikor Isten először kérdezte őket a bűnükről,
egyikük sem vállalta a felelősséget. Ugyan mi változott hatezer év alatt? Tény,
hogy a bűn minden emberre hatott. Jól bemutatja Pál apostol az állapotunkat Róm
7:15-24 verseiben, amikor részletezi, mennyire fájdalmas,
hogy az ember szeretné azt tenni, ami jó, mégis éppen az ellenkezőjébe esik: „Hiszen
amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem
azt teszem, amit gyűlölök” (Róm 7:15, RÚF). Vajon ki ne ismerné ezt?
Lényeges Pál megállapítása.
Mindannyian megtört emberek vagyunk, akik sorra olyasmit teszünk, amiről
tudjuk, hogy nem kellene. Ki az közülünk, aki nem
tapasztalta ezt? Pál elmondja, hogy szabadulásunk egyedüli reménysége „a mi
Urunk Jézus Krisztus” (Róm 7:25). Ezért keres
bennünket Isten folyamatosan, hogy Jézushoz vezessen, aki egyedül képes az Ő képére
formálni bennünket és megmenteni a bűn által okozott pusztítástól.
|
KIŰZETÉS A KERTBŐL |
Szeptember 30 |
Szerda |
Ádám és
Éva bűnének az egyik legkétségbeejtőbb következménye az Istentől való
elszakadás volt. Az Úr kiűzte őket a kertből, többé már nem beszélhettek szemtől
szemben vele. Emlékezetesek Ézsaiás próféta szavai az ember szomorú
állapotáról: „vétkeitek választottak el titeket Istenetektől, és bűneitek
fedték el előletek arcát” (Ézs 59:2, ÚRK). Igaz,
hogy Ádám és Éva továbbra is Isten gyermeke maradt, ám a bűn következményét nem
lehetett elkerülni, ezért el kellett hagyniuk az Édent. Engedetlenségük után
már semmi nem maradt változatlan.
A bűn
sokféleképpen változtatott az emberiségen (lásd 1Móz 3:14-24).
Konkrétan az Istennel való kapcsolatunkat hogyan tette mássá (lásd még 2Móz 19:16-22)?
A bűn
teljes mértékben megváltoztatta az emberi életet, úgy, ahogy azt elképzelni sem
tudjuk, mert mi csak a bűn világát ismerjük. A bűn következtében „átkozott”
lett a föld, „tövist és bogáncskórót” terem. Az ember megismerte a fájdalmat,
„verítékével” dolgozik meg az ételéért, aztán meghal, visszatér a porba. A bűn
megannyi emlékeztetője közül a halál a legfélelmetesebb. Ugyanakkor a bűn miatt
az Istennel való, szemtől szembeni beszélgetés lehetőségét is elveszítettük.
Isten azonban megígérte Ádámnak és Évának, hogy megoldást biztosít a bűn okozta pusztítás visszafordítására. Ősszüleink a
bűnesetet követően már nem láthatták Istent, nem beszélhettek vele közvetlenül,
mégis reménnyel hagyták el az Édent a jelenre és a jövőre nézve. Isten megtette
a kezdő lépést, beszélt nekik a megváltási tervről. 1Móz 3:15
versét nevezzük „ősevangéliumnak”, ami a történtek ellenére reményt adott nekik
(és nekünk). Az eljövendő Messiás ígéretében a jelenre vonatkozóan szerepelt az
ellenségeskedés/harc a bűnnel, a jövőre nézve pedig az ember megváltásának
reménye. Az, hogy Isten ruhát adott Ádámnak és Évának, mielőtt elhagyták az
Édent, egy szimbolikus tett volt, ami jövőbeli megváltásukra mutatott. Jézus
későbbi halála és feltámadása által helyreáll az Istennel való bensőséges
kapcsolat (Jn 14:1-3). Vagyis már ott az Édenben,
közvetlenül a bűn belépése után az emberiség reményt és ígéretet kapott arra,
hogy Isten majd végleg megoldja a bűn problémáját. Amint
megjelent a bűn, elhangzott a Megváltó eljövetelének az ígérete.
Mit
éreztél, miután valami helytelen dolgot tettél? Bűntudatot? Szégyent? Hogyan
őrzött meg Istenbe vetett hited az evangéliumi ígéretekkel együtt arról, hogy
egészen hátat fordíts a hitnek?
|
ISTEN HÍRNÖKEI |
Október 1 |
Csütörtök |
Hogyan
szólt Isten az emberekhez a bűn betörése után? Mit mondanak erről a következő
igék? 4Móz 12:6; Jn 10:27-30; 14:7-9; Róm 1:19-20; 2Tim
3:16-17; Zsid 1:1-2
Isten a
bűn jelenléte dacára számos módot talált a bűnbe süllyedt emberekkel való
kommunikálásra. Önkinyilatkoztatásának egyik módja a teremtés által történt. A
természet világa hatalmas erővel mutatja be csodatetteit. A tudósokat ámulatba
ejtik az univerzum csodái és még az élet „legegyszerűbb” formáinak is a
bonyolultsága. Ám a természetben meglátszanak a bűneset következményei is,
amire a legfőbb példa minden élő halála.
Isten a
próféták által is szólt az emberiséghez – olyan embereken keresztül, akiket
hírnökeiül választott. Beszélt például Noéval, Ábrahámmal, Mózessel és
Dániellel, kinyilvánította népére vonatkozó akaratát. Prófétáinak az üzenetei
lényegében arra emlékeztetnek, hogy nem felejtette el gyermekeit, továbbra is
velünk van. Egyes próféták írásai a Szentírás részeként most is elérhetők,
mások azonban nem írtak bibliai könyveket.
Ugyanakkor
sok prófétai kijelentést megtalálunk a Szentírásban (2Tim 3:16-17).
A Biblia Isten kinyilatkoztatása. A saját szavaiból tudjuk meg, hogy ki is Ő,
láthatjuk meg rendíthetetlen szeretetét és fedezhetjük fel vezetését az életünkben.
Továbbá a Biblia által értjük meg azt is, hogy kik vagyunk, honnan származunk és merre tartunk. Ott találjuk meg Istennek az
életünkre vonatkozó célját.
Isten
közlésének azonban a legeredményesebb módja Jézus Krisztus által történt, akit
nekünk már a Biblia nyilatkoztat ki. Az Édenben Isten kereste Ádámot és Évát,
és Krisztus is azért jött, hogy „megkeresse és megtartsa, ami elveszett”
(Lk 19:10). Kijelentette: „aki engem látott,
látta az Atyát” (Jn 14:9). Élete, halála és
feltámadása által beteljesítette az ígéretet, amit Ádám és Éva kapott az
Édenben. Eljött, hogy meghaljon helyettünk, így nekünk örök életünk lehessen
általa.
Jézus
mennybemenetele után a Szentlélek vezet el bennünket „minden igazságra” és
„a bekövetkezendőket kijelenti” nekünk (Jn 16:13,
ÚRK).
Azt
mutatja be Jézus személye, szeretete, jelleme és önfeláldozása, hogy milyen
valójában az Atya Isten. Mennyire vigasztal ez minket?
|
ELLEN G. WHITE |
Október 2 |
Péntek |
Az isteni közlés nem
korlátozódott a bibliai időkre. Amint a következő hetekben látni fogjuk, Isten
állandóan szól az emberekhez, szavait Krisztus visszajöveteléig modern
úton-módon hallatja. Ellen Gould Harmon White és az ikertestvére, Elizabeth
1827. november 26-án született a Main állambeli Gorhamben. Robert és Eunice
Harmon nyolc gyermeke közül ők voltak a legfiatalabbak. Néhány évvel később a
család Portland városába költözött, mert Robert Harmon ott akarta
felvirágoztatni kalapos mesterségét. Ellent 9 éves korában olyan sérülés érte,
ami hatott rá fizikailag, érzelmileg és emberi kapcsolatai tekintetében
egyaránt. Az otthona közelében lévő parkban egy haragos osztálytársa megdobta
egy kővel, ami az arcán találta el, emiatt hetekre félig öntudatlan állapotba
került. Ez az eset azonnal véget vetett iskolai tanulásának, és egész életén át tartó egészségügyi gondokat okozott neki. Az arcsérülése
okozta változással nagyon is tisztában volt, ezért egy időre visszahúzódóvá vált.
A fiatal Ellen Harmon ebben a bizonytalan helyzetben kezdett jobban
elgondolkodni lelki sorsáról. Félt Istentől, és úgy érezte, hogy nem méltó a
mennyre. A félelmei erősödtek, amikor a Harmon család elfogadta Miller tanait
Jézus közeli visszatéréséről. Ellen még azután sem érezte magát méltónak Isten
szeretetére, hogy 1842-ben alámerítéses keresztségben
részesült a Metodista Egyházban. Azt hitte, hogy „örökre elveszett” (Life
Sketches of Ellen G. White. 29. o.; lásd még 20-31. o.). A kétségbeejtő gondolatok közötti őrlődés időszakában a
fiatal Ellennek volt két álma, és ezeknek a hatására változni kezdett benne az
Istenről alkotott kép. Azonban csak akkor értette meg és érezte igazán Isten
szeretetét és kegyelmét, amikor találkozott Levi Stockmannal, a metodista prédikátorral.
Úgy érezte, mintha Isten szólt volna hozzá nagy kétségbeesése idején. „Betöltötte
a szívemet a hit – írta később. – Kimondhatatlan szeretetet éreztem Isten
iránt, és Szentlelke tanúsította, hogy megbocsátotta a bűneimet. Megváltozott a
nézetem az Atyáról. Már úgy tekintettem rá, mint kedves,
gyengéd szülőre, nem pedig szigorú zsarnokra, aki vak engedelmességet követel
meg az emberektől. A szívem mély és heves szeretettel fordult felé” (i. m. 39.
o.). Szintén ekkor
értette meg Ellen White a „holtak
állapotának” tanát, és fokozatosan felfogta, hogy nincs örökké égő pokol. Új
felismerése Istenről és szeretetéről teljes mértékben megváltoztatta az
alapállását. Amint a következő hetekben minden pénteki részben látni fogjuk,
Ellen White mélyen megszerette Jézust, és élete hátralévő részében Őt
szolgálta.
További – angol nyelvű –
információ: https://whiteestate.org/absg/1
LELKI NEVELÉS
„Legyenek a
szívedben ezek az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Tanítgasd ezekre
fiaidat, és szólj ezekről, akár a házadban ülsz, akár úton jársz, akár
lefekszel, akár fölkelsz”
(5Móz 6:6-7, ÚRK).
„Izrael nevelését maga az Úr
irányította. Gondoskodása nem korlátozódott csupán vallási érdekeikre, hanem
kiterjedt szellemi, fizikai jólétükre is. Ezek is az isteni gondviselés alá
tartoztak és ezeket is isteni törvények szabályozták.
Megparancsolta a hébereknek, hogy
gyermekeiket az Úr minden törvényére tanítsák meg, és beszéljék el nekik, mit
tett atyáikért. Ez a szülőknek kiváltképp kötelessége volt, olyan kötelessége,
amelyet senkire nem ruházhattak át. Mert nem idegen ajkaknak kellett Isten e
nagy dolgaira tanítani a gyermekeket, hanem a szülőknek, akik őket a legjobban szerették.
A mindennapi élet minden mozzanatába Isten gondolatát kellett beleszőniük. Isten
hatalmas cselekedeteit – amelyekkel népét megszabadította – és az eljövendő
Megváltóra vonatkozó kegyelmes ígéreteit szinte naponta tanulmányozni kellett
az izraelita családokban. Hogy az oktatás a szívekbe jól belevésődjék, képeket
és hasonlatokat alkalmaztak. Így vésték az ifjúság szívébe a határtalan isteni
gondviselés és az eljövendő élet igéit. Megtanították őket, hogy a természetben
és az Igében egyaránt Istent keressék. A csillagok milliói, a faóriások, a rét
virágai, a büszkén égbe meredő bércek és a csobogó kis patakok is a Teremtőről beszéltek.
Az áldozatok bemutatása, a szentély szolgálata és a próféták beszédei Isten
megkülönböztetett megnyilatkozásai voltak számukra. Ilyen nevelésben részesült
Mózes is szüleinek szerény góseni hajlékában; így nevelte a hűséges Anna is
gyermekét, Sámuelt; Dávid a betlehemi dombvidéken ugyancsak ilyen isteni
szabályok szerint nőtt fel; és Dániel, mielőtt rabsága elválasztotta szüleitől,
ugyanilyen oktatásban részesült. De ilyenek voltak Krisztus gyermekévei is
Názáretben; és az istenfélő ifjú, Timótheus is, aki nagyanyja, Lois, és
édesanyja, Eunika ajkairól tanulta a Szentírás igazságait” (Ellen G. White: Pátriárkák
és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 553. o.).