SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Büszkeség vagy alázat

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Lukács 18:9-14; 22:24-27; Filippi 2:3-8; Zsidókhoz 11:24-26; 1János 1:9; 2:15-17

„Mert mindenki, aki magát felmagasztalja, megaláztatik; és aki magát megalázza, felmagasztaltatik” (Lk 14:11).

Mindannyiónknak vannak nagy egóval rendelkező ismerősei, akik azt hiszik, hogy mindig mindent jól csinálnak. Vagy biztosan ismersz valakit, aki mindent kontrollálni akar, aki sosem nyitott az utasításokra vagy az építő kritikára. Elménk rögtön másokban keresi ezeket a jegyeket, pedig az igazi kérdés az, hogy mi a helyzet velünk. Amikor másokra mutogatunk vagy tagadjuk saját büszkeségünket, magunkat csapjuk be.

Mindannyian küzdünk a büszkeséggel. Tapasztaltuk már sokszor az életünkben, hogy jobban akarunk kinézni, tenni dolgokat, beszélni, megjelenni, mint azok, akik körülöttünk vannak, mert jobbnak gondoljuk magunkat, néhány szempont szerint legalább. Valaki egyszer így fogalmazott: a büszkeség abból a vágyból származik, hogy meg akarjuk mutatni másoknak, milyen értékes az életünk.

Csakhogy tudnunk kellene, az életünk attól értékes, hogy Isten teremtett minket, és Krisztus meghalt értünk. A héten megnézzük, milyen hatással van a büszkeség az Istennel és másokkal való kapcsolatunkra, és mit tanít a Biblia az alázatról.

Büszkeség. Amikor a szóról gondolkodsz, talán egy büszke politikus, egy híres vagy gazdag ember, egy feltűnősködő egyén képe ugrik be. A büszkeség az, amikor azt gondolod, hogy másoknál fontosabb, jobb vagy. Valójában ez olyan érzés, amelyre sem alapozni, sem támaszkodni nem szabad a saját életedben. A büszkeség Luciferrel, az oltalmazó kerubbal indult, aki közvetlenül Isten szolgálatában állt. Nem tudjuk pontosan, az önző gondolatok mikor és hogyan fészkelték be magukat a szívébe, de az biztos, hogy ezek a gondolatok taszították a világegyetemet a nagy küzdelemként ismert harcba. Látjuk, hogy Sátán Isten ellenfele lett (Ézs 14:12-14 és Fil 2:5-11). Ebből eredően a világunk szenvedi a bűn következményeit, mióta Sátán kételyt ültetett Ádám és Éva elméjébe, majd azzal kísértette meg őket, hogy jobban szeressék önmagukat Istennél, jobban bízzanak magukban, mint benne.

Olvasd el 1Jn 2:15-17 verseit! Milyen három fő pontot tanít ez a szakasz a büszkeségről és a világ szeretetéről?

Lehet a büszkeség pozitív tulajdonság? Annak összefüggésében, amit tudunk róla, aligha, miközben a szót lehet pozitívan használni, például amikor arról beszélünk, amit valaki elért, vagy a mély elismerés jeleként azzal kapcsolatban, amit valaki megtett („Olyan büszke vagyok rád!”). Fontos tisztában lenni azzal, hogy a kiválóságra, elismerésre való törekvés, valamint ha értékeljük az Istentől kapott ajándékainkat, képességeinket, az nem feltétlenül büszkeség (önteltség). A Szentírás szerint létezik az önszeretetnek egy megfelelő fajtája (gondoljunk Jézus parancsára Mk 12:31 versé ben, ahol azt mondja, hogy úgy szeressük a többieket, mint önmagunkat), de ez mindig önzetlen szeretet.

Az ember nem büszke, ha érzékeli Isten jelenlétét az életében, és az életének céltudatos irányultsága van (1Tim 3:1). A büszkeség az, ha nem Istennek adjuk a dicsőséget azért, amit Ő tesz az életünkben.

Fontos emlékezni arra, hogy nem a javaink, a képességeink és az eredményeink határozzák meg az értékünket. Az értékünk mindig Istentől származik, hiszen mindenünket, amink van, még azt is, ami büszkeségre csábít, amúgy is csak tőle kaptuk. Ezt soha nem szabad elfelejtenünk!

Kérdezd meg magadtól: Valójában mennyire vagyok büszke? Hogyan befolyásolhatja a személyes büszkeség az Istennel és másokkal való kapcsolatomat?

Két ember megy a gyülekezetbe imádkozni. Az egyikőjük köztiszteletben álló presbiter, aki legelöl áll meg a gyülekezetben, a közösség előtt, ahol mindenki láthatja. Hangosan ad hálát a sok jóért, amit Isten neki adott. A másik személy a társadalom peremére került, ő a gyülekezet végében áll meg. Szemét elhomályosítják a könnyei, mert annyira ránehezedik bűneinek a terhe. A hátsó sarokban térdre rogyva, kétségbeesve suttogja: „Uram, kérlek, kegyelmezz nekem, bűnösnek!”

Olvasd el Lk 18:9-14 verseit! Mit gondolsz a két emberről? Mit gondolt róluk Jézus? Milyen fontos tanulságokkal szolgál számunkra ez a történet?

Nagyon könnyű felmagasztalni magunkat. Időnként második természetünkké válik, hogy másokkal folyamatosan tudassuk, mit értünk el, milyen jók is vagyunk. A menny szemében azonban ezek a dolgok önmagukban semmilyen kiválóságot nem jelentenek. Sőt, valójában szembe mennek azzal, ahogy gondolkodnunk kellene, mivel „aki felmagasztalja magát, megaláztatik; és aki megalázza magát, felmagasztaltatik” (Lk 18:14). Jézus azt is tanácsolja, hogy a hátsó sorokban foglaljunk helyet, és hagyjuk, hogy a meghívónk emeljen ki minket, ha úgy akarja (Lk 14:8-10). Amit Jézus tanít, az éppen az ellenkezője annak, amit mi várunk. „Krisztus csak azt az embert mentheti meg, aki tudja, hogy bűnös” (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház, 105. o.).

Ha előbb felismerjük bűnös állapotunkat, továbbá azt, hogy kétségbeejtő szükségünk van Krisztusra, csak akkor tudunk hozzá fordulni azzal a biztos tudattal, hogy „ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól” (1Jn 1:9). Minél közelebb húzódunk Krisztushoz, annál inkább tisztában leszünk bűnösségünkkel és értéktelenségünkkel. „Igazi önismeretre csak egy úton juthatunk: Krisztust kell szemlélnünk. Az ember azért tartja magát igaznak, mert nem ismeri Krisztust” (i. m. 105. o.). Mit gondol tehát Isten a büszkeségről? 1Pt 5:5 versében ez áll: „Isten a kevélyeknek [büszkéknek] ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad” (ÚRK). Nem is lehetne világosabb az állásfoglalása.

Mikor tapasztaltad utoljára Isten kegyelmét? (A helyzet az, hogy naponta kellene tapasztalnunk!) Nekünk is kegyelmet kell tehát tanúsítanunk mások iránt! Szánj egy kis időt most arra, hogy kérd Istent: tegyen alázatossá hatalmas kezében, hogy a megfelelő időben Ő emelhessen fel téged!

Az egyiptomi palota hatalmas csarnokai pompával, élvezetekkel, nagy kényelemmel kérkedtek. „Megtanították Mózest az egyiptomiak minden bölcsességére, és hatalmas volt szóban és tettben” (ApCsel 7:22, ÚRK). Mózes hatalmat, gazdagságot és népszerűséget kapott, végül mégis valami egészen mást választott. „Nagy műveltségével kimagaslik minden idők nagy emberi közül. Páratlan történetíró, költő, filozófus, hadvezér és törvényadó volt. Mégis, amikor szinte az egész világ nyitva állt előtte, volt erkölcsi ereje ahhoz, hogy visszautasítsa a gazdagság kecsegtető kilátásait, a nagyságot és a hírnevet, »Inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét« (Zsid 11:25)” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 205. o.).

Zsid 11:24-26 szerint miért választott Mózes más utat, miért alázta inkább meg magát?

Mózes későbbi alázatossága figyelemre méltó, különösen annak fényében, hogy milyen hatalommal bírt és honnan jött. Mégis, egy elhamarkodott, bűnös cselekedet miatt (2Móz 2:12) elveszítette önuralmát és önbizalmát. Osztálytermének innentől a hegyek számítottak, büszkesége tovaszállt. Negyven éven keresztül Isten tanította arra, amire tényleg szüksége lesz, hogy egy rabszolgaságból szabaduló nép vezetője lehessen, akiket elvezet az ígéret földjére. A hatalom és a gazdagság, amit előzőleg Egyiptomban megkapott, jelentéktelennek tűnt a szemében, amikor az örökkévaló dolgokra nézett. Isten különleges módon hívta el, és ő követte a hívást. Igen fontos dolgot mond el ezzel kapcsolatban 4Móz 12:3: „Az az ember, Mózes pedig igen szelíd volt, minden embernél szelídebb a föld színén” (ÚRK). Arról ismerszik meg Mózes, az egyik a nagy pátriárkák közül a Bibliában, hogy milyen alázatos és szelíd. Gondold végig, mennyire másként alakult volna az élete és vezetői szerepe, ha az élete e nagy eseményeibe bekúszik a büszkeség: az égő csipkeboroknál, az egyiptomi csapások alkalmával, az átkelésnél a Vörös-tengeren, a mannahullásnál, amikor közvetlenül beszélt vele Isten, a Tízparancsolat átvételekor, amikor hallotta Isten szavát, miután megütötte a sziklát!

Tekints vissza az életedre! Ha valakinek rólad kellene jellemzést adnia, abban szerepelne az „alázatos” vagy a „szelíd” minősítés? Miért igen, vagy miért nem? Az az igazság, hogy önmagunkban nem tudunk alázatosak lenni. A bűn része az életünknek, ezért van szükségünk annyira Jézusra.

Képzeld azt, hogy Jézus tanítványa vagy! Vele utazol, együtt eszel vele, egymás mellett alszotok, és tőle tanulsz, miközben Ő számtalan életet formál át, közöttük a tiédet! Az emberek tolonganak körülötte, és te egyszer csak ráébredsz, mennyire különleges, hogy Ő téged választott ki azok közé, akik a legközelebb lehetnek hozzá. Aztán megfogalmazódik benned a kérdés: Vajon ki a legnagyobb a tanítványok közül?

Lk 22:24-27 verseiben azt olvassuk, ahogy Jézus reagál a tizenkét tanítvány vitájára, amit a nagyságról folytattak. Melyik kijelentés foglalja öszsze legjobban Jézus üzenetének lényegét?

Azt gondolhatnánk, hogy miután annyi időt töltenek Jézussal, egy ilyen vitára nem kerülhetne sor a tanítványok között. Mégsem ezt látjuk.

Ahelyett, hogy elégedettek lennének elhívásukkal, büszkeség üti fel a fejét közöttük, és azon kezdenek gondolkodni, ki lehet nagyobb köztük. Nem is olyan nehéz domináns teret adni az ilyen gondolatoknak. Ez komoly figyelmeztetés. „Semmi sem sérti úgy Istent, és semmi sem veszélyezteti annyira az ember lelki életét, mint a gőg és az önelégültség. A bűnök között ez a legreménytelenebb, a leggyógyíthatatlanabb” (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, Advent Kiadó, 102. o.).

Ez nagyon komoly dolog. Az önteltség minden másnál jobban bántja Istent, és ezt a jellemtulajdonságot nehéz legyőzni, mert többnyire nem ismerjük fel. Önelégülten nem kívánunk önvizsgálatot tartani, mivel a büszkeség uralkodik rajtunk. Meg kell állnunk, önvizsgálatot kell tartanunk, majd kérjük Istent, nyissa meg a szemünket, hogy meglássuk valódi állapotunkat, mivel a büszkeség válhat a legfőbb tényezővé, ami akadályozza az Istennel való szoros kapcsolatot.

Ha ráébredtél, hogy egyedül Isten szabadíthat meg a büszkeségtől és az önzéstől, állj meg egy pillanatra, és mondd el ezt az imát: „Uram, vedd a szívemet, mert én magam nem tudom odaadni! A szívem a Tied, tartsd meg tisztán, mert én nem tudom megőrizni! Ments meg akkor is, ha ellenállok; ha gyenge vagyok; ha Téged nem tükrözlek! Alakíts, formálj, emelj fel abba a tiszta, szent légkörbe, ahol szereteted gazdag árja átjárhatja lelkem” (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház, 106. o.)!

Olvassuk el újra Lk 22:27 versét! Milyen kulcsüzenetet találunk itt, amely Krisztus minden követőjének szól?

Éles ellentétben áll Jézus végtelen alázatának példája azzal, ahogy a tanítványok vágytak a nagyságra, vagy amikor azt hitték, hogy jobbak a társaiknál. Jézus így beszélt: „Én pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál” (Lk 22:27, ÚRK). Ő mindennap adott azoknak, akik körülötte szükséget szenvedtek, mivel könyörületes volt, és úgy tekintett a sokaságra, mint pásztor nélküli juhokra. Tisztában volt vele, hogy az emberiségnek mindennél nagyobb szüksége van Őrá, miközben csak kevesek fogták fel ezt az egyszerű igazságot. Feladta a mennyet azért, hogy életét adja az emberekért abban a reményben, hogy végül megértik a kegyelem e cselekedetét, és megfelelő választ adnak a hívásra, hogy kapcsolatba kerüljenek vele.

Olvasd el Fil 2:3-8 verseit! Az itt elhangzottak szerint tehát miként kellene élnünk a kereszt világosságában?

Jézus mindezt véghezvitte, elszenvedte. Amikor elég sokáig megállunk, hogy Őt szemléljük – igazán és tisztán –, nem tudjuk nem észrevenni saját tisztátalanságunkat és szennyességünket, illetve azt, hogy milyen elképesztően szükségünk van rá ma. Amikor ránézünk, minden más (különösen a magunk személye és saját nagyságunk érzete) teljesen jelentéktelenné válik a szemünkben. Aki Ő, amit tett és amennyire szereti a teremtményeit, az válik igazán fontossá és középponttá. Az én biztosan ellebben, amikor Őt nézzük. Jézus. Milyen gyönyörű és magasztos név! Ő az emberiség megtestesítője. Amikor nyitott szívvel tanulunk róla, amikor megértjük, mit tett értünk, amikor hagyjuk, hogy az élet Igéje beszivárogjon az elménkbe, ráébredünk, milyen öntletek és nyomorultak vagyunk valójában.

Ha a saját tanítványai, akik vele éltek és tőle tanultak, ha ők is küzdöttek a büszkeséggel, nem hitegethetjük magunkat azzal, hogy különbek vagyunk. Csak akkor növekedhetünk a Krisztussal való kapcsolatunkban, ha alázatosak leszünk.

Tölts el vele egy kis időt most! Vedd a Bibliádat, végy tollat és papírt, és keress egy csendes helyet, akár a szabadban! Hívd Istent, hogy lágyítsa meg a szívedet, és beszéljen hozzád! Szóról szóra írd le a 138. zsoltárt, és közben figyeld meg, mely szavak ragadnak meg leginkább!

„Minél közelebb jutunk Jézushoz, és minél tisztábban meglátjuk jellemének tisztaságát, annál inkább érezzük a bűn mérhetetlen rútságát, és annál kevésbé dicsőítjük önmagunkat. Azok, akiket a menny szentnek ismer el, soha nem hivalkodnak jóságukkal” (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház, 106. o.).

„A dicsőség előtt van a megalázkodás. A menny azt a munkást választja magas poszt betöltésére, aki Keresztelő Jánoshoz hasonlóan alacsony beosztást vállal Isten előtt. A leggyermekibb tanítvány végzi Istenért a leghatékonyabb munkát. A mennyei értelmes lények azokkal tudnak együttműködni, akik nem a maguk dicsőségét keresik, hanem lelkek megmentéséért munkálkodnak…

Ám ha az ember felmagasztalja magát, s úgy érzi, hogy rá feltétlenül szükség van Isten nagy tervének sikeréhez, az Úr félreteszi… Jézus tanítványainak nem volt elegendő országának természetéről tanulniuk. Szívbéli változásra volt szükségük, amely összhangba hozza őket az alapelvekkel… A kisgyermek szerénységét, önmagával nem gondolását, bízó szeretetét – ezeket a vonásokat értékeli a menny. Ezek az igazi nagyság jellemzői…

Az őszinte, töredelmes lélek drága Isten szemében. Pecsétjét nem rangja, gazdagsága, szellemi nagysága alapján helyezi az emberre, hanem annak alapján, hogy mennyire egy Krisztussal” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1990, Advent Kiadó, 369-370. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.    Milyen további rálátást adnak a következő igék a büszkeség és alázat témájára? Zsolt 25:9; 149:4; Mt 23:12; Jak 4:6, 10

2.    Gondold át őszintén! Mikor kérkedtél utoljára a „jóságoddal”? Hogy hatott mindez az Istennel való kapcsolatodra, valamint azokra, akik előtt büszkélkedtél?

3.    Minek kellene megváltoznia az életedben, hogy alázatos légy Isten előtt és megerősödjön a kapcsolatod vele?

ÖSSZEFOGLALÁS: A büszkeség lehet az egyik legnagyobb akadálya annak, hogy erősödjön az Istennel való kapcsolatod. Ha magabízók vagyunk, és nem érzékeljük a szükségünket a vele való kapcsolatra, egyszerűen nem fogjuk akarni azt. Ezzel szemben Jézus volt a legalázatosabb ember a világon, a legtökéletesebb példája annak, hogy miként lehet igazán közeli kapcsolatban élni Istennel.

JÁMBOR-SZABÓ ÉVA:

MÉGIS URAM

Mégis Uram, az egyszerű,

mégis Uram, a tiszta,

mégis Uram, a szeretet

visz engem Hozzád vissza.

Viszel a zengő forráshoz

ahol kinyílik minden élet,

ahol mennyei ének hangja szól,

ahol hallható az Ígéret.

Itt látható is a szeretet

szívembe írott rajza,

virágból nyílik a virág,

madár – madárnak dala.

Átcsengő, tiszta világ ez,

Tőled származó kincsem.

Uram! Te rajzolsz a szívemben!

Te énekled éltem!

Igen Uram, az egyszerű,

igen Uram, a tiszta,

igen Uram, a szeretet

visz engem Hozzád vissza!