SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Teljesség Krisztusban

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 5Mózes 31:24-26; Ézsaiás 61:3; Róma 2:28-29; 7:7; 1Korinthus 3:6; Kolossé 2; Zsidókhoz 7:11

„Senki azért titeket meg ne ítéljen evésért, vagy ivásért, avagy ünnep, vagy újhold, vagy szombat dolgában: Melyek csak árnyékai a következendő dolgoknak” (Kol 2:16-17).

Megkérdezték már tőled, hogy miért tartod meg a szombatot? Talán éppen az e heti alapigét hozták fel cáfoló „bizonyítékul”. Azonban ez az ige nem a negyedik parancsolattal kapcsolatos, hanem azokra a tévedésekre ad választ, amelyeket az egyházban fellépő hamis tanítók hirdettek. Milyen tévedések voltak ezek?

Először is Pál azt írja a hamis tanításról, hogy „bölcselkedés”, „emberek rendelése”, „a világ elemi tanításai szerint, és nem Krisztus szerint való” (Kol 2:8).

Szó volt benne a körülmetélésről és a zsidó ünnepek megtartásáról (Kol 2:11, 16), valamint az ételekre vonatkozó, zsidó tisztasági szertartásokról és szabályokról (Kol 2:16, 21). Ide tartozott még az angyalok tisztelete, vagy hogy megpróbálták utánozni az angyalok imádatát (Kol 2:18).

Mindezt „az emberek parancsolatai és tanítása” alapjára helyezték, és valószínűleg aszketikus szokások is tartoztak hozzá (Kol 2:22-23).

A hamis tanítók nyilván vallásosak és őszinték voltak, csakhogy nem értették az evangéliumot. Ezen a héten megnézzük, hogy mi volt ennek az oka. Látni fogjuk azt is, hogy az alapigénk miért nem a hetedik nap, a szombat megünneplésére vonatkozik.

Jób megkérdezte: „De a bölcsesség hol található? Hol van az értelem lelőhelye” (Jób 28:12, RÚF)? Pál válasza erre, hogy Krisztusban, „Benne van elrejtve a bölcsesség és ismeret minden kincse” (Kol 2:3, ÚRK; vö. 1Kor 1:30). Krisztussal mindenünk megvan, „a teljes megértés egész gazdagsága” (Kol 2:2, RÚF). Benne nyert kinyilatkoztatást Isten titka, ami magában foglalja az egész megváltási tervet.

Olvassuk el Kol 2:1-7 verseit! Mi volt Pál célja ennek a levélnek a megírásával?

_____________________________________________________________

A görög parakletoszin szó azt jelenti, hogy „felbátorodott”, „megerősödött” (Kol 2:2). Pál nemcsak abban kívánt segíteni a Kolosséban élő hívőknek, hogy felismerjék a hamis tanításokat, hanem hogy keresztényi szeretettel „összeforrjanak” (szümbibaszthentesz). Mindkét szó igeideje jelzi Pál bizakodását, hogy levele eléri a célját.

Meg is dicséri a hívőket: „örömmel látom a szép rendet köztetek és Krisztusba vetett hitetek rendíthetetlenségét” (Kol 2:5, ÚRK).

A taxisz görög szó jelentése: „rend”, ami az Újszövetségben utal Áron papi rendjére (Lk 1:8; Zsid 7:11), Melkisédek rendjére (Zsid 5:6, 10; 6:20; 7:11, 17), Pál viszont a gyülekezeti rendre vonatkoztatja (1Kor 14:40), mint ahogy itt is. Megfigyelhető időnként az a tendencia, hogy az egyházi rendre és szervezetre pusztán az egyház által alapított szokásként gondoljunk, teológiai jelentőség nélkül.

Azonban a helyes istentiszteleti viselkedési normák (lásd pl. 1Korinthus 11) és a vének, diakónusok kiválasztási módjának meghatározásával (lásd 1Timóteus 3; Titusz 1) Pál nagy gondot fordít az egyház rendjének fenntartására. Így lehet megőrizni és továbbadni az Istentől származó bibliai bölcsességet és tanításokat.

A Kolosséban élő hívők helyes tanítást kaptak Pál munkatársaitól, ennek következtében vált rendíthetetlenné a hitük. Megingathatatlan, mert szilárd bibliai alapon nyugszik, amihez ha ragaszkodnak, védelmet élveznek a hamis tanítók által terjesztett tévtanoktól.

A tapasztalatod szerint mennyire szükséges a „rend” a lelki életben?

A Kolosséi levél témája a keresztényi élet egyik legvilágosabb irányelve: „Mivel tehát már elfogadtátok Krisztus Jézust, az Urat, éljetek is őbenne” (Kol 2:6, RÚF). Úgy nyerünk üdvösséget, hogy nemcsak tantételeket, hanem egy Személyt fogadunk el. Jézus elfogadásának viszont része az is, hogy minden tanítását magunkévá tesszük, amit a bibliai apostolok és próféták által kaptunk (lásd Ef 2:20).

Krisztus elfogadása legfőképpen azt jelenti, hogy meghalunk az énnek, teljes mértékben alárendeljük magunkat az élő Krisztusnak.

Az élő Ige (Jézus) nem választható el az írott Igétől (a Bibliától); olyanok, mint egy érme két oldala. Csak a Szentírás által ismerhetjük meg Jézust. „Benne járunk”, éljük az életünket, vagyis engedjük, hogy Igéje és Szentlelke vezesse a döntéseinket és a szokásainkat.

Kol 2:7 versében Pál egy ismert bibliai képpel él: a keresztényeket fákhoz hasonlítja. Úgy gyökereződünk meg Krisztusban, ha elfogadjuk Megváltónknak és az életünket Igéjéhez szabjuk. Ez által „erősödünk meg a hitben”.

Hogyan világítják meg a következő szakaszok azt, hogy a növény hasonlata a hívőt szimbolizálja? Lásd Ézs 61:3; Mt 3:10; Lk 8:11-15; 1Kor 3:6!

_____________________________________________________________

Pál világosan felvázolja a hívők előtt álló két alternatívát. Az egyik, hogy „az Úr plántái” (Ézs 61:3) maradnak, tovább növekednek Krisztusban, ragaszkodnak hozzá és tanításaihoz. A másikat egy művirághoz lehetne hasonlítani, ami talán valódinak tűnik, de nem él. Ha emberi bölcselkedéseket és tradíciókat teszünk magunkévá, azok „rabul ejtenek” (lásd Kol 2:8, RÚF, ÚRK). Krisztus szabaddá tett bennünket, de ismét beleeshetünk a „szolgaság igájába” (Gal 5:1, ÚRK; vö. ApCsel 15:10).

Röviden: a nem biblikus tanítások elfogadása Krisztus elutasítását jelenti, mivel aki vevő a hamis tanításokra, az sajnálatos módon más evangéliumot fogad el, emberi tekintélyt helyez a Szentírás tekintélye fölé (lásd Gal 1:6- 9). Ez a veszély leselkedett az egyházra kezdetben, és ma is ez veszélyeztet.

Mit jelent meghalni az énünknek, hogy elfogadhassuk Krisztust? Mi a tapasztalatod ezzel? Miért kell ennek folyamatosnak lennie?

Olvassuk el Kol 2:11-15 szakaszát! Milyen kérdésekkel száll itt vitába Pál?

Hányszor láttuk már, hogy tévesen értelmezik ezeket az igéket, főleg Kol 2:14 versét, mintha a törvény és a szombattartás ellen szóló érv lenne.

E szövegek megértéséhez a hetednapi adventisták két fő magyarázatot javasolnak. Az első, hogy a keresztre szegezett „kézírás” az „ellenünk” felhozott vádak listája, ami hasonlítható a Pilátus által Jézus keresztjére rakatott felirathoz (Mt 27:37; Jn 19:19-20). A második pedig: a keresztre szegezett írás a Mózes által leírt ceremoniális törvény (lásd 5Móz 31:24-26).

A verset szélesebb összefüggésében vizsgálva láthatjuk, hogy itt egyértelműen a ceremoniális törvényről van szó. Pál utal még a „kéz nélkül való” körülmetélésre (Kol 2:11), ami „a szívnek… körülmetélése” (Róm 2:28-29; vö. 5Móz 30:16). Ez nyilvánvalóan különbözik a test körülmetélésétől, ami a ceremoniális törvény egyik legfontosabb kikötése volt (3Móz 12:3; vö. 2Móz 12:48). Ezek után Pál összekapcsolja a belső változást „a bűn testének levetésével” és az alámerítéses keresztséggel. A keresztséggel közösséget vállalunk Krisztus halálával és feltámadásával (Kol 2:11-12).

A megtérés tapasztalatát azzal köti össze, hogy „titeket, akik halottak voltatok a bűnökben… megelevenített” Krisztussal, aki „megbocsátotta minden bűnünket” (Kol 2:13, ÚRK).

A „parancsolatok” (Kol 2:14) utal úgy világi (Lk 2:1; ApCsel 17:7), mint egyházi (ApCsel 16:4) törvényi rendeletekre. Ez a görög szó Pál írásaiban csak egyetlen másik helyen fordul elő, és a ceremoniális törvényre utal, ami elválasztó fal volt zsidók és pogányok között (Ef 2:14-15). Mivel Pál már utalt a bűnbocsánatra és a belső változásra, amit a keresztség szimbolizál, nem valószínű, hogy ismét visszatérne ehhez a témához egy újabb, a Szentírásban másutt nem használt metaforával élve. Inkább úgy tűnik, hogy hasonló kérdést hangsúlyoz, mint amiről az Efezusi levélben írt, vagyis a Kolosséban élő hívők ne aggódjanak a ceremoniális törvény betartása miatt, aminek része a körülmetélés, sem a tisztasági törvények kötelezettségei miatt (vö. ApCsel 10:28, 34-35).

Pál egyértelműen nem keltett olyan látszatot, hogy a Tízparancsolat a keresztre lett volna szegezve, hiszen másutt a bűnt a Tízparancsolat megszegésének nevezi (Róm 7:7).

Olvassuk el Kol 2:16-19 verseit! Milyen zsidó-keresztény gyakorlatra utal itt Pál?

A teológusok a mai napig nem egyeznek abban, hogy pontosan milyen kérdésekkel foglalkozott itt Pál. Abban bizonyosak lehetünk, hogy a levele elég sok információt ad a valószínűleg zsidó-keresztény hatással kapcsolatban, ami megoszthatta a főként pogány hátterű gyülekezetet (Kol 2:13). Vagyis a zsidó származású hívők olyan dolgokat erőltettek, amelyeket a tagoknak nem kellett feltétlenül követniük.

Kol 2:16 világosan felsorol számos olyan zsidó gyakorlatot, amelyet a zsidóságból megtért keresztények közül némelyek nyilván tovább folytattak. Kol 2:18 elemei is beleillenek ebbe az összefüggésbe. Jézus bírálta a vallási vezetők tettetett alázatát (pl. Mt 6:1, 5, 7, 16). A Holt-tengeri tekercsekből tudjuk, hogy bizonyos zsidó istentiszteleti fogalmakban kiemelt szerepet tulajdonítottak az angyaloknak. A legnagyobb valószínűség szerint Kolossé ban Pál hasonló problémákkal szállt szembe, mint másutt. Mivel Kol 2:16 versét gyakran félreértik, fontos részletesebben foglalkozni vele. Figyeljük meg a következő pontokat: Az „azért” szó használata jelzi, hogy Pál a már előbb mondottakból vonja le a következtetést. Korábban elvetette a szó szerinti körülmetélés szükségességét, mivel a szív belső változása az, ami számít (Kol 2:11-15). Az „evésért vagy ivásért” az izraeliták által a templomba vitt étel- és italáldozatokra utal. Az „ünnep, vagy újhold, vagy szombat” (Kol 2:16) meghatározás láthatóan Hós 2:10 versére céloz, ami a ceremoniális napoknak – köztük a ceremoniális szombatok – ugyanarra a sorrendjére utal (lásd pl. 3Móz 23:11, 24, 32).

A vers megértése szempontjából döntő Pál saját magyarázata, hogy ezek „csak árnyékai az eljövendőknek, de a valóság Krisztusé” (Kol 2:17, ÚRK). Krisztusra mutattak ezek a ceremoniális napok, mint az áldozatok is (lásd 1Kor 5:7; 15:23). Viszont Isten a hetedik napot, a szombatot már az Édenben alapította, a bűneset előtt, jóval azelőtt, hogy a ceremoniális áldozatokat gyakorolni kezdték a szentélyben, ezért nem lehet a kereszt után eltörlendő árnyék.

Pál azt tanácsolta, hogy ne ítélkezzünk mások felett. Világos, hogy itt nem a szombatünneplésről van szó, de Pál tanácsa hogyan vonatkoztatható még arra is?

Olvassuk el Kol 2:20-23 szakaszát! A fejezet kapcsán tárgyalt többi pont fényében hogyan értsük azt, amire itt Pál int?

A Galáciai levélhez hasonlóan Pál itt is úgy nevezi a zsidó szertartásokkal kapcsolatos aggodalmát, hogy „a világ elemi tanításai” (Kol 2:8, 20; vö. Gal 4:3, 9). Más szóval, a földi templomhoz hasonlóan ezek a dolgok is földiek, de mi a mennyei ország polgárai vagyunk. Nem kell a ceremoniális törvénynek megterhelnie bennünket, mert az csupán árnyéka annak, amit Krisztus által most élvezünk. Vagyis ezeket a rendelkezéseket eredetileg Isten adta, de mivel elvégezték a feladatukat, többé már nem szükségesek.

Ezeket a szabályokat eltörölte a kereszt. Ezt jelezte, hogy az isteni kéz kettészakította a templom kárpitját (Mt 27:51; vö. Dán 9:27), így ezek a rendelkezések már nem vonatkoznak a keresztényekre (a zsidó-keresztényekre sem). Amennyiben továbbra is alávetik magunkat ezeknek, a múlandó világgal azonosítják magunkat, nem pedig a Krisztusban megígért új világgal.

Végtére is mi nemcsak a régi kitatarozását, hanem „új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik” (2Pt 3:13).

A farizeusok és az írástudók még hozzáadtak emberi rendelkezéseket a mózesi szabályokhoz (lásd Mk 7:1-13). A Krisztus által beteljesített ószövetségi ceremóniák fenntartása többé már nem lehetett Isten által előírt kívánalom, csak olyan kötelesség, amit emberek akartak kikényszeríteni. Úgy tűnik, a hit számára ezek valójában inkább terhet jelentettek, mint hogy erősítették volna. Ezeket végezve könnyen különbnek érezhették magukat azoknál, akik másként éltek, ami már önmagában is elég baj, de még veszélyesebb, ha valaki azt gondolja, hogy ilyen gyakorlatok által érdemeket szerezhet az üdvösségre. Ebbe a csapdába nem akarunk belesétálni.

A kereszténység történelme során bizonyos bibliakutatók engedtek a kísértésnek, és olyan vallási kijelentéseket tettek, amelyekkel irányítani akarták a hívőket a szövegek jelentését illetően – bitorolva ezzel a Szentlélek szerepét. Azonban a Szentírás igazságának forrása Krisztus, ahogyan Pál és a többi bibliai író tanította.

Hogyan győződhetünk meg arról, hogy biztosan értjük: üdvösségünk egyedüli forrása az, amit Jézus tett értünk, helyettünk, ezt nem mi tettük – és független attól, amit bennünk elvégez?

„Miként az apostolok idejében igyekeztek az emberek az Írásokba vetett hitet hagyományok és bölcseletek által megsemmisíteni, úgy ma a »magasabb kritika«, a fejlődéselmélet, a spiritizmus, a teozófia és a panteizmus tetszetős felfogásával igyekszik az igazság ellensége tiltott útra vezetni a lelkeket. Sokak számára a Biblia olaj nélküli lámpás, mert értelmükkel az elméleti hit medre felé fordultak, mely félreértéshez és zűrzavarhoz vezet. A »magasabb kritika« munkája – boncolgatva, véleményezve és újraértelmezve – lerombolja a Bibliába, mint isteni kinyilatkoztatásba vetett hitet. El akarja venni Isten Igéjének erejét, nehogy irányítsa, felemelje és ihlesse az ember életét. A spiritizmus arra tanítja a tömeget, higgyék, hogy a vágy a legfőbb törvény, a szabadság engedélyezett, az ember csupán önmagának tartozik felelősséggel. Krisztus követője is találkozni fog e »megtévesztő szavakkal«, amelyektől óvta az apostol a kolosséi hívőket. Találkozni fog az Írások spiritiszta magyarázatával, de azt ne fogadja el. Az Ő hangját a Szentírás örök igazságának határozott állításaként kell hallania. Szemét Krisztus igazságára szegezve, szilárdan kell előrehaladnia a kijelölt úton, száműzve minden olyan eszmét, mely nincs összhangban tanításával. Isten igazsága legyen szemlélődésének és elmélkedésének tárgya. A Bibliát Isten Szavának kell tekintenie, mely közvetlenül neki szól. Így megláthatja a bölcsességet, amely isteni” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó, 311-312. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA:

1)   Bizonyára mindannyian hallottuk már, hogy Kol 2:14-16 szakaszát ellenérvként szokták használni a szombattal szemben. A heti tanulmányban említett problémákon kívül még mi következik abból, ha ezeket a verseket úgy értelmezik, hogy már nem kell megtartani a negyedik parancsolatot?

2)   Mit mondjunk annak, aki szerint továbbra is be kell tartani a ceremoniális törvényeket? Némelyek találhatnak valamilyen lelki vagy teológiai áldást ezek gyakorlásában, de milyen problémákat vet fel, ha ragaszkodnak a kötelező megtartásukhoz?

3)   Ellen G. White ezt írta: „A Bibliát Isten Szavának kell tekintenie, mely közvetlenül neki szól.” Miért kell határozottan óvakodni mindenkitől és mindentől, ami gyengítené hitünket az egész Szentírás tekintélyében és ihletettségében, még az olyan szakaszok esetében is, amelyek esetleg kényelmetlenül érintenek?

KERESZTURY DEZSŐ:

ESTI IMÁDSÁG

Ó, milyen vak homályba futnak,

kik nélküled indulnak útnak!

A kezemet nézem: leszárad;

szívem sívó homokkal árad.

Valamikor kézen vezettél;

szökni akartam, nem engedtél.

Csend volt szívemben és a csendben

szavad szólt csak, mindennél szebben.

Én Istenem! Hívj vissza engem!

Magam maradtam, eltévedtem.

Légy bátorságom, bizodalmam!

Ó, légy úrrá megint Te rajtam!