SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Megbékélés és reménység

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Példabeszédek 14:12; Róma 8:18; Efezus 1:7-10; 3:3-6, 17; 5:27; Kolossé 1:20-29

„Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne” (2Kor 5:21).

Pál folytatja a megbékélés témáját, amit eleven erővel ecsetelt Kol 1:20 versé ben (lásd a 8. tanulmány csütörtöki részét), érzékeltetve annak kozmikus hatókörét, a folytatás pedig személyes és egyéni lett. Kereszthalála által Jézus mindenkit és mindent megbékéltetett, kiváltképpen az embereket, akik a bűn miatt elidegenedtek az Istennel való élettől, most azonban hit által megbékélhetnek vele.

Az e heti részben az Istennel való egyéni megbékélés folyamatát fogjuk kibontani. Mint a kozmikus szférában, egyéni életünkben is Krisztus halála által történik a megbékélés. Egyéni szinten a kereszt távolról sem passzív szimbólum, hanem aktív valósággá válik, Isten szeretete átformálja az embereket, ahogy hallják az evangéliumot és befogadják Krisztust, a dicsőség reménységét.

Pál beszél a titokról is, „amely el volt rejtve örök időktől fogva és nemzedékek óta” (Kol 1:26, ÚRK). Mi ez a titok, és mi mindent idéz fel – az egyes emberek és az egész világmindenség számára? Hogyan kapcsolódik a Pál által szenvedélyesen hirdetett evangéliumhoz

Olvassuk el Kol 1:21-22 verseit! Mire utal Pál az elidegenültségről, gonoszságról szólva? Milyen végeredményre számít Krisztus halála következtében (lásd még Ef 5:27)?

Pál mindig is sötét képet festett az emberiségről, mármint a Krisztus igazságától elkülönülő emberről. Ma, közel kétezer évvel később ugyan ki vitathatja ezt? Valaki egyszer úgy fogalmazott, hogy az egyetlen keresztény tanítás, aminek az elfogadásához nem kell hit, az éppen az ember bűnössége. A bűn megjelenésétől fogva Isten lépett fel kezdeményezőként a megbékéltetésünkért, bármennyire rosszak is vagyunk. Eleve azon fáradozott, hogy megoldja a bűn problémáját, noha a megoldást csakis az Ő kereszthalála jelenthette.

Az Édenben mesteri módon megalkotott teremtményét, Ádámot szólította: „Hol vagy” (1Móz 3:9)? Ma is tovább keresi elveszett bárányát – bennünket. Egyenként keres meg. Tökéletes tervet készített, hogy elérjen minket, 1Móz 3:15 ősevangéliuma ígérete szerint ellenségeskedést szerez közöttünk és Sátán között.

Néha annyira bonyolultan, elméleti síkon mutatják be az evangéliumot, mintha a 21. századi életben kevés gyakorlati jelentőséggel bírna, pedig valójában elég egyszerű és érthető.

Az evangélium három részből áll: Az első, hogy képtelenek volnánk magunkat megmenteni, ezért Jézus eljött meghalni a bűneink miatt (lásd Róm 5:6-8). A második, hogy hit által Jézus halálát a sajátunkként elfogadva, megtérve, megkeresztelkedve megigazulunk, és felszabadulunk a bűn kárhoztatása alól (lásd Róm 5:9-11; 6:6-7). A harmadik: mostani életünk annak az eredménye, hogy Krisztushoz tartozunk, tapasztaljuk újjáteremtő hatalmát és Ő bennünk él (lásd 2Kor 5:17-21; Gal 2:20).

Ezek nem feltétlenül különálló lépések vagy események, egyszerre is történhetnek, amint készen állunk rá, hogy az életünkbe fogadjuk Jézust. És mindez naponta megújulhat, amikor minden reggel átadjuk magunkat neki. Függetlenül attól, hogy ki-ki miként tapasztalta Krisztus megváltó munkáját az életében, az alap mindig Jézus halála. Folyton ehhez kell viszszatérni.

Amikor önmagunkra, a jellemünkre, a bensőnkre tekintünk, mit mondhatunk, mégis mennyire vagyunk ráutalva a keresztre?

Olvassuk el Kol 1:23 versét! Mit értett Pál azon, hogy „megmaradtok a hitben szilárdan és rendíthetetlenül” (ÚRK)? Lásd még Ef 3:17; Kol 2:5!

A görögben négy külön formája van annak, hogy „ha”, árnyalataiban mindegyik különböző. Kol 1:23 esetében a „ha” arra utal, hogy a feltétel helytálló. Vagyis Pál bátorítja a kolossébelieket, hogy valóban megmaradnak a hitben. Majd nem sokkal később hozzáteszi, hogy már látta hitük és állhatatosságuk bizonyságát (Kol 2:5). A reménységük azonban továbbra is ahhoz a feltételhez kötött, hogy kitartanak a hit útján, amire ráléptek.

A kitartás gondolatát hordozza az a görög szó, ami a fordításban „megmaradtok” (Kol 1:23). Utal ez a szó az írástudókra és farizeusokra, akik továbbra is választ követeltek Jézustól, hogy mi legyen a házasságtörésen kapott nővel (Jn 8:7); vagy amikor Péter tovább kopogtatott az ajtón, miután Rodé megismerte ugyan a hangját, mégsem nyitott ajtót neki, hanem beszaladt, hogy elmondja a többieknek (ApCsel 12:16). Pál is használta ezt a szót, amikor bátorította Timóteust, hogy maradjon hű a tőle kapott tanbeli és gyakorlati útmutatásokhoz (1Tim 4:16). A most tárgyalt részben szintén hasonló az értelme, de itt általánosságban szól a hívőkhöz.

Amint a következő heti tanulmányban látni fogjuk, az foglalkoztatta Pált, hogy a kolossébeliek nehogy elhajoljanak az üdvösség emberi elgondolásai felé, hanem továbbra is ragaszkodjanak az evangélium kínálta reménységhez (lásd pl. Kol 2:8, 20-22). Az „alaposan” vagy „szilárdan” (RÚF, ÚRK) arra utal, hogy Isten Igéje hitük és szeretetük szilárd alapja (lásd Mt 7:25; Ef 2:20; 3:17).

Ezzel kapcsolatos az a görög szó, ami a fordításban „erősen” vagy „rendíthetetlenül” (ÚRK). Előfordul még 1Kor 15:58 versében is: „erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.”

Sokan azt hiszik, hogy aki egyszer üdvösségre jut, annak az üdvössége már örökre biztos. Pál azonban egészen mást mond.

Tapasztalatod szerint mennyire fontos folyamatosan gyakorolni a hitet? Vagyis miért kell mindig tudatosan azt választanod? Mi történik, ha nem így teszel?

Olvassuk el Kol 1:24-25 verseit! Mit mond Pál a Krisztusért vállalt szenvedéseiről?

Pál háziőrizetben volt Rómában, amikor a kolossébelieknek írt, de valószínűleg az fájt neki a legjobban, hogy nem dolgozhatott olyan intenzíven, a településeket sorra látogatva, házról házra járva, mint ahogy korábban tette (ApCsel 20:20). A megpróbáltatások, amelyekre már Krisztus is figyelmeztetett (Mt 24:9; Jn 16:33), „nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik” (Róm 8:18). Ez a teljesebb kép. Pál a Filippiben élő hívőknek megírta, most pedig a kolossébelieknek is megerősíti, hogy örül a szenvedéseinek, mivel ez is a javukat szolgálja (Kol 1:24).

Az apostol fogságban van, igaz, „de az Istennek beszéde nincs bilincsbe verve” (2Tim 2:9). Ebből a fogságából írt Filippibe, Efezusba és Filemonnak is. Szabadulása után Isten arra ihlette, hogy 1Timóteus és Titusz leveleit is megírja, amelyek fontos tanulságokat tartalmaznak. Majd pedig az utolsó római fogságából, a börtönből írta 2Timóteus levelét. Röviden tehát: az utolsó években Pálnak lehetősége volt megírni az Újszövetség jelentős részét, ezek között valószínűleg A zsidókhoz írt levelet is.

Isten eredeti tervében mindez benne volt, sőt még több is. Általában „sáfárságnak” fordítják a görög oikonomia szót, amit Kol 1:25 versében használ Pál. Ez korlátozott értelemben véve (lásd pl. 1Tim 1:4) arra utal, „ahogyan Isten elrendel dolgokat” (Luke Timothy Johnson: The First and Second Letters to Timothy. New York, 2001, Doubleday, 164. o.). Ebbe beletartozik Pál apostolsága is. Tágabb értelemben azonban idevág minden, amit az isteni gondviselés tett a megváltási tervet követve. Pál és a többi apostol, sőt az ószövetségi próféták (Ef 2:20; 3:5), köztük Mózes szolgálatának is be kellett töltenie „az Isten igéjét” (Kol 1:25), az isteni terv részeként.

Holnap még részletesebben foglalkozunk majd ezzel a témával, de itt érdemes megjegyezni, hogy a saját szolgálatát Pál egy kis résznek tekintette abban a sokkal nagyobb, messze ható isteni tervben, ami elindult már „e világ alapítása óta” (Mt 13:35; Ef 1:4).

Gondoljunk a saját életünkre! Vajon kisebb-nagyobb döntéseink hogyan illeszkednek bele Isten nagy tervébe? Meg tudjuk most állapítani, hogy egy-egy döntés valóban „kicsi”? Hogyan jelentkezhetnek nagyobb elágazásai, amelyek csak később válnak nyilvánvalóvá?

Olvassuk el Kol 1:26-27 verseit! Pál kétszer is említi a „titkot”. Milyen titokról van itt szó?

_____________________________________________________________

Másutt Pál utal „Isten titkos” bölcsességére, ez az örök szándéka, amit „öröktől fogva elrendelt a mi dicsőségünkre” (1Kor 2:7, ÚRK) és a megváltási terv által nyilatkoztatott ki. Péter elmondja, hogy ezt várták a próféták és „angyalok vágyakoznak betekinteni” ebbe (1Pt 1:10-12). Isten már „a világ megalapítása előtt” (1Pt 1:20) eltervezte, de „örök időkön át kimondatlan maradt” (Róm 16:25, RÚF). Azonban Krisztus élete, halála és feltámadása által lehullott a lepel erről a titokról (2Kor 3:14).

Hogyan világítják meg a megváltási terv különböző oldalait az Isten titkával kapcsolatos szakaszok?

Ef 1:7-10  ____________________________________________________

Ef 3:3-6  _____________________________________________________

Végül majd égen-földön minden újból teljes egységben lesz Krisztusban. Ez Krisztus imájának fókusza János 17. fejezetében. Titok volt, hogyan is fog ez megtörténni, de már kinyilatkoztatta az evangélium.

Miért szeret Isten bennünket annyira, hogy az üdvösségünkért odaadta a menny drága kincsét, Jézust? Ezt a kérdést az örökkévalóságon át tanulmányozni fogjuk. Annyit azonban tudunk, hogy Krisztus „azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt” (2Kor 5:15, ÚRK). Ennek következtében mindenki – zsidók és pogányok egyaránt –, aki hisz Jézusban, részesedik Isten ígéreteiben az evangélium által, mind összetartoznak egy testben, az egyházban.

A „bennetek van Krisztus” (Kol 1:27, ÚRK) kifejezés arra utal, hogy hit által a szívünkben lakozik (Ef 3:17; vö. Gal 2:20). A Krisztussal való lelki egységnek köszönhetően a hívők már most ülhetnek „a mennyekben” (Ef 2:6), megízlelve „a jövendő világnak erőit” (Zsid 6:5). Mivel Krisztus jelen van az életünkben, máris elkezd egységbe vonni bennünket a mennyel. A hívők szívében munkálkodó evangélium „alkalmasakká tett minket a szentek örökségében való részvételre a világosságban” (Kol 1:12).

Olvassuk el Kol 1:28-29 verseit! Mi áll Pál figyelmének a homlokterében? Miért ismétli meg háromszor is azt, hogy „minden ember”?

Pál prédikálásának középpontja a megfeszített Krisztus (1Kor 1:23). Ef 5:27 szerint az Krisztus áldozatának a célja, „hogy majd dicsőségben maga elé állítsa az egyházat úgy, hogy ne legyen rajta szennyfolt vagy ránc vagy valami hasonló, hanem hogy legyen szent és feddhetetlen” (ÚRK). Pál evangéliumhirdetésének a célja tehát az, „hogy minden embert tökéletessé tegyünk Krisztus Jézusban” (Kol 1:28, ÚRK), amit tanítással és figyelmeztetéssel végzett. Tanította a keresztény tanok és szokások különböző pontjait (2Thessz 2:15; 1Tim 4:11; 5:7; Tit 1:9), illetve figyelmeztetett az evangélium elutasításának következményeire és a hamis tanítók veszélyeire (ApCsel 20:29-31; Róm 16:17).

Úgy válunk érett kereszténnyé, ha elfogadjuk a tanításokat és hallgatunk a Szentírás figyelmeztetéseire. Az érettség jelentős fogalom. Egy kisbaba szülei örülnek minden fontos mérföldkőnek: amikor kiejti első szavait, megtanul járni, olvasni. Melyik szülő nem ijedne meg, ha a gyereke még évek múlva sem tudna járni vagy beszélni? Normális, elvárt a növekedés és a fejlődés. Ugyanez igaz a keresztényi életre is.

A „tökéletesnek” fordított görög szó (teleiosz) jelenti még azt is, hogy „teljes”, „érett”. A keresztényi fejlődés folyamatában komolyan tudatosul bennünk Isten törvényének mélysége, hogy „a te parancsolatodnak nincs határa” (Zsolt 119:96) „és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait” (Zsid 4:12).

Azonban óvatosnak kell lennünk, ezért használta Pál az „intve” szót (Kol 1:28, ÚRK). „Van olyan út, mely helyesnek látszik… és vége a halálra menő út” (Péld 14:12). A lelki ítélőképesség abból fakad, ha a Lélek vezetését követve megismerjük Isten Igéjét. A hamis tanításokban általában van némi igazság, de vagy hozzátesznek ahhoz, amit a Biblia mond, vagy elvesznek belőle (lásd Ézs 8:20). Az utóbbi gyakran sikerrel jár. Talán nem vezet nyíltan Isten kijelentésének kétségbe vonásához, de megkérdőjelezi, hogy valóban lehetséges-e vagy alkalmazható-e napjainkban, amit Isten kijelentett. Az igaz és hamis tanítások megkülönböztetése kérdésében okosnak kell lennünk, mint a kígyók és szelídnek, mint a galambok.

Mit jelent az, hogy „tökéletesnek állassunk elő a Krisztus Jézusban” (Kol 1:28)? Hogyan segít ezt megérteni, ha felmérjük, mit tett értünk Krisztus a kereszten

„Mivel bűnösök vagyunk, és nélkülözzük a szentséget, nem vagyunk képesek a törvénynek teljesen engedelmekedni. Krisztus azonban a segítségünkre jött… Ha átadjuk magunkat neki, és Üdvözítőnkül fogadjuk el, életünk bármilyen bűnös volt is, érdemeiért igaznak számít. Krisztus jelleme lép a miénk helyébe, és Isten kegyelmébe fogad bennünket, mintha sohasem vétkeztünk volna.

Sőt mi több, Krisztus átalakítja a szívünket, és hit által bennünk lakozik. Hit által kell a Krisztussal való összeköttetést fenntartanunk, és akaratunkat neki napról napra alárendelnünk. Amíg így teszünk, Ő munkálja bennünk az akarást és a cselekvést, jó kedvéből…

Semmink sincs, amivel dicsekedhetnénk; nincs okunk tehát a büszkeségre. Reménységünk egyedüli alapját a Krisztustól ajándékba kapott igazság képezi, amely az Ő Lelke által bennünk és általunk munkálkodik” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely, 47. o.).

„A világosság, amelyet kaptam, erőteljes volt: sokan eltávoznak közülünk, »csalárd lelkekre és ördögi tanításokra figyelmezvén«. Az Úr azt kívánja, hogy mindenki, aki azt állítja, hogy hiszi az igazságot, tudja is, értse is, hogy mi az igazság” (Ellen G. White: Evangelizálás. Budapest, 2007, Advent Irodalmi Műhely, Felfedezések Alapítvány, 250. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1)   Olvassuk el újból az alapigét: „Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne” (2Kor 5:21). Mit jelent ez? Mit jelent, hogy Krisztus bűnné lett értünk? Hogyan segít ez megérteni Krisztus halálának helyettesítő szerepét? És az mit jelent, hogy „mi Isten igazsága legyünk őbenne”?

2)   Térjünk vissza a sokak által vallott elképzeléshez, hogy aki egyszer üdvösségre jut, annak már biztos az üdvössége! Miért hamis állítás ez? Milyen veszélyek leselkednek arra, aki ezt elhiszi? Ugyanakkor hogyan lehet az embernek mégis üdvbizonyossága?

3)   Mennyire állunk szilárdan és rendíthetetlenül a hitünkben (lásd Kol 1:23)? Mennyire vagyunk tisztában a hitünkkel, azzal, hogy mit miért hiszünk? Mit tehetünk, hogy még jobban értsük? Miért különösen fontos „alaposan és erősen” megmaradni a hitben?

LUKÁTSI VILMA:

NYOMKERESÉS

Az eke szarvára vetettem kezem,

és nem kívánok hátranézni, Uram,

csak előre, a barázdák nyomán,

hogy a nyomodon vezessen utam.

Ha kell, sírva is vetni a magot,

hogy vigadozással arassak majd,

de azt se bánni, hogyha más arat,

és megelőzni mosollyal a bajt…

Szeretném meglátogatni a foglyokat,

és fölvidítani a betegeket,

hogy azt mondjad Te ama nagy napon,

Uram,

hogy mindezt megtettem – Veled!