SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Fény a sötétben

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Lukács 7:2; Róma 3:23-24; 5:8; 1Korinthus 4:17; Filippi 2:12-30; 2Timóteus 4:6, 13, 21

„Zúgolódás és kételkedés nélkül tegyetek mindent, hogy feddhetetlenek és tiszták legyetek, Isten szeplőtlen gyermekei az elferdült és elvetemedett nemzedékben, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban” (Fil 2:14-15, ÚRK).

Isten meghagyta a hébereknek, hogy engedelmeskedjenek, „Mert ez lesz a ti bölcsességtek és értelmetek a népek előtt, akik meghallják majd mind e rendeléseket, és ezt mondják: Bizony bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet” (5Móz 4:6)!

Évszázadokkal később Jézus kijelentette: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága” (Jn 8:12). Még ezt is mondta: „Ti vagytok a világ világossága. Nem rejtethetik el a hegyen épített város” (Mt 5:14). Hogyan válhatunk mi ilyen világossággá? Csakis úgy, ha szoros kapcsolatban maradunk az igazi világossággal, „amely megvilágosít minden embert” (Jn 1:9). Filippi 2. fejezetében ez áll: „Ezért Isten is felmagasztalta őt, és olyan nevet ajándékozott neki, amely minden név fölött való, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon… és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére” (Fil 2:9-11, ÚRK).

A menny világossága és hatalma mindannyiunk számára elérhető, akik átadtuk az életünket Jézusnak. Csakhogy gyakran azt várjuk Istentől, hogy mindent Ő tegyen meg, vagy pedig a saját elgondolásaink és terveink állják utunkat. Éppen ezért számunkra is annyira időszerűek Pálnak a filippibelieknek írt szavai.

Miután Pál az alázat és az Isten akaratának való engedelmesség tökéletes példájaként mutatta be Jézust, a filippibeliekhez fordul. Elismeri, hogy engedelmeskedtek az Úrnak, amikor meghallották az evangélium üzenetét (ApCsel 16:13-15, 32-33), majd az engedelmességben való kitartásra buzdítja őket.

Eléjük tárja Krisztus életének példáját és azt, hogy az üdvösség útja a kereszt, majd arra összpontosít, hogyan valósul ez meg a gyakorlatban.

Olvassuk el Fil 2:12-13 verseit! Mit ért Pál azon, hogy „vigyétek véghez” vagy „munkáljátok üdvösségeteket” (Fil 2:12, ÚRK)? Hogyan írnád le a hit és a cselekedetek kapcsolatát?

Pál nem mutat be más evangéliumot ebben a két versben, mint amit felvázol a Római és a többi levelében. Biztosak lehetünk abban, hogy ez az üzenete megegyezik a hit általi megigazulás evangéliumával, azzal, amit Filippiben és másutt hirdetett. Azonban fontos figyelembe venni mindazt, amit a Biblia az adott témában kijelent, különösen a megváltás kérdésében, amit annyira félre lehet érteni.

Olvassuk el Róm 3:23-24, 5:8 és Ef 2:8-10 verseit! Mit tanítanak a megváltásról ezek az igék?

Vitathatatlan, hogy Isten munkája az üdvözítés, és mi ebben egyáltalán semmit nem tulajdoníthatunk saját érdemünknek. Még a hit is ajándék, amit a Szentlélek erősít bennünk. Saját tetteink nem menthetnek meg minket, azonban az újjászületés által Isten lelkileg újjáteremt bennünket, képessé tesz arra, hogy helyesen cselekedjünk. Isten Lelke munkálkodik bennünk, erősíti az akaratunkat, hogy azt válasszuk, ami helyes, ellenálljunk a kísértésnek és jó döntéseket hozzunk.

Így hajtjuk végre azt, amit Isten munkál bennünk – „félelemmel és rettegéssel” (Fil 2:12). Félnünk kellene tehát Isten ítéletétől azért, mert gyakran gyengének bizonyulunk az engedelmesség terén? Persze, hogy nem! Ez a kifejezés arra utal, hogy Isten hatalmát érzékelve (Zsolt 2:11) tudatosuljon bennünk az engedelmesség szükségessége!

Hogyan tapasztaltuk Krisztus munkálkodását az életünkben? Bűnös természetünk hogyan küzd az ellen, amit Isten tesz bennünk? Miként állhatunk ellen a kísértésnek?

Fil 2:14 versében Pál arra biztatja a filippibelieket, hogy „Zúgolódás és kételkedés nélkül tegyetek mindent” (ÚRK). Súlyos kihívások érik a gyülekezet egységét, ami nem őrizhető meg anélkül, hogy mindannyian komoly erőfeszítéseket tennénk érte. Az egység a Krisztussal való közösség és Igéje iránti engedelmesség mellékterméke. Meghatározó ez a bizonyságtételünk szempontjából. Pál kiemeli: „ragyogtok, mint a csillagok a világban” (Fil 2:15, ÚRK). Távol a városi csillogástól és az utcalámpák fényétől, amikor nem ragyog Hold sem, több csillagot lehet látni, és mintha még fényesebben ragyognának. Minél sötétebb az ég, annál világosabban fénylenek a csillagok. Ugyanez a helyzet a mi bizonyságtételünkkel is. Minél nagyobb körülöttünk az erkölcsi sötétség, annál jobban megmutatkozik a különbség Isten őszinte követői és a világi emberek között. Különösen fontos nem engedni, hogy a világi gondolatok, nyomások és szokások mesterséges fényei háttérbe szorítsák vagy teljesen eltüntessék a bizonyságtételünket!

Olvassuk el Fil 2:15-16 verseit! Pál szerint milyenek legyünk Isten gyermekeiként, mit tegyünk?

A „feddhetetlenség” azt jelenti, hogy „hibátlan”, „kifogástalan”. Jób személyének, jellemének feddhetetlenségéről többször is olvasunk (Jób 1:1, 8; 2:3; lásd még 11:4; 33:9). Jézus arra szólítja a tanúit – tekintettel a valószínűleg rájuk váró kegyetlen támadásokra –, hogy legyenek „szelídek, mint a galambok” (Mt 10:16). Pál biztatja a hívőket, hogy a rossz tekintetében „ártatlanok” legyenek (Róm 16:19). A mai médiacsatornák nem a tiszta, felemelő és inspiráló tartalmakról ismertek. Ilyen időkben számunkra is remek szabály az, amit Dávid követett: „szemem nem nézi azt, ami bűnre vinne” (Zsolt 101:3, SZIT).

Sose féljünk attól, hogy különbözünk másoktól! A hitünknek egyre inkább meg kell különböztetnie bennünket. Az a cél, hogy ragyogjunk, „mint a csillagok a világban” (Fil 2:15, ÚRK). Ennek az egyetlen módja, ha nem a világhoz szabjuk magunkat (Róm 12:2), „az élet beszédéhez ragaszkodva” (Fil 2:16, ÚRK). A választásaink határozzák meg, hogy „Krisztus napjára” gondolva élünk, vagy pedig „hiába futottunk” (Fil 2:16; vö. 1Kor 9:24-27).

Amennyiben vannak az életednek olyan területei (és bizonyára vannak), amelyeket „világiasnak” tartasz, hogyan tudod megtisztítani magad azoktól?

Olvassuk el Róm 12:1-2, 1Kor 11:1, Fil 2:17 és 2Tim 4:6 verseit! Mit mond Pál ezekben a részekben?

Pál már korábban is kifejezte, hogy elfogadja, akár életben marad, akár meghal Krisztus szolgálatában (Fil 1:20-23). Most viszont utal annak a lehetőségére, hogy kiontatik „italáldozatként” (Fil 2:17). Az ősi italáldozat gyakorlatát idézi, amelynek részeként valamilyen folyadékot (pl. olajat, bort vagy vizet) kiöntöttek, áldozatul Istennek (lásd pl. 1Móz 35:14; 2Móz 29:40; 2Sám 23:15-17). Az istentisztelet részeként valamilyen drága folyadékot kiöntöttek, „elpazaroltak”. Erről eszünkbe juthat az az eset, amikor Mária megkente Jézus fejét és lábát „igen drága nárdus olajjal” (Mk 14:3-9; Jn 12:3). Ténylegesen nem italáldozatról volt itt szó, de ez a kép világosan érzékelteti a hatalmas áldozatot, ami találóan mutat rá Krisztusnak a megváltásunkért hozott, végtelenül nagy áldozatára.

Pál akkor is örül, ha az evangélium hirdetése miatt kivégzik, mert az élete Istennek szánt áldozatként „ontatik ki”. A héber Biblia szerint az italáldozatra általában nem önmagában került sor, hanem más áldozattal együtt mutatták be (lásd 4Móz 15:1-10; 28:1-15). Ennek fényében Pál úgy tekinthette, hogy saját életének odaadása illő hozzájárulás a filippibeli hívők áldozata és szolgálata mellett, akik hittel Istennek ajánlották magukat, „élő… áldozatul” (Róm 12:1).

Az első keresztények, így a Filippiben élők is aktívak voltak, beszéltek a hitükről (Fil 1:27-28). Házról házra járva hirdették az evangéliumot (ApCsel 5:42). Az otthonukban helyet adtak a Szentírás közös tanulmányozásána (ApCsel 12:12; 1Kor 16:19; Kol 4:15; Filem 1-2), és a hitüket alá tudták támasztani a Szentírásból (ApCsel 17:11; 18:26; 1Pt 3:15). Az adventista úttörők ugyanezt tették. Nem várták, hogy a lelkészek beszéljenek az üzenetről a szomszédaiknak, bátran képviselték a hitüket. Bibliaórákat adtak és felkészítették az embereket a keresztségre, amikor a lelkész újból eljutott hozzájuk.

Röviden: jelentős egyéni áldozatot vállalva, vagyis „élő áldozatként” az evangélium terjesztését munkálták. Mi törekedhetünk ennél kevesebbre?

Gondolkozzunk el azon, hogy mit jelent a mi életünkben az „élő áldozat”! Mennyi áldozatot hozunk Isten országáért? Mit árul el a válaszunk rólunk?

Már szót ejtettünk arról, hogy Pál Timóteussal együtt küldte ezt a levelet (Fil 1:1), és most fiatal munkatársa értékeit ecseteli. Evangélistaként utal rá (2Tim 4:5), elküldte Macedóniába (1Thessz 3:2; vö. ApCsel 18:5; 19:22), illetve többször is Korinthusba (1Kor 4:17; 16:10). Timóteus korábban már dolgozott ott vele és Szilásszal (1Thessz 1:1; 2Thessz 1:1), később pedig Efezusban (1Tim 1:2-3; vö. ApCsel 19:22). Azt írta róla az apostol, hogy „annyira hozzám hasonló lelkületű” (Fil 2:20, SZIT). Arra utal a görög szó („lélekben egyenlő”), hogy sok szempontból hasonló volt Pálhoz, például a Krisztus iránti elkötelezettség, az evangélium energikus hirdetése terén és a filippibeliekkel való törődésében is.

Vajon Pál miért szól itt ilyen elismerően és hosszasan Timóteusról (lásd Fil 2:19-23)? Még mit mond róla (lásd 1Kor 4:17; 2Tim 1:5)?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Pál említést tesz még Timóteus „kipróbált” jelleméről (Fil 2:22). Az itt használt görög szó olyan emberre utal, aki nehézségek között minden próbát kiállt (Róm 5:4), akinek jelleme és szolgálata őszintének bizonyult (2Kor 2:9; 9:13). Pál tudja, hogy ez igaz Timóteusra, hiszen sokszor látta ennek bizonyítékát, amikor együtt dolgoztak az evangélium hirdetése közben.

Az élet nehézségei teszik próbára a bátorságunkat, ezek közben mutatkozik meg, hogy kik is vagyunk valójában. Ellen G. White erről így ír: „Az élet fegyelmez… Érnek olyan támadások, amelyek próbára teszik a természetünket, és úgy fejlődünk a keresztényi erényekben, ha helyes lelkülettel fogadjuk ezeket. Ha alázattal viseljük a sérelmeket és a bántásokat, ha szelíden felelünk a sértő szavakra, kedvesen reagálunk a zsarnoki megnyilvánulásokra, az bizonyítja, hogy krisztusi lelkület él a szívünkben… Ha jól viseljük a nehézségeket és bosszúságokat, amelyeket el kell szenvednünk, krisztusi jellem fejlődik bennünk, ami a keresztényeket megkülönbözteti a világiaktól” (Testimonies for the Church. 5. köt. 344. o.).

Gondoljunk olyan dolgokra, amelyek az utóbbi időben felingereltek, bosszantottak, nehézséget jelentettek! „Szelíden, jól viseltük” ezeket? Mit tehetünk, hogy a tapasztalataink által még fegyelmezettebbé váljunk?

Olvassuk el Fil 2:25-30 szakaszát! Pál hogyan ír Epafroditoszról? Mely tulajdonságok és tettek mutatják be ennek a keresztény munkásnak a jellemét?

Epafroditoszt csak ez a levél említi, de a néhány rövid megjegyzésből így is elég sokat megtudhatunk róla. A nevéből ítélve (ami Afrodité kultuszára utal) bizonyára pogány háttérből tért meg. Pál úgy utal rá, hogy „munkatársam”, amiből sejthető, hogy aktívan szolgált, talán az apostol mellett dolgozott Filippiben. A „bajtársam” (vö. Fil 1:27) talán olyan küzdelmekre utal, amelyeket Epafroditosznak az evangélium hirdetése során kellett kiállnia, amikor még az életét is kész volt kockáztatni (Fil 2:30).

Epafroditoszt „küldöttnek” (görögül aposztolosz) jelölték ki Filippi gyülekezetéből, hogy Pál szolgálatára legyen a börtönben és gondoskodjon a szükségleteiről (Fil 2:25, ÚRK). A filippibeli hívők rábízták a Pálnak szánt pénzajándékot is (Fil 4:18). Ez az áldozatvállalás élétbevágó volt, mert a római foglyoknak minden ételt, ruhát, ágyneműt vagy egyéb szükséges dolgot a saját költségükön kellett megvásárolniuk, vagy pedig a rokonok és barátok vitték be nekik (vö. ApCsel 24:23). Második római fogságának a vége felé Pál kérte Timóteust: „Igyekezzél tél előtt eljőni” és „A felsőruhámat, melyet Troásban… hagytam, jöttödben hozd el” (2Tim 4:21, 13). Nyilván szüksége volt a vastag gyapjúkabátra a nyirkos, hideg cellában. A levelet Epafroditosznak kellett elvinnie Filippibe (lásd Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó, 314. o.).

Talán éppen a Filippiben kialakult problémák miatt (lásd 4. tanulmány) tartotta szükségesnek Pál, hogy a vártnál hamarabb visszaküldje Epafroditoszt. „Fogadjátok azért őt az Úrban teljes örömmel” (Fil 2:29) – kérte a filippibelieket. Nem akarta, hogy az ő fogsága miatt aggódjanak. Azt is kiemeli, hogy a keresztények nagyon becsüljék meg az Epafroditoszhoz hasonló embereket, nem gazdagságuk vagy társadalmi állásuk, hanem áldozatos lelkületük miatt, ahogyan Krisztus példáját követik (Fil 2:6-11, 29-30; vö. Lk 22:25-27). Csak néhányszor fordul elő az Újszövetségben az a görög szó, ami a fordításban „megbecsüljétek”: a százados szolgája esetében, „aki annál nagy becsben volt” (Lk 7:2), aztán akiket az ünnepségeken fő helyekre ültettek, úgy tisztelték meg őket (Lk 14:8), illetve Jézusra vonatkozóan, aki a „becses” szegletkő (1Pt 2:4, 6). Epafroditosz bizonyára igen hűséges férfi lehetett, ha ebbe a csoportba sorolták.

„Az fog a legközelebb állni Krisztushoz, aki a földön a legtöbbet vett át az Ő önfeláldozó szeretetéből – a szeretetből, mely »nem kérkedik, nem fuvalkodik fel… nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt« (1Kor 13:4-5). Ez a szeretet indította a tanítványokat, ahogyan Urunkat is, hogy éljenek, dolgozzanak, odaadjanak és feláldozzanak mindent, akár a halálig, az emberiség megmentéséért. Ez a lelkület vált nyilvánvalóvá Pál életében, aki ezt mondta: »Mert nékem az élet Krisztus – hiszen élete Krisztust mutatta be az embereknek –, és a meghalás nyereség« (Fil 1:21) – nyereség Krisztusnak. Maga a halál teszi nyilvánvalóvá kegyelmének erejét, s lelkeket gyűjt neki. »Magasztaltatni fog Krisztus az én testemben – mondta –, akár életem, akár halálom által« (Fil 1:20)” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 461. o.).

„Nincs messze az idő, amikor mindenki próbára lesz téve. Ránk akarják erőltetni a fenevad bélyegét. Akik lépésről lépésre engednek a világi követeléseknek és alkalmazkodnak a világi szokásokhoz, nem fogják nehéznek találni, hogy engedjenek azoknak az erőknek, inkább mint hogy kitegyék magukat gúnynak, inzultusnak, bebörtönzéssel vagy halállal fenyegessék őket…

Amikor majd »hamis atyafiak« tömegei elkülönülnek az igazaktól, az addig háttérben lévők láthatóvá válnak. Hozsannát kiáltva sorakoznak Krisztus zászlaja alatt. Akik korábban félénkek voltak és nem bíztak magukban, nyíltan kiállnak Krisztus és az igazság mellett. A gyülekezet leggyengébb és leginkább habozó tagjai hasonlóak lesznek Dávidhoz – tettre készek, félelmet nem ismerőek. Minél sötétebb Isten népének éjszakája, annál fényesebben ragyognak a csillagok. Sátán keményen fogja zaklatni a hűségeseket, de ők Jézus nevében győztesként kerülnek ki” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 5. köt. 81-82. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1)    Gondolkozzunk még ezen: „Akik lépésről lépésre engednek a világi követeléseknek és alkalmazkodnak a világi szokásokhoz…” Mi minden tartozhat ide? Hogyan vonatkozik ez nemcsak az egyes emberekre, hanem az egyház egészére is?

2)    Isten kijelenti: „akik engem tisztelnek, azoknak tisztességet szerzek” (1Sám 2:30). Mi minden tartozik Isten tiszteletének a körébe? Ez ugyanaz, mint „imádni” Őt (Jel 14:7)? Miért, vagy miért nem?

3)    Hogyan értsük azt, hogy mi vigyük végbe az üdvösségünket – anélkül, hogy a törvényeskedés csapdájába esnénk?

SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGY:

KŐSZIKLA

Arcodon utak tépik szét

szép okker mezőid.

A hit csontjai ropognak.

De itt,

a lét jó verítéke

a lélek sáros mélyét is kimossa,

s e számtalan rengésben ingadozó ház

mégis megáll.

Miért is költöznénk el innen

bárhová.