SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Még ma döntsetek

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 12:7; 5Mózes 17:19; 5:6; Józsué 24; 1Kir 11:2, 4, 9; 2Tim 4:7-8

„Ha pedig rossznak látjátok azt, hogy az ÚRnak szolgáljatok, válasszatok még ma, hogy kit akartok szolgálni… Én azonban és az én házam népe az ÚRnak szolgálunk” (Józs 24:15, ÚRK).

Józsué könyvének záró fejezetéhez a szövetség megújításának ceremóniája adja a keretet, amit ebben az esetben Izrael idős vezetője végez. Olyan elemeket vonultat fel, ugyan nem maga a szövetség, hanem a megújítási ceremóniához kapcsolódó beszámoló, amelyek az ókori Közel-Keleten a hűbéresi szerződésekben szerepeltek: 1) a bevezető (preambulum) megnevezi a hűbérurat mint a szövetség kezdeményezőjét; 2) a történeti bevezető leírja, milyen kapcsolat áll fenn az úr és a vazallus között; 3) a szövetségi rendelkezések leírják, hogy a vazallus teljes hűséggel tartozik a hűbérúrnak, a hála motivációja alapján; 4) az engedelmesség áldásai, valamint a szövetség megtörésének átkai; 5) a vazallus fogadalmának tanúi; 6) a dokumentum letétbe helyezése jövőbeni olvasás céljából; 7) a szövetség hatályba helyezése.

Józsué élete a végéhez közeledik, az utódja nem látszik a horizonton. A szövetség megújítása emlékeztető Izrael számára, hogy az ő királyuk Jahve maga, és ha hűségesek lesznek hozzá, élvezhetik a védelmét. Izraelnek nincs szüksége emberi királyra. Mint teokratikus nép, állandóan észben kell tartaniuk, hogy egyetlen királyuk az Úr.

„Józsué pedig összegyűjtötte Izráel minden nemzetségét Sikembe, és előhívta Izráel véneit, fejeit, bíráit és elöljáróit, és odaálltak az Isten színe elé” (Józs 24:1, ÚRK).

Sikem volt a hely, ahol Ábrahám oltárt épített, amikor megérkezett az ígéret földjére, és Isten ott ígérte neki először azt a földet (1Móz 12:6-7). Amikor az Ábrahámnak tett ígéretek teljesedtek, Izrael éppen ott újítja meg Istennel a szövetséget, ahol az első ígéret elhangzott. Józsué szavai visszhangozzák Jákob szavait, aki szintén ezt mondta: „vessétek el az idegen isteneket, akik köztetek vannak” (Józs 24:23; vö. 1Móz 35:2-4). Már önmagában a helyszín is arra hívja őket, hogy mutassanak osztatlan hűséget Isten felé, megvetve minden más „istenséget”.

Olvassuk el Józs 24:2-13 verseit! Mi a fő irányvonala az Izraelnek szóló isteni üzenetnek?

Isten az áttekintett múlt alanya: „én vettem el”, „én adtam”, „én küldtelek”, „én hoztam csapásokat”, „én tettem”, „én hoztalak ki”, „én hordoztalak” stb. Izrael nem a főszereplője az elbeszélésnek, hanem az, akivel a dolgok történtek. Isten hozta létre Izraelt. Ha nem avatkozott volna be Ábrahám életébe, még mindig ugyanazokat a bálványokat szolgálnák. Izraelnek mint nemzetnek a létezése nem a felmenőik érdemeinek köszönhető, hanem Isten különleges kegyelmi munkájának. Nem ok a dicsekvésre, hogy letelepedtek azon a földön, inkább ez arra ad okot, hogy szolgálják Istent.

Az Úr beszédében ötször váltakozik az, hogy „ti” és „ők” (atyáitok). Az ősatyák és a mostani generáció Sikemnél egy és ugyanazon nép. Józsué igyekszik megmutatni, ami már 5Móz 5:3 versében megjelenik, hogy a szövetséget Isten nemcsak az ősatyákkal kötötte, hanem azokkal is, akik éppen a beszédét hallgatják. Az ott állók túlnyomó többség nem élte át a kivonulást, nem voltak mindannyian jelen a Hórebnél. Józsué mégis úgy beszél, mintha mind részei lettek volna a történteknek, hiszen a múlt leckéit minden új nemzedéknek magáévá kellett tennie. Isten, aki az elődeikért munkálkodott a múltban, kész a jelen generáció érdekében is cselekedni.

Mit tehetünk azért, hogy még jobban átérezzük a közösségi felelősséget, annak tudatában, hogy mindenkire hatással van a közösségünkben az, amit teszünk?

Mit kért Józsué Izraeltől (Józs 24:14-15)? Mit jelent tökéletesen és hűséggel szolgálni az Urat?

Józsué felhívása világos: Izraelnek dönteni kell, hogy hűséges lesz-e Teremtőjéhez, és ezzel megtartja különlegességét, élhet a földjén, vagy visszaszürkül, hogy egy legyen a bálványimádó népek közül, zavaros identitással, céllal és küldetéssel. A választás az övék. Józsué felhívása kétrétű: Izraelnek félnie kell az Urat, valamint „tökéletesen és hűségesen” szolgálni Őt. Az Úr félelme nem állandó remegést és érzelmi bizonytalanságot jelent. Inkább arra a tiszteletre és áhítatra utal, amely egyrészt Isten kifürkészhetetlen nagyságának, szentségének és végtelenségének, másrészt a mi kicsinységünknek, bűnösségünknek és végességünknek a felismeréséből fakad. Az istenfélelem annak folytonos tudatosítása, hogy Istennek komoly elvárásai vannak velünk szemben; annak felismerése, hogy Ő nemcsak mennyei Atyánk, hanem isteni Királyunk is. Ennek tudata vezeti életünket a neki való engedelmességben (3Móz 19:14; 25:17; 5Móz 17:19; 2Kir 17:34). Míg a félelem a belső hozzáállást írja le, amelynek alakítania kell az izraeliták jellemét, a tisztelet gyakorlati megjelenése nem más, mint az Istennek való szolgálat.

Az Izraeltől megkívánt szolgálatot két héber kifejezés jellemzi: „őszinteségben, tökéletességben” és „igazságban, hűségben”. Az első kifejezést (héberül: tamim) többnyire melléknévként használják az áldozati állat tökéletességének leírására. A második kifejezés, amely Izrael szolgálatára utal, az „igazság” vagy „hűség” (héberül: ’emet), és ez általában állandóságot, stabilitást jelent. Többnyire Istenre utal, akinek jellemét eredendően jellemzi a hűség, így viszonyul Izraelhez.

A hűséges személy megbízható, akire lehet számítani. Józsué alapvetően nem mást kér, minthogy Izrael ugyanolyan hűséget tanúsítson Isten iránt, mint ahogy Ő viszonyult hozzájuk történelmük során. Mindez nem pusztán az Isten követelményeinek való külső megfelelés, hanem az, ami a szívük mélyéről, osztatlan következetességükből fakad. Azért kell az életükkel tükrözniük az Isten iránti hálát, mert Ő már annyi mindent tett értük. Alapjában ma is így kellene viszonyulnunk Jézushoz.

Mit jelent számodra tökéletességben és hűségben szolgálni az Urat? Milyen dolgok akadályozzák az életedben, hogy teljes odaadással fordulj Istenhez?

Mint igaz és hűséges vezető, Józsué tiszteletben tartja a nép szabad akaratát, és azt kívánja, hogy bárcsak szabadon választanák az Urat, nem kényszerből. Pontosan erre utal a „választottátok” ige szándékos használata (Józs 24:22). Más szövegekben a bakhar ige („választani”) Jahve Izraelre eső választását fejezi ki (5Móz 7:6-7; 10:15; 14:2). Izrael még az isteni kiválasztás után is szabadon mondhat nemet az Úrnak, ha ez abszurd és értelmetlen is lenne. Mondhat igent, hogy élete folytatódjon, de hátat is fordíthat neki, hogy aztán megszűnjön létezni.

Mit felelt Izrael Józsuénak (Józs 24:16-18)? Vajon mi magyarázza Józsué válaszát, amit a reakciójukra adott (Józs 24:19-21)?

Határozottan pozitív válaszukkal az izraeliták elismerik, hogy atyáik és a pátriárkák Istene most már a „mi Istenünk” (Józs 24:17-18), és hajlandóak osztatlan hűséggel szolgálni Őt. Egyértelmű hűségüket kifejező szavaikra megerősítést és bátorítást várnánk reakcióként Józsuétól. Mégsem ez történik. A vezető és a nép közötti párbeszéd ekkor radikális fordulatot vesz, amelyben Józsué az ördög ügyvédjét játssza. Isten múltbeli kegyelmes gondviseléséről szóló beszédéből átvált, és fenyegető képet rajzol fel róla, mint akit nem olyan könnyű szolgálni.

Józsué ismeri az első nemzedék ingatagságát, akik hasonló módon fogadkoztak, hogy engedelmeskednek Istennek (2Móz 19:8; 24:3; 5Móz 5:27), de még ajkukon volt a szó, amikor már elfeledkeztek ígéretükről (2Mózes 32). Ennek okán a retorika eszközeivel több dologra is rá akarja ébreszteni az izraelitákat. Először, hogy az Isten szolgálatára vonatkozó döntés komoly dolog, az egész népet Isten kijelentése szerint kell formálnia. Az cél követésének áldásai nyilvánvalóak, de az engedetlenség következményeit is teljes mértékben meg kell érteni. A bűnbocsánathoz nincs elidegeníthetetlen joga az emberiségnek, az Isten kegyelmének csodája.

Másrészt fontos, hogy a saját választásuk legyen a döntés, hogy Istent szolgálják, nem lehet az valamelyik vezető, akár Józsué rájuk kényszerített akarata sem.

Harmadszor, Izraelnek muszáj átlátnia, hogy az ember nem képes a saját erejéből szolgálni Istent. Isten szolgálata nem a szövetség előírásainak mechanikus betartásával valósul meg, hanem a megváltó Úrral való személyes kapcsolat révén (vö. 2Móz 20:1-2; 5Móz 5:6-7).

Olvassuk el Józs 24:22-24 verseit! Miért kell Józsuénak újra felhívni Izrael figyelmét arra, hogy kerüljék a bálványokat?

_____________________________________________________________

A bálványimádás fenyegetése nem elméleti probléma. Korábban egy hasonló helyzetben Mózes már kért ilyen döntést a néptől Moáb mezején (5Móz 30:19-20). Az itt a látótérbe kerülő istenek immár nem Egyiptom istenei, vagy amelyek a folyón túl voltak, hanem amelyek „köztetek vannak”. Ezért Józsué kérleli a népet, hogy hajtsák a szívüket Isten felé. A héber natah kifejezés jelentése „nyújtani”, „hajlítani”. Úgy mutatja be Istent, mint akitől azt várják, hogy lehajol néphez és meghallja imáikat (2Kir 19:16; Zsolt 31:3-4; Dán 9:18). Ezt a hozzáállást várják el Izraeltől később a próféták (Ézs 55:3; Jer 7:24). Salamon hitehagyására is utal, amikor szíve idegen istenek felé hajlott (1Kir 11:2, 4, 9). A bűnös emberi szívnek nincs meg az a természetes hajlama, hogy meghajoljon és hallgasson Isten szavára, tudatos döntésekre van szükség a részünkről ahhoz, hogy Isten akaratának teljesítése felé fordítsuk.

Az izraeliták válasza szó szerint így hangzik: „odafigyelünk majd az Ő hangjára.” A kifejezés kihangsúlyozza az engedelmesség kapcsolati oldalát. Nem arra kéri őket Isten, hogy rutinból kövessenek holt szabályokat. A szövetség élő kapcsolatról szól Istennel, amit nem lehet puszta szabályokkal kifejezni. Istennek sosem volt az a szándéka, hogy Izrael vallása törvényes-kedő legyen, hanem hitben folytatott párbeszédnek és szeretetkapcsolatnak kellett volna lennie a kegyelmes Megváltóval.

Még azután sincs említés arról, hogy ez valóban megtörtént volna, hogy a nép háromszor megígéri: szolgálni fogják az Urat, ami Józsué parancsának megfelelően azt jelenti, hogy el kell távolítaniuk maguk közül az idegen isteneket. Az egész könyvben általános jellemző, hogy az engedelmesség példájaként Józsué (vagy Mózes) parancsainak teljesítéséről számolnak be. Ennek hiánya most a könyv végén nyitva hagyja Józsué kérését. A könyv központi felhívása az Úr szolgálatára nemcsak Józsué nemzedékének szól, hanem Isten népe minden új nemzedékének is, amely olvassa vagy hallja ezt az üzenetet.

Hányszor fordult már elő, hogy megfogadtál valamit az Úrnak, végül mégsem tetted meg? Miért nem? Mit árul el a válaszod a kegyelemről?

Olvassuk el Józsué könyvének összegző szavait, amelyeket az ihletett író hagyott ránk (Józs 24:29-33)! Szavai miként tekintenek egyrészt vissza Józsué életére, ugyanakkor a jövőbe is?

A Józsué és Eleázár haláláról beszámoló utószóban a főpap kijózanítóan zárja le Józsué könyvét. Józsué és Eleázár temetéséről, illetve József csontjainak az eltemetéséről szóló együttes elbeszéléssel kontrasztot teremt az ígéret földjén kívül töltött idő és az ígéret földjén való élet elkezdése között. Nem kell többé vándorolni. A vezetők földi maradványait ezután már nem kell magukkal vinni. A pátriárkák egy barlangban (1Móz 23:13, 19; 25:9-10), egy Sikem mellett vásárolt telken (1Móz 33:19) temették el hozzátartozóikat. Most a nemzet a saját örökségük területén temeti el vezetőit, így az állandóság érzete érkezett el hozzájuk. A pátriárkáknak adott ígéretek beteljesedtek. Jahve hűsége képezi azt a történelmi fonalat, amely Izrael utódait összeköti a jelenével és a jövőjével.

A befejező részek a könyv által elmondott történetet egy nagyobb történelmi eseménysorozathoz kötik, ezzel megnyitják az utat a jövő felé is. Lord George Cary, Canterbury egykori érseke a shrewsburyi Szentháromságtemplomban tartott ünnepi beszédében kijelentette, hogy az anglikán egyház „egy generációra van a kihalástól”.

Valóban, az egyház mindig egy generációnyira áll a kihalástól, és így volt ez Isten ószövetségi népével is. Izrael történetének nagy fejezete a véghez közelít. A nép jövője azon múlik, milyen válaszokat ad a jövőjével kapcsolatos sokféle kérdésre. Hűségesek lesznek az Úrhoz? Képesek lesznek elfoglalni minden földet, amelyet Isten nekik ígért? Ragaszkodnak majd Jahvéhoz, nem belekeveredve a bálványimádásba? A Józsué által vezetett generáció hűséges volt az Úrhoz; vajon a következő generáció megtartjae azt az irányt, amit nagy vezetőjük felrajzolt eléjük? Minden következő generációnak, amely olvassa Józsué könyvét, szembe kell néznie ezekkel a kérdésekkel. A sikerük azon múlik, milyen természetű válaszokat adnak ezekre a mindennapi életükkel, és miként kapcsolódnak az igazsághoz, amit megörököltek.

Józsué, mint Pál, megharcolta „a nemes harcot” (2Tim 4:7). Mi volt a sikerének a kulcsa? Milyen döntéseket kell meghoznod ma, hogy a megváltás ugyanilyen bizonyosságával zárhasd az életed?

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „Józsué utolsó szavai” c. fejezetből 486-488. o.

„A sokaságban, akik kijöttek Egyiptomból, sokan bálványimádók voltak; és a szokás hatalma oly nagy, hogy a gyakorlatot bizonyos mértékben a kánaáni letelepedés után is folytatták titokban. Józsué tisztában volt ezzel a bűnnel az izraeliták között, és világosan látta az ebből fakadó veszélyeket. Őszintén vágyott arra, hogy a héber seregben mélyre ható reformáció történjen. Tudta, hogy ha a nép nem foglal határozottan állást amellett, hogy teljes szívéből szolgálja az Urat, akkor egyre távolabb és távolabb fognak kerülni tőle… Bár a héber sereg egy része lélekben imádta Istent, sokan csak formálisan voltak istenkövetők; semmi buzgalom vagy komolyság nem jellemezte szolgálatukat. Némelyek a szívükben bálványimádók voltak, bár szégyellték volna mindezt bevallani” (Ellen G. White: Az idők jelei. 1881. május 19.). „Ezt az ünnepélyes szövetséget a törvény könyvében jegyezték fel, hogy szentként megőrizzék. Józsué ezután egy nagy követ állított fel egy tölgyfa alatt, amely az Úr szentélye mellett állt. »És ezt mondta Józsué az egész népnek: Íme, ez a kő lesz tanúbizonyságul ellenünk. Mert ez hallotta az ÚR minden beszédét, amelyet szólt nekünk. Tanúbizonyságul lesz ellenetek, ha megtagadjátok Isteneteket« (Józs 24:27, ÚRK). Józsué itt egyértelműen kijelenti, hogy a néphez intézett utasításai és figyelmeztetései nem a saját szavai, hanem Isten szavai. Ez a nagy kő a következő nemzedékek számára is tanúskodni fog arról az eseményről, amelynek emlékére állították, és tanúskodni fog a nép ellen, ha az valaha is újra a bálványimádás romlásába süllyedne” (Ellen G. White: Az idők jelei. 1881. május 26.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1)    Beszéljük meg a kifejezést: „mert szent Isten ő, féltőn szerető Isten” (Józs 24:19, ÚRK)! Mit jelent az, hogy Isten „féltőn szerető”?

2)    Hogyan kapcsolódik az Isten iránti szeretetünk a választási szabadsághoz, amit Ő biztosít? Tudnánk-e igazán szeretni, ha nem lenne valódi szabadságunk? Lehet-e valaha is kényszeríteni az őszinte szeretetre? Ha nem, miért nem?

3)    Milyen gyakorlati módszerekkel adhatják át a fáklyát a mai gyülekezeti vezetők a következő generációnak?

4)    Gondolkodjunk Józsué életéről és arról a konklúzióról, miszerint az izraeliták Józsué egész életében az Urat szolgálták! Mit szeretnél, hogy milyen következtetést vonjanak le az emberek a te életedről?

JÓZSUÉ HAGYATÉKA

„Hogy megismerje a földnek minden népe az Úrnak kezét, hogy bizony erős az; hogy féljétek az Urat, a ti Isteneteket minden időben” (Józs 4:24).

„Józsué halála előtt ismét összegyűltek a törzsek fejedelmei és képviselői Sikemben. Az egész országban egyetlen helynek sem volt annyi szent emléke, mint ennek, amely gondolataikat Istennek Ábrahámmal és Jákóbbal kötött szövetségére irányította, és saját ünnepélyes fogadalmukra is emlékeztette, melyet a Kánaánba való belépéskor tettek… A környéken minden arról tanúskodott, amit Isten értük tett: miként adott nekik földet, amelyet nem ők műveltek; városokat, amelyeket nem ők építettek; szőlőket és olajfákat, amelyeket nem ők plántáltak… Józsué még egyszer áttekintette Izrael történetét, elbeszélte Isten csodálatos munkáját…

Miután bemutatta Istennek Izrael iránti jóságát, felszólította őket Jahve nevében: Tegyenek vallást, kit akarnak szolgálni: Bizonyos mértékben még mindig gyakorolták titokban a bálványimádást, és Józsué most döntésre hívta a népet… »Hogyha pedig rossznak látjátok azt, hogy szolgáljatok az Úrnak:« – mondotta – »válasszatok magatoknak még ma, akit szolgáljatok (Józs 24:15)!« Isten szolgálatára kívánta vezetni őket, de nem kényszerrel, hanem szabad akaratból. A vallás igazi alapja az Isten iránti szeretet. A jutalom reményében vagy a büntetés félelmében való szolgálat értéktelen Isten előtt. A képmutatás és a csupán formai imádat nem kevésbé sértő Isten előtt, mint a nyílt hitehagyás…

Az idős vezető kérte a népet, hogy nagyon komolyan gondolja meg, amit eléje tárt, és döntsön, valóban úgy akar-e élni, mint a körülötte lakó, romlásba jutott bálványimádó nemzetek… Milyen balgaság Izraelnek azokat az isteneket választani, melyeknek tisztelete miatt az emoreusok kiírtattak! »…én azonban és az én házam« – mondta Józsué – »az Úrnak szolgálunk (Józs 24:15)«. A vezető szívét ihlető buzgalomban a nép is részesült. Felhívása habozás nélküli választ várt. »Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat, szolgálván idegen isteneknek (Józs 24:16)«” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 486-488. o.).