SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

A hűséges Isten

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 5Mózes 6:5; Józsué 21:43-45; 23; 2Timótheus 2:11-13; Jel 14:10, 19

„Egyetlen szó sem veszett el mindabból a jó szóból, amelyet az ÚR Izráel házának mondott; mind beteljesedett” (Józs 21:45, ÚRK).

Amikor John F. Kennedy megszólította az amerikaiakat a beiktatása napján, 1961. január 20-án, a beszéde mindössze 1366 szóból állt, de ezek a szavak kitörölhetetlen nyomot hagytak az amerikai emlékezetben. Arra bátorította az országot, hogy inkább a kötelességeikre összpontosítsanak a kiváltságaik helyett: „A jó lelkiismeret az egyetlen biztos jutalmunk, a történelem lesz a tetteink végső bírája, induljunk el hát vezetni szeretett országunkat, kérjük az Ő [Isten] áldását és segítségét, de legyünk tudatában, hogy itt a földön Isten munkáját igazán a sajátunknak kell tartanunk!”

Amikor Józsué, Izrael idős vezetője érezte, hogy közeledik az élete vége, elhatározta, hogy megszólítja a nemzetet és a vezetőit (Józsué 23–24. fejezet). A 23. fejezet főleg a jövőre fókuszál, és arra, hogyan kell imádni Istent: csak Ő imádható! A 24. rész áttekinti Isten hűséges tetteit a múltban, azzal a céllal, hogy sürgető döntésre késztessen azzal kapcsolatban, hogy egyedül ki az, aki imádatra méltó: Jahve.

A héten Józsué első beszédét fogjuk tanulmányozni, amelyben visszatekint Izrael győzelmeire, miközben leírja, mi az útja a nép jövőbeli sikerének.

Milyen képet fest Istenről Józs 21:43-45 része? Miként alkalmazhatók ezek a szavak nemcsak az ígéret földjére, de a mi megváltásunk valóságára is (2Tim 2:11-13)?

_____________________________________________________________

Ezek a versek képezik a könyv csúcspontját, illetve teológiai összegzését. Az irat témáinak egyikét hangsúlyozzák ki: Jahve szövetségi hűségét, aki megtartja az ígéreteit és esküje szerint cselekszik. Ez a rövid rész ugyanakkor összefoglalja mindazt, ami eddig a könyvben megjelent. Józs 21:43 beszél a föld szétosztásáról és a letelepedésről (Józsué 13–21. fejezetek), miközben Józs 21:44 utal az ellenség feletti győzelmeikre, és arra, hogyan vonták irányításuk alá a területet (Józsué 1–12. fejezetek). A visszatekintés Isten hűségének prizmáján keresztül történik. Az izraelitáknak nem szabad elfelejteniük, hogy soha nem lett volna övék a győzelem az ellenségeik felett, illetőleg nem kaphatták volna meg a földet örökségként, ha Isten nem hű adott szavához.

Isten adta nekik „mindazt a földet” (Józs 21:43, ÚRK), „minden ellenségüket kezükbe adta az ÚR” (Józs 21:44, ÚRK), aszerint, „ahogy [mindenről] megesküdött” (Józs 21:44, ÚRK) az atyáiknak, az „mind beteljesedett” (Józs 21:45, ÚRK). A három versen belül (Józs 21:43-45) hat esetben a kol („minden”) szó ismételt használata újra hangsúlyozza az igazságot, hogy a föld Isten ajándéka, és Izraelnek nem eredendő joga birtokolni azt. Isten megesküdött, hogy nekik adja a földet, és az ellenségeiket is a kezükbe adja. Izrael minden sikere egyedül Isten cselekvésének és megbízhatóságának köszönhető. Mindez igaz a mi megváltásunk kapcsán is: „Mert kegyelemből nyertetek üdvösséget, hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez, nem cselekedetekből, hogy senki se dicsekedjék” (Ef 2:8-9, ÚRK).

Pál szintén Isten meghízhatóságát hangsúlyozza, amikor ezt írja: „Igaz beszéd ez: ha vele együtt meghaltunk, vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Ha hitetlenkedünk, ő hű marad, ő magát meg nem tagadhatja” (2Tim 2:11-13, ÚRK).

Miként ad bizonyosságot a jövőre vonatkozóan az, hogy Isten mindig hűen megtartotta ígéreteit (lásd 1Kor 10:13; 2Kor 1:18-20)?

Az egész szakasz dicsőséges konklúziója (Józs 21:43-45) magában hordozza, hogy mindez nem történhetett volna így, ha nem tesznek eleget az engedelmesség feltételének. A sikert soha nem lehet magától értetődőnek venni, az mindig az Isten Igéjének való engedelmességhez kapcsolódik. Így a föld kiosztása, amellett, hogy Isten Izrael iránti hűségének a jele (Neh 9:8), teret ad a nyitott, jövőbeli fejlődésnek, amely a nép hozzáállásán alapul. Vajon Izrael képes lesz biztosítani az elért eredményeket?

Olvassuk el Józs 23:1-5 verseit! Melyek Józsué beszéde bevezetésének főbb fókuszpontjai?

_____________________________________________________________

Józsué beszédének fókusza a koros, megöregedett szónokról (kétszer is hangsúlyozva) a hallgatóság felé fordul, akiknek tovább kell vinniük az Istentől rájuk bízott küldetést. Leírja, hogyan volt lehetséges a föld meghódítása: az Úr harcolt értük. Bár a kivonulás után az izraelitáknak háborúskodniuk kellett hűtlenségük és hitetlenségük miatt, nem a katonai erejük, hanem Isten beavatkozása révén sikerült birtokba venniük a földet. Isten megpihentette Izraelt ellenségeitől, de maradtak még olyan népek, amelyek továbbra is birtokolnak részeket az ígéret földjéből. A győzelem nem befejezett, megváltoztathatatlan valóság Izrael számára, hanem állandóan jelenlévő lehetőség azáltal, hogy hűségben szüntelenül Isten elérhető segítségére támaszkodnak.

Milyen hasonlóságok vannak aközött, ahogyan az izraeliták Józsué vezetésével meghódították Kánaánt és aközött, ahogy a mai keresztények győztes lelki életet élhetnek? Olvassuk el Józs 23:10, 2Kor 10:3-5, Ef 6:11-18 és Kol 2:15 verseit!

_____________________________________________________________

Az izraeliták nem tulajdoníthatták a győzelmeiket saját erejüknek és stratégiájuknak. Hasonlóképpen a bűn és a kísértés feletti lelki győzelmet Jézus Krisztus áldozata és feltámadása biztosította, ahogy Isten népének ma is folyamatosan a Szentlélektől kapott lelki adományokra kell támaszkodnia, hogy győztes életet élhessen.

Miért olyan könnyű bűnbe esni, miközben oly sok csodálatos ígéret áll előttünk?

Ugyanazokkal a szavakkal, mint amelyek neki szóltak a könyv elején (Józs 1:7-8), Józsué kijelenti, hogy a feladat, ami Izrael előtt áll, elsősorban nem katonai természetű, hanem lelki. Istennek a Tórában kijelentett akaratához való engedelmesség szükséges hozzá.

Mit gondolsz, Józsué miért foglalt ilyen határozottan állást Izrael és a környező népek viszonyát illetően (Józs 23:6-8, 12-13)?

Izraelt nem az országban még megmaradt népek ellenségeskedése veszélyeztette leginkább, hanem az, hogy barátságra jutnak velük. A fegyvereik nem jelentettek kihívást; az ideológiáik és az értékrendjük azonban bizonyítottan veszélyesebbek voltak a katonai erejüknél. Józsué felhívja a vezetők figyelmét arra a döntő tényre, hogy a konfliktus, amelybe belekeveredtek, először és végső soron lelki. Ezért Izraelnek meg kell őriznie saját, egyedi identitását. A bálványimádással kapcsolatos a tilalom, hogy az ember ne hivatkozzon, vagy esküdjön egy isten nevére, ne szolgálja, ne hajoljon előtte meg. Az ókori Közel-Keleten egy istenség neve jelképezte annak jelenlétét és erejét. A mindennapi üdvözlésekben vagy üzleti ügyletekben az idegen istenek nevének megidézése, említése a hatalmuk elismerését jelentette, és hozzájárult ahhoz, hogy az izraeliták a szükség idején az ő hatalmukat keressék (Bír 2:1-3, 11-13).

A Kánaánban maradt korábbi lakosokkal történő vegyes házasságok magukban hordozták Izrael tisztaságának elvesztését. Józsué figyelmeztetése nem faji vagy etnikai tisztaságra mutatott rá, hanem a bálványimádás elkerülésére, amely Izrael lelki összeomlásához vezethet. Salamon esete drámai példa arra, milyen lelki következményei lehetnek a vegyes házasságoknak (1Kir 3:1; 11:1-8). Az Újszövetségben a keresztények egyértelmű figyelmeztetést kapnak arra, hogy ne házasodjanak össze olyanokkal, akik nem hisznek (2Kor 6:14), miközben a már megkötött ilyen házasságokkal kapcsolatban Pál nem ajánlja a hívő félnek, hogy elváljon a hitetlentől, hanem arra hívja, hogy példás keresztény életet éljen, abban a reményben, hogy talán megnyeri az Úrnak a nem hívő felet (1Kor 7:12-16).

Józsuénak a veszélyes kötődésekre vonatkozó figyelmeztetése kikerülhetetlenül elvezet a keresztény és a „világ” kapcsolatának kérdéséhez. Hogy találhatjuk meg a helyes kapcsolati egyensúlyt a bennünket körülvevő társadalommal?

Hogyan értelmezzük az Isten haragjáról és megtorló igazságosságáról szóló leírásokat Józsué könyvében (Józs 23:15-16), valamint a Szentírás más helyein (4Móz 11:33; 2Krón 36:16; Jel 14:10, 19; 15:1)?

_____________________________________________________________

Izrael már megtapasztalta Isten haragját a pusztai vándorlás alatt (4Móz 11:33; 12:9), valamint az ígéret földjén (Józs 7:1), így abszolút tisztában volt vele, milyen következményei lesznek, ha a szövetség durva megszegésével provokálják Istent. Ezek a versek jelentik Józsué egyébként is súlyos beszéde mondandójának a csúcsát. Sokkoló hallani, hogy Isten el fogja pusztítani Izraelt, különösen azért, mert ugyanazokat a kifejezéseket használja, mint amelyeket a kánaániták eltörlésével kapcsolatban mondott. Amilyen biztos, hogy Isten hűséggel megtartotta Izraelnek tett ígéreteit, olyan biztos, hogy az átok is utoléri őket (3Mózes 26; 5Mózes 28), ha az izraeliták megtörik a szövetséget. A kánaániták eltörlése és a föld kisajátítása fényében ezek a versek ismét csak azt példázzák, hogy Jahve az egész világ legfőbb bírája, aki háborút hirdet a bűn ellen, függetlenül attól, hol történik. Izrael nem vált szentté a szent háborúban való részvétel által, nem szerzett különleges érdemeket azzal, mint ahogy a pogány nemzetek sem, amikor később Jahve ítéletének eszközei lettek a választott nép felett.

Izrael kezében volt a választás, hogy a múlt dicső bizonyosságait a jövővel való szembenézés alapjává tegye.

Első pillantásra nem tűnik összeegyeztethetőnek Isten szeretetének bizonyosságával (Jn 3:16; 1Jn 4:8) haragjának bibliai tanítása. Pedig pontosan Isten haragjának fényében válik sokkal érthetőbbé a szerető Istenről szóló tanítás. Először is, a Biblia szerint Isten szeretettel teljes, türelmes, hosszan tűr és kész a megbocsátásra (2Móz 34:6; Mik 7:18). Azonban világunk bűnösségének összefüggésében a haragja szentségének és igazságosságának megjelenési formája. Amikor megvív a bűnnel és a gonosszal, az sosem érzelmi és bosszúszomjas megnyilvánulás, a dolgok kiszámíthatatlan túlreagálása. Az Újszövetség azt tanítja, hogy Krisztus bűnné lett értünk (2Kor 5:21), és az Ő halála által békélhetünk meg Istennel (Róm 5:10). Senkinek sem kell szembesülnie Isten haragjával, aki hisz benne (Jn 3:36; Ef 2:3; 1Thessz 1:10). Haragjának ábrázolása úgy mutatja be Őt, mint aki az univerzum igaz bírája, és őrzi az igazság ügyét (Zsolt 7:12; 50:6; 2Tim 4:8).

Izrael nem tudja elkerülni a bálványimádás kísértését és Isten haragját csupán azzal, ha állandóan emlékezetében tartja a „Ne tedd!” szövetségi igéit, hanem azon kell dolgozniuk, hogy tudatosan és következetesen hűségesek maradjanak az Úrhoz. Ugyanaz az ige, „ragaszkodni”, „kapaszkodni” az Úrhoz (lásd 5Móz 4:4) a házassági szövetség leírásában a férj és a feleség között megkívánt viselkedési formában (1Móz 2:24) is használatos, ahogy Ruthnak Naomihoz való hűsége esetén is ezt találjuk (Ruth 1:14). Meg kell jegyeznünk, hogy Józsué értékítélete szerint ilyen hűség jellemezte addig az izraelitákat. Sajnos ez az állítás Izrael történetének későbbi időszakaiban nem lesz jellemző, ahogy A bírák könyvének szomorú leírása is tanúsítja (Bír 2:2, 7, 11; 3:7, 12; 4:1 stb.).

Józsué arra szólítja fel az izraelitákat, hogy szeressék Istenüket, az Urat (Józs 23:11; vö. 5Móz 6:5). A szeretetet viszont nem lehet erőltetni, vagy pedig másként mondva: erőszak hatására megszűnik az lenni, ami a lényege. Akkor milyen értelemben lehet mégis megparancsolni a szeretetet?

Ha Izrael népe folyamatosan élvezni akarja a szövetséggel járó áldásokat, hűségesnek kell maradniuk Istenhez. A héber szöveg nagyon célzottan fogalmaz: „Figyelj oda jól a dolgaidra a saját lelked érdekében!” Az ahaba („szeretni”) szó az emberi vonzalom széles skáláját kifejezheti, mint baráti kapcsolatot, szexuális intimitást, anyai gyengédséget, szerelmet, illetőleg Isten iránti hűséget. Ha úgy értjük az Isten iránti szeretetet, mint tudatos elköteleződést és imádatot az irányában, akkor megparancsolható, anélkül, hogy sérülne annak igazi természete (Jn 13:34). Istennek mindig is az volt a szándéka, hogy a parancsai iránti engedelmesség a vele való személyes kapcsolatból eredjen („magamhoz vontalak titeket” – 2Móz 19:4, ÚRK; vö. 5Móz 6:5; Mt 22:37), annak alapján, amit kegyelméből és szeretetéből értük tett.

Az Isten szeretetére szólító parancs kifejez kölcsönösséget is, még ha az emberi szeretet nem is lehet Istenével szimmetrikus. Isten vágya, hogy bensőséges, személyes kapcsolatba lépjen mindenkivel, aki viszonozza szeretetét. Így az Ő egyetemes szeretete mindenki iránt képezi a keretet önkéntes, az Övét viszonzó szeretetünk megnyilvánulásához.

Jézus új parancsot adott a tanítványoknak. Milyen értelemben volt ez a parancs egyszerre új és régi? Olvassuk el Jn 13:34, 15:17 és 1Jn 3:11 verseit (vö. 3Móz 19:18)!

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „Józsué utolsó szavai” c. fejezetéből 485-487. o.

„Sátán félrevezet sok embert azzal a tetszetős elmélettel, amely szerint Isten annyira szereti népét, hogy mentséget talál bűneikre. Sátán állítja, hogy míg az Isten Igéjében lévő fenyegetések bizonyos célt szolgálnak erkölcsi kormányzatában, azok mégsem teljesednek be szó szerint. De Isten, teremtményeivel való bánásmódjában mindenkor megőrizte az igazság alapelveit – kinyilatkoztatva a bűnt igazi jellegében – bemutatva: annak biztos következménye a halál. A bűnre sohasem volt és nem is lesz soha feltétel nélküli bűnbocsánat. Az ilyen megbocsátás az Isten uralmának igaz alapját képező igazságosság elveinek felhagyását jelentené. Ez megdöbbentené az el nem bukott világegyetemet. Isten hűségesen bemutatta a bűn következményeit, és ha ezek az intések nem igazak, hogyan lehetünk biztosak abban, hogy ígéretei beteljesednek? Az úgynevezett jóindulat, amely félretenné az igazságot, nem jóindulat, hanem gyengeség.

Isten az életadó. Törvényei kezdettől fogva az életért adattak. De a bűn megtörte Isten rendjét és viszályt idézett elő. Ameddig bűn van, addig elkerülhetetlen a szenvedés és a halál. Mivel a Megváltó hordozta értünk a bűn átkát, csakis általa remélhetjük annak szörnyű következményeitől való megmenekülésünket” (i. m. 486. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.    Tekintsd át Isten hűségének bizonyítékait a saját életedben! Mit látsz? Viszont hogyan reagálsz, amikor a dolgok nem úgy alakulnak, mint remélted, mint amiért imádkoztál, vagy amikor az ígéretek helyett csend a válasz?

2.    Beszélgessünk az Isten haragjával kapcsolatos bibliai tanításról! Hogyan lehet ezt úgy bemutatni, mint ami része a jó hírnek?

3.    Milyen alapelveket tudsz összeszedni a heti tanulmányból a nem hívő emberekkel való helyes kapcsolat módjáról? Miközben az emberek között járunk, szolgáljuk őket és a jólétükért fáradozunk, hogyan tarthatunk ebben megfelelő egyensúlyt az elvek és a gyakorlat szintjén, a világos határok megtartásával?

4.    Milyen akadályok hátráltatnak abban, hogy teljes szívből tudj ragaszkodni az Úrhoz?

DIETRICH BONHOEFFER:

JÓ HATALMAKTÓL

Jó hatalmaktól hűen átölelve

vigasztalón s őrizve szüntelen,

így szeretnék ma érettetek élni

s menni veletek úton-útfelen.

Szívet kínzóak már a régi dolgok…

Még gonosz napok nehéz terhe nyom.

Ó, felzaklatott lelkeinkre áraszd

üdvösségedet, Jézus Krisztusom!

S ha nyújtanád is a keserű kelyhet

szenvedésekkel színültig tele,

hálásan vesszük áldott kezeidből,

reszketés nélkül, utunk Istene.

S ha mégis egyszer örömre érlelsz még

e világon, hol szikrát szór a nap,

a múltakról majd elemlékezgetünk

Beléd simulva – fényei alatt.

Csak gyertyáidnak lángja égjen csendben

– meleg fényüktől szökjön a sötét –,

s mint a pillangókat, vond be fénykörébe

e világbörtön minden gyermekét!

És ha egyszer… elmélyül majd a csend

szerte e földön s zeng dicséreted,

engedd, hallhassuk s minden gyermekeddel

együtt áldhassuk fényesült neved!

Jó hatalmaktól rejtve és ölelve

vigaszra várunk s tudjuk, jönni fog.

Isten velünk van, barna est, ha érik,

s akkor is, ha ránk nyit új napod!

Fordította: Jakus Imre