SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Élet az ígéret földjén

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 4Mózes 25; Józsué 22; Példabeszédek 15:1; János 7:24; Efezus 6:7; 1Péter 3:8-9

„A szelíd válasz lecsillapítja a haragot, a bántó szó viszont haragot szül” (Péld 15:1, ÚRK).

A közösségi élet időnként vitákhoz és feszültségekhez vezethet. Ez különösen igaz olyan közösségekre, mint a gyülekezet, ahol az emberek eltérő háttérből és más-más szociális helyzetből érkeznek – magukkal hozva a gyakran teljesen eltérő kultúrájukat –, és együtt dolgoznak egy közös cél érdekében.

A héten Józsué könyvének 22. fejezetét nézzük át, illetőleg a kihívást, ami egy nagy félreértés miatt élesedett ki a nép között. A könyv elején Józsué megparancsolta néhány törzsnek, hogy keljenek át a Jordánon, és harcoljanak azokkal a törzsekkel együtt, akik a folyó nyugati partján kapnak örökséget (Józs 1:12-18). A feladat elvégzése után szabadon hazatérhettek. Csakhogy a visszatérők a keleti oldalon építettek egy oltárt, ami aggodalmat keltett a nyugati törzsek körében.

Miért veszélyes elhamarkodott ítéletet hozni mások szokásairól? Hogyan ápolhatjuk az egységet a gyülekezetben? Miért olyan fontos észben tartanunk elhívásunk tágabb értelmét, nehogy erről bármi elterelje a figyelmünket? Ilyen és hasonló kérdésekről fogunk elmélkedni a héten.

Olvassuk el Józs 22:1-8 verseit! Mit árulnak el ezek a versek a rúbeniták, a gáditák és Manassé fél törzse elkötelezettségéről?

Józsué megerősíti, hogy a Jordán keleti oldalán örökséget kapó törzsek teljesítették kötelességüket, amit Mózes és ő rájuk mért, ami jelentős elkötelezettségről és áldozatvállalásról tett tanúbizonyságot Izrael közös ügyei mellett. Testvéreik oldalán küzdöttek „sok napon át”, ami valójában körülbelül hat-hét évet jelentett (vö. 5Móz 2:14; Józs 11:18; 14:10). Gyerekeik és feleségeik otthon maradtak, a Jordán másik oldalán, mégis úgy döntöttek, hogy vállvetve küzdenek testvéreik mellett, vállalva azt, hogy megsérülhetnek vagy meg is halhatnak a harcokban. Ezek a versek közvetett módon hangsúlyozzák a nemzet és a föld egységének fontosságát, egyúttal előkészítik az utat az ezt követő történethez, amely végső soron az egységről szól. Vajon az izraelita törzsek egységesek maradnak, annak ellenére, hogy a Jordán jelentős természetes határt képez közöttük? Hagyják-e, hogy a földrajzi helyzet rányomja bélyegét nemzeti identitásukra, vagy azon dolgoznak, hogy az egyetlen Isten iránti közös imádatuk megtartsa őket az Ő választott népeként, amely az Ő teokratikus vezetése alatt lesz egységes és erős? Józsué elmagyarázza, mi az egyetlen módja az efféle hűségnek: nem a többi izraelitának, hanem Jahvénak szolgáltak a tettükkel, aki a küldetéssel megbízta őket. Az Újtestamentumban is megtaláljuk ugyanezt az alapelvet. Pál apostol intette a keresztényeket, hogy úgy végezzék szolgálatukat, mintha Istennek szolgálnának, nem csak embereknek (Ef 6:7; Kol 3:23; 1Thessz 2:4). Mi lehetne magasztosabb hivatás annál, hogy a világmindenség Teremtőjének szolgálunk? A mindennapokban gyakran szembesülünk kihívásokkal, nehézségekkel, amelyek könnyen elkedvetleníthetnek, arra ösztönözve, hogy feladjuk a küzdelmet. Néha könnyű így tenni. Viszont segítségül hívhatjuk az Úr erejét, aki megígérte, hogy velünk lesz és képessé tesz bennünket mindarra, amire elhívott. Szem előtt tartva e magasztosabb elhívásunkat, motiváltak maradhatunk a továbblépésre, annak ellenére, hogy a nyilvánvaló kihívások és gyengítő hatások részét képezik bűnös életünknek itt a földön.

Józs 22:5-6 beszámol arról, hogy Józsué felszólította a távozó törzseket: maradjanak hűségesek az Úrhoz, majd megáldotta őket. Hogyan alakulnának át a gyülekezeti kapcsolataink, ha többet imádkoznánk egymásért, mint ahogyan most tesszük?

Olvassuk el a hazatérő törzsek történetét Józs 22:9-20 részében! Milyen vádakat fogalmaztak meg a Jordán nyugati törzsei a keletiekkel szemben? Mennyire voltak a vádak megalapozottak?

_____________________________________________________________

Szemben az 1. versben történő használattal, ahol a keleti törzseket a szokásos módon (rúbenitáknak, gáditáknak stb.) nevezték, itt más kifejezéseket találunk: „Rúben fiai”, „Gád fiai” és „Manassé fél törzse”, ami eltér az „Izrael fiai” kifejezéstől (Józs 22:11), a korábbiaktól különböző szerveződésre utalva.

Az elbeszélésben az „Izrael fiainak egész gyülekezete” kifejezés csak a kilenc és fél törzsre utal, amely a Jordán nyugati oldalán telepedett le. Ez hangsúlyozza az elválasztást a két csoport között, felvetve a kérdést, hogy vajon a folyó másik oldalán lévő törzsek egyáltalán izraelitáknak tekinthetők- e még.

Azt várnánk, hogy a történet simán lezárul, azonban feszültséget okoz, hogy a keleti törzsek a beszámolók szerint oltárt emeltek a Jordánnál. A szöveg itt nem ad magyarázatot a tettre, és nem írja le az oltár funkcióját, illetve a hozzá kapcsolódó konkrét tevékenységet sem. Az oltár jelentésével kapcsolatos kétértelműség még inkább fokozódik, ha megfigyeljük a 3. és 4. fejezetben szereplő, a Jordánon való első átkelésre vonatkozó visszatekintéseket, amikor egész Izrael belépett a Jordán szélébe, hogy átkeljen a folyón Kánaánba. Itt Izrael egy része újra a Jordánhoz érkezik, de most azért, hogy az ellenkező irányban keljen át a folyón.

Mindkét esetben kőépítményt emeltek. Az első emlékműként szolgált, a másik viszont impozáns oltárnak tűnt. Nyilvánvaló a kérdés: Mire szolgálnak ezek a kövek (Józs 4:6, 22)? Áldozni fognak rajtuk, vagy ez csupán egy emlékhely? A keleti törzseknél elindult a hitehagyás?

A Józsuéval, Eleázárral vagy a törzsi vezetőkkel való konzultáció hiánya teret ad a félreértéseknek, amelyek potenciálisan szörnyű konfliktushoz vezethetnek.

Mire utal Jézus és Pál, amikor arra int, hogy ne ítélkezzünk mások felett? Olvassuk el Lk 6:37, Jn 7:24 és 1Kor 4:5 verseit! Miért olyan könnyű téves következtetésekre jutni mások indítékait illetően?

Olvassuk el Józs 22:13-15 verseit újra, de most 4Mózes 25. fejezete fényében! Miért Fineást választják az izraeliták a két és fél törzshöz induló küldöttség élére?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Mielőtt a keleti törzsek függetlenségéről szóló pletykáknak felülnének, a kétszer is „Izrael fiaiként” említett kilenc és fél törzs küldöttséget állít össze, és elküldi őket, hogy tisztázzák az oltáremelés okát és értelmét. A delegáció tagja Fineás, a főpap, Eleázár fia, aki apja halála után az utódja lesz (Józs 24:33). Fineás ekkorra már nevet szerzett magának, mint az a pap, aki elvette Izrael gyalázatát Baal Peórnál (4Mózes 25).

„Amikor meglátta ezt Fineás, Eleázár fia, Áron pap unokája, kilépett a gyülekezet közül, és kezébe vette dárdáját. Bement az izráeli férfi után a sátorba, és hason szúrta mindkettőjüket, mind az izráeli férfit, mind az asszonyt. És megszűnt a csapás Izráel fiai között” (4Móz 25:7-8, ÚRK).

Fineásnak minden bizonnyal volt némi befolyása. A többi küldött a kilenc és fél törzs jeles képviselői közül került ki, mindegyik az izraeli klánok közül valamelyik törzs vezetője (szó szerint „atyjuk házának feje”) volt.

A küldöttség a szentségtörés és a lázadás vádját a hivatalos prófétai formulával nyitja: „Így szól”. A különbség itt az, hogy nem az Úr beszél, hanem „az ÚR egész gyülekezete” (Józs 22:16, ÚRK). Azzal vádolják a keletieket, hogy vétket, árulást és lázadást követtek el. A „vétek” kifejezés ugyanaz a héber szó, amelyet Ákán bűnének leírására használtak (Józs 7:1), és többször előfordul Mózes öt könyvében (pl. 3Móz 5:15; 6:2; 4Móz 5:6, 12). Ákán és Baal Peór példája precedensként szolgál: az egyik az árulásra, a másik a lázadásra. Kifejezik a kilenc és fél törzs félelmét is, hogy az illetéktelen oltár építése hitehagyáshoz, bálványimádáshoz és erkölcstelenséghez vezet, ami az Úr haragját vonja maga után Izrael egész népére.

Mindannyiunknak vannak rossz emlékei a múltból, amelyek meghatározzák, hogy miként kezelünk majd hasonló ügyeket. Hogyan segíthet Isten kegyelme, hogy ne a múltunk tragédiái határozzák meg, miként bánunk az emberekkel a jelenben?

Olvassuk el Józs 22:21-29 verseit Péld 15:1 fényében! Mit tanulhatunk a keleti törzsek válaszából?

A megvádoltak válasza éppoly egyenes és erőteljes volt, mint a vád, és tematikusan és szerkezetileg is ez képezi a fejezet középpontját. A törzsek eddig nem feleltek a felvetésekre, hanem csendben végighallgatták az ellenük felhozottakat. Tekintettel azok súlyosságára, türelmük példamutató, hiszen a mondás valódi jelentését mutatják be: „A szelíd válasz lecsillapítja a haragot, a bántó szó viszont haragot szül” (Péld 15:1, ÚRK).

A védelem nyitó mondata az Izrael Istenének tulajdonított isteni nevek sora: El, Elohim, Jahve (Józs 22:22). Mindez kétszer ismétlődik meg, egyre nagyobb erővel, amivel ünnepélyes esküvé válik, eloszlatva a kételyeket és hamis vádakat, amelyek majdnem polgárháborúhoz vezettek Izraelben. Komolyan meg vannak győződve arról, hogy Isten teljes mértékben ismeri, érti a helyzetet, és remélik, hogy a jelenlévő küldöttség is erre a következtetésre jut. A két és fél törzs az Úr előtt is elismeri elszámoltathatóságát, és felszólítja Őt, hogy tegyen igazságot (vö. 5Móz 18:19; 1Sám 20:16), amenynyiben valóban bűnt követtek el.

Meglepő kinyilatkoztatás következik, amely egyrészt bizonyítja, hogy a vád alaptalan (egy oltár nem csak áldozati hely lehet), másrészt felfedi valódi motivációjukat. Nem a hitehagyás, hanem az Izraeltől való elszakadás félelme volt cselekedetük valódi oka. Így az oltár építése nem a hitehagyás bizonyítéka, ahogyan azt feltételezték. Valójában éppen az ellenkezője igaz: az Úr félelméből cselekedtek, ahogyan a nyugat-jordániai törzsek is tették. Izrael egységének igazi alapja nem a földrajzi helyzet vagy az örökség fizikai kiterjedése, hanem az Úr követelményeihez való lelki hűségük.

A folyó nyugati oldalán élő törzsek őszinte aggodalma valódi örömükben is megmutatkozik, amikor meggyőződtek a keleti oldalon élő törzsek ártatlanságáról. Ahelyett, hogy legyőzöttnek érezték volna magukat testvéreik érvei hallatán, megmutatkozik valódi boldogságuk, amikor a gyanújukról kiderült, hogy téves. Ezzel elkerülték a polgárháborút Izraelben, valamint megőrizték a nemzet egységét.

Hogyan kezeled a hamis vádakat? Mondd el, milyen elvek mentén jársz el ilyen esetben! Inspirációként olvasd el a Zsolt 37:3-6, 34, 37 verseit!

Olvassuk el Józs 22:30-34 verseit! Milyen betekintést ad a történet a konfliktusok megoldásának kérdésébe, illetve mit tanulhatunk belőle, amivel biztosítható a gyülekezet egysége (vö. Zsoltárok 133; Jn 17:20-23; 1Pt 3:8-9)?

A Józsué könyve 22. fejezetében olvasható történet számos olyan kommunikációs alapelvet tartalmaz, amely alkalmazható a mindennapi életben.

1.    Ha a dolgok rosszul alakulnak, vagy rosszra látszanak fordulni, a legjobb, amit tehetünk, hogy kommunikálunk, ahelyett, hogy magunkban elnyomnánk azt, amit érzékeltünk, amíg robbanásig nem jut a helyzet. Jobb, ha Isten népe nem söpri szőnyeg alá a dolgokat, amikor probléma támad. Persze, ha a Jordántól keletre letelepedett törzsek elmondták volna az oltárral kapcsolatos szándékukat, a feszültség eleve elkerülhető lett volna.

2.    Még ha az ember meg is van győződve az ítélete helyességéről, ne vonjon le elhamarkodott következtetéseket! A nyugati törzsek gyorsan elhitték a fülükbe jutott pletykát, és arra a téves következtetésre jutottak, hogy a keleti törzsek hitehagyóvá váltak.

3.    Beszéljünk a valós vagy vélt problémákról, mielőtt bármit tennénk a következtetéseink alapján!

4.    Legyünk hajlandóak áldozatot hozni az egységért! A nyugati törzsek készen álltak lemondani területeik egy részéről, hogy befogadják a többi törzset, ha a Jordán túlsó partján való tartózkodásuk okozta volna a feltételezett hitehagyást.

5.    Ha vádolnak, akár hamisan, akár jogosan, a válaszod legyen szelíd, hogy elfordítsd a haragot! Ha a vádra váddal felelsz, az sosem hoz békét. Próbáld megérteni a másikat, mielőtt ő értene meg téged!

6.    Örülj és áldd az Istent, ha helyreáll a béke! Csodálatos látni a nyugati törzsek őszinte örömét, amikor megtudták, mi is volt a két és fél törzs igazi motivációja. Nem voltak annyira önigazultak, hogy ne tudták volna beismerni a tévedésüket.

Amennyiben a keleti törzsek valóban hitehagyóvá lettek volna, Izrael népe a szövetség által előírtak szerint járt volna el velük. Az egység nem lehet ürügy az igazság felhígítására, arra, hogy feladjuk a bibliai elveket. Azonban a gyülekezeti fegyelmezés mindig az utolsó lépés legyen (és nem az első!), ha az Isten Igéje alapján történő béketeremtés és a lelkészi segítség nem vezetett eredményre. Mennyire mások lehetnének a gyülekezeteink, ha folyamatosan alkalmaznánk ezeket az egyszerű elveket!

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „Kánaán felosztása” c. fejezetből 481-484. o.

„Míg egyrészt fontos a bűn kezelésében a szigorú és határozott fellépés, másrészt éppoly szükséges elkerülni az alaptalan vádaskodást és az elhamarkodott ítéletet… A rubeniták és társaik által megnyilvánult bölcsesség méltó a követésre. Míg ők őszintén keresték az igaz vallás ügyének előmozdítását, addig rosszul ítélték meg és keményen feddték őket, de ők mégsem nehezteltek. Udvariasan és türelemmel hallgatták végig testvéreik vádjait, mielőtt megkísérelték védelmezni magukat, azután előadták indítékaikat és bebizonyították ártatlanságukat. Így barátságosan intéződött el a nehéz ügy, amely oly súlyos következményekkel fenyegetett. Akinek igaza van, az nyugodt és megfontolt maradhat akkor is, amikor hamis vádakkal illetik. Isten mindent ismer, amit az ember félreért és tévesen magyaráz. Ügyünket nyugodtan kezébe tehetjük. Akik belé vetik bizalmukat, azok ügyét éppoly biztosan igazolja, mint ahogy felderítette Ákán bűnét. Azok, akiket Krisztus Lelke vezérel, azzal a szeretettel rendelkeznek, amely hosszútűrő és kegyes. Az az Isten akarata, hogy népe között egység és testvéri szeretet legyen. Megfeszítése előtt Krisztus azért könyörgött, hogy tanítványai egyek legyenek, amint Ő is egy az Atyával, és elhiggye a világ: Isten küldte Őt. Ez a rendkívül megindító és csodálatos imádság minden időkre érvényes, egészen napjainkig, mert szavai így hangzottak: »De nemcsak őérettök könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédökre hisznek majd énbennem« (Jn 17:20). Míg az igazság egyetlen alapelvét sem áldozzuk fel, állandóan törekedjünk arra, hogy elérjük az egység eme szintjét” (i. m. 483-484. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.    Hogyan segíthet elkerülni a rosszindulatú sejtéseket a testvérekkel kapcsolatban a Pál által megfogalmazott figyelmeztetés: „egymást különbnek tartva magatoknál” (Fil 2:3, ÚRK)?

2.    Miért van az, hogy a múlt hibái és baklövései miatt gyakran túlreagálunk szituációkat? Hogyan kerülhető el az efféle hiba?

3.    Miért fontos odafigyelni mások nézőpontjára is? Miként építhetjük ki az odafigyelés kultúráját a gyülekezetben (vö. Jak 1:19)?

4.    Olyan világban élünk, amelyben úgy tűnik, elborítanak bennünket a munkahelyi elvárások, családi kötelességek, gyülekezeti elkötelezettségek és más terhek. Hogyan tehet bennünket nem csupán felelősségteljesebbé, de békésebbé is az elv, miszerint bármit cselekszünk, tegyük úgy, mintha az Úrnak tennénk?

DÖMÖTÖR TIBOR:

ISTENI MÁGNES

Vonzóerő,

csodálatos dolog:

nem látható,

mégis van, hat, mozog.

Istenerő,

titka mindenségnek,

mozgatója

fénynek és sötétnek.

Irányítja

sorsunkat és jövőnk,

benne élünk,

Ő a mi Teremtőnk.

Egy napon majd

– mily kimondhatatlan –

láthatóvá

lesz a láthatatlan!