SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Hűség a végsőkig:

Istentisztelet egy háborús zónában

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 2Mózes 12:6; 5Mózes 8:11, 14; Józsué 5:1-7; 8:30-35; 1Korinthus 5:7; Zsidókhoz 9:11-12

„Hanem keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és ezek mind ráadásul megadatnak nektek” (Mt 6:33, ÚRK).

A héten néhány kulcsmomentumot nézünk meg, amelyek akkor történtek az ígéret földjén, amikor Izrael ismét odaszentelte megát az Úrnak, időnként a közelgő veszéllyel szembenézve. Józsué látszólag irracionálisnak tűnő döntéseket hoz, hogy minden izraeli metélje magát körül az ellenséges területen (Józs 5:1-9); vagy közvetlen veszély helyzetében ünnepeljék meg a páskát (Józs 5:10-12); vagy a honfoglalás dandárján építsenek egy oltárt és dicsérjék az Urat (Józs 8:30-35); vagy éppen állítsák fel az Úr sátrát, amikor hét törzs még meg sem kapta az örökségét (Józs 18:1-2).

Rohanó életünkben hajlamosak vagyunk a körülmények által ránk tolt sürgető dolgokra figyelni. Eközben gyakran nem szánunk minőségi időt arra, hogy megújítsuk az elköteleződésünket Isten iránt, megálljunk és kifejezzük neki a hálánkat azért, amit tett, illetve folyton tesz értünk. Reggeli és esti áhítat, családi áhítat, mind-mind kiesik a túlterhelt, kényelemre fókuszáló és teljesítményorientált életünkből. Miközben mélyen a szívünkben mindannyian tudjuk, hogy az Istennel és szeretteinkkel töltött alkalmak jelentik a legjobb befektetést behatárolt életünkben.

Olvassuk el Józs 5:1-7 verseit! Miért parancsolja Isten Józsuénak, hogy metélje körül a második generációt a honfoglalásnak éppen ebben az idejében?

A föld kikémlelése, a kémek bátorító beszámolója, a Jordánon való csodálatos átkelés után azt várnánk, hogy a nép azonnal összecsap az ellenséggel. Csakhogy van fontosabb a harci műveleteknél: Izrael szövetsége Istennel.

Mielőtt az új generáció harcba szállna, elfoglalva a földet, fontos, hogy teljesen tisztában legyenek különleges kapcsolatukkal a föld Urával. A szövetség jelének megújítása egyfajta válasz arra, ahogy Isten kegyelme és csodás cselekedete által biztonságban átkeltek a Jordánon.

Istennel kötött szövetségünknek mindig válaszul kellene szolgálnia Isten kegyelmére, mindarra, amit értünk tett. Sosem próbálhatunk ezzel hasznot húzni, törvényeskedő módon igyekezve megfelelni a követelményeinek. (Kétségkívül ugyanez az elv volt döntő fontosságú Pál küzdelmeiben azokkal, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy a pogány megtért férfiakat körülmetéljék, amint ezt a Galáciai levélben látjuk a legvilágosabban.)

Izrael ott állt történelmének legnagyobb háborús hadjárata előtt, és arra számítanánk, hogy a tábor lázasan készül a katonai feladatokra. Készült is, de nem a hagyományos módon. Ahelyett, hogy a lovakat kantározták és a kardjaikat élesítették volna, olyan rituáléba kezdtek, amely legalább három napra sebezhetővé teszi a harcoló erők jelentős részét.

Mindezt azért, hogy ünnepeljék az Istennel való kapcsolatukat, aki kihozta őket Egyiptomból. Mégis miért? Mert megértették, hogy a csata az Úré Ő adja a győzelmet és a sikert. Jézus ugyanezt az alapelvet fogalmazza meg más szavakkal: „Hanem keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és ezek mind ráadásul megadatnak nektek” (Mt 6:33, ÚRK).

A mindennapi életünk – úgy tűnik – többnyire folyamatos nyomást gyakorol ránk mindenféle sürgős dolgokkal, és ezekre figyelve elfeledkezünk arról, aminek a legfontosabbnak kellene lenni az életünkben: a Krisztus iránti napi elköteleződésről.

Gondolj azokra az időkre, amikor nem töltöttél időt Istennel, mert voltak „fontosabb” dolgaid! Miért könnyű ebbe a hibába esni, és hogyan küzdhetünk ez ellen?

Miért jelentős, hogy Józsué a páska ünneplését választotta, annak ellenére, hogy a vállára nehezedett a sürgető kötelesség a föld birtokba vétele miatt? Olvassuk el 2Móz 12:6, 3Móz 23:5, 4Móz 28:16, 5Móz 16:4, 6 és Józs 5:10 verseit!

A második fontos dolog, ami megelőzte a honfoglalást, a páska megünneplése volt. Az ünnepi alkalom a hónap tizennegyedik napjának estéjén zajlik, szigorúan az Úr útmutatásainak megfelelően. A páskaünnep szimbolikus jelentősége különösen hangsúlyos: Józsué könyvében az események azt tükrözik, amit Mózes második könyvében találunk. A páska felidézi a tizedik csapás estéjét (2Mózes 12), amikor az Úr angyala megölt minden elsőszülöttet Egyiptomban, de az izraeliták életét megkímélte. Ezt követően vonulnak ki Egyiptomból, kelnek át a Vörös-tengeren, folytatva útjukat a pusztaságon keresztül. Ezzel ellentétben a második generáció élete a pusztaságban kezdődik, a Jordánon való átkeléssel folytatódik, majd jön a körülmetélés és a páska ünnepe, elvezetve a döntő pillanathoz, amikor az Úr újabb csodálatos beavatkozása várható az ellenségeikkel, Kánaán lakóival szemben. Minden megelőző cselekedettel együtt a páska megünneplése egy új kezdetet jelöl Izrael történelmében.

Eközben az áldozati bárány szimbólumával a páska ünnepe visszamutat az izraeliták megváltására az egyiptomi rabszolgaságból, egyben előre is mutat mindezek igazi betöltésére, amikor az előkép Isten Bárányában teljesedik (Jn 1:29, 36; 1Kor 5:7; 1Pt 1:18-19), aki a bűn szolgaságából szabadít ki minket. Jézus az utolsó vacsorán, mielőtt végső áldozatként adta volna magát, a halálára történő emlékezés ünnepévé formálta át a páskát (Mt 26:26-29; 1Kor 11:23-26).

Valójában a páska és az úrvacsora egy még dicsőségesebb valóság jele: amikor a megváltottak serege bevonul a mennyei Kánaánba. A jelenések könyvének írója, János ezt az „átkelést” úgy jeleníti meg, hogy a száznegyvennégyezer átvonul az üvegtengeren, mielőtt elérnének Isten trónjához. Ez a Vörös-tengeren és a Jordánon való átkelés előképeinek beteljesülése (Jel 4:6; 7:9-10), ott ünneplik az igazi páskát és úrvacsorát a Bárány menyegzőjének vacsoráján (Mt 26:29; Jel 19:9).

Mi módon tudjuk a kereszt valóságát folyton szem előtt tartani, még akkor is, amikor éppen nem az úrvacsorát ünnepeljük?

Mi motiválta Józsuét, hogy oltárt építsen az Úrnak? Olvassuk el Józs 8:30-31 verseit, összevetve 5Móz 11:26-30 és 27:2-10 szakaszaival!

A pátriárkák korában az oltárok jelezték zarándoklásuk útját, ezek váltak látható jelképeivé az Isten által megígért földdel kapcsolatos igényüknek. Ekkor az oltár építésével tanúbizonyságát adták annak, hogy amit Isten megígért az ősatyáknak, most beteljesedik. Az oltárépítés közvetlen beteljesítése lett a korábban Mózesnek adott utasításoknak (5Móz 11:26-30; 27:2-10).

Józs 8:30-35 része jelentős szerepet játszik az egész könyv teológiai üzenetének felrajzolásában. Azáltal, hogy az egyik leghátborzongatóbb, legerőszakosabb történetsor (a háború) valami ettől teljesen eltérőhöz, a szövetség megerősítésének jelenetéhez (istenimádat) kapcsolódik, Józsué visszavezet a legfontosabb teológiai témákhoz, amelyek a könyv elején indulnak: Józsué megkapja a felhatalmazást, hogy Izraelt a szövetségi engedelmesség útján vezesse (Józs 1:7). Ugyanezt a képet látjuk Józsuéról a könyv végén is (Józsué 24).

Lényeges volt a háború és a honfoglalás, de még ezeknél is van, ami alapvetőbb: hűséges engedelmesség Isten törvénye követelményeinek. A honfoglalás csupán egy lépés Isten tervének betöltéséhez, Izrael, valamint az egész emberiség helyreállításhoz. A Tóra előírásaihoz való hűség viszont az emberiség sorsának végső kérdését veti fel. Józsué a törvény másolatát nagy, fehérre meszelt kövekre írta, amelyek különböztek az oltár köveitől (5Móz 27:2-8). E kövek, amelyeken valószínűleg szerepelt a Tízparancsolat is, külön emlékműként szolgáltak az oltár szomszédságában, állandó emlékeztetőül Izrael kivételes helyzetére és kötelességeire, amelyek a szövetségben kimondva-kimondatlanul benne foglaltattak.

Józsué az újtestamentumi Jehoshua (Jézus) előképe volt, akinek egyéb dolgok mellett a küldetését képezte, hogy visszavezesse az emberiséget az Istennek való engedelmesség útjára. Ahhoz, hogy elérje küldetése célját, vállalnia kellett a harcot a gonosz erőivel. Végső célja nem más volt, mint betölteni a szövetség követelményeit a mi érdekünkben: „Mert Isten valamennyi ígérete őbenne lett igenné, és őbenne lett ámenné az Isten dicsőségére miáltalunk” (2Kor 1:20, ÚRK).

Milyen lelki gyakorlatokat végezhetünk ma, amelyeknek ugyanaz lehet a szerepe, mint az oltárépítésnek volt az ókori időkben?

Olvassuk el Józs 8:32-35 verseit! Mi a jelentése az ebben a szakaszban leírt cselekedetnek, és mit mond mindez ma nekünk?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Ebál hegyét csak Mózes ötödik könyvében (5Móz 11:29; 27:4, 13) és Józsué könyvében (Józs 8:30, 33) említi a Szentírás. A Garizim-heggyel együtt ezen a helyen hangzottak el a szövetségi átok és áldás igéi. Még pontosabban, 5Móz 11:29 és 27:4, 13 szerint Ebál volt az átok helyszíne. Az izraelitáknak a papok jelenlétében a frigyláda két oldalán kellett megállniuk (Józs 8:33), egyik csoport az Ebál hegyével, a másik a Garizimmal szemben. Itt szimbolikusan bemutatták a szövetséghez való kétféle hozzáállást. Az áldozatok Jézusra mutattak, aki minden szövetségi átkot magára vett, hogy mindazok, akik hisznek benne, élvezhessék az áldásokat (2Kor 5:21; Gal 3:13).

Miért kellett a törvény másolatát kövekre írni, hogy mindenki jól lássa (5Móz 4:31; 6:12; 8:11, 14; 2Kir 17:38; Zsolt 78:7)?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Mi, emberek hajlamosak vagyunk felejteni. Megpróbáljuk az elképesztően szaporodó mindennapi kötelességeket egye kisebb időintervallumokba zsúfolni, eközben óhatatlanul elfeledkezünk dolgokról, amelyek nem ismétlődnek olyan gyakran és intenzíven. Minden úrvacsorában különleges lehetőséget kapunk, hogy ismét az Úrnak szenteljük magunkat, megújítva elköteleződésünket a szövetség iránt. Jó lenne ezeket az alkalmakat nemcsak a személyes újra-odaszentelődés, hanem egyben a közösségi hűség megújítása alkalmainak is tekinteni! Ahogy a társadalom egyre individualistább válik, újra szükséges lenne felfedezni ahhoz a közösséghez való tartozás erejét, amelynek a világlátása, értékei, hitvallása és küldetése megegyezik.

Ma, a rohanó és zsibongó világban szerinted mennyire könnyű elfeledkezni az Úrról, csak a saját erőnkkel végezni a dolgainkat? Vajon miért esik ez meg könnyen, főleg, amikor jó dolgok történnek?

Olvassuk el Józs 18:1-2 verseit! Mi miatt szakította félbe Józsué a föld felosztásának folyamatát?

A Jordán nyugati partján élő két legnagyobb törzsnek és Manassé fél törzsének kiosztott területek leírása után ez a szakasz a nép Silóban tartott gyűlését mutatja be, ahol a földet felosztották a fennmaradó hét kisebb törzs között.

A szentély, a szent sátor jelképezi Isten ígéreteinek betöltését, miszerint a népe között fog lakni (2Móz 25:8; 3Móz 26:11-12), valamint megjeleníti a könyv központi témáját: Isten jelenléte Izrael között lehetővé tette a föld birtokba vételét, és az áldások folyamatos forrásaként fog szolgálni Izrael, illetve rajtuk keresztül az egész föld számára (1Móz 12:3). Isten imádata lesz a középpontban, élvez elsőbbséget, még a föld birtokbavétele és felosztása előtt is. A szentély, majd később a templom jelenlétének kellett volna mindig is segíteni az embereknek, hogy felismerjék Isten jelenlétét a nép között és kötelességüket a szövetség iránt.

Olvassuk el Zsid 6:19-20, 9:11-12 és 10:19-23 verseit! Mit tanulhatunk Józsuétól mi, keresztények, akiknek nincs földi szentélyünk, ami körbefogná Isten fizikai jelenlétét?

_____________________________________________________________

Nem kell meglepődni azon, hogy a szentély megjelenik a könyvben, mivel a szövetség ládája által ennek témája már jelen volt Józsué leírásában. A láda ugyanis a központi eleme volt a szentek szentjének, és utalt a könyv első két részében foglaltakra: a Jordánon való átkelésre és a honfoglalásra. Józsué a sátor felállítását a földosztás középpontjába helyezi, amivel rámutat, hogy Izrael egész élete a szentély, Jahve földi székhelye körül forgott.

Nekünk, keresztényeknek pedig, akik a nagy engesztelési nap különleges korában élünk, még fontosabb, hogy tekintetünket a mennyei szentélyre szegezzük, miközben folytatjuk küzdelmünket a modern (vagy posztmodern) óriások ellen, amelyek kihívást jelentenek hitünk, reményünk és lelki örökségünk számára. Amint folyamatosan Krisztus kereszten elvégzett munkájára támaszkodunk, valamint arra, amit a szentélyben most végez, várakozással tekinthetünk azokra az időkre, amikor Isten újra a népe között lakik majd, de úgy, hogy ez az idő sosem ér véget (vö. Jel 21:3).

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „Áldás és átok” c. fejezetből 465-467. o.

„Mózes utasítása szerint az Ebál hegyén nagy kövekből emlékművet állítottak. E köveket előzőleg vakolattal bevonták, aztán ráírták a törvényt; nemcsak a Sínairól kihirdetett és kőtáblákba vésett Tízparancsolatot, hanem azokat is, amelyeket Mózessel közöltek és azt könyvbe írta. Az emlékmű mellett faragatlan terméskövekből oltárt emeltek és áldozatot mutattak be az Úrnak. Az a tény, hogy az áldozati oltárt az Ebál hegyén emelték, jelentőségteljes volt, és arra mutat, hogy a törvény áthágása miatt Izrael jogosan vonta magára Isten haragját, és Ő azonnal végre is hajtaná ítéletét, ha Krisztus engesztelése nem lenne, amit az áldozati oltár jelképez” (i. m. 466. o.).

„Az úrvacsorai istentisztelet azonban nem lehetett a szomorkodás ideje. Nem ez volt a célja. Amikor az Úr tanítványai az Ő asztala köré gyülekeznek, nem hiányosságaikról kell megemlékezniük, és nem azokon kell siránkozniuk. Ne időzzenek múltbeli vallásos tapasztalataiknál, akár felemelők, akár lehangolók voltak ezek! Ne emlegessék fel a köztük és testvéreik között lévő különbségeket! Mindezek az előkészületi szolgálathoz tartoznak. Az önvizsgálat, a bűnvallás, a viszályok megszüntetése már mind megtörtént. Most azért jönnek, hogy Krisztussal találkozzanak. Nem a kereszt árnyékában kell állniuk, hanem annak megmentő világosságában. Meg kell nyitniuk lelküket az Igazságosság Napjának ragyogó sugarai előtt” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1990, Advent Kiadó, 565. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.    Mit jelent számodra, hogy először Isten országát kell keresnünk? Miként alakítja ez az elv a mindennapjaidat?

2.    Nézd meg, mit válaszoltál a szerdai tanulmány utolsó kérdésére arról, hogy mennyire könnyű elfelejteni Istent a mindennapi rohanásban! Beszéljétek meg a csoportban, miért annyira könnyű belecsúszni ebbe a problémába! Milyen megoldásaitok vannak ennek elkerülésére?

3.    Adventistaként hisszük, hogy Jézus közbenjár értünk a mennyei szentélyben (Zsid 7:25). Hogyan lehet ez a meggyőződés a remény és az erő állandó forrása? Hogyan segít ennek a tudata felmérni, hogy mennyire örülhetünk annak, amit Jézus most a mennyei szentélyben tesz értünk, különösen a nagy engesztelési nap idejében?

REMÉNYIK SÁNDOR:

RAKÉTA-HAJÓ

Valaki ma értem imádkozott.

Nem, nem bírom másként megérteni

Az édes enyhülést, mely elfogott.

Valaki értem jól imádkozott.

Imája roppant kezdő-sebességgel

Megragadott és végtelenbe vitt,

Sötét sorsommal búgva befutotta

Az Isten-távol fény-mérföldjeit.

Mellette naprendszerek múltak el,

Mint vonat mellett éjjel házikók, –

Jézus kikötő-szíve várta már

Az értem kilőtt rakéta-hajót.

És szóltak ott fenn: Jól van, hát legyen.

Függesztessék fel ma este a fátum, –

Egy órára, míg a nap lemegyen,

Legyen neki szabadság, kegyelem!

S egy óráig, míg a nap lebukott,

Áldottam gyöngyházfényű ég alatt

Az ismeretlen rakéta-hajót,

Mely értem Isten trónjáig haladt.