SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

A belső ellenség

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: Józsué 7; 8:1-29; Ezsdrás 10:11; Zsoltárok 139:1-16; Lukács 12:15; 1Péter 1:4

„Én, az ÚR vagyok az, aki a szívet fürkészem és a veséket vizsgálom, hogy megfizessek mindenkinek útjai szerint és cselekedeteinek gyümölcse szerint” (Jer 17:10, ÚRK).

Józsué könyvének 7. fejezete az első példa, bár tragikus tapasztalat, ahol Izrael népe megtanulja, milyen mélyebb jelentése és messzemenő következményei vannak annak, hogy ők Isten szövetséges népe. Miközben a szövetség kikötéseinek való engedelmesség győzelmet hoz, a feltételek semmibe vétele verséghez vezet. Izrael katonai sikere nem a létszámtól, harci stratégiától vagy jól megválasztott taktikájuktól függött, hanem attól, hogy velük volt-e az isteni Harcos.

A föld elfoglalásakor Izraelnek meg kellett tanulnia a nehéz leckét, miszerint a legveszélyesebb ellenség nem kívül, hanem a táboron belül, saját soraikban, közöttük van. A legnagyobb kihívás, ami előttük tornyosult, nem a megerősített városfalak jelenléte volt Kánaánban, sem a fejlett katonai technológia, amivel szembesültek, hanem a makacs emberi akarat a táboron belül, amely szándékosan semmibe vette Isten utasításait.

Miközben mennyei örökségünkre várunk (Kol 3:24; 1Pt 1:4), hasonló kihívásokkal nézünk szembe. Az ígéret földjének határán állva hitünk próbákkal szembesül, és kizárólag akkor győzhetünk, ha alávetjük magunkat Krisztus vezetésének.

Olvassuk el Józsué könyvének 7. fejezetét! Milyen két fontos oka volt annak, hogy Izrael vereséget szenvedett Ai városánál?

Érdekes megfigyelni, hogy az olvasó már az elején tudja Jahve haragjának okát, valamint az elkövető nevét. Így az Ákán vétkének leleplezéséről szóló történet feszültségét az olvasó, valamint Józsué és az izraeliták nézőpontja közötti feszültség adja. Az Ószövetség számos más fejezetéhez hasonlóan Józsué 7. fejezete is khiasztikus szerkezetű. A központi, csúcspontot jelentő szakasz arra a kérdésre ad választ, hogy miért nem tudták az izraeliták első próbálkozásra meghódítani Ait.

Két fő oka volt annak, hogy Izrael vereséget szenvedett ennél a városnál: Ákán bűne és az izraeliták túlzott bizalma saját erejükben. Ez utóbbi abból fakadt, hogy az Ai elleni támadás előtt nem kérdezték meg az Úr szándékát, valamint alábecsülték az ellenség erejét.

Józs 7:1, 11-13 alapján láthatjuk, hogy bár Ákán volt a felelős a parancs megszegésének alattomos cselekedetéért, tettének következményeit az egész nemzet megszenvedte. Isten fokozatosan mutatta be Ákán bűnének súlyosságát a 11. versben a „még” vagy „is” határozószó halmozott használatával (héber gam – ez a magyar fordításokban nem jön át szó szerint – a fordító). Először a bűnre a leggyakrabban utaló szót használta: khata. Majd a vétek elkövetését öt másik, még speciálisabb szó írja le, amelyet mindig a gam határozószó vezet be: 1) abar, azaz még át is lépni, át is hágni, 2) még az elpusztításra szánt dolgokból (kherem) is elvenni (laqakh), 3) még lopni is (ganab), 4) még be is csapni (kakhash) és 5) még a lopott kherem-et is a dolgaik közé tenni (sim).

Az Isten és a nép közötti szövetségbe Izrael kettős módon, egyénileg és közösségileg is belép. A szövetség értelmében Izrael úgy jelenik meg, mint Isten választott népének oszthatatlan egysége; ezért egy ember vagy egy csoport bűnéért az egész népet bűntudat terheli. Miként az Úr kijelentette: „Vétkezett Izráel, és áthágták szövetségemet is, amelyet parancsoltam nekik” (Józs 7:11, ÚRK).

Hogyan szenvedhet egy egész közösség az egyes tagjainak helytelen cselekedetei miatt? Milyen példák jutnak eszedbe, illetőleg mindez hogyan befolyásolta a közösséget?

Olvassuk el Józs 7:16-19 verseit! Mit mond el az itt leírt folyamat Istenről és Ákánról?

Isten ahelyett, hogy kimondaná, ki volt a vétkes, egy eljárást kezdeményez, amely rámutat az igazságosságára és a kegyelmére. Miután elmagyarázza a népnek, miért vesztettek a csatában, majd megszentelődésre hívja őket (Józs 7:13), időt ad a tisztázási procedúra kihirdetése és lefolytatása között, hogy Ákán elgondolkodhasson azon, mit tett, megtérjen és bevallja bűnét. Ehhez hasonlóan a családjának is megadja a lehetőséget (amennyiben tudnak a történtekről), hogy döntsenek, beállnak-e a fedősztori mögé, vagy elutasítják, hogy cinkosok legyenek, ahogy Kóré fiai, akik megtagadták, hogy apjuk mellé álljanak, és ezzel elkerülték a pusztulást (vö. 4Móz 16:23-33; 26:11). A kényszerhelyzet megoldása az ellenkező irányba halad: a közösségi bűn megszűnik, a bűn egy szinttel lejjebb jut, egy törzsre, majd egy nagycsaládra, abból egy háztartásra mutat, onnan pedig személyekre. A törvénysértő személye kiderül, de a folyamat tisztázza az ártatlant is. Ez igen fontos része az aprólékos törvényes eljárásnak, amelyben maga Isten a tanú Ákán leplezett bűnei felfedése kapcsán. Az olvasó szinte tapintja a feszültséget, miközben Ákán egyre inkább bekerül a figyelem középpontjába. Ki ne lepődne meg ennek az embernek a makacsságán, aki végig azt reméli, hogy nem leplezik le?! Semmi sem maradhat rejtve Isten átható tekintete előtt (2Krón 16:9; Zsolt 139:1-16), aki látja, mit rejt az ember szíve (1Sám 16:7; Péld 5:21; Jer 17:10).

Figyeljük meg, miként szólítja meg őt Józsué: „fiam.” A kifejezés nemcsak arra mutat rá, hogy Józsué idősebb és vezető, de arra is, ahogy a nagy harcos az igazságtételhez hozzááll. Szíve tele volt könyörülettel Ákán iránt, miközben őt jelölték ki a törvényszegő feletti ítélet végrehajtására. Viselkedésével ismét előremutat annak az érzékenységére, kedvességére és szeretetére, aki „sosem volt durva, sosem szólt szükségtelenül egyetlen szigorú szót sem, sosem okozott szükségtelenül fájdalmat érzékeny lelkeknek…, [miközben] félelem nélkül leplezte le a képmutatást, a hitetlenséget, a bűnt, de súlyos feddéseit fátyolos hangon mondta” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1990, Advent Kiadó, 291. o.).

Miként hat az életedre az a gondolat, Isten mindent tud, amit cselekszel – illetőleg, miként kellene, hogy befolyásolja az életedet mindez?

Olvassuk el Józs 7:19-21 verseit! Mit kért Józsué Ákántól? Mi a jelentősége a kérésnek? Mit jelent Ákán bűnvallása?

Két dolgot kért Józsué Ákántól: adjon dicsőséget Istennek, tisztelje Őt, valamint mondja meg őszintén, mit tett. Úgy kellett dicsőséget adnia Istennek, hogy bevallja, mit cselekedett. Az itt használt kifejezés (todah) utalhat hálaadásra (Zsolt 26:7; Ézs 51:3; Jer 17:26), de bűnvallásra is (Ezsd 10:11).

Sajnos a bibliai szöveg nem ad támpontot arra vonatkozólag, hogy Ákán bármilyen jelét mutatta volna az őszinte megtérésnek. Végig abban bízott, hogy nem derülnek ki a dolgok. Makacssága rámutatott megátalkodottan bűnös voltára, amiért Mózes törvénye szerint számára nem volt kegyelem (vö. 4Móz 15:27-31).

Ákán szavai Józs 7:21 versében Ádám és Éva bűnesetére emlékeztetnek. Éva látta (ra’ah), hogy a fa kívánatos (khamad), és végül leszakította (laqakh) annak gyümölcsét (1Móz 3:6). Bűnvallásában Ákán elismeri, hogy látott (ra’ah) a zsákmány közt egy jó babiloni köntöst, 200 sékel ezüstöt és egy aranyrudat. Látva ezeket, megkívánta (khamad) és elvette (laqakh) őket. Hasonlóan Ádám és Éva esetéhez Ákán döntése is megmutatja, hogy a sóvárgás bűne nem más, mint a hitetlenség bűne. Egyfajta vád Isten ellen, hogy nem a legjobbat akarja a teremtményeinek, elzár előlük jó dolgokat, amelyek kizárólag az Istenség birodalmához tartozhatnak.

Amellett, hogy a szöveg utal őseink bukására, rámutat a Ráháb és Ákán viselkedése között felfedezhető éles kontrasztra is (vö. Józs 2:1-13). Az egyik felküldte a kémeket a tetőre, elbújtatta őket a katonák elől, a másik fogta a számára tiltott dolgokat, majd elrejtette azokat Józsué elől. Az egyik kedvességet tanúsított az izraeli kémek iránt és hozzásegítette őket a biztos győzelemhez, a másik kapzsi és kitartó makacsságával bajt hozott Izraelre. Az egyik szövetséget kötött Izraellel, a másik megtörte a Jahvéval kötött szövetséget. Ráháb megmenekült családjával együtt, és Izrael tiszteletre méltó tagjává vált, Ákán halálra kárhoztatta saját magát meg a családját, és a gyalázat példájává vált.

Gondolkodjunk el a sóvárgás bűnén! Hogyan kerülhetjük el, hogy beleessünk a csapdájába, attól függetlenül, mink van vagy mink nincs (vö. Lk 12:15)?

Olvassuk el Józs 8:1-29 szakaszát! Mit mond ez a történet arról, hogy miként formálhat Isten a legszörnyűbb kudarcainkból is új lehetőségeket (Józs 8:1-29)?

Jahve stratégiája Izrael kezdeti vereségéből taktikai előnyt hozott ki, így formálva át Ákór-völgyét (a héber szó nehézséget jelent) a remény ajtajává (Hós 2:14). Ai lakosai túlzottan elbízták magukat Izrael feletti első győzelmük következtében, így amikor az izraeliták visszavonulást, a harc feladását színlelik, utánuk erednek. Amint Ai embereit kicsalogatják a városból, harmincezer izraeli, akik nem messze a város mögött táboroztak (Józs 8:4), elfoglalta és felgyújtotta az üres várost. Józs 8:7 ugyanakkor világossá teszi, hogy nem a stratégia eredményezi a győzelmet, hanem az Úr garantálja azt, Ő adja át a várost Izraelnek. Még abban a fejezetben is, amelyikben a katonai dolgok leírása uralja a szövegfolyamot, sokkal jobban, mint a könyv egyéb fejezeteiben, a szöveg kiemeli a nyilvánvaló igazságot, hogy a győzelem Jahve ajándéka.

A csata döntő pillanata akkor jön el, amikor Ai férfiai elhagyják a várost és üldözni kezdik az izraelitákat. Ez a második alkalom az egész fejezetben, amikor Isten megszólal, miután elmondta a stratégiát Józs 8:2 versében, jelezve, hogy Ő felügyeli a csatát. Egészen eddig nem tudjuk, mi lesz az ütközet végkimenetele. Innentől viszont egyértelmű, hogy az izraeli hadsereg győzni fog.

Józsué kezében egy ún. sarlókard van, inkább, mint egy sima kard vagy dárda. Józsué idejében ezt talán nem használták fegyverként, mégis az önrendelkezés szimbólumává válik. És amellett, hogy a csata megkezdését jelzi vele, kifejezi Isten hatalmát Ai legyőzésében. Józsué felemelve tartja a kardot egészen a győzelem pillanatáig, amivel bemutatja, hogy teljesen átvette Mózes vezető szerepét, amit elődje a Vörös-tengernél (2Móz 14:16), valamint az Amálek elleni harcban is gyakorolt (2Móz 17:11-13), amikor Józsué vezette a sereget.

Ebben az esetben nincsenek látható, csodás jelei Isten közbeavatkozásának, a győzelem Ai felett mégsem kevésbé isteni közbenjárás eredménye, mint az egyiptomiak legyőzése az első generációban, illetve a Jerikónál született győzelem. A siker kulcsa az volt, hogy Józsué hitt Isten szavában és rendületlenül engedelmeskedetett. Az elv, ami e történetből kibontakozik, ma is érvényes Isten népe között, éljenek bárhol, szembesüljenek bármilyen kihívással.

Amint láttuk az 5. tanulmányban, Isten lehetőséget adott a pogányoknak, hogy megismerjék Őt és elforduljanak gonosz útjaiktól. Ők azonban elutasították ezt, és végül szembesülniük kellett Isten ítéletével.

Olvassuk el Józs 7:6-9 szakaszát, ami megmutatja, hogyan reagált először Józsué a szerencsétlenségre, ami történt! Különösen Józs 7:9 versére érdemes koncentrálni! Milyen alapvető teológiai elv bontakozik ki a szavaiból?

_____________________________________________________________

Józsué első szavai úgy hangzanak, ahogy az izraeliták panaszkodtak a nehézségek közepette, miután elhagyták Egyiptomot: „Bár meghaltunk volna az ÚR keze által Egyiptom földjén, amikor a húsosfazék mellett ültünk, amikor jóllakhattunk kenyérrel; hát azért hoztatok ki minket ebbe a pusztába, hogy ezt az egész sokaságot éhséggel öljétek meg” (2Móz 16:3, ÚRK)?

Józsué így szólt: „Jaj, Uram, Istenem! Miért is hoztad át ezt a népet a Jordánon, hogyha az emóriak kezébe adsz minket, hogy elveszítsenek! Bár úgy határoztunk volna, hogy a Jordánon túl maradunk” (Józs 7:7, ÚRK)!

Kicsivel később azonban kimutatja, mennyire aggódik amiatt, hogy Isten neve és hírneve kárt szenved a vereség miatt: „Ha meghallják ezt a kánaániak és az ország többi lakói, és ellenünk fordulnak, és kiirtják nevünket e földről: mit cselekszel majd a te nagy nevedért” (Józs 7:9, ÚRK)?

Ebből kitűnik egy téma és egy elv, ami központi helyet foglalt el Istennek Izraellel kapcsolatos céljai között. Láttatni akarta a pogány népekkel, milyen hatalmas dolgokat tesz majd engedelmes népéért, és Ráhábhoz hasonlóan abból is sok mindent megtudhattak Izrael Istenéről, ha látták népe hódításainak erejét. Másrészt, amikor időnként a dolgok rosszra fordultak, mint itt, a kánaáni népek Izrael Istenét gyengének, erőtlennek gondolták (lásd 4Móz 14:16; 5Móz 9:28), ami bátrabbá tehette ellenállásukat.

Más szóval a zsidóság honfoglalásával is nagy kérdések és elvek álltak öszszefüggésben, például hogy mindez dicsőséget és tiszteletet hozzon Istennek, aki az egyetlen remény volt úgy a pogányok, mint Izrael számára.

Olvassuk el 5Móz 4:5-9 verseit! Milyen párhuzamot láthatunk itt Izrael és az adventisták bizonyságtétele között?

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „Jerikó bevétele” c. fejezetből 458-464. o.

„Az Ákán vesztét okozó halálos bűn a kapzsiságban gyökerezett, amely a legáltalánosabbnak és legkönnyebbnek tekintett bűnök egyike… Ákán beismerte bűnét, de csak akkor, amikor már túl késő volt ahhoz, hogy vallomása segítsen rajta. Látta Izrael seregeit megveretve csüggedten visszatérni Aitól, és mégsem lépett elő, hogy bűnét beismerje. Látta Józsuét és Izrael véneit olyan fájdalomban a földre borulni, amely sokkal nagyobb volt, semhogy szavakkal kifejezhető lenne. Ha akkor bűnvallomást tesz, az némi bűnbánatról tanúskodott volna, de még mindig hallgatott. Hallotta a kiáltványt, hogy nagy bűnt követtek el, sőt hallotta annak pontosan megjelölt jellegét; de ajkai le voltak pecsételve. Azután jött az ünnepélyes vizsgálat. Mily rémülettel remegett meg lelke, mikor rámutattak törzsére, nemzetségére, majd házanépére! De ő még mindig nem tett vallomást, míg Isten ujja végül rá nem mutatott. Amikor már bűnét nem titkolhatta tovább, engedett az igazságnak. Mily gyakran történnek ehhez hasonló bűnvallomások! Pedig mily nagy különbség bevallani a tényeket, miután azokat bebizonyították; és megvallani a bűnöket, amelyekről csak mi tudunk és az Isten! Ákán nem tett volna vallomást, ha nem reméli, hogy ezáltal bűneinek következményeit elfordíthatja. De bűnvallomása azt szolgálta, hogy kimutassa büntetése igazságosságát. Ez nem volt igazi bűnbánat, sem összeroppanás, sem elméjének megváltozása, sem a gonosztól való irtózás” (i. m. 462-464. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.    Beszéljük meg, hogyan alkalmazható a tizedik parancsolat (2Móz 20:17) abban a világban, amelyet a hirdetések és a fogyasztói szellem ural! Hogyan tehetünk a gyakorlatban különbséget aközött, amit akarunk és ami tényleg szükséges, és miért fontos, hogy e két dolgot ne mossuk össze?

2.    Olvassuk el Dániel imáját Dán 9:4-19 verseiben! Mi a jelentősége annak, hogy miközben Dániel megvallja Izrael bűneit, folyamatosan a „mi” névmással fogalmaz, miközben nincs arról feljegyzés, hogy ő maga bármilyen gonoszságot elkövetett volna?

3.    Gondolkodjunk el a csütörtöki tanulmány végén feltett kérdésen! Miért volt annyira fontos Izrael tanúskodásában a „törvénynek és ítéleteknek” való teljes engedelmesség? Miként alkalmazható ma ez a szabály az egyházban? Ez mutat rá, mennyivel hatékonyabb tanúk lehetnénk, ha követnénk mindent, amit Istentől kaptunk!

REMÉNYIK SÁNDOR:

A MEGÁTKOZOTT KÉZ

Testvér, – az én kezem megátkozott.

Embert, dolgot, lelket, gondolatot,

Semmit se tudok megfogni vele,

Csak belemarkolok a semmibe.

Nézd ezt a bús, üres mozdulatot:

Nem is levegő, amit megfogok,

Levegő: szelíd, meleg, földi „semmi”.

Csak a világűr hideg semmije

Tud ilyen kegyetlenül üres lenni.

Kapaszkodnék én akármibe már,

De karfa, korlát, horgony, szalmaszál,

Minden kisiklik a kezem közül,

S a hiba kezemben van egyedül.

Kétségbeesve nézem, hol a part,

S csodálkozom: a víz felett mi tart?

Mi tart, mi tart még, Uram, Istenem…? –

Talán egy Kéz, mely láthatatlanul,

Bár én nem fogom – fogja a kezem.