SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Isten küzd érted

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 15:16; 2Mózes 23:28-30; 3Móz 18:24-30;  5Móz 20:10, 15-18;  Ézsaiás 9:6; 2Timótheus 4:1, 8

„Mindezeket a királyokat és földjüket egy út során hódította meg Józsué, mivel az ÚR, Izráel Istene harcolt Izráelért” (Józs 10:42, ÚRK).

Józsué könyve időnként felkavaró jeleneteket mutat be. Súlyos kérdéseket vet fel, amikor a szent vagy isteni háború emberek egy csoportjának felhatalmazást ad arra, hogy elpusztítsa más emberek csoportját.

A szent háború kérdésének a megértése az Ótestamentumban igazi kihívás. Isten úgy jelenik meg a könyvben, mint a világegyetem mindenható Ura; így minden, ami itt történik, valamilyen módon a közvetlen vagy közvetett akaratához kell, hogy kapcsolódjon. Ezzel pedig a „Hogy engedhette meg mindezt Isten?” kérdés nem megkerülhető. Múlt héten láttuk, hogy Isten maga is bekapcsolódik az összeütközésbe, amely lényegesen hatalmasabb, mint bármilyen háború vagy csata, ami valaha zajlott az emberiség történelmében. Egy olyan küzdelemről beszélünk, amely életünk minden aspektusát áthatja. Az is világos, hogy az események – legyenek akár bibliaiak, akár a világi történelemből valók – egyedül e konfliktus fényében érthetők meg teljesen.

A héten Isten szent háborúinak összetettségét igyekszünk még jobban megérteni, annak határait és feltételeit, valamint az ótestamentumi próféták által feltárt látomást a végső békéről, illetve azt, hogy milyen lelki tanulságai vannak ezeknek a háborúknak.

Olvassuk el 1Móz 15:16, 3Móz 18:24-30, 5Móz 18:9-14, Ezsd 9:11 verseit! Mit mondanak el ezek az igék Isten nagyobb tervéről a folyamatban, amiben Kánaán földjét Izraelnek ajánlja fel?

_____________________________________________________________

Józsué könyvén túl kell néznünk, hogy teljesen megérthessük, mi volt a kánaáni nemzetek gonoszsága. Olyan visszataszító rítusokat gyakoroltak (lásd 5Móz 18:9-12), mint a gyermekáldozat, jóslás, varázslás, boszorkányság, halottidézés, spiritizmus. A Ras Shamránban feltárt ősi ugariti szövegek még inkább betekintést nyújtanak a kánaáni vallásba és társadalmi viszonyokba, amelyekből látszik, hogy e kultúrának az ítélete nemcsak érthető volt, de – az ótestamentumi erkölcsi elvek alapján – igazságos is.

A kánaániak vallásának az a hit képezte az alapját, hogy a termékenységet biztosító természetes jelenségeket az istenek és istennők közötti szexuális kapcsolatok irányították. Gondolkodásukban a saját szexuális viselkedésük és az isteneké összekapcsolódott, ezért rituális szexuális érintkezéseken keresztül igyekeztek az isteneiket is arra ösztönözni. A kultusz létrehozta a „szent” prostitúció intézményét, amelynek keretei között női és férfi prostituáltak orgiákon vettek részt – mindezt vallási gyakorlatuk részeként.

Egy nemzet sosem emelkedhet felül azon a morális szinten, mint ami az isteneié, akiket imád. Az istenségek jellemzőinek megértése után nem csodálkozhatunk azon, hogy a kánaániak gyermekáldozatokat mutattak be, amely ellen a Biblia különösen erőteljesen lép fel. Régészeti bizonyítékok mutatják, hogy a kánaáni népek rendszeresen feláldozták elsőszülötteiket az isteneiknek, amelyek valójában démonok voltak, akiket imádtak. Gyerekcsontvázak összetört csontjait találták hatalmas korsókban összegyűjtve, rajtuk áldozati szövegekkel, amelyek arról tanúskodnak, milyen lealacsonyító volt a vallásuk, és mit jelentett ez sok gyermekük számára.

A kánaániak kiirtása Istennek nem egy az után támadt gondolata volt, hogy eldöntötte, Izraelnek adja a földet. A kánaáni népeknek hagyott időt a megtérésre, kegyelemidőt, megvolt a lehetőségük, hogy megtalálják Őt és elfogadják jellemét a pátriárkák tanúságtételén keresztül, akik közöttük éltek. Volt tehát lehetőségük, de nem éltek vele, és folytatták szörnyű vallási gyakorlataikat, míg végül az Úr véget nem vetett az egésznek.

Olvassuk el 1Móz 18:25, Zsolt 7:11-12, 50:6, 82:1, 96:10 és 2Tim 4:1, 8 verseit! Mit mondanak ezek a versek Isten erkölcsi jelleméről? Miként segít megérteni az isteni háború kérdését Istennek az a szerepe, hogy Ő a világmindenség bírája?

Isten szentsége azt jelenti, hogy nem képes tolerálni a bűnt. Türelmes, azonban ez nem jelenti azt, hogy a bűnnek nem lesz végső következménye, ami halál (Róm 6:23). Isten háborút hirdetett a bűn ellen, függetlenül attól, hol bukkan fel, legyen az Kánaán vagy Izrael. Izraelt nem tették szentebbé a más népek ellen vívott szent háborúk, ahogy más népeket sem, amikor Izrael ellen harcoltak az Úr választott eszközeiként (5Móz 9:4-5; 12:29-30). A Közel-Kelet más népeivel ellentétben Izrael tapasztalta a szent háború ellentétét is, amikor Isten nem értük, hanem ellenük harcolt, megengedve az ellenségeiknek, hogy legyőzzék őket (vö. Józsué 7).

Az egész kérdéskör a szent háborúkról csak úgy érthető meg, ha Isten tettére mint bírói ítéletre tekintünk. Így nézve Izrael honfoglaló háborúja teljesen más színben tűnik fel. Szemben a birodalmi területszerző háborúkkal, amelyek oly gyakoriak voltak abban a korban (és ma is), Izrael háborúi nem a nép dicsőségének növelését célozták, hanem Isten ítéletének a végrehajtását és békéjének a megteremtését a területen. Így a szent háború koncepciójának megértése szívében Isten uralma és szuverenitása áll, amelyek ugyanúgy a tétjei a nagy küzdelemnek, mint Isten harcos képe vagy király és bíró volta.

Jahve, a harcos Isten, aki ugyanakkor bíró, elkötelezett a jellemét tükröző törvényének alkalmazásában, stabilizálásában, fenntartásában. A harcos Isten képe hasonló a bíró és a király képéhez, és úgy mutatja be Őt, mint aki nem tűri örökké tétlenül a lázadást megalapított világrendje ellen. Ekképpen láthatjuk, hogy Isten célja sosem maga a háború, nem is a győzelem önmagában, hanem az igazság és a béke helyreállítása. Végső soron az ítélet, a háborúzás és az igazságszolgáltatás egy és ugyanaz, amennyiben az Isten által történik.

Gondoljunk úgy Istenre, mint igazságos bíróra, akit nem lehet sem megvesztegetni, sem elfogultsággal vádolni! Hogyan lehet az evangélium szerves része ez a kép Istenről, aki nem tűri vég nélkül a bűnt, az elnyomást, az ártatlanok szenvedését és az elnyomottak kizsákmányolását?

Vessük össze 2Móz 23:28-30, 33:2, 34:11, 4Móz 33:52 és 5Móz 7:20 verseit 2Móz 34:13, 5Móz 7:5, 9:3, 12:2-3, 31:3-4 szakaszaival! Mit állítanak a szövegek a honfoglalás céljáról, illetve a pusztítás mértékéről?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Isten eredeti terve a kánaáni népekkel nem az elpusztításuk volt, hanem a földjük elvétele. Ha megnézzük a szövegeket, amelyek leírják, ahogy Izraelnek be kellett szállni a honfoglalás csatáiba, az itt található kifejezések

kisajátításról, elűzésről szólnak a lakossággal kapcsolatban. Egy másik kifejezéscsoport, amely pusztításról szól, és amelyekben Izrael a cselekvő, többnyire élettelen tárgyak elpusztítására utal, mint például pogány istentiszteleti tárgyak megsemmisítése. Nyilvánvaló, hogy a pogány istentiszteleti helyek és oltárok képezték a kánaáni vallás központi elemeit.

A szent háború főleg a romlott kánaáni kultúra és társadalom ellen irányult. Hogy a káros hatást elkerüljék, Izraelnek el kellett pusztítania az összes olyan elemet, amely romlást idézhet elő. Viszont megmenekülhetett minden kánaáni lakos, aki elismerte Isten uralmát akár a honfoglalás előtt, akár közben, és elhagyta azt a földet (Józs 2:9-14; vö. Bír 1:24-26). Csak azok a kánaániták estek ítélet alá, akik makacsul kitartva Istennek Izraelre vonatkozó terve elleni lázadásukban, megkeményítették a szívüket és behúzódtak az erődített városaikba (Józs 11:19-20).

Mindez azonban felvet egy kérdést: ha az volt az eredeti terv Kánaán elfoglalására, hogy kiűzik a földről és nem elpusztítják a kánaánitákat, mégis miért öltek meg az izraeliták annyi embert?

A Kánaán meghódítását leíró bibliai szövegek elemzése kimutatja, hogy a honfoglalás eredeti szándéka a helyi lakosság szétszórása volt. Csakhogy a többség, akár az egyiptomi fáraó, megkeményítette a szívét, olyan mértékben azonosulva a kultúrával, hogy nem maradhattak életben.

A jellemed és szokásrendszered mely elemeinek kell eltűnni, kiveszni az életedből?

Olvassuk el 5Móz 20:10, 15-18, 13:12-18 és Józs 10:40 verseit! Miként jut kifejezésre Mózes ötödik könyvében a hadviselésre és a bálványimádó város elleni fellépésre vonatkozó törvény? Hogyan segít mindez megérteni a teljes pusztítás korlátait a háborúban, amelyben Izrael részt vett?

A héber szövegben külön kifejezés vonatkozik emberek megölésére a háborúban: cherem. A kifejezés olyasmire utal, ami „tiltott”, „átkozott” vagy „elpusztításra való”. Legtöbbször azt jelenti, hogy embereket, állatokat vagy élettelen tárgyakat teljesen és visszavonhatatlanul Isten kizárólagos uralma alá helyeznek, ami a háborúban a legtöbb esetben azok elpusztításával volt egyenlő. A cherem (háborúban egy nép teljes kiirtása) fogalmát és gyakorlatát a gonoszság erői és Isten közötti kozmikus konfliktus fényében szükséges megérteni, ahol Isten jelleme és jóhíre forog kockán. Ismétlésként: a bűn felbukkanása óta a világban nincs semleges terület; valaki vagy Isten oldalán áll, vagy az ellenkezőn. Az egyik oldal az életre vezet, a másik a halálba, mégpedig az örökkévaló halálba. A teljes pusztítás gyakorlata nem más, mint Isten igazságos ítélete a bűn és a gonoszság felett. Isten egyedülálló módon választott népére, az ősi Izraelre bízta ítélete egy részének végrehajtását. Mindez az Ő szigorú felügyelete alatt történt, a történelem egy bizonyos időszakára, a honfoglalásra korlátozva, egy pontosan körülrajzolt földrajzi területen, az ókori Kánaánban. Amint a tegnapi tanulmányban láttuk, akikre mindez vonatkozott, folytonosan lázadtak Isten szándékai ellen, dacoltak a történésekkel, elutasítva a megtérést. Így Istennek az elpusztításukra vonatkozó döntése sem önkényes, sem nacionalista nem volt. Ráadásul Izrael is éppen olyan bánásmódra számíthatott, ha úgy döntenek, hogy ugyanolyan életet élnek, mint a kánaániták (vö. 5Mózes 13). Még ha úgy is tűnne, hogy az isteni háború bármelyik oldalán álló csoportok számára a harc kimenetele eldőlt (az izraelitáknak örökölni kell a földet, a kánaániaknak el kell pusztulniuk), volt lehetőség rá, hogy egyik oldalról a másikra kerüljenek emberek, amint látjuk majd Ráháb, Ákán és a gibeoniták esetében. Nem önkényes döntés következtében kerültek a védett vagy elítélendő csoportba. Akik Jahve oldalán álltak, elveszíthették privilégiumaikat, ha lázadtak. Viszont akik ítélet alatt voltak, engedelmesség által életet nyerhettek.

Napjainkra vonatkoztatva milyen lelki tanulságokat sajátíthatunk el a kánaániak Isten elleni, dacos viselkedését szemlélve? Milyen következményei vannak a döntési jogunknak ránk nézve?

A következő szövegek miként írják le a jövőt, amit Isten előre vetített a népének? Ézs 9:6; 11:1-5; 60:17; Hós 2:18; Mik 4:3

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Habár a fókusz leginkább az Isten által vezetett és segített ótestamentumi háborúkon nyugodott ezen a héten, egy másik, legalább ennyire jelentős témát is meg kell említenünk az ótestamentumi prófétai írásokból: az eljövendő békés messiási korszak vízióját.

A Messiás úgy jelenik meg, mint a „békesség Fejedelme” (Ézs 9:6). Olyan királyságot hoz el, amit a béke ural, ahol az oroszlán és a bárány együtt legel (Ézs 11:1-8), nem ártanak és nem pusztítanak többé (Ézs 11:9), ahol béke lesz (Ézs 60:17), szétáradva mindenhol, mint egy folyó (Ézs 66:12).

Olvassuk el 2Kir 6:16-23 verseit! Milyen betekintést enged ez a történet Isten mélyebb céljába, amit népével és az emberiséggel kapcsolatban tervez?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Gondoljuk át a történetet, amelyben Elizeus kezdeményezésére lakomát adnak a szíriai seregnek! Ahelyett, hogy lemészárolták volna őket (2Kir 6:22), sokkal jobbat mutatnak nekik, békét, amit Isten mindig is kívánt a népének. Érdekes látni, hogy Elizeus teljes tudatában van az őket körülvevő, de láthatatlan mennyei sereg túlerejének (2Kir 6:17). Isten számára, aki küzd a földünkre is átterjedt kozmikus konfliktusban, a megváltás végső célja nem a folyamatos harc vagy az ellenség örökös rabszolgasorba taszítása, hanem az örök béke. Ahogy a harc harcot szül (Mt 26:52), a béke békét teremt. A történet azzal zárul, hogy elhangzik: „Ettől fogva többé nem jöttek arám portyázó csapatok Izráel földjére” (2Kir 6:23, ÚRK).

Gondolkodjunk azon, hogy milyen úton-módon követhetjük Jézus példáját, hogy mi is a béke eszközei legyünk! Mi a helyzet például veled most? Miként lehetsz béketeremtő olyan konfliktusban, amiben éppen benne vagy, ahelyett, hogy harcolnál?

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „Jerikó bevétele” c. fejezetből 456-459. o.

Mint mindenütt a Bibliában, az összefüggés és a háttér ismerete itt is elengedhetetlen. Meghatározó, hogy tudjunk a kozmikus konfliktusról, és lássuk, mi a célja Istennek, aki a bíránk, ennek fényében kell a kánaániakkal vívott csatákra tekinteni.

„Isten késedelmes a haragra. A gonosz nemzeteknek adott próbaidőt, hogy megismerhessék Őt és jellemét. A rendelkezésükre álló világosság szerint estek ítélet alá, mivel visszautasították a világosságot, a maguk útját választották Isten útjai helyett. Isten megindokolta, miért nem azonnal űzte ki a kánaánitákat: az emoreusok gonoszsága még nem telt be. Bűnösségük fokozatosan juttatta el őket addig a pontig, amikor Isten már nem kegyelmezhetett tovább nekik és elvesztek. Isten addig nem hajtotta végre a büntetést, amíg el nem érték azt a pontot és be nem telt a gonoszságuk mértéke. Minden nemzetnek megvolt a maga próbaideje. Akik semmibe vették Isten törvényét, a gonoszság egyik fokáról haladtak a másikra. A gyerekek öröklik szüleik lázadó jellemét, és rosszabbul cselekszenek, mit elődeik, amíg végül Isten haragja elsöpri őket. A büntetés nem csökkent attól, hogy később érte el őket” (Ellen G. White megjegyzései, The SDA Bible Commentary. 2. köt. 1005. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.    Beszéljük meg, mit jelent az, hogy Isten a bíránk, ahogy az univerzum legfelsőbb bírája is egyben! Miért van alapvető jelentősége ennek az evangélium és a megváltásunk szempontjából egyaránt?

2.    Milyen betekintést nyerünk Isten türelmébe és igazságosságába a kánaániták esete által? Miként tükrözhetjük vissza az Ő jellemét azzal, ahogy embertásainkkal bánunk?

3.    Gondolkodjunk el a szabad akarat alapvető voltán! Vajon miért tartja Isten tiszteletben a választási szabadságunkat? Hogyan kapcsolódik egymáshoz a szeretet és a szabad választás kérdése?

4.    Az Ótestamentum számos háborús és konfliktusos történetet közöl, végső soron mégis a béke vízióját vetíti előre. Milyen szerepet kellene a keresztényeknek betölteni a béketeremtésben a környezetükben?

PUSZTA SÁNDOR:

KI HEGYRE MEGY

Ki hegyre megy, annak

kardok közt kell járni,

s odafönt, a csúcson

keresztnek kell állni.

Az jut csak oda fel,

kit Isten keresztel

De nem babérággal –

tövissel, kereszttel.

Százezer kard éle

fog szívébe vágni…

Mégse engedj, Uram

félúton megállni!