SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

A kegyelem emlékhelyei

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 4Mózes 14:44; Józsué 3–4; Lukács 18:18-27; János 14:26; Zsidókhoz 4:8-11

„Mert kiszárította az ÚR, a ti Istenetek a Jordán vizét előttetek, amíg átkeltetek rajta, úgy, amint az ÚR, a ti Istenetek a Vörös-tengerrel cselekedett, amelyet kiszárított előttünk, amíg átjöttünk rajta. Hogy megismerje a föld minden népe az ÚR kezét, hogy bizony erős az, és hogy féljétek az URat, a ti Isteneteket minden időben” (Józs 4:23-24, ÚRK).

A rendőr jelzett a szirénával, Jánosnak félre kellett állnia. A rendőr kérte a jogosítványát, ám abban a pillanatban beugrott neki, hogy az irodában hagyta a tárcáját, benne a jogosítványával. A férfi elmagyarázta, mi a helyzet, a rendőr pedig a munkájáról kezdte kérdezni. János elmondta, hogy egyetemi tanár. A rendőr átadta neki a büntetőcédulát, és azt mondta, hogy ne úgy tekintsen rá, mint büntetésre. „Ez tandíj – mondta. – Amikor az ember meg akar tanulni valamit, tandíjat fizet. Ez az ön tandíja, hogy megtanulja, nem felejtheti valahol máshol a jogosítványát, ha autóba ül. Legyen szép napja, tanár úr!”

Emberként hajlamosak vagyunk elfelejteni dolgokat, ha nincsenek folyamatosan az orrunk előtt. Elfelejtünk valakit visszahívni, e-mailekre válaszolni, meglocsolni a virágokat, felköszönteni valakit a születésnapján és így tovább, a listát hosszan folytathatnánk. Amikor viszont a lelki szükségleteinkről feledkezünk meg, annak sokkal komolyabb következményei vannak, mint egy sima büntetőcédulának, főleg, mivel amiről szó van ilyenkor, nem más, mint szó szerint az örök életünk.

Nézzük meg a zsidók átkelését a Jordánon, és lássuk, mit tanulhatunk a tapasztalataikból!

Olvassuk el Józs 3:1-5 és 4Móz 14:41-44 verseit! Miért kérte Isten az izrealitáktól, hogy különleges módon készüljenek az előttük álló eseményre?

Ez az első eset, amikor a szövetség ládáját említi Józsué könyve. Egészen eddig csak a szentéllyel összefüggésben jelent meg a láda az Ótestamentumban (2Móz 40:21): a távozás kapcsán a Sínai-hegytől (4Móz 10:33-36), Kánaán elfoglalásának sikertelen kísérlete alkalmával (4Móz 14:44). A láda a szent sátor legszentebb tartozéka volt, amiben három dolgot tároltak, ezek mindegyike Izrael különleges helyzetére utalt az Istennel való kapcsolatukban: 1) a Tízparancsolat kőtáblái, 2) Áronnak, a főpapnak a vesszeje, valamint 3) egy korsó manna (2Móz 16:33; Zsid 9:4). A láda és az átkelés előkészületei arra emlékeztették őket, hogy nem léphetnek be akárhogy és akármikor Kánaánba. Csak akkor lehet sikeres a honfoglalás, ha követik, amit Isten mond, úgy és akkor, ahogy és amikor mondja. Isten – aki a kép szerint a két kerub között trónolt a szövetség ládájának fedele felett (2Móz 25:22; 4Móz 7:89), és akinek a haladását a frigyláda haladásával azonosították – lép be Kánaánba Izrael előtt, mivel Ő maga vezeti az ország elfoglalását.

A „szenteljétek meg” (Józs 3:5, ÚRK) vagy „tisztítsátok meg” (KAR) kifejezés megtisztulási folyamatra utal, hasonlóan ahhoz, amit a papoknak kellett végezniük, mielőtt a szentélyben szolgáltak volna (2Móz 28:41; 29:1), valamint amit a Sion hegyénél kellett elvégeznie a népnek, mielőtt Isten megjelent nekik (2Móz 19:10, 14). Része volt a folyamatnak a bűnök letétele és minden tisztátalan dolog eltávolítása. Ugyanez a parancs jelenik meg 4Móz 11:18 versében, mielőtt Isten csodát hajtott végre közöttük. Háború esetén a csaták előtt szintén így kellett megtisztulniuk (5Móz 23:14). Mielőtt Isten csatába menne Izraelért, be kellett mutatniuk a hozzá mint Hadvezérhez való hűségüket és bizalmukat.

A Jordánon való átkelés csodája lesz a bizonyíték az izraeliták számára, hogy bizonyosan valóra válik az Úr ígérete, miszerint kiűzi előlük a népeket. Aki száraz utat tud biztosítani a Jordánon át, képes lesz megadni nekik ajándékként a földet is.

Isten nem mindig választja ketté a Jordánt. A közbeavatkozásai nem mindig ennyire nyilvánvalóak. Vajon hogyan juthatunk el a lelki felkészültség állapotába, hogy tapasztaljuk, észrevegyük Isten beavatkozását, amikor fellép értünk?

Olvassuk el Józs 3:6-17 verseit! Mit mond el a Jordánon való átkelés csodája Isten természetéről, róla, akit szolgálunk?

A Jordánon való átkelést a héber „niphla’ot” szó írja le Józs 3:5 versében, ami csodát, csodatételt jelent, és rend szerint hatalmas, természetfeletti cselekményre utal, amit Isten hajt végre, demonstrálva egyedülállóságát (Zsolt 72:18; 86:10). Később az izraeliták elgondolkodtak ezeken az eseményeken, és ennek eredményeként dicsőíttették Istent (Zsolt 9:2), hirdették Őt a nemzetek között (Zsolt 96:3). Ilyen csodákként maradtak meg az emlékezetben az egyiptomi csapások (2Móz 3:20; Mik 7:15), az átkelés a Vörös-tengeren, valamint az isteni vezetés, amit a pusztai vándorlás alatt éltek át (Zsolt 78:12-16).

A Biblia írói tudták és bizonyságot is tettek arról, hogy Istent sosem korlátozta vagy határolta be a teremtése. Számára semmi sem lehetetlen (héber: „túl csodálatos”), hogy elvégezze azt (Jer 32:17). A neve és a természete is csodálatra méltó (Bír 13:18), túlmutat minden elképzelésünkön.

Szemben minden egyéb nemzet isteneivel, amelyek nem menthetnek meg senkit (Zsolt 96:5; Ézs 44:8), a Biblia Istene „élő Isten”, cselekvő, létező, akiben bízhatnak a követői, hogy közbelép értük, amint várják, hogy tegyen értük valamit.

Zakariás próféta is ezt a kifejezést használja (a niphla’ot azonos tövéből), amikor Izrael jövőjét vetíti előre a babiloni fogság után. Látja a teljesen újjáépült Jeruzsálemet, az időseket, amint az utcákon ülnek, a fiúkat és lányokat, amint ott játszanak. A kétségüket hangoztató fővárosi lakosoknak, akik csupán a pusztulás jeleit látják, a próféta kijelenti: „Azt mondja a Seregek URa: Bár ez csodának tűnik a nép maradékának a szemében azokban a napokban, de vajon az én szememben is csoda lesz-e? – kérdi a Seregek URa. Azt mondja a Seregek URa: Íme, én megszabadítom népemet napkelet földjéről és napnyugat földjéről. Elhozom őket, hogy Jeruzsálemben lakhassanak, népemmé lesznek, én pedig Istenük leszek hűséggel és igazsággal” (Zak 8:6-8, ÚRK).

Olvassuk el Lk 18:18-27 verseit! Milyen bátorítást találunk Jézus válaszában, amit a tanítványoknak adott, hogy azokban a dolgokban is bízzunk Istenben, amelyek lehetetlennek tűnnek?

Olvassuk el Józsué könyve 4. fejezetét! Miért kéri az izraelitáktól Isten, hogy emlékművet építsenek?

A kövek célja, hogy „jelek” legyenek. A héber „’ot” kifejezés gyakran kapcsolódik a „csoda” szóhoz, és olyan csodatettre utal, amit Isten hajt végre (lásd a tegnapi tanulmányt), mint például az egyiptomi csapások (2Móz 7:3; 5Móz 4:34). Ugyanakkor „szimbólum”, „jelkép” jelentést is hordoz, mint egy mélyebb, világfeletti valóság külső jele. Például a szivárvány a szövetség „jele” (1Móz 9:12-13), az ajtófélfán és szemöldökfán lévő vér szintén „jel” (2Móz 12:13), és mint legjelentősebb, a szombat a teremtés és Isten megszentelő jelenlétének a „jele” (2Móz 31:13, 17; Ez 20:12).

Itt a „jel” emlékezteti az elkövetkező generációkat az átkelés csodájára. A kifejezés az „emlékmű” (zikkaron), a zakar szótőből származik, jelentése: „emlékezni”, és nemcsak passzív emlékezetre utal, valaminek a felidézésére, hanem arra, hogy az emlékezést egy annak megfelelő cselekvés is követi (5Móz 5:15; 8:2). Emlékkövek felállítása (1Móz 28:18-22), ill. olyan rituálék, amelyek kérdéseket ébresztettek (2Móz 12:26-27; 5Móz 6:20-25), gyakran előfordulnak az Ótestamentumban. Ahelyett, hogy a csodákat újra és újra elmondták volna, Isten emlékműveket állíttatott velük, amelyek emlékeztettek Isten hatalmas cselekedeteire, valamint érthető válaszokat adtak a felvetődő kérdésekre. Ezért kell a jelnek „örökre” a helyén maradnia, utalva arra, hogy Isten népének kollektív emlékezetében mindenkorra meg kell ezeket őrizni.

A következő generációk potenciális kérdése azért jelentős, mert személyesen fogalmazzák meg: „Mit jelentenek ezek a kövek neked?” Minden egyes generációnak személyesen kell azonosulni a történettel, személyes vonatkozásában megértve a kövek jelentőségét. A csodatevő Istenbe vetett hitet csak akkor lehet életben tartani, ha minden elkövetkező generáció maga fedezi fel Jahve hatalmas tetteit a saját maga számára. Ez a hit különbözteti meg az élő, biblikus tradíciók követését az üres hagyománytisztelettől, amely nem több az adott nemzedék halott vallásánál, megfosztva a hitet eredeti értékétől és hevületétől. A dolgok vége, hogy legyen a biblikus hit a sajátunk. Senki, de még az elődeink sem hihetnek helyettünk.

Milyen emlékművek, személyes emlékek emlékeztetnek téged arra, amit Isten tett érted az életed során?

Olvassuk el Józs 4:20-24 verseit a következő igerészek fényében: 5Móz 8:2, 18, Bír 3:7, 8:34, Zsolt 45:18, 78:11! Miért volt annyira fontos, hogy emlékezzenek Isten nagy tetteire?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Figyeljük meg Józs 4:23 versében a váltást! A Jordán vizére úgy utal, mint ami „teelőtted” száradt ki, azon izraeliták előtt, akik épp átkeltek a folyón. Ezzel szemben a Vörös-tenger „mielőttünk” száradt ki, azok előtt, akik a kivonuláskor tapasztalták mindezt az első generációban, és még éltek. A két generáció által átélt két esemény hasonló jelentőségű volt, ami a második generáció számára lehetővé tette, hogy szüleik tanúságtétele révén újra felfedezzék a Jordánon való átkelésben ugyanazt a jelentőséget a maguk számára.

A feledékenységet általában úgy éljük meg, mint normális, megszokott emberi dolgot, azonban a lelki dolgokban ennek súlyos következményei lehetnek. Ma is, ha meg akarjuk erősíteni identitásunkat mint különleges elhívást nyert és küldetéssel bíró nép, olyan alkalmakat kell teremtenünk, amelyek felfrissítik mind a személyes, mind a közösségi emlékezetünket, hogy tudjunk arra összpontosítani, honnan jövünk, kik vagyunk és miért vagyunk itt.

Olvassuk el 1Kor 11:24-25 és Jn 14:26 verseit! Miért kell folyton arra emlékeznünk, mit tett értünk Krisztus? Mi történne enélkül?

_____________________________________________________________

Ellen G. White világosan látta, hogy ha nem Isten múltbeli cselekedeteinek és kijelentéseinek világossága vezet bennünket a jelenben folyamatosan, biztosak lehetünk benne, hogy elvész a motivációnk, hogy továbbvigyük a missziónkat a jövőben: „Nincs miért félni a jövőtől, kivéve, ha elfeledkezünk az útról, amelyen Isten vezetett minket, valamint a történelmünkben szerzett tanításokról” (Ellen G. White: Life Cketches. 196. o.).

Valóban fontos emlékezni a múltra és arra, hogy mit tett Isten az életünkben, de miért muszáj ma is nap mint nap friss tapasztalatokat szerezni a szeretetével és a jelenlétével?

„A tengert szárazzá változtatta, a folyón gyalog mentek át; ott örvendeztünk neki” (Zsolt 66:6, ÚRK).

Mind a Vörös-tengeren, mind a Jordánon való átkelés új korszak mérföldköve a biblia történelemben, és mindkettő szimbolikus jelentőséggel bír (2Kir 2:6-15; Zsolt 66:6; 114:1-7). Már az Ótestamentumban is vannak szövegek, amelyek összekötik a kettőt, felismerve a jelentőségüket, amely túlmutat az eredeti történeteken. Zsolt 66:6 versében a zsoltáros azáltal ünnepli Isten megmentő cselekedetét a saját életében (Zsolt 66:16-19), hogy a Vörös-tengeren és a Jordánon való átkelés történelmi tapasztalatát idézi fel.

A 114. zsoltár szintén összekapcsolja a két történetet, nem mintha a zsoltáros nem lenne tisztában a két esemény időbeli eltérésével, hanem éppen mert látja a két esemény közös teológiai jelentőségét. Mindkét eseményt úgy látják, mint ami változást eredményezett Izrael státuszában, az egyik a szolgaságból a szabadságba, a másik az otthontalan nomádságból a nemzetté váláshoz vezetett. Ezekben a zsoltárokban a két átkelés példája illusztrálja a zsoltárosok helyzetének változását, amely az elnyomásból, a szegénységből, a kilátástalanságból és a megalázottságból a biztonságba, a jólétbe, a megváltásba és a méltóságba vezetett. Illés elragadtatása szintén a Jordánnál történt, ugyanennek a csodának a hasonlóságában jelenik meg, mint amit Józsué könyve feljegyez. Illés számára az átkelés élete legnagyobb változását hozta el: felvitetett a mennybe. Ugyanez Elizeus számára is fontos mérföldkő: a próféta segédjéből (1Kir 19:21) a nemzet prófétájává lett (2Kir 2:22).

Olvassuk el Mt 3:16-17 és Mk 1:9 verseit! Miként utalnak az Újtestamentum írói a Jordánon történt átkelés szimbolikus és lelki jelentőségére?

Jézusnak, Izrael Képviselőjének korai szolgálata Izrael történelmi mintázatát követi, átment a „Vörös-tengeren és a Jondánon való átkelés” tapasztalatán. Az ellene szóló halálos rendelet után Egyiptomból tér vissza (Mt 2:14-16), negyven napot tölt a pusztában (Mt 4:2), hasonlóan Izrael negyven évéhez, majd mintegy státuszváltásként a magánéletből átlép a nyilvános szolgálatba, amikor megkeresztelkedik a Jordánban (Mt 3:16-17; Mk 1:9).

Később A zsidókhoz írt levél 3–4. fejezete elismeri a Jordánon való átkelés szimbolikus jelentőségét, és a Kánaánba való belépést úgy mutatja be, mint a „kegyelemben való megnyugvás” előképét, amelybe a keresztények hit által lépnek be.

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „Átkelés a Jordánon” c. fejezetéből 451-452. o.

„Gondosan tanulmányozzuk Izrael Kánaánba vezető útjának tapasztalatait! Tanulmányozzuk Józsué könyvének 3–4. fejezetét, az előkészületeket és a Jordánon való átkelést az ígéret földjére! Folyamatosan naprakészen kell tartanunk a szívünket és elménket azoknak a tanulságoknak a frissen tartásával az emlékezetünkben, amelyekre az Úr tanította akkori népét. Ha így teszünk, Igéje tanításai érdekesek és megkapóak maradnak a számunkra, amint Isten tervezte” (Ellen G. White megjegyzése, The SDA Bible Commentary. 2. köt. 994. o.).

„A mai Izraelt jobban fenyegeti a veszély, hogy elfeledkezik Istenről és a bálványimádás bűnébe esik, mint az ókori népet. Sokféle bálványt tisztelnek, még azok is, akik szombattartóknak mondják magukat. Isten kifejezetten meghagyta hajdani népének, hogy óvakodjanak a bálványimádástól, mivel az elcsábítja őket az élő Isten szolgálatától, és így Isten átka száll rájuk, viszont ha szeretik Őt teljes szívükből, teljes lelkükből és teljes erejükből, bőségesen megáldja őket minden terménnyel, raktáraik tele lesznek és a betegségeket is elveszi közülük” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 1. köt. 609. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.    Beszéljünk a csoportban a Jordánon való átkelés csodájáról! Hogyan foglalnánk össze a csodákat? Miért tűnik úgy, hogy manapság Isten nem visz véghez ezekhez hasonló csodákat?

2.    Milyen gyakorlati tanácsot tudnál elmondani a csoportnak, amely megóvhat bennünket a lelki feledékenységtől, mind személyes, mind egyházi szinten? Miért fontos, hogy dinamikusan fejlődő kapcsolatot ápoljunk Istennel, és ne csak a múlt nagy tapasztalataira épüljön a kereszténységünk? Mi tegyünk, hogy eközben a korábbi tapasztalataink továbbra is emlékeztessenek arra, mi mindent tett Isten az életünkben?

3.    Mit gondolsz, lehet a szombat egyrészt emlékeztető arra, miként cselekedett Isten az életünkben, egyúttal előíze is Isten megígért nyugalmának az Ő országában? Hogyan mutat rá a szombat nemcsak arra, amire emlékeznünk kell, hanem arra is, amit a jövőben remélhetünk?

        VÁRNAI ZSENI:

ÁDÁZ, KEGYETLEN HARC

Rengeteg csillag,

rengeteg porszem,

rengeteg világ,

rengeteg atom,

rengeteg ember!

Nyüzsgés a földben,

sürgés a vízben,

rajzás a levegőben,

mozgás, kavarodás,

pusztulás, szaporodás.

Mi ez? Honnan, miért,

mióta és meddig?!

S mi vagyok én ez őrjítő forgatagban

tudatommal és énemmel?!

Mióta és meddig?

Mely céllal és rendeltetéssel

állított helyemre a nagy Ismeretlen?!

Vagy céltalanul,

ahogy a magvakat szórja a szél,

akár a karsztok tetejére?!

Levegőt! Levegőt!

Megfulladok e kavargó áradatban!

S a levegő is tele van élőkkel,

gyilkos kis ellenségeket lélegzem,

minden vérsejtem

örökös vigyázzban áll,

ádáz, kegyetlen harc az óriások

és az atomok között:

élet – halál!