SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Amikor meglep a kegyelem

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 2Mózes 12:13; 4Mózes 14:1-12; Józsué 2:1-21; 9; Nehémiás 7:25; Zsidókhoz 11:31

„Hit által nem veszett el az engedetlenekkel együtt Ráháb, a parázna nő, amikor befogadta a kémeket békességgel” (Zsid 11:31, ÚRK).

„Miért csinálom már megint ugyanezt?” Talán mindannyian mondtuk már e szavakat. Nemcsak a történelem ismétli önmagát, de így tesz a teljes emberiség is általában, sőt részben mi magunk is. Hányszor és hányszor követjük el ugyanazt a hibát!

Izrael megkapta a második lehetőséget, hogy belépjen az ígéret földjére, és Józsué komolyan vette ezt a küldetést. Először is tisztában kellett lenniük azzal, mivel is néznek szembe. Kiküldött két kémet, akik értékes információkat hoztak számukra a földről: védelmi rendszer, katonai felkészültség, vízellátás, valamint annak megtudakolása, miként reagálhatnak az ott lakók az inváziós erőkre.

Néhányan azt gondolhatják, hogy mivel Isten az izraelitáknak adta azt a földet, a továbbiakban a dolog semmilyen erőfeszítést nem igényelt a részükről. Csakhogy az isteni bizonyosság nem írja felül az emberi felelősséget. Izrael másodszor áll Kánaán határán. Az elvárások magasak, és amikor legutóbb ebben a helyzetben voltak, csúfos kudarc lett a vége.

A héten a legnagyszerűbb történetek közül kettőt tekintünk át a könyvből, hogy lássuk azok mai mondandóját. Isten kegyelme végtelen meglepetések sorát mutatja számunkra.

Olvassuk el 4Móz 13:1-2, 25-28, 33, 14:1-12 és Józs 2:1 verseit! Miért akarta Józsué a föld birtokba vételét a kémek kiküldésével kezdeni?

_____________________________________________________________

„Sittím” volt a hely neve, ahonnan a kémeket kiküldték, ami két negatív epizódra emlékeztet Izrael történetéből. Az első egy másik kémtörténet (lásd 4Mózes 13. fejezete), és ugyanazokat a lényegi elemeket vonultatja fel, mint ez: kémek kiküldése, akik titokban behatolnak az ellenség területére, visszatérnek, majd beszámolnak arról, amit láttak, ill. a döntés a továbbiakról, ami a kémek beszámolója alapján következett.

A másik incidensben, ami itt történt, megmutatkozott Izrael egyik legdacosabb, legbálványozóbb szövetségszegése, amikor Bálám felbujtására moábita nőkkel paráználkodtak és imádták isteneiket (4Móz 25:1-3; 31:16).

Sittím neve ebben az összefüggésben különösen feszültséggel teljes az egész történet kimenetelét illetően. Vajon megint elbuknak az ígéret földje kapujában? Vagy a régen várt ígéret végre beteljesedik a földdel kapcsolatban?

Olvassuk el Jn 18:16-18, 25-27, valamint 21:15-19 verseit! Milyen párhuzamokat fedezel fel az Izrael népének adott második esély és Péter személyes második esélye között?

_____________________________________________________________

Isten az újabb (sőt több!) esély Istene. A Biblia a második (a többedik!) esélyt hívja kegyelemnek. A kegyelem egyszerűen az, amikor úgy kapunk valamit, hogy nem érdemeltük meg. A Biblia tanítása telve van a kegyelem fogalmával (vö. Róm 5:2; 11:6; Ef 2:8). Isten örömmel ajánlja fel mindenkinek a lehetőséget az új kezdésre (Tit 2:11-14). Péter maga is tapasztalta ezt a kegyelmet, és buzdította a gyülekezetet a kegyelemben való növekedésre (2Pt 3:18). Ami pedig a legjobb hír: sokkal többet kapunk egy második esélynél, ugye? (Vajon hol lennénk, ha nem így lenne?)

Gondoljunk Izrael tapasztalatára, amikor kaptak egy újabb esélyt a Kánaánba való belépésre, valamint Péterére, amikor kiáradt rá a kegyelem, miután megtagadta Urát! Mit tanít ez a két történet arról, ahogy nekünk kellene kegyelmet tanúsítanunk azok iránt, akiknek erre van szükségük?

Olvassuk el Józs 2:2-11, Zsid 11:31 és Jak 2:25 verseit! Mit mondanak el ezek az igék Ráhábról?

Ráháb történetének központi magja, amikor a nő hazudik a kémekről, hogy megmentse őket. Ezzel kapcsolatban meg kell értenünk: a nő végtelenül bűnös társadalomban élt, és végül a sok bűn vezetett Isten azon döntéséhez, hogy megítéli őket (1Móz 15:16; 3Móz 18:25-28; 5Móz 9:5). Bár igaz, hogy az Újszövetség dicséri a hitét, a Ráháb tettére vonatkozó újszövetségi hivatkozások gondos elemzése során kiderül, hogy egyik sem helyesli minden tettét, és egyik sem igazolja a hazugságát. Zsid 11:31 elismeri a nő hitét, mivel inkább a kémekre bízta az életét, nem akart a romlott társadalomban élni tovább. Jak 2:25 dicséri, amiért befogadta a kémeket, illetve elmondta nekik, hogyan térhetnek vissza a népükhöz biztonságban. Ráhábot romlott és bűnös kultúra vette körül, nem is beszélve bűnnel terhelt életéről, de a kegyelmes Isten a hit szikráját pillantotta meg benne, ami által megmenthette az asszonyt. Azt a jót használta fel benne, amit talált – ami megmutatkozott Istenben való hitében és a választásában, hogy Isten népéhez akar tartozni –, de egyszer sem dicsérte meg a cselekedeteit. Értékelte Ráháb kivételes bátorságát, erős hitét és azt, hogy a megváltás közvetítője lett, Izrael Istenét választotta. Amikor az asszony látta, mi történt, kijelentette, hogy „bizony, a ti Istenetek, az ÚR az Isten fönn az égben és lenn a földön” (Józs 2:11, ÚRK)! Igen különleges azt hallani, amikor egy kánaáni asszony kijelenti, hogy Jahve az egyetlen Isten, különösen ott a tetőn, ahol a pogány vallás követői rendszeresen imáikat ajánlották égi isteneiknek, akikben hittek. A Ráháb által használt kifejezés korábban csak Isten kivételes jogával összefüggésben olvasható, hogy egyedül Ő érdemes az imádatra (2Móz 20:4; 5Móz 4:39; 5:8). Szavai arról tanúskodnak, hogy szíve és lelkiismerete elő lett készítve a felismerésre, hogy az izraeliták Istene az egyetlen valódi Isten. Vallástétele azt láttatja, hogy megértette az összefüggést Isten szuverén cselekvése és az ítélet között, ami Jerikóra szakadt. Isten ítéletének fényénél morális döntést hozott, látva, hogy csupán két választása van: vagy folytatja lázadó életét Isten ellen, és így meghal, vagy hittel aláveti magát az Ő akaratának. Azzal, hogy Izrael Istenét választotta, példává vált, miként menekülhettek volna meg Jerikó más lakosai is, ha Izrael Istenéhez fordulnak kegyelemért.

Mit tanulhatunk a történetből azzal kapcsolatban, miként kell a végsőkig Istenhez ragaszkodnunk hűségesen?

Olvassuk el 2Móz 12:13, 22-23 és Józs 2:12-21 verseit! Hogyan segítenek a Mózes második könyvében lévő igék megérteni a Ráháb és a kémek közötti egyezséget?

Ráháb ajánlata nagyon világos: életet az életért, kedvességet a kedvességért cserébe. A „chesed” szó (Józs 2:12) jelentése, jóság, hűség, kedvesség, oly gazdag árnyalatokban, hogy nehéz egy szóval lefordítani más nyelvre. Elsősorban a szövetségben való hűségre utal, de magában hordozza a hitelességet, a kegyelmet, a jóindulatot és a kedvességet is. Az asszony szavai 5Móz 7:12 részére emlékeztetnek, ahol Jahve megesküszik, hogy „cheseddel” fog viseltetni Izrael iránt: „Ha pedig engedelmeskedtek e végzéseknek, megtartjátok és teljesítitek őket, akkor az ÚR, a te Istened is megtartja veled a szövetséget és irgalmasságot [chesed], amelyet esküvel fogadott meg atyáidnak” (5Móz 7:12, ÚRK). Érdekes módon ugyanaz a fejezet (5Mózes 7) írja le a kánaániakkal való kapcsolattartásra vonatkozó teljes tilalmat (cherem) is. Vagyis látjuk Ráhábot, egy kánaánitát, akivel szemben elvileg a tilalom érvényes, és aki a kibontakozó hite miatt mégis igényt tart az ígéretekre, amelyeket Izrael kapott, és végül megmenekül. Az első kép, ami biztosan eszünkbe jut Ráháb és a kémek beszélgetéséről, az Mózes második könyvében az első páska. Hogy Izrael fiai biztonságban legyenek, a házukban kellett maradniuk, és meg kellett jelölniük az ajtófélfát és szemöldökfát a feláldozott bárány vérével. „És a vér jelül lesz nektek a házakon, amelyekben vagytok: meglátom a vért, és elmegyek mellettetek, és nem lesz rajtatok a pusztító csapás, amikor megverem Egyiptom földjét” (2Móz 12:13, ÚRK; lásd még 22-23. vers). „A nép engedelmességével bizonyította élő hitét. Éppen így, akik abban reménykednek, hogy Krisztus vérének érdeme által üdvözülnek, tudniuk kell, hogy üdvösségük érdekében nekik maguknak is tenniük kell valamit. Egyedül csak Krisztus az, aki megmenthet bennünket bűneink méltó büntetésétől. Ezért nekünk is el kell a bűntől az engedelmesség felé fordulnunk. Az ember hit által üdvözül és nem cselekedetei által, de a hitnek cselekedetekben kell megmutatkoznia” (Ellen G. White: Pátriárkák és Próféták. Budapest, 1997, Advent Kiadó, 235. o.). Ebben az esetben a vér szolgált jelként, hogy megmeneküljenek Isten pusztító angyalától. Amint az utolsó egyiptomi csapásnál Isten megkímélte az izraeliták életét, akképpen kellett Ráhábnak és a családjának megmenekülni Jerikó pusztulásakor.

Milyen fontos evangéliumi üzenet található a két történetben? Mi a tanulsága ezeknek?

Olvassuk el Józs 9:1-20 verseit! Milyen hasonlóságok és különbségek láthatók Ráháb és a gibeoniták története között? Miért van ezeknek jelentősége?

A fejezet eleje arról tudósít, hogy öt kis kánaáni városállam királya koalíciós szövetségre lép Izrael ellen. Gibeon lakossága viszont úgy dönt, hogy Izraellel lép szövetségre.

Hogy félrevezessék az izraelitákat, akik nem léptek volna szövetségre velük, úgy tettek, mintha egy idegen ország küldöttségeként érkeztek volna. 5Móz 20:10-18 szakaszában Isten különbséget tesz a kánaániták és azok között, akik az ígéret földjén kívül éltek.

A szó, amit „ravasznak”, „ármánynak” fordítanak, pozitív jelentéssel is használható, és ilyenkor óvatosságot, bölcsességet jelöl (Péld 1:4; 8:5, 12), de lehet negatív összefüggése is, ebben az esetben ártó szándékra utal (2Móz 21:14; 1Sám 23:22; Zsolt 83:4). A gibeoniak esetében az alattomos cselekedet mögött inkább az önvédelem szándékát figyelhetjük meg. A gibeoniták beszéde feltűnően hasonlít Ráháb szavaira. Egyaránt elismerik Izrael Istenének erejét, illetve azt, hogy Izrael sikere nem csupán emberi bravúrnak tudható be. A többi kánaánitával ellentétben ők nem lázadnak Isten terve ellen, amiben átadja a földet az izraelitáknak. Felfogják, hogy Isten maga űzi ki a népeket Izrael előtt. Az Egyiptomból való szabadulás, valamint a Sihon és Óg feletti győzelem híre arra ösztönzi Gibeont és Ráhábot, hogy keressék a szövetségkötés lehetőségét az izraelitákkal. Azonban ahelyett, hogy teljesen megértenék az Isten előtt való önkéntes meghajlás lényegét, ahogy Ráháb tette, a gibeoniták cselhez folyamodnak. Mózes törvénye tartalmaz rendelkezéseket az ilyen esetekre, miszerint ki kell kérni Isten tanácsát (4Móz 27:16-21). Józsuénak meg kellett volna kérdeznie az Urat, és el kellett volna kerülnie, hogy a gibeoniták megtévesszék.

A teokrácia rendszerében egy vezető alapvető kötelessége, ahogy egy keresztény vezetőé is, hogy keresse Isten akaratát (1Krón 28:9; 2Krón 15:2; 18:4; 20:4). Azzal, hogy ezt nem tette meg, az izraeliták kényszerpályára kerültek, hogy vagy megsértik a honfoglalás alapvető feltételeit, vagy az Úr nevében tett esküjüket szegik meg, amely egyaránt kötötte őket.

Milyen gyakran fordult elő, hogy két, látszólag ellentétes bibliai érték közötti választás miatt kellett küzdened magaddal?

Olvassuk el Józs 9:21-27 verseit! Hogyan vegyült Józsué döntésében az igazság a kegyelemmel?

Még ha Izrael népe meg is akart volna küzdeni a gibeonitákkal, nem tehették, mivel a gyülekezet vezetőinek esküje ezt nem tette lehetővé. Izrael vezetői az eskü elvei szerint jártak el, ami kötötte őket, amíg minden jogszerű, vagyis törvénytelenségtől vagy bűnös szándéktól mentes volt (Bír 11:29-40), még akkor is, ha az valakinek a személyes sérelméhez vezet. Az Ótestamentum az eskü előtti óvatosságot és az eskü megtartását hívői erényként tartja számon (Zsolt 15:4; 24:4; Préd 5:2, 6). Mivel az eskü az Úr, Izrael Istene nevében hangzott el, a vezetők nem változtathatták azt meg.

Izrael vezetőinek ünnepélyes esküje miatt a zsidók sorsa elválaszthatatlanul összefonódott a gibeonitákéval. Valójában azzal, hogy favágóknak és vízhordóknak jelölték ki őket az Úr házához (Józs 9:23), a gibeoniták szerves részévé váltak Izrael istentiszteleti közösségének. Józsué válasza, ellentétben Izrael vezetőinek ítéletével, amely szolgaságra rendelte őket „az egész gyülekezet” felé (Józs 9:21), az átkot potenciális áldássá változtatta a gibeoniták számára (vö. 2Sám 6:11). Gibeon elkövetkező történelme tanúskodik a komoly vallási kiváltságokról, amelyeket a városuk élvezett, ahogy arról is, mennyire elkötelezettek voltak Isten népe iránt. Az ekkor kimondott esküt nem törték meg a következő generációk sem, így amikor Izrael visszatért a babiloni fogságból, a gibeoniták is azok között voltak, akik segítettek újra felépíteni Jeruzsálemet (Neh 7:25). Cselekedeteiknek örökkévaló következményei lesznek a jövőben, bár igaz, egyedül Isten kegyelméből.

Mi lett volna, ha a gibeoniták nem titkolják kilétüket és kegyelemért folyamodnak, ahogy Ráháb is tette? Nem tudjuk pontosan, de nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét, hogy ha Istentől kérik, nem kellett volna elpusztulniuk abban az esetben sem. Isten végső célja nem a bűnösök megbüntetése, hanem a megtérésük, hogy kegyelmet adhasson nekik (vö. Ez 18:23 és 33:11). A gibeoniták csalását úgy kell felfognunk, mint egy folyamodványt Isten kegyelméért, jóságáért, amikor a jellemére hivatkoztak. A kánaáni népek dacos viselkedése és a megtérés visszautasítása vezetett az eltörlésükről való döntés megszületéséhez (1Móz 15:16). Isten elismerte, hogy a gibeoniták elfogadták az Ő uralmát, békére vágytak, nem a lázadást akarták, ahogy azt is, hogy hajlandóak voltak feladni a bálványimádást, az egyetlen igaz Istent imádva.

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „Átkelés a Jordánon” c. fejezetéből 449-451. o.

Ráháb és a kémek története után az Ótestamentum hallgat az asszony további sorsáról, egészen addig, amíg fel nem tűnik Jézus nemzetségtáblázatában. Onnan megtudjuk, hogy a Júda törzséből való Salmon felesége lett. Ő volt Boáz anyja, valamint egy másik figyelemre méltó nő, Ruth anyósa, akit ugyanebben a nemzetségtáblázatban találunk (Mt 1:5; vö. Ruth 4:13, 21). A hite következtében a jerikói prostituált, aki halált érdemelt volna, fontos kapoccsá vált Dávid király és a Messiás leszármazási vonalában. Ilyenekre képes Isten, ha valaki hisz benne, még ha a hite nem is nagyobb egy mustármagnál (Mt 17:20; Lk 17:6). „Nem ő [Ráháb] az egyedüli, akinek megtérése tanúsította Isten irgalmát azokkal a bálványimádókkal szemben, akik elismerik isteni tekintélyét. Az ország belsejében nagyszámú nép hagyott fel pogányságával, egyesültek Izráellel, osztozva a szövetség áldásaiban. Ezek voltak a gibeoniták. Isten nem ismer el semmiféle nemzetiségi, faji vagy társadalmi különbséget. Az egész emberiségnek Ő az Alkotója. A teremtés által minden ember egy közös családhoz tartozik, a megváltás pedig mindenkit eggyé kovácsol. Krisztus azért jött, hogy ledöntsön minden válaszfalat. Kitárta a templom minden helyiségét, hogy mindenki szabad utat találjon Istenhez. Szeretete oly széles, oly mély, oly teljes, hogy mindent áthat. Kivonja Sátán befolyása alól azokat, akiket a nagy csaló megtévesztett. Trónjához emeli őket, ahhoz a trónhoz, amelyet ígéretének szivárványa övez körül. Krisztusban nincs zsidó, sem görög, nincs rabszolga, sem szabad” (Ellen G. White: Próféták és királyok. Budapest, 1995, Advent Kiadó, 229. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1.  Beszéljünk a második esély kérdéséről (vagy akár még több esélyről), és hogy miként kell ezt az elvet képviselnünk! Ugyanakkor hogyan járjunk el átgondoltan, nehogy visszaéljünk vele? Mit gondolunk arról az asszonyról, aki bántalmazó kapcsolatban él, és mégis azt tanácsolják neki folyton, hogy térjen vissza a férjéhez (legyen kegyelmes), miközben az egész csak azt eredményezi, hogy a bántalmazás folytatódjon? Mikét találhatjuk meg a helyes egyensúlyt egy ilyen esetben?

2.  Beszélgessünk Ráhábról mint a hit példájáról! Miként kezelhetjük az emberek Isten iránti nyitottságát, mikor az életmódjuk távol áll a bibliai ideáltól? Miként ismerhetjük el a hitüket, miközben nem helyeseljük az életük eltérő gyakorlatát?

FÜLE LAJOS:

KINEK CSILLAGA VAN

Kinek Csillaga van,

legyen maga a béke,

hogy minden dolga itt

békében menjen végbe!

Kinek Csillaga van,

legyen felette bátor:

szeressen vakmerőn,

de érte mit se várjon!

Kinek Csillaga van,

öltözzék friss reménybe,

hogy ISTEN LELKE is

cselekszik benne, érte!

Kinek Csillaga van,

ámuljon, mert az IGE

testté lett, s boldogan

daloljon Róla szíve!