SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Átkelés a Vörös-tengeren

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 2Mózes 12:31-36; 13:1–14:31; 15:1-21; Zsidókhoz 11:22; Jakab 2:17-20; Jelenések 15:2-4

„De Mózes így felelt a népnek: Ne féljetek! Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg ma az ÚR benneteket! Mert ahogyan ma látjátok az egyiptomiakat, úgy soha többé nem fogjátok látni őket. Az ÚR harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg” (2Móz 14:13-14, HUNB)!

A kivonulás volt Isten ószövetségi népének legdrámaibb és legdicsőségesebb tapasztalata. Ez az esemény példa arra, hogyan mért Isten vereséget a héberek ellenségeire és vitte be az izraelitákat diadalmasan az ígéret földjére, ugyanakkor ez a Krisztusban nyert megváltás és üdvösség szimbóluma is.

Emberi szempontból nézve Izrael népe kétségbeejtő, sőt reménytelen helyzetben volt – amiből képtelenek lettek volna maguktól szabadulni. Csakis Isten menthette meg őket. Ugyanez igaz ránk nézve is a bűn tekintetében: ha csak magunkra számíthatnánk, reménytelen volna a helyzetünk. Nekünk még a kivonulás történeténél is drámaibb megoldásra van szükségünk – amit meg is kaptunk! A megoldás Krisztus keresztje és amit Ő azon mindannyiunkért végbevitt.

Szívfacsaró és elképesztő események történtek attól kezdve, amit 2Mózes 12. fejezete említ, hogy Izrael elindult Gósen földjéről, amíg 2Mózes 15. fejezetében nagy örömmel énekelték Mózes énekét. Isten csodái, jelei és szabadító tettei csúcspontra értek.

Ám még ezek sem foghatók ahhoz, amit Krisztus tett értünk a kereszten, aminek a kivonulás drámája pusztán előképe volt.

A páska éjjelén isteni ítélet sújtotta azokat, akiket nem védett a vér (2Móz 12:1-13). Senki nem menekült meg sem pozíciója, sem képzettsége, sem társadalmi állása révén. A büntetés elért minden családot, a fáraóétól a rabszolgákéig, még az állatok elsőszülöttjei is elpusztultak. Egyiptom büszkesége a porba hullott.

Olvassuk el 2Móz 12:31-36 verseit! Milyen meglepő kéréssel fordult a fáraó Mózeshez, amikor engedélyt adott a nép távozására? Vajon miért mondta ezt?

Milyen érdekes, amikor a fáraó azt mondta a hébereknek, hogy menjetek és imádjátok az Isteneteket, még hozzátette: „Kérjetek áldást rám is” (2Móz 12:30, HUNB). Kérjetek áldást rám is? Egyiptom fáraója, népének földi „istene” vajon miért kérte ezt? Úgy hangzik, mintha végre kezdte volna felmérni a héberek Istenének hatalmát, és szerette volna ennek valami hasznát látni. Azonban hogyan áldhatná meg Isten, amikor lázad ellene, dölyfösen, makacsul kitart a bűnben? Végül valóban elengedte őket, de nem azért, mintha meghajolt volna Jahve akarata előtt, hanem csak mert vereséget szenvedett. Nem tért meg, ahogy a későbbi tetteiből is kitűnik. Egyszerűen csak azt akarta, hogy véget érjen az országára szakadó pusztulás. A fáraó hatalmas vereséget szenvedett. A legszörnyűbb csapás tragikus körülményei után engedélyezte, hogy Izrael elhagyja Egyiptomot. Amit korábban következetesen megtagadott, bármennyi szenvedést zúdított is a népére a tetteivel, azt ekkor megengedte. Érthető módon az egyiptomi nép is azt akarta, hogy a héberek távozzanak. Ki is mondták: Menjetek el, különben „mindnyájan meghalunk” (2Móz 12:33). Közben Isten gondoskodott arról, hogy az izraeliták ne üres kézzel hagyják el Egyiptomot, hanem olyan dolgokkal, amelyekre szükségük lesz a vártnál végül sokkal hosszabbra nyúló útjuk során. Az egyiptomiak értékes tárgyakat ajándékoztak nekik, hogy a nép mielőbb távozzon az országból. Az ajándékok az izraeliták több évszázados rabszolgamunkájának fizetségéül számítottak. Az egyiptomiak számára elég olcsónak tűnt ez az ár azért, hogy a héberek elhagyják az országukat.

Hányszor fordult elő, hogy csak a következmények miatt „bántuk meg” bizonyos tetteinket, nem azért, mert azok valóban rosszak voltak? Miért nem igazi bűnbánat ez? Hogyan tanulhatjuk meg igazán megbánni azokat a bűneinket, amelyek miatt nem kapunk azonnali büntetést, legalábbis rövidtávon?

Közeledett a megváltás, a szabadítás megígért ideje. A népnek fel kellett készülni. A puszta hit nem volt elég, a hitük szerint kellett cselekedniük is. Isten elmondta, hogy mit tegyenek, és ekkor aszerint kellett eljárniuk hittel. A körülmények ugyan egészen mások voltak, mint amiről Jakab írt, de az elv pontosan illik ide: „Akarod-é pedig tudni, te hiábavaló ember, hogy a hit cselekedetek nélkül megholt” (Jak 2:17-20)?

Olvassuk el 2Móz 13:1-16 szakaszát! Az utolsó csapás idején az izraelita elsőszülöttek Isten kegyelmének védelme alatt álltak. Miért volt szükség erre a folyamatosan érvényben lévő parancsra? Mit jelentsen ez számunkra ma?

_____________________________________________________________

Isten kegyelme őrizte az izraelita családokat, amelyek hitükből fakadóan vérrel kenték be az ajtófélfákat. Az Úr azután új utasítást adott Mózes által: „Az Úrnak ajánld fel akkor mindazt, ami az ő anyjának méhét megnyitja” (2Móz 13:2). Ez a törvény vonatkozott az embereken kívül az állatokra is.

A rendelkezés mögött meghúzódó egyik elv, hogy minden az Úré, mivel Ő a Teremtő: „Az Úré a föld s annak teljessége; a föld kereksége s annak lakosai” (Zsolt 24:1). „Enyém az ezüst, és enyém az arany – ezt mondja a Seregek URa” (Hag 2:8, ÚRK). Az izraeliták elsőszülöttei Isten rájuk árasztott áldásainak „zsengéi” voltak. Ez azt is jelezte, hogy egészen az Úrnak szentelik magukat, és tudják: mindenüket tőle kapják.

Itt találkozunk a megváltás gondolatával is. Az elsőszülött fiúk megmenekültek a haláltól, mert a vér befedezte őket. Megváltották őket a haláltól, mint ahogy megváltást nyernek mindazok, akiket Jézus vére befedez. Ahogy Pál írja Jézusról: „Kiben van a mi váltságunk az Ő vére által, bűneinknek bocsánata” (Kol 1:14).

Isten arról is rendelkezett, hogyan kell a felajánlást megtenni, megünnepelve az egyiptomi szolgaságból való szabadulásukat. Az állatokat fel kellett áldozni, de a fiaik megváltást nyertek (2Móz 13:12-13, 15).

2Móz 13:16 verse leírja, hogy mit kellett tenniük a kezükre és a homlokukra. Hogyan szimbolizálja ez azt a fontos lelki igazságot, hogy mindenképpen a hitünk szerint kell cselekednünk?

Olvassuk el 2Móz 13:17–14:12 szakaszát! Hogyan vezette Isten az izraelitákat, amikor kivonultak Egyiptomból? Mi történt utána?

Isten Mózesnek adott utasításait követve az izraeliták jól szervezett hadseregként hagyták el Egyiptomot. A héber cábá’ és makhaneh kifejezések is ezt bizonyítják, vagyis „hadsereg”, „hadosztály”, „tábor” és „seregek” (2Móz 6:26; 7:4; 12:17, 41, 51; 14:19-20; vö. 13:18). A tábort szakaszokr osztották fel, és úgy meneteltek, mint egy hadsereg. A későbbiekben Bálám látta Moáb hegyeiről „Izraelt törzsenként táborozni” (4Móz 24:2, ÚRK).

„Mózes elvitte magával József tetemét is” (2Móz 13:19, ÚRK). Nagyon fontos részlete ez a szövegnek, ami rámutat, hogy beteljesedett Isten ígérete, amiben József hitt. Ő soha nem feledkezett meg az ígéret földjéről, noha Egyiptomban gazdagságban, kiváltságok között élt. Azt kérte, hogy a csontjait majd vigyék el Kánaán földjére (1Móz 50:24-25). Hitte, hogy az Úr biztosan meglátogatja Izrael népét Egyiptomban, és visszaviszi őket arra a földre, amint azt megígérte nekik (Zsid 11:22). Amikor Izrael megérkezett Kánaánba, József csontjait „Sikemben temették el” (Józs 24:32, ÚRK).

A felhő- és tűzoszlop annak volt a látható jele, hogy Isten jelen van a népe között. Az Úr a felhőben lakozott és onnan is szólt hozzájuk (2Móz 14:24; 4Móz 12:5-6).

Majd a fáraó megmutatta, hogy mi lakik a szívében valójában. Nem tért meg, nem volt igazi a bűnbánata. Csak színjáték volt, amikor Isten áldását kérte, azzal talán önmagát is áltatta. Szólította a katonáit, és üldözőbe vették a szökött rabszolgákat. Mennyire elvakította a bűn ezt az embert! Amikor a nép látta, hogy közeleg a fáraó serege, olyan érzéseknek adtak hangot, azt mondták, amit a későbbiekben nemegyszer elismételtek: „Hát nincsenek Egyiptomban sírok, hogy ide, a pusztába hoztál minket meghalni? Mit cselekedtél velünk, hogy kihoztál minket Egyiptomból” (2Móz 14:11, ÚRK)? Vagyis, noha látták Isten hatalmának drámai megnyilvánulásait, mint például amikor az ő elsőszülötteik megmenekültek, még mindig megdöbbentő volt a hitetlenségük.

Idézz fel egy esetet, amikor igen nehéz helyzetbe kerültél! Mi volt az első reakciód? Hittél Istenben, vagy erőt vett rajtad a hitetlenség? Milyen tanulságokat szűrhetsz le abból az esetből, ami legközelebb segíthet (mert biztosan lesz még hasonló dolog)?

Olvassuk el 2Móz 14:13-31 szakaszát! Mit vitt végbe Izrael népéért Isten annak dacára, hogy nem volt elég hitük?

Mózes teljes szívéből bízott Istenben és Isten Szavában, ezért bátorította a népet. Négy fontos pontot említett azzal kapcsolatban, hogy mit tegyenek nehéz helyzetekben:

1. „Ne féljetek” (2Móz 14:13). Először is arra szólította őket, hogy bízzanak az Úrban, mert csak így lehet a félelmet legyőzni. Ézsaiás is erre az igazságra emlékeztet, amikor kijelenti, hogy a hívők Isten kezében vannak, és Ő fellép az érdekükben, ha elfogadják Istenüknek és Uruknak: „Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened… Mivel én vagyok Urad, Istened, aki jobbkezedet fogom, és aki ezt mondom néked: Ne félj, én megsegítelek” (Ézs 41:10, 13)! 2. „Álljatok helyt” (2Móz 14:13, ÚRK)! A „helytállás”, „megállás” nemcsak azt jelenti, hogy abbahagyják a zúgolódást és várják, amíg valami nagy dolog történik, hanem bíznak Istenben és türelmesen várnak, amíg Ő hatalmas módon közbelép értük, mert mindenképpen cselekedni fog. 3. „És meglátjátok az ÚR szabadítását, amelyet ma cselekszik veletek” (2Móz 14:13, ÚRK). A hitünk erősödéséhez fontos elismerni Isten vezetését és segítségét, és legyünk hálásak a támogatásáért, amit megígért! A „látás” azt jelenti, hogy az ember kinyitja a szemét (ugyanis a hitetlenség vak). Csakis Isten adhat győzelmet, biztonságot és szabadulást. Isten mindig mellettünk áll, törődik velünk és megadja, amire az adott időben szükség van. 4. „Az ÚR harcol értetek” (2Móz 14:14, ÚRK). Ez jelzi, hogy mit fog tenni Isten: személyesen küzd a népéért. Erre a Golgota a legfőbb bizonyíték, mert a kereszten Krisztus vereséget mért Sátánra, hogy örök életet adhasson nekünk (Jn 5:24; Zsid 2:14; Jel 12:10-11). Később még az egyiptomiak is elismerték, hogy az Úr harcolt az izraelitákért (2Móz 14:25).

Világos volt Isten parancsa, amit Mózesnek adott: induljanak el. Az Úr lépésről-lépésre fejtette ki akciótervét: 1) Isten Angyala és a felhőoszlop elindult Izrael tábora előtt, majd mögéjük került, védelmezve őket az egyiptomi seregtől; 2) Mózesnek ki kellett nyújtania a kezét a tengerre hittel; 3) az Úr kettéválasztotta a tengert, majd erős széllel felszárította a vizet; 4) így az izraeliták biztonságban, szárazon átértek a túlsó partra. Az egyiptomiak vakon követték, üldözték őket, mert nem mérték fel, hogy Isten hatalmas dolgokat tett népéért, vagyis nem látták ezt be, amíg túl késő nem lett, ahogy  erről a szavaik is árulkodtak 2Móz 14:25 versében.

Az egész egyiptomi sereg odaveszett, senki, még a fáraó sem maradt életben (lásd Zsolt 136:15). Döbbenetes vereség volt ez az egyiptomiakra nézve, Isten népének pedig hatalmas diadal. Nem is csoda, hogy a történelmük során a zsidók mindvégig, egészen a mai napig elbeszélik ennek eseményeit.

Olvassuk el 2Móz 15:1-21 verseit! Miről szól Mózes éneke?

Ez az ének az Urat dicséri, aki hatalmas harcos, legyőzte népe ellenségeit. Mózes hosszasan fejtegeti ezt a témát, hangsúlyozva, hogy Isten, az Úr az erőssége, éneke, szabadítója. Nincs hozzá fogható, „Kicsoda olyan felséges, mint te, szentségedben, félelemmel dicsérendő és csodatévő” (2Móz 15:11, ÚRK)?

Mózes éneke csak Istenről szól, arról, hogy ki Ő és mit tesz. Mózes magasztalja, dicséri és csodálja az Urat népéért végbevitt hatalmas tetteiért. Irántunk való jósága természetes módon ébreszt hálát és tiszteletet. A tartalmas lelki élet előfeltétele, hogy értékeljük szeretetét. Mózes különösen kiemeli Isten állhatatos szeretetét, dicsőíti az Urat, mert megszabadított népét egészen szent lakóhelyükig vezetni fogja. Megjövendöli, hogy Isten megalapítja szentélyét öröksége hegyén (2Móz 15:17), ami Sionra és a jeruzsálemi templomra mutat előre.

Jel 15:2-4 versében a megváltottak Mózes és a Bárány énekét éneklik. El tudjuk képzelni, miként hangzik majd a mennyben Isten dicsérete hatalmas, csodálatos tetteiért, azért, mert Ő igaz, igazságosan ítél, igazságosan cselekszik és szent?

Figyeljük meg az ének utolsó sorát: „mert a népek eljönnek mind, és leborulnak előtted, mert nyilvánvalóvá lettek igazságos ítéleteid” (Jel 15:4, HUNB). Erre akkor kerül sor, amikor nyilvánvalóvá lesz Isten minden ítélete – különösen azok, amelyeket az évezredeken át büntetlenül maradt gonoszságok és elnyomás felett hozott meg. A nemzetek megváltottai dicsőíteni fogják az Urat ítéleteiért.

Immanuel Kant úgy fogalmazott, hogy ha Isten igazságos, lennie kell valamilyen túlvilágnak. Miért igaz nagyon is ez a kijelentés? Hogyan tanulhatunk meg bízni abban, hogy egyszer valóban sor kerül a már oly rég hiányzó igazságtételre? Hogyan találunk vigaszt ebben a reménységben?

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „Kivonulás” c. fejezete, 237-245. o.

Isten az izraeliták mellett állt, még ha kevés volt is a hitük. Tanítani és vezetni akarta őket arra, hogyan gondolkozzanak és viselkedjenek választott népeként. Isten türelmesen olyan helyre vezette őket, ahol kevesebb nehézséggel kell megbirkózniuk. Ellen G. White így magyarázza: „Az izraelitáknak nagyon kevés ismeretük volt Istenről, és benne való hitük is nagyon gyenge volt, és így minden bizonnyal elvesztették volna bátorságukat. Nem voltak felfegyverkezve és nem szoktak hozzá a háborúskodáshoz. A hosszantartó rabszolgaság bátortalanná tette őket és kiölte belőlük a harcias szellemet, ezenkívül az is megnehezítette helyzetüket, hogy feleségeik, gyermekeik, nyájaik és csordáik is velük voltak. Isten azzal, hogy a Vörös-tenger felé vezető úton vitte őket, tulajdonképpen nemcsak az ítélet, hanem a könyörület uraként is kijelentette magát” (i. m. 238. o.). „Istennek a történelemben végbevitt szabadító tette arról biztosít, hogy nem kell félnünk a jövőtől. Az utolsó szakasz fókuszába a későbbiekben fellépő ellenségek kerülnek, akikkel a nép Kánaán elfoglalásakor találkozik. Isten karjának »hatalmától elnémulnak mint a kő« (2Móz 15:16). Lehetetlennek tűnő helyzetekkel szembesülve, amikor aggodalom tölt el, és nem tudjuk, merre forduljunk, bizonyosságot találhatunk »Mózes énekében«, ami egy hatalmas eseménynek állít emléket Isten népe történelméből” (Andrews Bible Commentary. „Exodus”, Berrien Springs, MI, 2020, Andrews University Press, 214. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1)    Miért találjuk magunkat mi is sokszor hasonló helyzetben, mint a héberek az Egyiptomból való elképesztő szabadulás után, de még a Vörös-tenger eseményei előtt? Vagyis Isten jóságának és hatalmának oly sok bizonysága után is miért esünk könnyen kishitűségbe?

2)    Miért vette a fáraó üldözőbe az izraelitákat az elsőszülöttek halála után is? Ezek szerint miért annyira veszélyes, ha megkeményedünk a bűnben?

3)    Időnként mind szembesülünk hatalmas megpróbáltatásokkal, de azért voltak/vannak igen jó időszakaink, amikor semmi rossz nem történik velünk és a szeretteinkkel. Miért fontos tudatosítani magunkban, hogy ez Isten kegyelmének, védelmének a bizonysága, hiszen még „ellenséges” területen élünk? Amikor jól megy a sorunk, miért nem szabad tehát megfeledkezni arról, hogy áldjuk Istent (nem is tudjuk, mennyi mindentől védett meg)?

R. DÁNIEL IRÉN:

LEVÉLVÁLASZ

Ha ősszel lábad elé hulló minden levélre

gondosan, szépen válaszolnod kéne,

s feladnod őket elsőbbségivel,

hány évig győznéd tollal, betűvel?

Látszana-e rajtuk üzeneted sora?

Mely bolygóra küldnéd? Mit írnál a lapra?

Kérdést? Választ? Panaszt? Örömöt?

Ráírnád-e, hogy ősszel is köszönöd,

mit kaptál, láthatsz, hallasz, fogsz, érzel?

Azt is, mi épp agyad feszíti széjjel?

Keresnéd-e a Feladót? Ki Ő?

Világot, mindenséget, fákat teremtő,

levélhullás okát eltűrő Teremtő?

Hisz gyönyörű mind: sárgán, barnán,

rozsdásan, halódva is…

Ki szépséget lop bűnünk sodrásában

sorvadó, haldokló levelekre is,

levélnek szánt téged, üdének, zöldnek,

éltető, frissítő, gyógyító hírnek,

arról, hogy van még fa, rajta jó gyümölcs,

mert mélyre fúr sok gyökere, hiszen bölcs:

forrásvizet keres, ami élteti.

Fa-létét ehető gyümölcse hirdeti.

Add, Uram, hogy rozsdás levelekre válaszoljak,

éltető vizet hozzá Tőled kapjak!