SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

A csapások

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 2Mózes 7:8–10:29; 4Mózes 33:4; Zsoltárok 104:27-28; Ézsaiás 28:2, 12-17; 44:9-10, 12-17; Róma 1:24-32

„Kemény maradt a fáraó szíve, és nem bocsátotta el Izráel fiait, amint megmondta az ÚR Mózes által” (2Móz 9:35, ÚRK).

Egy parasztember mindent megtett, hogy a szamara elinduljon, de a jószág meg sem mozdult. Akkor egy vastag bottal jó nagyot rávert, aztán megint odaszólt neki, az meg elindult. Valaki megkérdezte a gazdától, hogyhogy ez bevált. „Először fel kell kelteni a figyelmét” – hangzott a válasz.

Félretéve az állatok kegyetlen bántalmazásának kérdését, azért van ebben némi igazság, főként a héberek Egyiptomból való kivonulásával kapcsolatban. Mózes megkapta a parancsot, hogy induljon, és elment a fáraóhoz Isten híres szavaival: salah et ami, „Bocsásd el népemet”!

A fáraó azonban nem engedte el Isten népét. A Szentírás sehol nem fejti ki világosan, miért nem akarta elengedni őket, amikor az egyiptomiak tartottak attól, hogy a héberek fenyegetést jelenthetnek a számukra egy háborús helyzetben (lásd 2Móz 1:10). A legvalószínűbb az, ami általában a rabszolgaság mögött áll: a gazdasági szempont. A rabszolgák olcsó munkaerőnek számítottak, tehát a fáraó nem akarta elveszíteni a rabszolgák biztosította anyagi előnyöket. Ezért erősebb meggyőzésre volt szükség vele kapcsolatban, a figyelemfelkeltés nem bizonyult elégnek, a gondolkodásán kellett változtatni.

Olvassuk el 2Móz 7:8-15 szakaszát! Milyen tanulságokat találunk a héberek Istene és az egyiptomiak istenei közötti első konfrontáció esetében?

_____________________________________________________________

A következő csaták az élő Isten és az egyiptomi „istenek” között zajlottak. A fáraó önmagát is az istenek közé sorolta, ami csak súlyosbította a helyzetet. Az Úr nem az egyiptomiakkal és tulajdonképpen nem is Egyiptommal, hanem az isteneikkel, a hitvilágukkal harcolt (az egyiptomiak ezerötszáznál is több istent imádtak). A bibliai szöveg egyértelmű: „Egyiptom minden istene felett ítéletet tartok, én, az Úr” (2Móz 12:12). Az Írás ezt később is kiemelte, Izrael Egyiptomból való kivonulásának elbeszélésében: „az ÚR ítéletet tartott isteneiken” (4Móz 33:4, RÚF).

Az egyiptomi istenek feletti ítéletet jól példázza a kígyóvá vált bot csodája (2Móz 7:9-12). Egyiptomban Wadjet istent kobraként ábrázolták és Alsó- Egyiptom legfőbb urának tekintették. A kobra jelképe ott volt a fáraó koronáján, hatalma, istensége, királysága és isteni tekintélye szimbólumaként. Hitük szerint ez az istenség mérget lövell az ellenségeire, és a fáraót a szent kígyó vezeti át a túlvilágba.

Amikor Áron botja kígyóvá vált, majd a fáraó előtt lenyelte a többi kígyót, megmutatkozott az élő Isten hatalma az egyiptomi mágia és varázslás fölött. Áron és Mózes nemcsak legyőzte, hanem még a kezébe is fogta a fáraó hatalmának szimbólumát (2Móz 7:12, 15). A küzdelem kezdetén megmutatkozott Isten hatalma és uralma Egyiptom felett. Az Istent képviselő Mózesnek nagyobb volt a tekintélye és a hatalma, mint a fáraó „istennek”.

Szintén jelentős, hogy az ókori egyiptomiak szentnek tartották, dicsőítették és imádták a kígyóistent, Nehebkaut („aki befogja a lelkeket”). Az egyiptomi mitológia szerint a kígyóistennek nagy volt a hatalma, mert hét kobrát lenyelt. Isten tehát azt közölte az egyiptomiakkal, hogy neki, nem pedig a kígyóistennek van a legfőbb hatalma és tekintélye. Az emlékezetes konfrontáció után azonnal és határozottan megérthették ezt az üzenetet.

Mit tehetünk, hogy az életünket uralni próbáló „istenek” felett valóban az Úré legyen a legfőbb hatalom?

Olvassuk el 2Móz 7:3, 13, 14, 22 verseit! Hogyan értsük ezeket az igéket?

Mózes második könyve kilencszer tulajdonítja Istennek a fáraó szívének megkeményedését (2Móz 4:21; 7:3; 9:12; 10:1, 20, 27; 11:10; 14:4, 8; lásd még Róm 9:17-18), viszont szintén kilenc alkalommal azt olvassuk, hogy a fáraó keményítette meg a saját szívét (2Móz 7:13-14, 22; 8:15, 19, 32; 9:7, 34-35).

Tehát ki keményítette meg a fáraó szívét? Isten, vagy maga a fáraó?

A kivonulás történetében fontos a tíz csapással kapcsolatban, hogy az első öt csapás során csakis a fáraó keményítette meg a saját szívét, ez tőle indult el. A hatodik csapástól kezdődően azonban a bibliaszövegek azt mutatják, hogy Isten keményítette meg a fáraó szívét (2Móz 9:12). Ez azt jelenti, hogy Isten megerősítette vagy elmélyítette a fáraó saját döntését, szándékos cselekedetét, amint ezt Isten előre megmondta Mózesnek (2Móz 4:21).

Vagyis Isten azért küldte a csapásokat, hogy segítsen a fáraónak megtérni és kiszabadulni a sötétségből, a téves gondolkodásból. Isten nem teremtett új gonoszságot a fáraó szívében, hanem egyszerűen csak engedte, hogy a saját veszedelmes indítékainak a hatalma alatt maradjon. Isten kegyelmének korlátozó ereje nélkül maradt, tehát Isten meghagyta a saját gonoszságában (lásd Róm 1:24-32).

A fáraónak megvolt a szabad akarata – választhatott Isten mellett vagy ellen –, és Isten ellen döntött.

A tanulság nyilvánvaló. Isten megadta nekünk a választás képességét a helyes és helytelen, jó és rossz, engedelmesség és engedetlenség között. Lucifer a mennyben, Ádám és Éva az Édenben, a fáraó Egyiptomban, ma pedig mi – bárhol is legyünk, vagy az életet, vagy a halált választjuk (5Móz 30:19).

Egy hasonlattal élve, képzeljük el, hogy a nap sugarai a vajat és az agyagot is érik. A vaj elolvad, az agyag megkeményedik. A nap melege mindkét esetben egyforma, mégis kétféle reakciót látunk, eltérő következménnyel. A hatás az anyagtól függ. A fáraó esetében mondhatjuk, hogy a végkimenetel azon múlt, hogyan viszonyult a fáraó a szívében Istenhez és a népéhez.

A következő napon milyen döntést/döntéseket fogunk meghozni szabad akaratunkból? Ha tudjuk, mi a helyes döntés, hogyan készíthetjük fel magunkat arra?

Az egyiptomi tíz csapás célkeresztjében nem az egyiptomi nép volt, hanem az isteneik, és mindegyik legalább egyet eltalált közülük.

Olvassuk el 2Móz 7:14–8:19 szakaszát! Mit történt itt?

Isten közölte Mózessel, hogy nehéz, majdhogynem lehetetlen lesz a tárgyalás a fáraóval (2Móz 7:14), de be akarta mutatni magát a fáraónak és az egyiptomiaknak. Ezért eldöntötte: úgy lép kapcsolatba velük, hogy megérthessék. A hébereknek is a javára válik ez a konfrontáció, mert még jobban megismerik a saját Istenüket.

Az első csapás Hápira, a Nílus istenére irányult (2Móz 7:17-25). Az élet Egyiptomban a Nílus vizétől függött. Ahol víz van, ott élet van. A víz éltető elem, az egyiptomiak ezért találták ki Hápi istent, akit életadóként imádtak.

Természetesen csakis az élő Isten az élet Forrása, mindenek Teremtője, így a vízé és az ételé is (1Móz 1:1-2, 20-22; Zsolt 104:27-28; 136:25; Jn 11:25; 14:6). A víz vérré változtatása az élet halállá változtatását szimbolizálta. Hápi nem adhatott életet és nem is védhette azt meg. Erre csak az Úr hatalma képes.

Ezután Isten újabb lehetőséget adott a fáraónak. A Nílusból ekkor nem élet fakadt, hanem békák jöttek elő. Ez a csapás közvetlenül Heqetet, a békaistennőt célozta meg (2Móz 8:1-15). Az egyiptomiak féltek a békáktól, undorodtak, iszonyodtak tőlük, meg akartak szabadulni tőlük. A csapás megszűnésének pontos ideje azt mutatta, hogy Isten hatalma állt e csapás mögött is.

A harmadik csapás leírása a legrövidebb (2Móz 8:16-19). Nem világos, hogy miféle bogarakról van itt szó (héberül kinnim) – szúnyogokról, kullancsokról, tetvekről? Ekkor az egyiptomi földisten, Geb került a célkeresztbe. Isten a föld porából (ez a kifejezés a bibliai teremtéstörténetre emlékeztet) tetveket hozott elő, amelyek ellepték az egész országot. Mivel a varázslók nem tudták utánozni ezt a csodát (csak Isten képes életet teremteni), kijelentették: „Az Isten ujja ez” (2Móz 8:19). Ennek ellenére a fáraó továbbra is hajthatatlan maradt.

Gondoljunk bele, mennyire megkeményedett a fáraó szíve! Az isteni késztetés többszörös visszautasítása még csak súlyosbította a helyzetét. Az Úrtól jövő késztetés folyamatos elutasítása milyen tanulsággal szolgál a mi számunkra is?

Olvassuk el 2Móz 8:20–9:12 szakaszát! Bármilyen hatalmas módon nyilatkozik is meg Isten ereje és dicsősége, az embernek szabadságában áll nemet mondani az Úrnak. Mi a tanulság ebből a számunkra?

Az egyiptomi Uatchit a mocsári legyek istene volt, Kheprit pedig (a felkelő nap, a teremtés és az újjászületés istene) szkarabeuszbogár fejjel ábrázolták. Ezeket az „isteneket” legyőzte az Úr. A beszámoló szerint ettől a csapástól az egyiptomiak szenvedtek, de a héberek védelmet élveztek (2Móz 8:20-24), és a további csapások már nem érintették az izraelitákat.

Mindezzel tehát Isten a fáraó tudomására akarta hozni, hogy „én vagyok az Úr ezen a földön” (2Móz 8:22).

A fáraó alkudozni kezdett. A nyomás egyre nőtt. Hajlandó volt elengedni Izraelt, hogy imádja Istent és áldozatot mutasson be neki, de csak Egyiptom földjén (2Móz 8:25). Az általa szabott feltételek lehetetlenek voltak, mert Egyiptomban bizonyos állatokat szentnek tartottak, és a feláldozásuk a héberek elleni erőszakhoz vezethetett volna, azonkívül Isten tervével sem egyezett. Ekkor jött a következő csapás (2Móz 9:1-7), ami a haszonállatokat sújtotta. Hathort, a szerelem és a védelem egyiptomi istennőjét tehénfejjel ábrázolták. Ápisz, a bikaisten szintén igen népszerű volt, az ókori Egyiptomban nagy tiszteletnek örvendett. Az ötödik csapás tehát még más fő istenek felett is győzelmet aratott, amikor az egyiptomi haszonállatok elpusztultak. A hatodik csapás (2Móz 9:8-12) Ízisz, az orvoslás, a varázslás és a bölcsesség istennőjének teljes vereségét mutatta, de olyan istenekét is, mint Szehmet (a háború és a járványok istennője), valamint Imhotep (az orvoslás és a gyógyítás istene). Nem tudták megvédeni a tisztelőiket. A helyzet iróniája, hogy mivel annyira szenvedtek a mágusok és a varázslók is, nem tudtak megjelenni az udvarban. Ez is azt mutatja, hogy tehetetlenek voltak az ég és a föld Teremtőjével szemben. A tíz csapásról szóló történetben itt olvassuk először, hogy „az ÚR megkeményítette a fáraó szívét” (2Móz 9:12, ÚRK). Még ha zavaró is lehet ez a kifejezés, összefüggésében nézve kitűnik belőle: az Úr engedi, hogy learassuk folyamatos elutasításának gyümölcseit.

Nem volt gond a fáraó értelmi képességeivel. Elegendő logikus bizonyítékot is kapott ahhoz, hogy helyes döntést hozzon. Valójában a szívével volt a baj. Miért kell tehát annyira vigyáznunk a szívünkre?

Olvassuk el 2Móz 9:13–10:29 szakaszát! Mennyit változtattak ezek a csapások a fáraó elhatározásán?

Nut volt az egyiptomi égistennő, gyakran úgy mutatták be, mint aki mindazt irányítja, ami az ég alatt, a földön történik. Oziriszt tartották a termény és a termékenység istenének. A Biblia a jégesőt gyakran Isten ítéletével kapcsolja össze (Ézs 28:2, 17; Ez 13:11-13). Ettől a csapástól védelmet talált, aki biztonságos helyre vitte a javait (2Móz 9:20-21). Ezzel mindenki próbára lett téve: hisznek Isten szavának és aszerint járnak el, vagy nem? Isten bejelentette: azért hagyta életben a fáraót, hogy az egész föld megismerje Őt (2Móz 9:16). Ekkor Egyiptom uralkodója bűnvallomást tett, ám később megint meggondolta magát.

Széth a vihar, a háború és a zűrzavar egyiptomi istene volt, Ízisszel együtt a földművelés isteneiként tisztelték. Sut tartották a levegő istenének. Szerápisz személyesítette meg az isteni fenséget, a termékenységet, a gyógyítást és a túlvilágot. Az egyiptomi istenek egyike sem volt képes megállítani Isten ítéleteit (2Móz 10:4-20), mert a bálványok nem léteznek (Ézs 44:9-10, 12-17). A fáraót kérlelték a szolgái, hogy engedje el Izraelt, de ő ezt megint elutasította. Kompromisszumot ajánlott, amit viszont Mózes azonnal elvetett, mert az istentisztelet és a hívő közösség fontos, elválaszthatatlan részei voltak a nők és a gyerekek is. Fő egyiptomi istenségként Rát, a napistent tisztelték, Toth pedig a holdisten volt, de egyikük sem tudott világosságot adni. A fáraó újból alkudozni próbált, mindhiába. Három napra sötétség borult Egyiptomra, ott azonban világos volt, ahol az izraeliták éltek. Ennél nem is lehetett volna szembetűnőbb a különbség. A fáraó a népet ért sorozatos csapások dacára is hajthatatlan maradt, küzdött, nem engedett. Ennek legmélyebb okait természetesen nem tudni, de egy ponton ez már presztízskérdéssé vált számára. Nem számítottak a komoly bizonyságok, sem az, hogy mennyire nyilvánvaló volt, ami történt – még a saját szolgái is kimondták: „Meddig lesz még ő a romlásunkra? Bocsásd el azokat az embereket, hogy szolgáljanak az Úrnak, az ő Istenüknek! Most sem veszed észre, hogy elvész Egyiptom” (2Móz 10:7, ÚRK)? Ott volt előtte a helyes válasz lehetősége, de némi habozás után a fáraó ismét nem volt hajlandó meghajolni az Úr akarata előtt, hogy elengedje a népet. Drámai példa ez az Írás szavainak igazságára: „Kevélység jár az összeomlás előtt és a bukás előtt fölfuvalkodottság” (Péld 16:18, ÚRK).

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „Egyiptomi csapások” c. fejezetből 221-230. o.

„Isten megengedte, hogy népe az egyiptomiak kegyetlenségét tapasztalva helyes fogalmat alkosson a bálványimádás lealacsonyító befolyásáról. A fáraóval való eljárásában az Úr nyilvánvalóvá tette a bálványimádás iránti gyűlöletét és azt az elhatározását is, hogy megbünteti a kegyetlenséget és az elnyomást… Istennek nem kellett természetfölötti hatalmát felhasználnia a király szívének megkeményítéséhez. Isten a fáraónak isteni hatalmának legmegkapóbb bizonyítékát adta, de az uralkodó konokul visszautasította azt a lehetőséget, hogy gondosan odafigyeljen a világosságra. A végtelen Isten hatalmának bemutatását elvetette és még határozottabbá vált lázadásában. Lázadásának magva, amelyet akkor hintett el, amikor megvetette Isten első csodáját, végül beérett” (i. m. 225. o.).

„A nap és a hold imádat tárgyát képezte az egyiptomiaknál. Ezzel a titokzatos sötétséggel a népet és az isteneiket egyaránt megverte, büntetéssel sújtotta az a hatalom, amely magáévá tette és felkarolta a héber rabszolgák ügyét. Bármilyen félelmetes volt is ez az ítélet, mégis Isten könyörületének volt a bizonyítéka, és annak, hogy Isten nem akar pusztítani. Isten időt adott Egyiptom népének arra, hogy megtérjenek és bűnbánatot tartsanak, mielőtt elhozná rájuk az utolsó és legrettenetesebb csapást” (i. m. 230. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA:

1)   Vajon miért hagyta a fáraó annyira megkeményedni a szívét, hogy továbbra is elutasította a nyilvánvaló és helyes döntést: elengedni a népet? Hogyan válhat ilyen vakká valaki? Valójában az ember annyira megkeményedhet a bűnben, hogy szörnyen rossz döntéseket hozhat, pedig mindvégig megvan a jó döntés lehetősége, a helyes út. Hogyan figyelmeztet ez a történet is erre bennünket? Említsünk más bibliai szereplőket is, akik ugyanezt a hibát követték el? Gondoljunk például Júdásra!

2)   Az országára és népére szakadó pusztulás közepette a fáraó egyszer kimondta: „Ezúttal vétkeztem. Az ÚR az igaz, én és az én népem pedig gonoszok vagyunk” (2Móz 9:27, ÚRK). Komoly bűnvallomásnak hangzott ez akkor, de honnan tudjuk mégis, hogy nem volt őszinte?

                KIS ISTVÁN:

            NEM ÉRTEM!

Istenem! Valahogy nem értelek Téged!

Tudom, hogy téged nem lehet emberhez hasonlítani,

de mégis – vagy talán épp ezért – csodálatraméltó a szereteted.

Tudom, sokszor csalódtál bennem – és én is magamban,

mikor azt hittem győzhetek – nélküled.

DE Te mégis: mindig adtál új esélyt nekem.

Pedig ismersz, hogy sokszor csak magamban bízok.

És mégis: szeretsz!

Talán, már össze sem tudom számolni, hányszor ígértem azt, hogy

mostantól más leszek.

És hányszor kértem bocsánatodat, kegyelmedet sokszor ugyanarra

a bűnömre.

De Te mégis, újra: bocsánatot adsz nekem. Mérhetetlen bizalmat kölcsönözve ezzel.

Hányszor kellett, hogy hallgasd imáimban a kéréseim, vágyaim végtelen

sorát. És valahogy elfelejtettem, hogy mindennél többet érne: néhány

egyszerű, hálás szó.

De Te mégis: meghallgattál, és talán jobbat adtál, mint amit elképzeltem.

Hol van a határa a Te szeretetednek?

Mikor mondod azt, hogy most már elég legyen?

Bocsáss meg Uram, hogy visszaélek szereteteddel.

Nem értem, miért szeretsz – hiszen semmivel sem érdemeltem ki.

Nem értem szereteted.

DE ÉRZEM! – és ez mindennél többet ér nekem!