SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Nehéz kezdet

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 2Mózes 5:1-23; 6:1-13; 6:28–7:7; Zsoltárok 73:23-26; 2Korinthus 6:16; Jelenések 11:8

„Azután elment Mózes és Áron, és azt mondták a fáraónak: Ezt mondja az ÚR, Izráel Istene: »Bocsásd el népemet, hogy ünnepet szenteljenek nekem a pusztában.« A fáraó azt felelte: Kicsoda az ÚR, hogy hallgassak a szavára, és elbocsássam Izráelt? Nem ismerem az URat, és nem is bocsátom el Izráelt«” (2Móz 5:1-2, ÚRK).

Sok hívő úgy gondolja, hogy amikor az ember eldönti: Istent fogja követni, utána csak boldogságban, jólétben és sikerekben lesz része. Azonban amint a Biblia gyakran bemutatja, nem feltétlenül ez a helyzet. Időnként számos akadály emelkedik, nehézségek támadnak. Ez igencsak nyomasztó lehet, ami nehéz kérdéseket vet fel, és nem mindig találunk könnyű válaszokat, sőt néha úgy tűnik, semmilyen válasz nem jön. Az Istenben bízók is találkoznak megpróbáltatásokkal. Azonban ha kitartunk, Isten olyan megoldásokat hoz, amelyek az Ő feltételei szerint történnek, az általa megadott időben. Isten útjai nem feltétlenül egyeznek a mi elvárásainkkal, mert mi gyors és azonnali megoldásokat szeretnénk, de meg kell tanulnunk minden körülmények között bízni az Úrban.

E heti témánk tehát: Mózes és a parancs, hogy vezesse ki Isten népét Egyiptomból. Mózes a lehető legvilágosabb isteni elhívást kapta, amit csodák kísértek, maga Isten szólította meg közvetlenül, pontosan elmondta neki, hogy mit kér tőle. Mennyivel lehetett volna mindez könnyebb Mózesnek, hiszen tudta, hogy Isten hívta el, méghozzá egy konkrét feladatra?!

Egyszerűnek kellett volna lennie, nem igaz?

Olvassunk tovább!

Mózes elment a fáraóhoz, Isten utasítását követve, hogy „hozd ki az én népemet, az Izráel fiait Egyiptomból” (2Móz 3:10).

Mit felelt a fáraó Isten szavára, hogy „Bocsásd el az én népemet” (lásd 2Móz 5:1-2)? Mire kell felfigyelni a válaszában?

„Kicsoda az Úr…?” – kérdezett vissza a fáraó, nem mintha meg akarta volna ismerni az Urat, hanem inkább a vele való szembeszállást kifejezve, sőt tagadva Istent, akit a saját szavai szerint nem ismert. Szinte kérkedve mondta: „Nem ismerem az Urat”.

A történelem folyamán hány és hány ember mondta ugyanezt? Tragikus, mert amint Jézus fogalmazott: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust” (Jn 17:3).

Egyiptom és az uralkodója, a fáraó az Isten létét és uralmát tagadó hatalmat szimbolizálja. Birodalma szembehelyezkedik Istennel, Igéjével és a népével. A fáraó következő kijelentése az volt, hogy „nem is bocsátom el Izráelt”, ami még inkább bemutatja lázadását az élő Isten ellen. Ezzel megerősítette, hogy Egyiptom nemcsak Isten tagadásának szimbóluma, hanem az ellene hadakozó rendszeré is. Nem is csoda, hogy évezredekkel később sokan ugyanezt a lelkületet ismerték fel a francia forradalomban (lásd még Ézs 30:1-3; Jel 11:8). A fáraó istennek vagy egy isten fiának gondolta magát, ami félreérthetetlen utalás arra, amikor valaki a saját hatalmában, erejében és értelmi képességében hisz mindenek felett.

„A bibliai történelemben jelentkező nemzetek közül a legvakmerőbben Egyiptom tagadta az élő Isten létezését, és szállt szembe parancsaival. Egy uralkodó sem mert Egyiptom királyánál nyíltabban és fölényesebben fellázadni a menny tekintélye ellen. Amikor Mózes az Úr nevében átadta az üzenetet, a fáraó kevélyen válaszolt: »Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam az Izráelt? Nem ismerem az Urat, és nem is bocsátom el Izráelt« (2Móz 5:2). Ez istentagadás. Az Egyiptommal jelképezett nemzet hasonlóképpen megtagadta az élő Isten kívánalmait, és hasonló hitetlen és kihívó magatartást tanúsított” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2020, Advent Kiadó, 238. o.).

Mit felelnél, ha valaki megkérdezné tőled, hogy Ismered az Urat? Ha azt válaszolod, hogy Igen, mit mondanál róla?

Mózes bizonyára már kezdettől fogva tudta, hogy nem lesz könnyű, amit az Úr kért tőle (ezért is próbált meg kibújni a feladat alól), de valószínűleg fogalma sem volt arról, ami utána jött.

Olvassuk el 2Móz 5:3-23 szakaszát! Mi történt közvetlenül azután, hogy Mózes és Áron először találkozott a fáraóval?

_____________________________________________________________

Mózes és Áron összehívta Izrael véneit meg a népet, közölték velük, mit mondott Isten, bemutatták a jeleket, amelyek láttán Izrael elhitte, hogy az Úr megszabadítja őket a szolgaságból. Ezért imádták az Urat (2Móz 4:29- 31). Hatalmas volt a várakozás: az Úr készül megszabadítani a hébereket a szolgaságból – végre!

Mózes Egyiptom uralkodója elé állt Isten követeléseivel – és utána még rosszabb lett az izraeliták helyzete. A szenvedésük csak nőtt, a napi munka terhe még fárasztóbb és kimerítőbb lett. Lustasággal vádolták őket, még durvábban bántak velük, a szolgaság az addiginál is nehezebbé vált.

A vezetők elkeseredésükben keményen összetűztek Mózessel és Áronnal, és (amint majd később látni fogjuk) ez előre vetítette, hogy az elkövetkező években milyen jellegű konfliktusai lesznek Mózesnek a saját népével.

Olvassuk el 2Móz 5:21 versét, majd képzeljük magunkat a Mózessel és Áronnal szembeszálló férfiak helyébe! Miért beszéltek így?

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Nem nehéz megérteni, hogy miért haragudtak Mózesre („Nézzen rátok az ÚR, és ítéljen meg titeket” – mondták). Azt hitték, Mózes megszabadítani jött őket az egyiptomiaktól, és nem azért, hogy még nehezebb legyen az életük az egyiptomi uralom alatt.

Tehát Mózesnek és Áronnak az egyiptomiakon kívül foglalkozniuk kellett a saját népükkel is.

Az elkerülhetetlenül kialakuló nézeteltérések esetén milyen jobb módszerek vannak a gyülekezeti vezetőkkel való konfliktus kezelésére?

Szegény Mózes! Először kiosztja a fáraó, majd a saját népe is csak átkozza.

Mózes tehát Istennek panaszkodik. Keserűségében és csalódásában amiatt, hogy Izrael helyzete még rosszabb lett, megkérdezi: „Uram, miért engeded, hogy rosszul bánjanak ezzel a néppel? Miért küldtél engem ide? Mert attól fogva, hogy bementem a fáraóhoz, hogy a te nevedben szóljak, rosszabbul bánik e néppel. Te pedig nem szabadítottad meg a népedet” (2Móz 5:22-23, ÚRK). Nyilvánvaló, hogy Mózes elégedetlen az Úrral, és tekintettel a helyzetre, ez talán érthető is. Isten erős választ adott a kérdésére. Cselekedni fog, méghozzá igen határozottan. „Majd meglátod, mit cselekszem a fáraóval” (2Móz 6:1, ÚRK).

Olvassuk el 2Móz 5:22–6:8 szakaszát! Mit felelt Isten Mózesnek, és milyen fontos teológiai igazságot nyilatkoztatott itt ki?

Ezek után Isten már nemcsak szólni fog, hanem nagy erővel fel is lép népe érdekében. Néhány fontos tényre emlékezteti Mózest ezzel kapcsolatban: 1) Én vagyok az ÚR; 2) Én jelentem meg a pátriárkáknak; 3) Én kötöttem szövetséget velük; 4) Én ígértem nekik Kánaán földjét; 5) Én meghallom Izrael népének sóhajtását; 6) Én megemlékezem a szövetségről, és nektek adom az ígéret földjét.

Figyeljük meg, hogy Isten újból és újból azt mondja: „Én”! Én, az ÚR, a te Istened ezt és ezt cselekedtem, tehát bízhatsz abban, hogy megteszem érted, amit megígértem.

Az Úr nagy komolysággal kijelentette, hogy négy jelentős dolgot fog megtenni Izraelért, mivel Ő az élő Úr: 1) „kihozlak titeket Egyiptom nehéz igája alól”; 2) „megszabadítalak titeket a kemény szolgálattól”; 3) „megmentelek benneteket kinyújtott karral és nagy büntető ítéletek által”; 4) „Népemmé fogadlak titeket, Istenetek leszek” (2Móz 6:6-7, ÚRK).

Ez a négy isteni cselekedet biztosítja és erősíti meg újra az Úr kapcsolatát népével. Ezeknek a tetteknek Isten az alanya, az izraeliták pedig áldásokban és kegyelemben részesülnek. Isten ingyen, szeretetből kínálja fel az ajándékokat – tette ezt akkor velük, mint ahogy most velünk is teszi.

Még kik voltak a Biblia szereplői közül, akik panaszkodva kiáltottak Istenhez, ráadásul okkal? Miért van rendben időnként, ha az ember kiönti a lelkét Istennek, vagy akár még panaszkodik is a helyzete miatt? Viszont miért kell ezt mindig hittel és bizalommal tenni?

Az Úr igen komoly dolgokat ígért Mózesnek azzal kapcsolatban, amit tenni készült. A találkozás bizonyára megerősítette Mózest, ám a bátorsága valószínűleg rövid életű volt, amikor hallotta a nép válaszát.

Olvassuk el 2Móz 6:9-13 verseit! Mi történt utána? Mit tanulhatunk mindebből azzal kapcsolatban, ha az életünkben csalódások és küzdelmek következnek be?

A héberek elcsüggedtek nagy bánatukban, szenvedéseik és kemény munkájuk közben, és meg sem hallották Mózes bátorító szavait arról, hogy Isten cselekedni fog, teljesíti, amit ígért. Már olyan hosszú ideje vártak, de a reményük nem vált valóra. Miért lenne most másként? Odalett a bátorságuk, a hitük, ami még keserűbb tapasztalat lehetett számukra, hiszen életükben először valós esélyt láttak a szabadulásra. És vajon melyikünk nem tapasztalt már hasonlót? Ki az, aki nem érezte már magát szomorúnak, csalódottnak, elégedetlennek, sőt úgy, mintha Isten elhagyta volna?

Emlékszünk Jób történetére? És mi a helyzet Aszáffal, a zsoltárossal, ak olyan kérdésekkel küzdött, hogy a gonoszoknak jól megy a sora, az igazak pedig szenvednek. Azonban a küzdelmek ellenére az egyik legmegkapóbb hitvallomás Aszáftól származik: „De én mindig veled vagyok, te fogod jobb kezemet. Tanácsoddal igazgatsz engem, és azután befogadsz a dicsőségbe. Kicsodám van az egekben? Rajtad kívül másban nem gyönyörködöm e földön! Ha elfogyatkozik is a testem és szívem, szívem kősziklája és az én örökségem te vagy, Istenem, mindörökké” (Zsolt 73:23-26, ÚRK).

A szent történelem során Isten biztosította népét, hogy velük van (Ézs 41:13; Mt 28:20). Az Ő békességét, vigasztalását adja nekik, megerősíti őket, hogy kitarthassanak az élet nehézségei között is (Jn 14:27; 16:33; Fil 4:6-7).

„Népemmé fogadlak titeket s Istenetekké lészek néktek” (2Móz 6:7) – a szövetség megfogalmazása is azt mutatja, hogy milyen szoros, meghitt kapcsolatot akart Isten tartani a népével.

Gondolkodjunk ezen a kifejezésen: „Népemmé fogadlak titeket s Istenetekké lészek néktek” (2Móz 6:7)! Ez az egész népnek szólt, de hogyan vonatkozik egyénileg ránk is? Hogyan mutatkozzon meg ez a kapcsolat a mindennapjainkban (lásd még 2Kor 6:16)?

Olvassuk el 2Móz 6:28–7:7 szakaszát! Isten hogyan fogadta Mózes kifogásait?

Isten Jahveként mutatkozott be Mózesnek, amivel azt fejezte ki, hogy személyes Isten, aki közel van az emberekhez, Ő a nép Istene, aki szövetséges kapcsolatba lépett velük. Utasította Mózest, hogy menjen és beszéljen a fáraóval, de Mózes, akinek nem volt elég önbizalma, ismét tiltakozott: „hogy hallgatna rám a fáraó” (2Móz 6:30, ÚRK)? Itt megint nemcsak az alázata mutatkozott meg, hanem az is, hogy ki akart bújni a feladat alól, ami eddig nem ment túl jól.

„Amikor Isten meghagyta Mózesnek: menjen vissza a fáraóhoz, Mózesen meglátszott, hogy nem bízott magában. Az ’aral szefatayim kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy »körülmetéletlen ajkú«, ami Mózes beszédbeli hiányosságait fejezi ki (2Móz 6:12, 30), hasonlóan ahhoz, amit 2Móz 4:10 versében találunk: »nehéz nyelvű«” (Andrews Bible Commentary: Old Testament. „Exodus”, Berrien Springs, MI, 2020, Andrews University Press, 205. o.).

Kegyelméből Isten elküldte Áront, hogy segítsen neki. Mózes Áronnal beszélt, aki pedig nyilvánosan szólt a fáraóhoz, így Mózes Isten szerepében jelent meg az egyiptomi uralkodó előtt, Áron pedig a prófétájaként. Ez a beszámoló remek meghatározását adja a próféta szerepének. A próféta Isten „szóvivője”, ő adja tovább és értelmezi Isten üzenetét a népnek. Mózes szólt Áronhoz, aki pedig elmondta az üzenetet a fáraónak. Isten is így kommunikál a prófétákkal, akik aztán továbbadják a tanításait a népnek. Ez történhet szóban, személyesen, vagy ami gyakori volt, hogy a próféta üzenetet kapott Istentől, majd azt leírta. Isten azt is elmondta Mózesnek, hogy mire számíthat a fáraóval való találkozás alkalmával. Figyelmeztette, hogy feszült és tartós szembenállásra kerül sor. Már másodszor hangsúlyozta ki, hogy a fáraó nagyon makacs lesz és Ő megkeményíti a szívét (2Móz 4:21; 7:3). Azonban ebből jó származik: „megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az ÚR” (2Móz 7:5, ÚRK). Vagyis Isten még a hamarosan bekövetkező kaotikus körülmények között is megdicsőül.

Mózes nem talált több mentséget arra, hogy miért ne hajtaná végre, amire Isten elhívta. Milyen kifogásokat keresünk talán mi is, ha megpróbálunk kibújni a feladat alól, amiről tudjuk, hogy Isten azt várja tőlünk?

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „Egyiptomi csapások” c. fejezetből 215-222. o.

Figyeljük meg, mennyivel rosszabb lett Mózes és a nép helyzete, miután Mózes először beszélt a fáraóval! „A király teljesen felháborodott és azzal gyanúsította az izraelitákat, hogy lázadás útján szándékoznak kitörni szolgálatából. Azt állította, hogy tétlenségük eredménye az elégedetlenség, ezért gondoskodott arról, hogy ne legyen semmi szabad idejük veszedelmes terveik készítésére. Olyan törvényt vezetett be, amellyel szorosabbá tette bilincseiket és megtörte független lelkületüket. A még azon a napon kiadott rendelet munkájukat keményebbé, és az elnyomást elviselhetetlenebbé tette. Az ország legközönségesebb építőanyaga a napszárította vályog volt. A legpompásabb épületek falait is ebből építették, azután kővel borították be. A vályog készítésével a rabszolgák sokasága foglalkozott. Az összevagdalt és odaszállított szalma agyaggal keverve tartotta össze a vályogot. Nagy mennyiségű szalmára volt szükségük a vályog készítéséhez. A király most elrendelte, hogy a rabszolgákat ne lássák el többé szalmával. A dolgozóknak maguknak kellett ezután a szalmát is előteremteniük, miközben ugyanannyi vályogot kellett elkészíteniük, mint előzőleg. Az egyiptomi munkavezetők héber felügyelőket jelöltek ki a munka ellenőrzésére. Felelősek voltak a rájuk bízottak munkájáért. Amikor a király szigorú rendelete életbe lépett, a nép szétszóródott az egész határban, hogy a tarlókon szalmát szedjen, de még így is lehetetlen volt elkészíteni a szokásos menynyiséget. Ezért a héber felügyelőket kegyetlenül megverték” (i. m. 216. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1)    Idézzünk fel egy olyan esetet, amikor Isten késztetésének engedelmeskedtél, de nem alakultak jól a dolgok, legalábbis kezdetben! Idővel mit tanultál abból a tapasztalatból?

2)    Beszélj arról, hogyan lépett közbe Isten az életedben, amikor segítségéért imádkoztál, vagy amikor nem is számítottál a segítségére! Hogyan hihetünk akkor is Isten jóságában, amikor rossz dolgok történnek még azokkal is, akik bíznak az Úrban?

3)    Mit mondanál annak, aki azt hangoztatja, hogy „Nem ismerem az Urat”? Viszont tegyük fel, hogy az illető nem dacból, hanem egyszerűen csak tényként mondja ezt! Hogyan segíthetnél neki, hogy „megismerje az Urat”? Hogyan mondanád el neki, miért fontos, hogy valóban megismerje?

KIS ISTVÁN:

MI VÁLTOZOTT?

Változott egyáltalán bennem, velem valami?

Önző voltam. – És ma sem törődök többet a másikkal. Sokszor észre

sem veszem, hogy mindig én vagyok gondolataimban, imáimban

az első helyen.

– Még nem tanultam meg többes számban gondolkodni.

Önfejű voltam. – Mindig is utáltam, ha más akart parancsolgatni.

– Ma sem szeretem, ha kényszeríteni akarnak valamire, még ha jó dolog

is az.

– Még nem tanultam meg a mások fejével gondolkodni.

Nem szerettem a nyafogókat, gyengéket, betegeket. Pedig erről nem

biztos, hogy ők tehetnek.

De valahogy idegesített, ha mások gyengesége, lassúsága, értetlensége

elvette időmet, energiámat.

– Ma is sokszor elkerülném a kellemetlenségeket.

– Még nem tanultam meg együtt érezni.

Milyen sok lenne még a „még”!

Még ilyen vagyok!

Istenem! Találkoztunk mi már valamikor?