SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Az égő csipkebokor

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 17:10-11; 22:11, 15-18; 2Mózes 3:1-22; 4:1-31; 6:3; 18:3-4; Jóel 2:32

„Az Úr pedig azt mondta: Bizony, láttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam a sanyargatóik miatt való kiáltását, sőt ismerem szenvedéseit. Le is szállok, hogy megszabadítsam az egyiptomiak kezéből, és felvigyem őt arról a földről egy jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre” (2Móz 3:7-8, ÚRK).

Az isteni elhívás gyakran megváltoztatja az ember életének irányát, azt elfogadva azonban rájövünk, hogy mindig Isten útja a legjobb a számunkra, még ha először talán nem is tűnik könnyűnek elfogadni a hívását.

Ez volt a helyzet Mózessel is, amikor Isten szólította. Az Úrral való különös találkozása az égő csipkebokornál kezdődött. Akár ismerte az égési törvényeket, akár nem, azzal tisztában volt, hogy amit lát, az csoda, biztosan felkeltette a figyelmét. Vitathatatlan, hogy az Úr egy konkrét feladatra hívta el. A kérdés az volt, hogy vállalkozik-e rá, bármilyen radikális változásokat hoz is ez az életében. Eleinte nem nagyon akarta elfogadni.

Talán emlékszünk olyan esetekre, amikor határozott terveink voltak, de Isten új irányba állította azokat. Valóban hasznosak lehetünk Isten számára sokféleképpen, viszont ha elindulunk hívó szavára és megtesszük, amire késztet, az a legnagyobb megelégedettséghez vezető út. Nem feltétlenül könnyű, mint ahogy Mózesnek sem volt az, csakhogy balgaság volna a saját fejünk után menni, amikor Isten másfelé hív!

Miután Mózes elmenekült Midiánba, viszonylag könnyű élete volt. Megnősült, született két fia, Gérsóm és Eliézer (2Móz 18:3-4). Tagja lett apósa, Jetró szélesebb családjának, aki Midián papja volt. Negyven nyugalmas évet töltött ott, pásztorkodott, mint Dávid (2Sám 7:8), csodálta Istennek a természet világában adott kinyilatkoztatását.

Csakhogy ez az idő nem csupán arra szolgált, hogy Mózes a virágok (vagy talán a sivatagi kaktusz?) illatát szagolgassa. Az Úrral töltött idő megváltoztatta és felkészítette vezetői feladatára. Isten arra is késztette a puszta csendjében, hogy írja meg a Biblia két legrégebbi iratát isteni ihletés alatt: Jób könyvét és Mózes első könyvét (lásd Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 209. o.; The SDA Bible Commentary. 3. köt. 1140. o.). Meghatározó betekintést nyert még a nagy küzdelem, a teremtés, a bűneset, az özönvíz, a pátriárkák és ami a legfontosabb, a megváltási terv kérdéseibe is. Mózesnek tehát nagy szerepe volt abban, hogy az egész emberiségnek továbbadja az igaz Istenről, Teremtőnkről és Fenntartónkról szóló valós ismereteket, valamint azt, amit Isten a bolygónkon oly nagy pusztítást végző bűnnel szemben tesz. A Biblia és a megváltás története nem lenne igazán érthető az alapvetés nélkül, amit ihletés alatt Mózes végzett el, kiváltképp Mózes első könyvében.

Olvassuk el 2Móz 3:1-6 verseit! Mi a jelentősége annak, hogy az Úr így mutatta be magát Mózesnek: „Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene” (2Móz 3:6)?

Mózes észrevette: a bokor nem égett el a tűzben, és tudta, hogy csodát lát, tehát drámai jelentőségű, fontos dolog az, ami a szeme előtt történt. Amikor közelebb lépett, az Úr szólt neki, hogy tisztelete jeléül vegye le a saruját, mivel Isten jelenléte megszentelte azt a helyet.

Az Úr úgy mutatkozott be neki, hogy „Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene” (2Móz 3:6). Megígérte a pátriárkáknak, hogy Kánaánt a leszármazottaik öröklik majd, és bizonyára Mózes is tudott erről. Tehát Isten még mielőtt egyértelműen kimondta volna, már kezdte rávezetni Mózest a fontos szerepre, amit be kellett töltenie.

Mózesnek nyolcvan év kellett, mielőtt Isten késznek találta a feladatra. Mi a tanulság ebből a türelemre nézve?

Az „Úr angyala” megjelent Mózesnek „tűznek lángjában egy csipkebokor közepéből” (2Móz 3:2). Maga az Úr Jézus szólt Mózeshez „a csipkebokorból” (2Móz 3:4).

Ne csodálkozzunk, hogy „az Úr angyala” cím Jézus Krisztusra vonatkozik! Az angyal szó egyszerűen azt jelenti: „küldött” (héberül male’ák), és mindig a szövegkörnyezet határozza meg, hogy embert vagy Istent kell-e érteni az angyal alatt (lásd Mal 3:1). Több példa van arra a Bibliában, hogy „az Úr angyala” isteni személyre utal (lásd pl. 1Móz 22:11, 15-18; 31:3, 11, 13; Bír 2:1-2; 6:11-22; Zak 3:1-2). Az Úr angyala nem csupán az Úr nevében szól, hanem Ő maga az Úr. Jézus Isten küldötte, aki az Atya Igéjét közli velünk.

Olvassuk el 2Móz 3:7-12 szakaszát! Hogyan mondta el Isten Mózesnek, hogy miért akart közbelépni az egyiptomi szolgaságban élő izraeliták érdekében?

_____________________________________________________________

A nyomorúság és a kiáltás szavak érzékeltetik Isten népének egyiptomi szenvedéseit. Isten hallotta a kiáltásaikat és odafigyelt rájuk (2Móz 2:23-25). Azt mondta róluk, hogy „az én népem” (2Móz 3:7), tehát már a Sínai és a szövetség életbe léptetése előtt az Ő népe voltak. Azt akarta, hogy Kánaán földjén lakozzanak jólétben (amennyiben engedelmeskednek), ahogy atyáiknak ígérte.

Isten elmondta Mózesnek, hogy konkrét feladattal küldi a fáraóhoz: „Most azért eredj, elküldelek téged a Fáraóhoz és hozd ki az én népemet, az Izráel fiait Egyiptomból” (2Móz 3:10). Itt is úgy utalt rájuk, hogy „az én népem”.

Micsoda feladatot bízott Isten a szolgájára! Mózes azonban egy kérdéssel felelt: „Kicsoda vagyok én” (2Móz 3:11)? Vagyis amint kezdte felfogni annak a jelentőségét, ami történni fog és mindabban a saját szerepét, azon tépelődött, hogy miért éppen őt választotta az Úr. Már itt, ilyen korán utalást találunk a jellemére, a szerénységére. Tudatában volt a méltatlanságának arra, amire elhívást kapott.

Miért különösen fontos az alázat, „méltatlanságunk” tudata bárki esetében, aki követni akarja az Urat és tenni szeretne valamit érte?

Olvassuk el 2Móz 3:13-22 szakaszát! Miért akarta Mózes tudni Isten nevét? Mi a jelentősége az Úr nevének?

Isten úgy mutatja be magát Mózesnek, hogy „’ehejeh ’aser ’ehejeh”, ami szó szerint azt jelenti: „leszek, aki leszek” vagy „VAGYOK, AKI VAGYOK”. Amikor 2Móz 3:12 versében Isten kijelenti Mózesnek, hogy „Én veled leszek!” (ÚRK), ugyanazt az ’ehejeh igét mondja, mint a 14. versben. Ez azt jelenti, hogy Isten örökkévaló, transzcendens Isten, ugyanakkor közel van hozzánk, ott lakozik „a megtörttel és alázatos szívűvel is” (Ézs 57:15, ÚRK).

Isten népe már kezdettől fogva ismerte a nevét, azt, hogy „Jahve” (Úr), még ha ennek a mélyebb jelentésével nem is voltak tisztában. Mózes is ismerte a Jahve nevet, de mint mások, ő sem tudta, mi az igazi jelentése, és erre kérdezett rá: „Mi a neved?”

Segítséget nyújt Isten kijelentése 2Móz 6:3 versében: „Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg, mint mindenható Isten, de az ÚR [Jahve] nevemen nem voltam előttük ismert” (ÚRK). Itt nem arról van szó, hogy Ádám, Noé, Ábrahám és a többi pátriárka nem ismerte a „Jahve” (lásd 1Móz 2:4, 9; 4:1, 26; 7:5; 15:6-8 stb.) nevet, csak a mélyebb jelentése volt ismeretlen a számukra.

A Jahve név arra mutat, hogy Isten személyes – a népe Istene, a szövetség Istene. Övéihez közel van, meghitt kapcsolatot tart velük, beleszól az emberi ügyekbe. A Mindenható Isten (1Móz 17:1) csodát tesz, hatalma által közbelép. Jahve olyan Isten, aki erkölcsi erejét szeretettel és gondoskodással mutatja be. Úgy is ismerjük még, hogy „Elohim” („hatalmas, erős, transzcendens Isten”, „minden nép Istene”, „a világmindenség Ura”, „mindenek Teremtője”), de a Jahve név az emberiséggel való kapcsolatának más vetületeit mutatja meg.

Nincs varázserő Isten nevének ismeretében vagy nevének kimondásában. A neve kinyilatkoztatja, hogy mi az igazság Istenről és az általa mindazoknak felkínált üdvösségről, akik hittel fordulnak hozzá. Amint Jóel mondja: „mindaz, aki az Úrnak nevét hívja segítségül, megmenekül” (Jóel 2:32).

Hogyan tapasztaltad már a saját életedben Jahve meghitt közelségét, amit mindenkivel keres, aki átadja magát neki?

Olvassuk el 2Móz 4:1-17 szakaszát! Milyen jeleket adott Isten Mózesnek, hogy azokkal erősítse meg a pozícióját a nép előtt, mint aki valóban Isten küldötte?

_____________________________________________________________

Mózes ismét megpróbálta kimenteni magát a feladat alól, amit Isten kért tőle (lásd 2Móz 3:11). Nem akart Egyiptomba menni és szembeszállni a fáraóval. Végtére is, korábban már kudarcot vallott, amikor egymaga próbált segíteni a hébereken. Még a saját népe sem hitt benne, nem fogadta el vezetőnek. Ezért is mondta Mózes a harmadik kifogást: „De ha nem hisznek nekem, s nem hallgatnak a szavamra” (2Móz 4:1, ÚRK). Nem valami újat akart megtudni, hanem megpróbálta elhárítani a feladatot, aminek az elvégzésére kérte Isten.

Mózesnek két csodát kellett tenni, előbb Izrael vénei, majd a fáraó előtt: 1) a botja kígyóvá változott, majd újból bot lett, és 2) a keze leprás lett, majd azonnal meggyógyult. A két csodának arról kellett meggyőzni a véneket, hogy Isten közbelép értük. Amennyiben mégsem hittek volna neki, harmadik csodaként jött a víz vérré változtatása (2Móz 4:8-9). Isten ezeket a nagy csodákat tette, Mózes azonban újabb kifogással állt elő, a negyedikkel, azzal, hogy ő nem tud jól beszélni.

Olvassuk el 2Móz 4:10-18 verseit! Mit válaszolt az Úr Mózesnek? Milyen tanulságot szűrhetünk le ebből magunkra nézve, bármit is gondoljunk arról a helyzetről, amibe Isten hív?

A négy kifogás sorozata mutatja, hogy Mózes habozott Isten hívását követni. „Logikus” mentségekkel palástolta, hogy nem akart elindulni. Az első három kifogását kérdésként mondta el: 1) Ki vagyok én? 2) Ki vagy te? 3) Mi van, ha nem hisznek nekem? És 4) – a negyedik egy kijelentés volt: „nem vagyok én ékesenszóló” (2Móz 4:10). Isten mindenre válaszolt, erős megoldást adott, Mózes kifogásaira sok felemelő ígéretet mondott.

Ezek után Mózes elmondta az ötödik, egyben utolsó kifogását, nyíltan ezt kérte Istentől: „Kérlek, Uram, csak küldd, akit küldeni akarsz” (2Móz 4:13). Erre Isten azt felelte neki, hogy már elküldte a testvérét, Áront, aki támogatni fogja. Mózes végül csendben elfogadta a megbízást, és mielőtt útnak indult Egyiptomba, Jetró áldását kérte.

Olvassuk el 2Móz 4:18-31 verseit! Hogyan értsük ezt a különös történetet? Mit tanulhatunk belőle?

A Biblia kutatói megdöbbenve olvassák, hogy miután Mózes az Úrnak engedelmeskedve elindult, vissza Egyiptomba, az Úr „meg akarta ölni” (2Móz 4:24, ÚRK). A történet szövegösszefüggéséből nyilvánvaló, hogy a körülmetélés volt itt a kérdés. Kisebbik fiát nem metélték körül, amit pedig megkövetelt az ábrahámi szövetség (1Móz 17:10-11).

Isten népe vezetőjeként Mózesnek tökéletes engedelmességet kellett tanúsítania Isten iránt, hogy engedelmességre vezethesse a többi embert. Az Isten előtti teljes meghajlás példáját kellett bemutatnia. Cippóra, a felesége a tettek embere volt, és hogy megmentse a férje életét, azonnal körülmetélte a fiát, majd véres „előbőrét, Mózes combjához érintette” (2Móz 4:25, RÚF). A vér az engesztelést, az életet és a szövetség megpecsételését jelképezi. A helyzet drámaiságát csak fokozta, hogy mindez olyan gyorsan történt.

Fontos tanulságot szűrhetünk le ebből az epizódból: soha ne mulasszuk el megtenni, amiről tudjuk, hogy az a helyes!

„Midiánból eltávozva Mózes az Úr nemtetszésének megdöbbentő és rettenetes figyelmeztetését kapta. Fenyegető módon egy angyal jelent meg, mintha el akarná őt pusztítani. Az angyal semmi magyarázatát nem adta megjelenésének, azonban Mózesnek azonnal eszébe jutott, hogy Isten egyik követelményét semmibe vette… nem hajtotta végre kisebbik fián a körülmetélés szertartását. Nem tett eleget annak a feltételnek, amely feljogosította a gyermeket Isten Izráellel kötött szövetségének áldásaira. A kiválasztott vezető részéről tanúsított mulasztás csökkenthette volna a nép szemében az isteni előírások erejét. Czippóra attól való félelmében, hogy az angyal megöli férjét, maga hajtotta végre a körülmetélést. Az angyal ezután megengedte Mózesnek, hogy folytassa útját. Mózesnek a fáraóhoz való küldése életveszéllyel járt, és életét csak a szent angyalok által őrizhette meg. Amíg Mózes tudatosan elhanyagolta kötelességét, addig nem lehetett biztonságban, ebben az esetben Isten angyalai sem védhették meg őt” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 213-214. o.).

Mire tanítson minket ez a történet, amennyiben valóban elhanyagolnánk azt, amiről tudjuk, hogy meg kell tennünk? Min kell változtatnunk, már most?

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 208-214. o.

Valószínűleg az égő csipkebokornál történt elhívás volt Mózes életének a leginkább átformáló tapasztalata, utána minden kimagasló pont az Istentől kapott megbízatásra akkor adott pozitív, engedelmes válaszára támaszkodott. Ennek értelmében a hébereket ki kellett vezetnie Egyiptomból, majd el az ígéret földjére.

Persze most már tudjuk, hogyan is alakult ez végül, de képzeljük csak bele magunkat Mózes helyzetébe ott, az égő csipkebokornál! Az életét mentve futott el Egyiptomból. Az utána következő negyven év alatt a héberek új generációja lépett színre, akik közül sokan keveset tudtak róla, vagy talán nem is felelt meg a valóságnak, amit az idő múlásával elferdített történetek filterén átszűrődve hallottak róla. Most pedig Isten őt hívta el, hogy ezt a népet kivezesse egy hatalmas országból? Nem is csoda, hogy eleinte habozott.

Igen, rendkívül megterhelő feladat volt, de gondoljunk csak bele, miből maradt volna ki, ha végleg nemet mond Istennek! Egyszerűen eltűnt volna a történelem ködében, ahelyett, hogy Isten benne munkálkodó hatalma által ő maga alakította a történelmet, az egyik legnagyszerűbb és legbefolyásosabb emberré válva, nemcsak a Bibliában, hanem az egész világon!

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1)    A pusztában töltött csendes évek alatt Mózes azt tette, amire Isten késztette: családapa volt, juhokat legeltetett és isteni ihletés alatt két bibliai könyvet írt. Az Úr csak utána hívta el népe nagy vezetőjéül. Milyen tanulság rejlik Mózes tapasztalatában a hétköznapi kötelességekkel kapcsolatban?

2)    Mondhatná valaki, hogy Mózes kifogásai elsőre eléggé érthetőnek tűntek, nem igaz? Miért hinne nekem a nép? Különben is, ki vagyok én? Nincs jó beszélőképességem. E történet alapján hogyan tanulhatunk meg bízni abban, hogy Isten képessé tesz bennünket arra, amire elhív?

3)    A vasárnapi részben szó volt Mózes első könyvének megírásáról, illetve, hogy mennyire fontos ez az irat a szent történelem és a megváltási terv megértéséhez. Miért kell küzdeni minden olyan próbálkozás ellen (és sok van ilyen), amelyek próbálják aláásni ennek a könyvnek

    FÜLE LAJOS:

ÜRES SZAVAK ZENGÉSE VÁDOL

Mennek haza… Szívükben – látom –

nincs ablaka a napsugárnak.

Szemükre szállt egy szürke fátyol

s bűnné hevült bennük a bánat.

Ha néha, gondűző vasárnap

a templomba egy-egy betéved,

szeme üres, az arca sápadt

s mindegy neki, miről beszélnek.

Én Istenem, ó hányszor álltam,

üres szóval mégis eléjük!

Ritkán láttál belső szobámban

tusakodni, vergődni értük.

Lélekre s tán erőre vártak,

s bölcselkedtem csakúgy, mint mások.

Üres szavak zengése vádol,

s lélektelen hangoskodások.

Megkötözött emberi lelkek

bilincsüket jajgatva rázzák.

Mikor oldja fel végre őket

győzelmesen hit és imádság?

Áradj reánk, mennybéli Lélek!

Oldd fel, Urunk, szívünket, szánkat!

Hadd hallja meg halódó néped:

Van kegyelem mégis Tenálad!