SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Elnyomás: Előzmények és Mózes születése

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 37:26-28; 39:2, 21; 2Mózes 1:1-22; 2:1-25; Apostolok cselekedetei 7:6; Galata 3:16-17

„Izrael fiai pedig fohászkodtak a szolgaság miatt; kiáltottak, és a szolgaság miatt való jajkiáltásuk feljutott Istenhez. Meghallotta Isten a fohászkodásukat, és megemlékezett az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal kötött szövetségéről. Rátekintett Isten Izráel fiaira, és gondja volt rájuk” (2Móz 2:23-25, ÚRK).

Mózes második könyve hangot ad az elnyomottakról, perifériára szorultakról, üldözöttekről, kizsákmányoltakról és megalázottakról szóló beszámolóknak. Tehát szintén reményt találhatnak, akik ma elhagyatottnak, elfeledettnek, szolgaságba kényszerítettnek érzik magukat, mert a hébereket megszabadító Isten őket is szabaddá teheti.

Mózes második könyve szól a létfenntartás küzdelmeiről, az élet részévé vált igazságtalanságokról és megpróbáltatásokról. Mindenki számára bátorítást jelenthetnek a történetek arról, hogyan lépett fel szenvedő népe érdekében Isten. Hallja az elnyomottak kiáltását, látja a küzdelmeiket, észreveszi könnyeiket és gyötrelmük idején segít. Isten fellép azok megszabadításáért, akik belé vetik bizalmukat, nekünk pedig egyszerűen csak hittel kell elfogadni, amit felkínál. Azért tanulmányozzuk Mózes második könyvét, mert arra mutat rá, amit Jézus mindannyiunk érdekében megtett. Ez a könyv a megváltásról, a szabadításról és a végső üdvözítésről szól – mindez a miénk, Krisztus Jézusba és a tetteibe vetett hit által. Ha szemünk Istenre figyel, felismerhetjük jelenlétét, gondviselését és segítségét a küzdelmek közepette, a sötétségben is, amint az örökkévaló „ígéret földje” felé vezet bennünket.

Mózes második könyvének héber neve: semot, és szó szerint azt jelenti, hogy „nevek”, az ősi dokumentum nyitó szavai szerint: „Ezek pedig az Izráel fiainak nevei”. Jákób pátriárka családjának a neveit sorolja rögtön az elején.

Olvassuk el 2Móz 1:1-7 szakaszát! Milyen meghatározó igazsággal találkozunk itt?

_____________________________________________________________

Mózes második könyve már az elején Isten áldására emlékeztet. Amikor Jákób pátriárka és a családja letelepedett Egyiptomban, csak hetvenen voltak (1Móz 46:27; 2Móz 1:5), később azonban „Izráel fiai… szaporák voltak, szaporodtak és sokasodtak, és nagyon hatalmassá lettek, úgy, hogy megtelt velük az ország” (2Móz 1:7, ÚRK). A kivonulásról már ezt olvassuk: „elindultak… csupán férfiak mintegy hatszázezren gyalog, a gyermekeken kívül” (2Móz 12:37, ÚRK).

2Móz 1:8-11 versei szerint milyen volt az izraeliták helyzete a kivonulás előtt?

A bibliai szakasz sötét képet fest Izrael népének egyiptomi történetéről. A könyv úgy kezdődik, hogy az egyiptomiak rabszolgasorba döntötték a hébereket, a fáraó hajcsárokat rendelt föléjük és kényszermunkára fogták őket. Mózes második könyve azonban azzal végződik, hogy Isten békessége és vigasztaló jelenléte ott van a szent sátorban, az izraeliták táborának közepén (lásd 2Mózes 40. fejezet). A két végpont között Isten diadalának leírását találjuk. Az Úr megszabadította népét a szolgaságból, kettényitotta a Vörös-tengert, legyőzte a kor legerősebb hadseregét – látványos diadala mindebben megmutatkozott a sötétség erői felett.

A történet érdekes módon azt emeli ki, hogy az elnyomók „minél inkább sanyargatták őket [az izraelitákat], annál inkább sokasodtak” (2Móz 1:12, ÚRK). Vagyis, bárhogyan is fondorkodnak az emberek, Isten mindenható, megmenti az övéit, még ha a körülmények kilátástalannak tűnnek is, legalábbis az ember nézőpontjából.

Új fáraó került hatalomra, aki nem ismerte Józsefet. Mi a tanulság ebből arra nézve, hogy sosem szabad természetesnek, biztosnak venni a körülményeket, főleg a jó dolgokat?

Jákób családja a kánaáni éhínség után megérkezett Egyiptomba (1Mózes 46. fejezet). Akkor a fáraó barátságosan fogadta a hébereket József miatt és mindazért, amit ő az egyiptomiak érdekében tett.

„Azután ezt mondta a fáraó Józsefnek: Ímé, én téged egész Egyiptom fejedelmévé teszlek. És lehúzta az ujjáról a gyűrűjét, és József ujjára húzta. Drága gyolcsruhába öltöztette, és aranyláncot tett a nyakába. Majd körülhordoztatta őt a második kocsiján, és ezt kiáltották előtte: Térdet hajtsatok! Így tette őt fejedelemmé egész Egyiptom földjén” (1Móz 41:41-43, ÚRK).

Az igen durva kezdet után mi volt a kulcsa József bámulatos sikerének Egyiptomban (1Móz 37:26-28; 39:2, 21)?

A történet legvalószínűbb háttere a következő: 2Móz 1:8 versében az új király, „aki Józsefet nem ismerte” Amószisz (Kr. e. 1570-1546) volt, utána jött I. Amenhotep (Kr. e. 1553-1526), aki félt az izraelitáktól és elnyomta őket. A későbbiekben I. Thotmesz (Kr. e. 1525-1512) adta ki a halálos ítéletet minden héber fiúgyermekre. A lánya, Hatsepszut (Kr. e. 1503-1482) volt a fáraó lánya, aki fiául fogadta Mózest. A kivonulás idején uralkodó fáraó III. Thotmesz (Kr. e. 1504-1450) volt, aki egy ideig Hatsepszut társuralkodója volt.

A legjobb számítások szerint a kivonulás Kr. e. 1450 márciusában történt (lásd William H. Shea: „Exodus, Date of the,” The International Standard Bible Encyclopedia. szerk. Geoffrey W. Bromiley és mások, 2. köt. Grand Rapids, MI, 1982, William B. Eerdmans, pp. 230–238). Mózes második könyvének korával kapcsolatban tanulmányozzuk a következő bibliai szakaszokat: 1Móz 15:13-16; 2Móz 12:40-41; Bír 11:26; 1Kir 6:1; lásd még ApCsel 7:6; Gal 3:16-17!

Mózes második könyvének első fejezete hosszú időszakot ölel fel – József korától, amikor apja, Jákób az egész családdal Egyiptomba érkezett, egészen a fiúgyermekekre kiadott halálos rendeletig. A pontos évszámok körül van némi vita, de az számít, hogy az Úr nem feledkezett meg népéről, még ha a nép egy időre rabszolgasorba is került az idegen földön.

A héberek Egyiptomban töltött idejének sok részlete ugyan nem ismert, legalábbis most (lásd 1Kor 13:12), Isten jelleme azonban még így is ragyog a könyv lapjain, amint a Biblia egészén. Bármilyen rossznak is tűnik a helyzet, tudhatjuk, hogy Isten mindig ott van, bízhatunk benne, akármilyen rossz körülmények között találjuk is magunkat.

Mózes második könyvét nem lehet igazán megérteni anélkül, hogy ismernénk Mózes első könyvének tanítását. A zsidók elmentek Egyiptomba, és a nagy jólét és békesség egy ideje után rabszolgasorba kerültek. Isten azonban nem hagyta magára népét a bajban, még ha talán úgy is tűnt volna. A héberek közül bizonyára sokan kétségbe estek siralmas körülményeik miatt, de a csüggedés idején Isten megjelent, hogy hatalmas kezével segítségükre legyen. Urunk így bátorítja követőit: „hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem” (Zsolt 50:12).

Olvassuk el 2Móz 1:9-21 szakaszát! Milyen döntő szerepet vállaltak a héber bábák? Miért emlékezik meg róluk a történelem?

Mózes második könyve egyetlen fáraó nevét sem említi. A „fáraó” cím azt jelenti, hogy „király”. Az egyiptomiak hite szerint a fáraó isten volt a földön, Rá isten (vagy Ozirisz vagy Hórusz) fia. Rát, a napistent tartották a legfőbb egyiptomi istenségnek.

Ám a neki tulajdonított hatalom dacára ez az „isten” képtelen volt rákényszeríteni a bábákat arra, hogy a meggyőződésükkel ellentétesen cselekedjenek. A fáraó nevét nem, de két bábáét megtudjuk: Sifra és Puá (2Móz 1:15), akikről elismerően szól az Írás, mert félték az Urat. Nem hallgattak a fáraó gonosz parancsára, mert jobban tisztelték Istent, mint a földi uralkodó rendelkezéseit (lásd még ApCsel 5:29). Ezért Isten áldásával nagy családjuk lett. A hűség nagyszerű példáit látjuk bennük. Ezek az asszonyok, ha mégoly kevés teológiai ismerettel rendelkeztek is, nemcsak azt tudták, hogy mi a helyes, hanem a helyes cselekvést is választották.

A fáraó látva, hogy a terve nem sikerült, minden egyiptominak megparancsolta, hogy öljenek meg a héber újszülöttek közül minden fiúgyermeket. A Nílusba kellett vetni a kicsiket, valószínűleg áldozatként Hápinak, a Nílus és a termékenység istenének. (Ez az első feljegyzés arról, hogy a zsidókat a zsidóságuk miatt kellett megölni.) Ezzel a rendelettel akarták megakadályozni a héberek sokasodását: megölik a héber fiúgyermekeket, a nőket pedig asszimilálják az egyiptomiak közé. A fáraó így gondolta elejét venni a fenyegetésnek, amit szerinte a héberek jelentettek népe számára.

A bábák nemcsak tudták, hogy mi a helyes cselekedet, hanem aszerint jártak is el. Mi a nyilvánvaló üzenete ennek a számunkra?

Olvassuk el 2Móz 2:1-10 verseit! Milyen szerepe volt az isteni gondviselésnek és védelemnek Mózes születése történetében?

_____________________________________________________________

Mózes születésének és életének történelmi háttere izgalmas. A híres tizennyolcadik egyiptomi dinasztia idején élt. Az ókori Egyiptom legkiemelkedőbb fáraójának tartják ennek a dinasztiának az egyik uralkodóját, az „Egyiptom Napóleonjaként” emlegetett III. Thotmeszt.

Mózest ugyan halálos rendelet fenyegette születésekor (lásd 2Móz 1:22), de „különleges” fiú volt (héberül tób, „jó”, „szép”; 2Móz 2:2). A héber szó a külső szépségnél többet jelent. Ez a szó utal Isten teremtő munkájára, amikor kijelentette, hogy minden „jó”, sőt „igen jó” volt (1Móz 1:4, 10, 31).

Isten terve szerint ebből a „jó” gyermekből új teremtésként olyan felnőtt lesz, aki majd kivezeti a hébereket a szolgaságból. Születésekor azonban, különösen ilyen borzalmas körülmények között, vajon ki láthatta előre a jövőjét? Isten viszont beváltja Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak tett ígéretét. Szövetséget kötött velük, hogy utódainak adja az ígéret földjét (2Móz 2:24-25). A tób gyermeket pedig évtizedek múlva éppen ennek véghezvitelére használja fel.

Előtte azonban az egyiptomi fáraó lánya, Hatsepszut a fiául fogadta Mózest. A nevének van egyiptomi eredete, aminek a jelentése: „valakinek a fia”, „attól született”, amint az Amószisz („Akh fia”) vagy Thotmesz („Thot fia”) nevekben is tükröződik. Héberül a neve Móseh, vagyis „kihúzott”, „kivont”. Csoda folytán megmenekült, amikor kihúzták a folyóból.

Mózes életének korai szakaszáról keveset tudunk. Megmenekült, Hatsepszut örökbe fogadta, de tizenkét éves koráig a saját családjával élt (2Móz 2:7-9; Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 203. o.). Utána a legjobb egyiptomi oktatásban részesült, hogy felkészítsék Egyiptom következő fáraójának (i. m. 204. o.). Milyen érdekes, hogy végeredményben a sok tudásnak nagy része haszontalan volt, sőt szöges ellentétben állt azzal, ami valójában számított: Isten és igazsága ismeretével.

Mi mindent tanulunk meg, ami végeredményben haszontalan az igazán fontos kérdések szempontjából?

Olvassuk el 2Móz 2:11-25 szakaszát! Milyen események változtatták meg hirtelen Mózes életének az irányát? Milyen tanulságokat találunk ebben a történetben?

Mit tesz Mózes? Enged Egyiptom csábításának, az udvari élet gyönyöreinek, vagy kész nehézségeket is vállalni a hadrendbe felsorakozó népével? Az események csakhamar választásra kényszerítették. „A fáraó is meghallotta ezt a dolgot, és Mózest halálra kerestette. De Mózes elmenekült a fáraó elől, és Midján földjén telepedett le. Ott leült egy kútnál” (2Móz 2:15, ÚRK).

A gyilkosság után Mózesnek valójában nem volt választása, legalábbis az Egyiptomban maradást illetően. Bármilyen terveket is szőttek, hogy ő kerüljön Egyiptom trónjára és „isten” legyen, azok egy szempillantás alatt füstbe mentek. Mózes az igaz Isten szolgája lett, ahelyett, hogy hamis istenné emelték volna. Amikor elmenekült, bizonyára fogalma sem volt arról, mit tartogat számára a jövő. „Az egész ügy [hogy Mózes megölte az egyiptomit] gyorsan ismertté lett az egyiptomiak előtt, s felnagyítva eljutott a fáraó fülébe is. Ezt a cselekményt igen nagy jelentőségű ügynek tüntették fel a fáraó előtt. Azt mondták neki, hogy Mózes a népét az egyiptomiak ellen szándékozik vezetni. Meg akarja dönteni a kormányt és maga akar a trónra ülni; és addig a királyság nincs biztonságban, amíg Mózes él. Az uralkodó azonnal úgy döntött, hogy Mózesnek meg kell halnia. Mózes tudomást szerzett erről, megszökött Egyiptomból és Arábia felé menekült” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 206. o.). Mózes százhúsz évig élt (5Móz 34:7), az életét három, egyaránt negyven éves szakaszra lehet tagolni. Az első negyven évet Egyiptomban töltötte, nagyobb részt a királyi palotában. A második negyven év alatt Jetró családjában élt, Midián földjén. A harmadik negyven éves időszak tölti ki Mózes öt könyvének (és ennek a negyedéves tanulmánynak) a nagy részét. Ezek a könyvek beszélik el azt a történetet, hogy Isten elhívta Izraelt, tegyen bizonyságot a bálványimádásba süllyedt világban, amivel az igaz Istent, a jellemét kellett bemutatniuk (lásd 5Móz 4:6-8).

Vajon az volt Isten terve, hogy Mózes megölje az egyiptomi férfit? Ha nem, mi a tanulsága a történetnek azzal kapcsolatban, hogy Isten bármilyen helyzetet fel tud használni a célja elérésére? Róm 8:28 verse hogyan világít rá erre a fontos igazságra?

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, „Mózes” c. fejezetből 200-209. o. Ebben a részben komoly bepillantást nyerünk a héten tanulmányozott bibliai történetbe.

A Bibliából megtudjuk, hogy „a bábák félték Istent, és nem cselekedtek úgy, ahogy Egyiptom királya parancsolta nekik, hanem életben hagyták a gyermekeket” (2Móz 1:17, ÚRK). Ellen G. White találóan ír a bábák hűségéről és messiási reményéről: „Rendeletet adtak ki a bábáknak, mely szerint megszületéskor meg kell ölni minden héber fiúgyermeket. E rendeletnek Sátán volt az indítványozója. Ő tudta, hogy a szabadító Izraelből származik. Azzal, hogy rávette a királyt az izraeliták fiúgyermekeinek elpusztítására, Isten szándékát remélte meghiúsítani. Ezek az asszonyok azonban félték az Istent és nem merték végrehajtani a király kegyetlen parancsát. Az Úr elismerően vélekedett magatartásukról és megáldotta őket” (i. m. 201. o.).

A jó hír mindebben, hogy bármilyen terveket forralt is Sátán, Isten azokat felülírta, és felhasznált hűséges embereket az ellenség fondorlatainak keresztülhúzására. Az ellenség térfelén élünk, akit Jézus a világ fejedelmének nevezett (Jn 14:30; lásd még Ef 2:2). Sátán Ádámtól bitorolta el ezt a posztot, de életével és kereszthalálával Jézus Krisztus győzelmet aratott felette (Mt 4:1-11; Jn 19:30; Zsid 2:14). Sátán ugyan most még él és pusztítani akar, de már biztos a végzete (Jn 12:31; 16:11; Jel 20:9-10, 14). Isten kegyelme képes győzni az élet nehézségei felett (Fil 4:13), és a kegyelem az egyetlen reményünk.

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1)   Miért hagyta Isten, hogy a héberek Egyiptomban, elnyomás alatt éljenek? Miért várt olyan sokáig, hogy közbelépjen értük? Ne feledjük, minden ember csak a saját élete idejében viselt el szenvedést, vagyis a nép szenvedése sokáig tartott, de ebből mindenki csak a saját életére eső részt tapasztalta. Miért fontos ezt külön megjegyezni, amikor általában az emberi szenvedésről gondolkodunk?

2)   Időzzünk még annál a kérdésnél, hogy Isten képes volt felhasználni Mózes hirtelen tettét is, amikor leütötte az egyiptomi férfit! Tegyük fel, hogy Mózes nem bántja az egyiptomit! Vajon akkor az izraeliták nem szabadultak volna meg Egyiptomból? Indokold meg a válaszodat!

JOKÉBED HITE

„Amikor a gyermek nagyobb lett, elvitte a fáraó leányához, aki a fiává fogadta. Mózesnek nevezte el, mert ezt mondta: A vízből húztam ki” (2Móz 2:10, RÚF).

„E rendelet idején fia született a Lévi törzséből származó istenfélő házaspárnak, Amrámnak és Jokébednek. A csecsemő »szép« volt. Szülei abban a hitben éltek, hogy Izrael szabadításának ideje közeleg, és Isten szabadítót támaszt népének. Ezért elhatározták, hogy kicsi gyermeküket nem szolgáltatják ki. Istenben való hitük megerősítette szívüket, »és nem féltek a király parancsától« (Zsid 11:23).

Az anyának sikerült rejtegetnie a gyermeket három hónapig. De tovább nem tudta biztonságban tartani. Ekkor gyékényből készített egy kis ládácskát, gyantával és szurokkal vízhatlanná tette, azután belefektette a csecsemőt, és a ládácskát elhelyezte a folyó partján a sás között. Nem mert ott maradni, hogy őrizze, és ezzel a gyermek és saját életét is kockáztassa. A gyermek nénje, Miriám azonban a közelben időzött, látszólag közömbösen, de valójában aggódva, hogy meglássa, mi történik majd kistestvérével. Kívüle azonban még más őrzők is jelen voltak. Az anya buzgó imával bízta gyermekét Isten gondjaira. Ezért a láthatatlan angyalok serege lebegett a fiúcska rejtekhelye fölött. A fáraó leányát is angyalok irányították a folyópartnak arra a részére. A sásból készített ládácska felkeltette a kíváncsiságát. Amikor megpillantotta a ládácskában lévő szép gyermeket, világos lett előtte a történet. A csecsemő sírása felébresztette szánalmát. Együttérzéssel gondolt az ismeretlen édesanyára, aki ehhez az eszközhöz folyamodott annak érdekében, hogy megoltalmazza drága gyermekének életét. Elhatározta, hogy örökbe fogadja a gyermeket.

Miriám titokban figyelte a királylány minden mozdulatát. Amikor észrevette, hogy gyengéden tekint a gyermekre, közelebb merészkedett, végül megszólalt: »Elmenjek- é s hívjak-é egy szoptatós asszonyt a héberek közül, hogy szoptassa néked a gyermeket« (2Móz 2:7)? A királylány engedélyt adott erre.

Miriám azonnal az édesanyjához sietett a jó hírrel, és késlekedés nélkül visszatért vele a fáraó leányához. »Vidd el ezt a gyermeket és szoptasd fel nékem, és én megadom a te jutalmadat« – mondta a hercegnő.

Isten meghallgatta az anya imáját és hite elnyerte jutalmát. Mély hálával kezdte el biztonságban boldogító feladata betöltését. Hűségesen kihasználta ezt az alkalmat arra, hogy gyermekét Isten számára nevelje. Erősen hitte, hogy gyermekét Isten valami nagy feladatra őrizte meg. Tudta, hogy nemsokára át kell adnia királyi anyjának. Azt is tudta azonban, hogy gyermeke ezzel olyan környezetbe kerül, amelynek befolyása eltérítheti és elfordíthatja Istentől. Mindez arra késztette, hogy többi gyermekénél szorgalmasabban és gondosabban oktassa és nevelje az Istenben való hitben. Elméjét Isten félelmével és az igazság szeretetével telítette. Komolyan imádkozott azért, hogy gyermekét őrizze meg Isten a királyi udvar minden romlott befolyásától” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 202. o.)!