SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

A végidő előképei

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 2Krónikák 36:22-23; Dániel 5:1-31; Jónás 3:5-10; Máté 12:38-42; Jelenések 16:12-19; 18:4

„Erre így felelt nekik: Héber vagyok, és az URat, az egek Istenét félem, aki a tengert és a szárazföldet teremtette” (Jón 1:9, ÚRK).

Ezen a héten még egy pillantást vetünk a végidei eseményeket megvilágító beszámolókra. Foglalkozunk Jónás ninivei missziójával, Babilon bukásával, a perzsa király, Círusz felemelkedésével, aki szabaddá tette Isten népét, és megengedte, hogy visszatérjenek az ígéret földjére.

Az eddig tanulmányozott esetek történelmi beszámolói mély jelentőséggel bírtak minden generáció életében, de különösen sokatmondóak a Krisztus visszatérése előtti utolsó nemzedék számára. Sok olyan elemre bukkanhatunk ezekben, amelyek segítségével jobban megérthetjük azt, amit „jelenvaló igazságnak” nevezünk.

Ugyanakkor a végidei eseményekre előre mutató történetek vizsgálatakor egy dologgal tisztában kell lennünk: vigyázzunk arra, hogy a különböző témákat és utalásokat a maguk teljességében nézzük, és ne akarjunk minden egyes részletet elemezni, abszurd próféciamagyarázatokat gyártva. Mint Jézus példázataiban, úgy itt is keressük a fő pontokat és elveket. Ne próbáljunk kicsavarni minden részletet azt remélve, hogy rejtett igazságra bukkanunk! Keressük inkább a fő vázat, az elveket, úgy felfedezünk majd az utolsó napokkal kapcsolatos részeket!

Jónás próféta könyve rövid, de felettébb nagy a hatása. Bizonyos tekintetben sok hívő magára ismerhet a vonakodó prófétában. A történet tartalmazza jövőbeli események felhangjait.

Olvassuk el Mt 12:38-42 verseit! Jónás történetének mely részeire utalt Jézus, amikor az írástudókkal és farizeusokkal beszélt? Kijelentéséből milyen tanulságokat vonhatunk le az ítélettel kapcsolatban?

_____________________________________________________________

Jézus kijelentette, hogy Ő nagyobb Jónásnál. Tudta, ha a világunkba jön, az a keresztet jelenti számára, mégis eljött, hogy „megkeresse és megtartsa, ami elveszett” (Lk 19:10). Jónás három napot töltött a nagy hal belsejében – a saját bűnei miatt. Jézus három napot töltött a sírban a mi bűneink miatt. Erre volt szükség az elveszettek megmentéséhez.

Ma vonakodó prófétának nevezzük Jónást, aki nem akart Ninivébe menni. Emberi nézőpontból érthető is: az asszírok birodalma brutális volt. Falfestményeik tele vannak szörnyűségeket ábrázoló jelenetekkel, a leigázott népeket elképzelhetetlenül kegyetlen módszerekkel gyilkolták le. Ugyan ki akarná vállalni annak következményeit, hogy a fővárosukban prédikál a bűnbánatról?

A történet egy fontos pontja talán előre mutat a végidei maradék mozgalomra: amikor Jónástól megkérdezik, hogy ki ő, ezt feleli: „Héber vagyok, és az URat, az egek Istenét félem, aki a tengert és a szárazföldet teremtette” (Jón 1:9, ÚRK). Szavai emlékeztetnek az első angyal üzenetére (Jel 14:7). Azt emelte ki, hogy az Úr teremtette „a tengert és a szárazföldet”, vagyis rámutatott: Ő a Teremtő. Ezért kell imádnunk Őt, és az imádat kérdésének szerepe központi a végidei események során.

Nekünk is népszerűtlen üzenetet kell hirdetnünk a lelki Babilonban. Amikor azt mondjuk a világnak: „Fussatok ki belőle, én népem” (Jel 18:4), kifejezzük, hogy meg kell térniük. Az ilyen üzenet szinte mindig haragot vált ki sokakból, még ha a lehető legkedvesebben mondjuk is. Vajon ki az közülünk, aki nem találkozott még negatív, sőt ellenséges reakcióval, amikor bizonyságot tett? Ez egyszerűen együtt jár a „feladattal”.

Mennyit látunk Jónásból önmagunkban? Hogyan tudunk túllépni a helytelen hozzáálláson?

Jónásnak határozott üzenetet kellett hirdetnie Ninive lakosainak. „Elindult Jónás, és bement a városba egynapi járásra, és így kiáltott: Még negyven nap, és elpusztul Ninive” (Jón 3:4, ÚRK). Világos, hogy a városnak vége. Hiszen nem maga az Úr prófétája mondta? Mégis mi történt Ninivével?

Olvassuk el Jón 3:5-10 verseit! Miért nem teljesült végül ez a prófécia?

_____________________________________________________________

Igen, megtért az egész város, és a megjövendölt végzet nem következett be, legalábbis akkor nem. „Az ítélet elhárult. Izráel Istene felmagasztaltatott és megdicsőült az egész pogány világban, törvényét pedig tisztelték. Ninive csak hosszú évekkel később lett a környező népek zsákmánya, amikor büszke gőgjében elfeledkezett Istenről” (Ellen G. White: Próféták és királyok. Budapest, 1995, Advent Kiadó, 170. o.).

Számíthatunk hasonlóra az utolsó napokban, amikor a végső üzenet hangzik a bűnbe süllyedt világnak? Igen és nem. Vagyis világszerte mindenütt lesznek sokan, akik hallgatnak a szóra: „Fussatok ki belőle én népem, hogy ne legyetek részesek az ő bűneiben, és na kapjatok az ő csapásaiból” (Jel 18:4). Az egész világon mindenütt lesznek, akik kiállnak, és a fenevaddal dacolva „megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét” (Jel 14:12). Ninive egykori lakóihoz hasonlóan ők is megmenekülnek az ítélettől, ami az elveszetteket sújtja.

Viszont vannak feltételes próféciák is, mint amilyen a Ninive pusztulását hirdető üzenet volt: elpusztul, ha az emberek nem fordulnak el gonoszságuktól (lásd Jer 18:7-10). Csakhogy nem minden prófécia feltételhez kötött. Vannak olyanok is, amelyek az emberek reakcióitól függetlenül teljesednek. Krisztus első és második adventjének messiási próféciái, a fenevad bélyege, a csapások, a végidei üldözés – ezek egyike sem feltételes, bekövetkeznek, bármit is tesznek az emberek. Az emberek tettei, döntései azt határozzák meg, hogy a próféták által előre elmondott végső események idején ők melyik oldalra kerülnek.

Milyen döntéseket hozunk meg most, amelyek meghatározhatják azokat a döntéseinket, amikor majd Isten vagy a fenevad képének imádásának kérdése tör rá a világra?

Miután a médek és a babiloniak szövetséges seregei (Nabukodonozor apja vezetésével) legyőzték Ninivét (Kr. e. 612), Babilon városa újból felemelkedett, olyan mértékben, amihez foghatót a nagy törvényadó, Hammurapi napjai óta nem tapasztalt. Nabukodonozor király dolgát már nem nehezítették az asszír támadások, így Babilon gazdagsága és befolyása annyira megnőtt, hogy a szomszédos népeknek nemigen volt más választása: ha vonakodva is, de el kellett fogadniuk fölényét. Babilon volt a világ királynője, és a prosperálni kívánó népek hűséget fogadtak neki.

Amennyire tudjuk, Nabukodonozor hívőként halt meg, megvallotta, hogy Dániel Istene minden nép jogos uralkodója (Dán 4:31-34). A következő történet, amiről Dániel beszámol, már Nabukodonozor utódjáról, Belsazárról szól.

Olvassuk el Dániel próféta könyve 5. fejezetét! Milyen fontos lelki tanulságot találunk ebben a részben? Valójában mi okozta Belsazár vesztét?

A történetnek talán a legszomorúbb, legtragikusabb része Dán 5:22 verse. Dániel beszélt a királynak Nabukodonozor bukásáról és felemelkedéséről, majd ezt mondta neki: „És te, Belsazár, az ő fia, nem aláztad meg a szívedet, noha mindezt tudtad.” Vagyis alkalma volt megtudni, mi az igazság, talán saját szemével láthatta, mi történt Nabukodonozorral, mégis úgy döntött, hogy a történteket figyelmen kívül hagyva inkább arra az útra lép, ami elődeinek is annyi bajt okozott.

Amint egykor Nabukodonozor felállíttatta az aranyszobrot, úgy Belsazár is nyíltan dacolt Isten kijelentésével. A templomi szent edényeket közönséges célra használta, és ezzel valószínűleg azt akarta érzékeltetni, hogy Babilon leigázta a zsidókat, ezért kerültek a birtokába a zsidó istentisztelet szent tárgyai, vagyis ők továbbra is hatalmasabbak Istennél, aki megjövendölte a hanyatlásukat.

Ez valóban tudatos ellenszegülés volt, pedig Belsazár látott sok bizonyítékot, ami bölcsebbé tehette volna. Elegendő információ állt a rendelkezésére ahhoz, hogy tisztában legyen az igazsággal, de a szívbeli állapotával volt a baj. Amikor az utolsó időben végső válságba kerül a világ, az emberek akkor is lehetőséget kapnak az igazság megismerésére, és a döntésüket ők is a szívükben hozzák meg, mint Belsazár.

Babilon egyik erőssége volt, hogy a falai alatt folyt át az Eufrátesz, korlátlan mennyiségű ivóvízzel látva el a várost. Ugyanakkor ez jelentette a gyengeségét is. Nitocris, ókori babiloni királynő földmunkákat végeztetett a folyó mentén, hogy a vizet a városba vezessék. Az építkezés idejére a vizet egy mocsárba terelték, hogy a munkások zavartalanul dolgozhassanak. Círusz arra gondolt, hogy ezt ők is megtehetik: kiszáríthatják az Eufrátesz medrét, hogy a csapatai kényelmesen bevonulhassanak a városfal alatt. Amikor a falon belülre értek, a folyó mentén épített belső védőfalakat őrizetlenül találták, és a város egyetlen éjszaka leforgása alatt elesett. Hérodotosz, ókori görög történetíró beszámol róla, hogy „azoknak, akik Babilon városának központjában éltek, fogalmuk sem volt róla, hogy a külvárosokat már elfoglalták, mert a nagy ünnepség forgatagában mindenki táncolt, elmerültek az élvezetekben” (Herodotus: The Histories. Tom Holland, ford., New York, 2015, Penguin, 94. o.). Volna okunk kételkedni abban, hogy ez ugyanaz az ünnepség volt, mint amiről Dániel 5. fejezete ír?

Olvassuk el Dán 5:18-31 és Jel 16:12-19 verseit! Milyen párhuzamokat találunk A jelenések könyvében felsorolt csapások és Babilon elestének története között?

_____________________________________________________________

Jézus így figyelmeztette a tanítványait, amikor azt magyarázta, hogyan ismerhetik fel az idők jeleit: „Vigyázzatok azért, mert nem tudjátok, melyik órában jön el a ti Uratok! Azért pedig jegyezzétek meg: ha tudná a ház ura, hogy az éjszakának melyik szakaszában jön el a tolvaj, vigyázna, és nem engedné, hogy házába betörjön” (Mt 24:42-43, ÚRK). Amint Babilon elestekor történt, úgy a mai Babilont is meglepetésként fogja érni Krisztus váratlan megjelenése. Persze nem szükségszerű, hogy ez velünk is így legyen. Kaptunk elég bizonyítékot, részletes próféciák sokaságát arról, hogy Jézus hamarosan visszatér.

A világra nem azért tör hirtelen a meglepetés, mintha nem tudnának arról, amit Isten előre megjelentett. Azért fognak meglepődni, mert eldöntötték, hogy nem hiszik el azt, aminek a bekövetkezéséről Isten előre szólt.

Olvassuk el Jel 16:15 versét! Milyen evangéliumi üzenettel találkozunk itt, még a végidőre vonatkozó figyelmeztetések között is? Mit jelent az, hogy „mezítelenül ne járjon” (ÚRK)?

Miután Círusz elfoglalta Babilon városát, Isten népének fogsága véget ért. A perzsák engedélyezték, hogy visszatérjenek az ígéret földjére és újjáépítsék a templomot. A Perzsa Birodalom területe Círusz uralkodása alatt volt a legnagyobb a történelem során, erről Tom Holland történész így ír: „a területek leghatalmasabb egybecsatolása volt ez, amit a világ valaha látott” (Tom Holland: Dominion Basic Books. Kindle Edition, 25. o.).

Perzsa szokás szerint úgy nevezték Círuszt, hogy „a nagy király” vagy „a királyok királya”.

Círusz előrevetíti, ami akkor történik majd, amikor Krisztus visszatér egyházáért: Ő a napkeletről jövő Király (vö. Mt 24:27), aki megküzd Babilonnal, és szabaddá teszi népét, hogy végül Babilonból megmenekülve visszatérhessenek az ígéret földjére (lásd Jel 19:11-16). Ezért utal Isten Círuszra úgy, hogy az Ő „felkentje” (Ézs 45:1). A híres perzsa király egyrészt szabadságot adott Isten népének, de azon túlmenően a Babilon elleni hadjárata Krisztus második adventjének az előképeként is szolgál.

Olvassuk el 2Krón 36:22-23 verseit! Milyen párhuzamokat találunk Círusz és Nabukodonozor története között? Miben különbözik a kettő? Mi a jelentősége Círusz rendeletének? Mi volt a hatása évszázadokkal később Jézus első adventjére?

A mi korunkra már megváltozott az ószövetségi könyvek sorrendje, ami most Malakiás próféta könyvével végződik. Eredetileg azonban Círusz rendelete zárta az Ószövetséget. A Szentírás kánonjában a változtatás nélkül a következő epizód Máté evangéliuma lenne, ami Krisztus születésével kezdődik. Círusz Krisztus előképe volt. A perzsa uralkodó rendelkezett a földi templom újjáépítéséről, Jézus pedig megkezdte szolgálatát a mennyei szentélyben, és majd visszatér, hogy elhozza a szabadságunkat. Círusz természetesen nem tökéletesen jelképezte Krisztust; a kép és az előkép soha nem egyezik teljesen, és vigyáznunk kell, nehogy túl sokat képzeljünk bele minden apró részletbe. Tágabb értelemben véve azonban Círusz a „Szabadító” előképe volt.

Bámulatos, hogy Isten ilyen különleges módon használ fel egy pogány uralkodót akaratának végrehajtására! Hogyan tanulhatjuk meg, hogy hosszútávon nézve valóban bekövetkeznek a próféciákban kijelentett végidei események, bármilyennek tűnik is most a helyzet?

Ellen G. White: Próféták és királyok. Budapest, 1995, Advent Kiadó, „A láthatatlan vigyázó” c. fejezetből 331-334. o.

„A cselekvés színterére lépő nemzetek azért foglalhatják el helyüket a földön, hogy megmutatkozzék, betöltik-e a »Vigyázó« és a »Szent« szándékát. A prófécia felvázolta a világ nagy birodalmainak – Babilónia, Médó-Perzsia, Görögország és Róma – emelkedését és útját. Mindegyiküknél – mint a kevésbé hatalmas nemzeteknél is – a történelem megismételte önmagát. Mindegyiknek volt próbaideje; mindegyik kudarcot vallott, dicsőségük megfakult, hatalmuk elmúlt.

A nemzetek elutasították a mennyei elveket, és ezzel saját pusztulásukat munkálták. De az isteni, a mindent legyőző akarat megnyilvánult minden korszakban” (i. m. 331. o.).

Jeremiás próféta könyve 18. fejezetében Jeremiás figyeli, amint egy fazekas edényeket formáz, alakít. Isten ezzel a képpel, az agyagot formázó fazekas hasonlatával magyarázza a feltételesség elvét a próféciában, és hogy biztosan megértsük, Jeremiás által kifejti: „Ha szólok egy nép ellen vagy egy ország ellen, hogy kigyomlálom, megrontom és elvesztem, de megtér az a nép gonoszságából, amely ellen szóltam, akkor én is megbánom a gonoszt, amelyet rajta véghez vinni gondoltam. És ha azt mondom egy népről vagy egy országról, hogy fölépítem, beültetem, de gonoszul cselekszik előttem, és nem hallgat a szavamra, akkor megbánom azt a jót, amelyet tenni akartam vele” (Jer 18:7-10, ÚRK).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1)    Jézus azt mondta, hogy Ninivének könnyebb dolga lesz az ítéletben, mint Isten igazságtól elpártolt népének (lásd Mt 12:39-41). Gondolkozzunk még ezen! Mi a tanulság ebből Isten népe számára?

2)    Ellen G. White azt írja az iménti idézetében, hogy az egymást követő világbirodalmak során „a történelem megismételte önmagát” (i. m. 331. o.). Mi a közös szál a próféciában megemlített birodalmak esetében? Milyen tekintetben jártak be ugyanolyan utat? Hogyan követi ezt a mi világunk is?

3)  Gondolkozzunk még egy kicsit azon, hogy nem mindig az értelem, az elme akadályozza az emberek hitre jutását, hanem a szív! Hogyan hat a bizonyságtevésünkre, ha ezt tisztán látjuk?

ISTENRE HAGYATKOZVA

„A reménységnek Istene pedig töltsön be titeket minden örömmel és békességgel a hívésben, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által” (Róm 15:13).

„Időnként megremeg a lelkünk méltatlanságunk érzése miatt, de ez nem azt bizonyítja, hogy Isten másképp tekintene ránk, vagy megváltozott volna a viszonyunk vele… Meg kell ragadnunk Krisztus kezét hittel, rendületlenül bízva benne – a sötétben éppúgy, mint a világosban!

Sátán talán azt súgja: »Már túl nagy bűnöket követtél el, Krisztus nem menthet meg.« Be kell ismernünk bűnösségünket, méltatlanságunkat, de így kiálthatunk a kísértőnek: »Az engesztelés révén Krisztus a Megváltóm! Nem a saját érdemeimben bízom, hanem Jézus drága vérében, ami megtisztít. Reménytelen életem Krisztus kezében helyezem.« A keresztényt jellemezze élő hit, megingathatatlan bizalom! Rendületlenül bízza magát Krisztusra! Ez békével és bizonyossággal tölti el a lelkét… Minden akadály, minden belső ellenség miatt egyre nagyobb szükségünk van Krisztusra, aki azért jött, hogy hússzívet adjon a kőszív helyett. Tőle várjuk a kegyelmet jellemző hibáink legyőzéséhez. A kísértések záporában rendületlenül álljunk ellen a gonosz késztetéseinek! Kérdezzük meg magunktól: »Hogyan is hozhatnék szégyent a Megváltóra? Krisztusnak adtam az életem, nem tehetem azt, amire Sátán késztet!« A drága Megváltóhoz kiáltsunk segítségért, hogy általa legyen erőnk feláldozni minden bálványt, megszabadulni minden dédelgetett bűntől! Hitszemünkkel tekintsünk Jézusra, aki az Atya trónusa előtt áll és a kezén lévő sebhelyekre mutatva könyörög értünk! Higgyük el, hogy erőt kapunk a drága Megváltótól! Hittel nézzünk a győzteseknek félretett koronákra, gondoljunk a megváltottak boldog énekére… István, az első keresztény mártír… így kiáltott fel: »Ímé látom az egeket megnyílni, és az embernek Fiát az Isten jobbja felől állani« (ApCsel 8:56). Láthatta, hogy a világ Megváltója a legnagyobb törődéssel tekint le rá a mennyből. Krisztus csodálatos világossága olyan fénnyel sugárzott Istvánról, hogy még az ellenségei is látták, amint az arca ragyogott, mint egy angyalé. Ha gondolatban többet időzünk Krisztusnál és a mennyei világnál, erős késztetést és támogatást kapunk, hogy megvívjuk az Úr harcait. Az öntelt büszkeség és a világ szeretete hatalmát veszti felettünk, amint a jobb világ szépségére figyelünk, ami hamarosan az otthonunk lesz. Krisztus szépsége mellett értékét veszti minden földi dolog vonzása” (Ellen G. White cikke, Review and Herald. 1887. nov. 15.).