SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Zsoltárok 1. rész

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 2Mózes 33:18-23; Zsoltárok 5; 15; 24; 51:9-17; 122; Zsidókhoz 9:11-15

„És láttam, íme, a Bárány állt ott a Sion hegyén, és ővele száznegyvennégyezren, akiknek homlokára fel volt írva az ő neve és Atyjának neve” (Jel 14:1, ÚRK).

Hetednapi adventistaként megszoktuk, hogy az ószövetségi történetekben kutatjuk a Jelenések szimbólumait, mert igyekszünk megérteni azokat. Az egész Ótestamentumban találni ilyen beszámolókat, persze nem csak ezek számítanak jó forrásnak.

Az egyik különösen gazdag információforrás A zsoltárok könyve – szent költemények gyűjteménye, amelyek különféle emberi tapasztalatokat és istenélményeket tárnak fel, a bűn és a szenvedés miatti kesergéstől a bűnbocsánat és az üdvösség, valamint az Istennel való kapcsolat felszabadult öröméig.

A zsoltárok könyvét figyelmesen olvasva olyan részletekre bukkanunk, amelyek életre keltik A jelenések könyvét, kiváltképp a 14. fejezetet, ami bemutatja Isten maradék egyháza munkájának záró szakaszát. Isten végidei népe hasonló feladatot kapott, mint régen Izrael: a nemzetek világosságaként az utolsó, kegyelemmel teljes meghívást kell közvetíteni minden népnek, hogy imádják a Teremtőt és engedelmeskedjenek neki.

Isten énekeskönyvének egyes részletei által új megközelítésből érthetjük meg és értékelhetjük saját szerepünket a föld történelmének záró eseményeiben.

Mózes felügyelte a szent sátor készítését, de nem alakíthatta azt a saját tetszése szerint. Isten egy mintát mutatott neki, azt kellett követnie. „Vigyázz, hogy a szerint a minta szerint készíttesd el, amelyet a hegyen mutattam neked” (2Móz 25:40, ÚRK). A zsidókhoz írt levélből tudjuk, hogy az akkor használt minta a „különb” valóság, a mennyei szentély volt.

Olvassuk el Zsid 9:11-15 szakaszát arról, hogy a mennyei szentélyben Krisztus a Főpapunk! Mit tesz ott értünk?

_____________________________________________________________

A földi szentély bámulatos részletességgel vetítette előre Jézus szolgálatát a paptól, az áldozatokon és a berendezési tárgyakon át a díszítő elemekig. Ezek mind Jézusról szóltak.

A jelenések könyvének a szentéllyel kapcsolatos képvilága természetesen igen gazdag. Az első versekben máris ott a szentélyből a gyertyatartó, a 4. fejezet konkrétan említi a szövetség ládáját, és számos más utalást is találunk a templomra. Az ószövetségi szentély ismerete nélkül lehetetlen megérteni János látomásait. Pál megjegyzi, hogy Izrael tapasztalatai „példaképpen estek rajtok; megírattak pedig a mi tanulságunkra, akikhez az időknek vége elérkezett” (1Kor 10:11).

A templom részleteinek vizsgálatából sokat tanulhatunk. E részletek megértésének fontos alkotóelemét találjuk A zsoltárok könyvében: milyen volt Isten népének személyes kötődése a templomhoz. Bepillanthatunk abba, hogyan viszonyult Dávid a szentélyhez és az ott végzett szolgálatokhoz, láthatjuk Isten népének szívből jövő reakcióját arra, amit a Messiás értük tesz. Nem csupán a mintázatok által ismerhetjük meg Jézust, hanem elmélyülhetünk azoknak az embereknek a személyes tapasztalataiban, akik megértették, amit Isten a szentély által tanít, levonhatjuk a tanulságokat magunknak, kapcsolatba hozhatjuk ezeket az Istennel szerzett tapasztalatainkkal is.

Olvassuk el a 122. zsoltárt! Mi nem mehetünk be az Úr földi „házába” – már nem áll, és még ha fel is építettek volna helyette egy másikat, annak sem lenne értelme. Viszont a zsoltár mely elemei bátorítanak azzal kapcsolatban, amit Krisztus értünk végbevitt? Térjünk ki a békesség, a biztonság, a dicsőítés és az ítélet témáira!

Jelenések 14. fejezetében Isten népe a Sion hegyén van. Eredetileg a közvetlenül a mai Jeruzsálem óvárosától nyugatra álló hegyet nevezték Sionnak, azt tekintették az isteni trón és a nép közötti jelenléte székhelyének. Később a Mórija hegyét, a templom hegyét is Sion hegyével azonosították.

Vagyis mint A jelenések könyvének legtöbb kulcsjelenete, úgy Isten végidei maradékának ez a fontos bemutatása is a szentély szókészletével történik. A Báránynak hála Isten népe a szent hegyen áll!

Olvassuk el a 15. és a 24. zsoltárt, ahol Dávid igen fontos kérdést tesz fel: „ki tartózkodhat sátradban” (Zsolt 15:1, ÚRK)? Az itt említett zsoltárokban adott válaszokat hasonlítsuk össze Jel 14:1-5 szakaszával! Milyen párhuzamokat találunk? Hogyan lehet csatlakozni ehhez a csoporthoz? Mi a jelentősége annak, hogy az Atya neve van felírva a homlokukra (Jel 14:1)?

_____________________________________________________________

Jó magas elvárásokat támaszt Dávid zsoltára a bűnös emberek számára azzal kapcsolatban, hogy kik léphetnek Isten színe elé. Vajon ki mondhatja el őszintén közülünk, hogy mindig tökéletességben járt, mindig igazat szólt a szívében (Zsolt 15:2)? Senki nem állíthatja, hogy „nem rendül meg soha” (Zsolt 15:5, ÚRK). A Biblia tanítása szerint aki azt mondja, hogy soha nem követett el bűnt, abban nincs meg az igazság (1Jn 1:8).

Csak egy következtetésre juthatunk: egyedül a Bárány tehet bennünket képessé arra, hogy megálljunk a Sionon. A zsoltárában Dávid ugyan nem említi a Bárányt, de Ő az, aki megjelenik Jelenések 14. fejezetében. Mintha ez a fejezet megadná a választ Dávid kérdésére. Isten Báránya a Sion hegyén, a szentélyben áll, ezért mi is ott lehetünk vele, mert hit által Isten nekünk tulajdonítja az Ő tökéletes igazságát. Tehát „bizalmunk van a szentélybe való bemenetelre Jézus vére által azon az úton, amelyet ő szentelt nekünk új és élő út gyanánt, a kárpit, azaz az ő teste által” (Zsid 10:19-20, ÚRK). Mégis, miben reménykedhetnénk Jézus vére nélkül? Valójában semmiben!

Gondoljunk a Bibliának azokra az ígéreteire, amelyek a bűn feletti győzelemről szólnak! Miért nem tudunk mégsem felérni ahhoz a tökéletes példához, amit Jézus állított elénk? Miért van szükségünk a Helyettesünkre, az Ő tökéletes életére?

A Sion hegyén összegyűlt maradék nép homlokára az Atya és a Bárány nevét írták fel (kétséges, hogy ez két név lenne, hiszen Jézus az Atya képmása). A Szentírásban a „név” többet jelent puszta megszólításnál, ahogy az emberek egymást hívják, a jellemet fejezi ki. Sok kultúrában még ma is mondják arra, hogy „jó neve” van, akinek tisztelik a jellemét.

Olvassuk el 2Móz 33:18-23, 34:1-7 és Zsolt 119:55 versét! Amikor Mózes kérte, hogy láthassa Isten dicsőségét, mit ígért meg neki Isten? Kijelentette a nevét Mózesnek (2Móz 34:5), és mi történt utána?

_____________________________________________________________

Van, aki úgy képzeli, hogy Isten dicsősége megközelíthetetlen, ragyogó fényesség, és ez bizonyára találó leírás. Csakhogy Isten dicsősége nem csupán látvány: a jelleme a dicsősége, és ugyanez igaz a nevére is.

A Biblia úgy mutatja be a maradék népet, hogy a homlokukra fel van írva Isten neve, de nem valóságosan felírt betűket látni rajtuk. Ennek az a lényege, hogy Isten jelleme belevésődik az ember értelmébe, szívébe, így az élete Isten szeretetét és jellemét tükrözi, közelebb kerül hozzá, őszintén szereti Őt, hálás azért, amit érte tett.

Érdekes az is, hogy Isten elmondja Mózesnek, milyen is Ő, és akkor adja át neki a Tízparancsolat másolatát, ami szintén a jellemének lenyomata. Ezért olvassuk Jelenések 14. fejezetében, hogy az emberek, akiken ott van

Isten „neve”, „megtartják az Isten parancsolatait” (Jel 14:12). Figyeljük meg továbbá: „Ez az a szövetség, amelyet kötök velük ama napok után – azt mondja az Úr –, törvényemet a szívükbe adom, és elméjükbe írom be azokat, bűneikről és álnokságaikról többé meg nem emlékezem” (Zsid 10:16-17, ÚRK). Nagyszerűen kifejezi ez az evangélium lényegét: Isten törvénye tükröződik az életünkben, de még így is szükségünk van arra, hogy bűneinkről „többé ne emlékezzen meg” az Úr.

Isten neve a jelleme, erkölcsi törvénye pedig jellemének lenyomata. Az utolsó napokban az Isten szent hegyén összegyűlteket áthatja az Isten iránti szeretet, ami törvénye betartásában nyilvánul meg.

Hit által üdvözülünk, nem a törvény által. Miért fontos mégis Isten törvénye (lásd 1Jn 5:3)?

Olvassuk el az 5. zsoltárt! Ebben az énekben Dávid élesen elválasztja egymástól azokat, akik elvesznek, illetve akik megváltást nyernek. Hasonlítsuk össze ezt a zsoltárt Jel 14:1-12 szakaszával! Milyen hasonlóságokat találunk? Mit jelent Isten végidei maradék mozgalmához tartozni? Mit érthetünk meg mindebből?

Sokat elárulnak Dávid szavai: „nem lakhat nálad gonosz” (Zsolt 5:5, ÚRK). A szent sátorral kapcsolatban lényeges volt, hogy Isten a népe között lakozzon, és ugyanez lesz Krisztus országában is (lásd Jel 21:3). Csak a megváltottak mehetnek Isten trónjához.

Azt is fontos megjegyezni, hogy Dávid egy istentiszteleti jelenetet ábrázol Zsolt 5:8 versében, és éppen ez a nagy küzdelem központi témája. Jelenések 13. fejezete ötször említi az „imádatot”, a három angyal pedig arra szólítja a világot, hogy „imádjátok azt, aki teremtette…” (Jel 14:7). Dávid elmondja, hogy „féli” az Urat, a maradék visszahívó üzenete pedig így szól: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget: mert eljött az ő ítéletének órája” (Jel 14:7).

Figyeljük meg azt is, hogy a megváltottak szájában „nem találtatott álnokság” (Jel 14:5), igazat mondanak, szavaik és tetteik Isten igaz jellemét tükrözik. Dávid szerint a gonoszok szájában nincsen igazság (Zsolt 5:10).

János nagyszerű jelenetet tár elénk A jelenések könyvének ebben a meghatározó részében: bűnösök megmenekülnek a haláltól, és abban a kiváltságban van részük, hogy megállhatnak Isten színe előtt. Nem érdemesek erre a jogra, csak azért nyerték el, mert Isten Báránya, Isten igaz Fia ott áll velük. Bocsánatot és megváltást kaptak, többé nem kell vétkeik terhét cipelniük (vö. Zsolt 5:11), mert Isten Báránya azt magára vette (vö. Ézs 53:12; 2Kor 5:21).

Amikor Isten a szívünkbe írja a nevét, nehéz csendben maradni. Isten népe a kegyelem utolsó hívását közvetíti „hangosan” (Jel 14:7, ÚRK). „És majd örülnek mindnyájan, akik bíznak benned; mindörökké vigadjanak, és te megoltalmazod őket, és örvendeznek tebenned, akik szeretik a te nevedet” (Zsolt 5:12).

Képzeljük el, hogy az ítélet idején ott állunk a szent és tökéletes Isten előtt, minden tettünk világosan feltárul előtte. Ha erre gondolunk, mennyire érezzük szükségét annak, hogy betakarjon Krisztus igazsága?

Miután a tróntermi jelenetben megjelent az Úr Ézsaiásnak (Ézs 6:1-8), és miután meghallotta, hogy „vétked el van véve, és bűnöd meg van bocsátva” (Ézs 6:7, ÚRK), így felelt Isten hívására: „itt vagyok én, küldj el engem” (Ézs 6:8, ÚRK). Vagyis amint megtudta, hogy Isten elfogadja – noha tisztában volt hibáival –, készen állt cselekedni az Úrért.

Nem ugyanígy vagyunk mi is? Hogyan hirdethetnénk az üdvösséget másoknak, ha mi magunk nem tapasztaltuk? Pedig a miénk lehet, ha hiszünk Jézusban és abban, amit értünk végbevitt!

Olvassuk el Zsolt 51:9-17 verseit! Mit fogadott meg Dávid, miután Isten megbocsátott neki és megtisztította vétkeitől?

Akit Isten a színe elé hív, azt utána visszaküldi. A bölcs Isten úgy határozott, hogy elsődlegesen a megváltottak képviseljék az üzenetét a bűnbe süllyedt világon. Földi népének hatása egyszer majd erőteljesen érezhetővé lesz. Jel 18:1 szerint a bukott bolygónak szóló utolsó hívás beragyogja az egész világot.

„Amikor Jézushoz jön valaki, az a vágy ébred a szívében, hogy másokkal is tudassa, milyen becses barátot talált Jézusban; ilyen megmentő és megszentelő igazság nem maradhat elrejtve a szívben. Ha Krisztus igazságát öltöttük fel, és az Ő lelkének öröme tölt be bennünket, lehetetlen, hogy azt elhallgassuk. Ha Isten jóságát láttuk és éreztük, másoknak is beszélnünk kell erről. Fülöphöz hasonlóan, ha az Üdvözítőt megtaláltuk, másokat is hívunk” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely, 58. o.).

Jelenések 14. fejezetében a három angyal üzenetének alapja „az örökkévaló evangélium” (Jel 14:6). Vagyis az evangélium, a Jézus által felkínált üdvösség üzenete szól, mielőtt elhangzana az, hogy „imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait” (Jel 14:7), vagy hirdetnék Babilon leomlását (Jel 14:8), vagy hogy „valaki imádja a fenevadat és annak képét…” (Jel 14:9). Ez azért van így, mert a három angyal figyelmeztetéseinek és üzeneteinek semmi értelme nem lenne anélkül a reménység és ígéret nélkül, amit az üzenet hirdetői Jézusban, az Ő érdemeiben nyertek el. Az „örökkévaló evangélium” nélkül valójában nem tudnánk más értéket közvetíteni a világnak!

„Dávid zsoltárai a bűnbe süllyedt és önmagát elítélő ember tapasztalatait, a legbensőségesebb hitet és az Istennel való mély összeköttetést tükrözik. Élettörténete hirdeti, hogy a bűn csak szégyent és fájdalmat hozhat az emberre, Isten szeretete és irgalma pedig a legmélyebb mélységbe is elér. A bűnbánó lelket a hit emeli fel az istenfiúságban való részesedés magasságába. Minden biztosíték és ígéret közül, amelyet Isten szava tartalmaz, az tesz a leghatásosabban bizonyságot Istenről, amely Istennek az emberek iránt gyakorolt hűségéről, igazságáról, irgalmasságáról szól…

»…megesküdtem Dávidnak, az én szolgámnak… Akivel állandóan vele lesz az én kezem, sőt az én karom erősíti meg őt… És vele lesz az én hűségem és kegyelmem, és az én nevemmel magasztaltatik fel az ő szarva. És rávetem az ő kezét a tengerre, és az ő jobbját a folyóvizekre. Ő így szólít engem: Atyám vagy te; én Istenem és szabadítóm kősziklája! Én meg elsőszülöttemmé teszem őt és felebbvalóvá a föld királyainál. Örökké megtartom néki az én kegyelmemet, és az én szövetségem bizonyos marad ővele« (Zsolt 89:4-30)” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 706. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1)    Szégyenletesen elbuktunk az Istennel kötött szövetség ránk eső részét illetően. Dávid, az „Isten szíve szerint való ember” ugyan nagy hibákat követett el, az Úr mégis komolyan felhasználta: kinyilatkoztatta általa az üdvösség feltételeit. Milyen értelemben mondható Dávid Jézus előképének, aki valóban tökéletesen megtartotta Isten szövetségét értünk? Miért ez az egyetlen reményünk?

2)    Mely zsoltárok mondanak különösen sokat számodra, melyek szólnak olyan tapasztalatokról, amihez hasonlót már te is átéltél?

3)    A zsoltárok könyve vajon miért utal olyan gyakran a templomra? Mit tanulhatunk Dávidtól, aki különös szeretettel viseltetett a szentély iránt? Hogyan értékelhetjük ez által még jobban, amit Jézusban, mennyei Főpapunkban nyertünk, „aki az Isten jobbján van, aki esedezik is érettünk” (Róm 8:34)? Miért kell Jézusnak közbenjárnia értünk a mennyben, ha már üdvösségre jutottunk?

4)    „A bűnbánó lelket a hit emeli fel az istenfiúságban való részesedés magasságába.” Ellen G. White előbbi idézete szerint hogyan tapasztaltad már te is, hogy Isten felemelt a szégyen és fájdalom után?

CSIHA KÁLMÁN:

BÉKESSÉG NÉKTEK!

A szobában bent döbbent csend feszült,

hogy az ajtón váratlan belépett.

Lábán, oldalán és a két kezén

a szegek helye mint zsarátnok égett.

Vérző homlokán furcsa égi fények…

A szeme mély volt, lángoló, meleg.

Tekintetétől reszketett a lélek

és megreszkettek künt a kék hegyek.

Halált legyőző roppant hatalmával

Úr volt a földön s Pilátus felett.

Lábától roppant, ropogott a mélység,

és Őt dicsérték fent a fellegek.

A bezárt ajtón nesztelen belépett…

Ott ült a tíz bénán és vakon…

De homlokán már tiszta fényben égett:

„Nékem adatott minden hatalom!”

S szava zendült, betöltve a termet,

míg szemei rubin-fényben égtek.

Szava zendült, betöltve a termet,

s szólt az Ige: „Békesség tinéktek!”

Én Istenem, most így imádkozom

bezárt ajtók, csukott szívek során,

bús koldusod, vak félelmek között

tántorgó lábbal, árván, mostohán.

Én Istenem, most így imádkozom,

ím térdre hullva szent Színed előtt:

Ma tégy csodát, mint akkor, hajdanán,

ma tégy csodát, ma küldjed újra Őt!

Földi békénknek koldusruhája

lefoszlott immár életünk felett.

Ó, jöjj, Uram e békétlen világba,

és add nékünk Te békességedet!