2024 / IV.
− 3 tanulmány − Október 12− 18Prológus - a háttértörténet
SZOMBAT DÉLUTÁN
E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 1:1; Máté 7:21-23; János 1:1-5, 9-13; 3:16-21; 9:35-41; 17:1-5
„Kezdetben volt az Ige, és az Ige
Istennél volt, és Isten volt az Ige”
(Jn
1:1, ÚRK).
Az első héten János evangéliumának végével
foglalkoztunk, ahol az apostol elmondta könyve megírásának okát. Ezen a héten
visszatérünk az evangélium elejéhez. Itt János feltárja, hogy a Szentlélek
ihletése nyomán milyen irányba kívánja tereli az olvasót. Az Újszövetség írói
általában művük első szavaiban, bekezdéseiben megemlítik, hogy mely kérdéseket
akarják érinteni. Ezt teszi János is, aki választott témáit egy hatalmas
kozmikus folyam részeiként mutatja be, amely felvázolja a Jézus Krisztussal
kapcsolatos, döntő jelentőségű, még a teremtés előtti időre visszamutató igazságokat.
A könyv elején található bemutatás révén előnyt
élveznek az olvasók, mert már tudják, hogy Jézus a Messiás, de a szereplők
ezzel még nincsenek tisztában. Világosan láthatjuk a fő témákat, amelyekhez az
evangélista viszszatér, miközben Jézus történetét elmondja. Ezeket a jelentős
témaköröket Jézus földi idejének történelmi periódusában helyezi el.
Heti tanulmányunkat a Prológussal (Jn 1:1-18) kezdjük,
összefoglaljuk a fő témáit, amelyekkel majd János evangéliumának más
részeiben is foglalkozni fogunk.
KEZDETBEN – AZ
ISTENI
LOGOSZ |
Október 13 |
Vasárnap |
Olvassuk el Jn 1:1-5 szakaszát! Mit
tudhatunk meg ebből az Igéről, Jézus Krisztusról?
János evangéliuma
csodálatra méltó gondolattal kezdődik: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige
Istennél volt, és Isten volt az Ige” (Jn 1:1, ÚRK). Ez a gyönyörű mondat
szinte felfoghatatlanul mélységes gondolatot fejez ki.
Először is, az evangélista utal a teremtés
történetére, 1Móz 1:1 versére: „Kezdetben”. Az Ige már a világegyetem
kezdete előtt élt, János tehát megerősíti, hogy Jézus örökké létezett.
A következő, hogy „az Ige Istennél
volt” (ÚRK). Jn 1:18 versében János utal rá, hogy Jézus „az Atya kebelén
van” (ÚRK). Megpróbálhatjuk elképzelni, mit is jelent ez pontosan, annyi
azonban biztos, hogy Jézus és az Atya kapcsolata nagyon bensőséges, szoros.
Majd pedig János ezt mondja: „és Isten
volt az Ige” (ÚRK). Hogyan lehet az Ige Istennel, miközben Ő Isten?
A választ a görög nyelvtanban találjuk meg. A görögben van határozott névelő (a/az),
viszont nincs határozatlan névelő (egy). Számunkra tehát az a lényeg,
hogy a görög határozott névelő (a/ az) konkrétan rámutat
valamilyen tárgyra vagy személyre.
A görög szövegben az „Ige Istennél
volt” (ÚRK) kifejezésben az „Isten” szó előtt van névelő, ami egy
konkrét személyre, az Atyára mutat: Az Ige az Atyával volt. Az „Isten
volt az Ige” (ÚRK) szókapcsolatban a görögben az Isten szó előtt
nincs névelő, ami ebben az esetben az isteni létre mint jellemzőre mutat. Jézus
Isten – Ő nem az Atya, de isteni Személy, Isten Fia, a Szentháromság második
Személye. Az apostol megerősíti ezt az értelmezést. Jn 1:3-4 verseiben
kijelenti, hogy Jézus a Teremtője minden teremtménynek. A korábban nem létező
dolgok és élőlények egyedül Jézus, a Teremtő Isten által álltak elő.
„Az Úr Jézus Krisztus örök időktől fogva
egy az Atyával. »Isten képmása«, az Ő nagyságának, fenségének képe, az Ő
»dicsőségének világoltatása« (vö. 2Kor 4:4, 6)” (Ellen G. White: Jézus
élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 11. o.).
Krisztus isteni természete miért különösen
fontos része a teológiánknak? Mit veszítenénk, ha Jézus csak egy teremtmény
volna? Beszélgessünk erről szombaton a csoportban! Hitünk szempontjából miért
meghatározó az, hogy Krisztus örökkévaló Isten?
AZ IGE TESTTÉ LETT |
Október 14 |
Hétfő |
Olvassuk el Jn 1:1-3, 14 verseit! E
versek szerint mit tett Jézus, aki maga is Isten? Miért ez a legfontosabb
igazság?
Evangéliumát János nem „Jézus” nevével és
nem is messiási/krisztusi szerepével kezdi, hanem a logosz szóval. Az
evangélium megírásának idején különböző filozófiák a logosz szóval
utaltak az univerzum értelemmel átgondolt szerkezetére, vagy pedig magára a
logika és az értelem gondolatára. Továbbá Platón, a nagy hatású ókori filozófus
tanítása szerint a valóság két övezetre, birodalomra osztható: a mennyei,
változhatatlan birodalomra, az abszolút tökéletességre, illetve a földi
birodalomra, ami múlandó, változó, és egyáltalán nem tökéletes képe a fenti
birodalom tökéletességének – bárhol is legyen az. (Platón erre a kérdésre soha
nem adott választ.) Egyes filozófusok a logosz szerepét valamiféle
elvont közbülső szintnek tartották az örökkévaló formák és a múlandó, földi
formák között.
János egészen máshogy használja ezt a kifejezést.
Azt képviseli, hogy az igazság, a logosz nem valamiféle földöntúli,
elvont fogalom, ami a menny és a föld között lebeg, hanem egy személy: Jézus
Krisztus, aki testté lett és közöttünk lakozott (Jn 1:14).
János a logoszt Isten Igéjének
tekinti. Még fontosabb, hogy Isten kapcsolatot teremtett: a legradikálisabb
módon nyilatkoztatta ki önmagát az emberiségnek – Isten közülünk valóvá lett. János
evangéliumában a logosz az örökkévaló Istent jelenti, aki belépve az
idő és a tér korlátai közé beszél, cselekszik és személyesen kapcsolatot tart
ez emberekkel. Az örök Isten emberré lett, egy közülünk.
Jn 1:14 versében az apostol kifejezi, hogy
„az Ige testté lett és lakozék miközöttünk”. A lakozást jelentő
görög szó alapjelentése, hogy sátrat ver. Ezzel János 2Móz 25:8 versére
utal, ahol Isten meghagyta az izraelitáknak, hogy építsenek egy szent sátrat,
hogy közöttük lakozhasson. Hasonló, amit a testet öltéssel tett Jézus, Isten
Fia, aki Isten, amikor dicsőségét elkendőzve emberi testet öltött, hogy az
emberek felvehessék vele a kapcsolatot.
Időzzünk még el annál, hogy mi minden
következik abból, amit János leírt ebben a részben! Isten, a Teremtő emberré
lett, közülünk valóvá vált, és itt élt, közöttünk. (És eddig arról még szót sem
ejtettünk, hogy meg is halt értünk!) Mit árul ez el Isten szeretetéről az
emberiség iránt? Miért vigasztal, erősít különösen ez a lenyűgöző igazság?
MEGHALLJUK VAGY
NEM HALLJUK MEG AZ IGÉT? |
Október 15 |
Kedd |
Olvassuk el Jn 1:9-13 verseit! Hogyan fogadták
az emberek Jézust? Milyen szomorú valóságról számol be János ezzel
kapcsolatban?
A Prológus, Jn 1:1-18 szakasza nemcsak azt
mutatja be, hogy kicsoda Jézus Krisztus, az Ige (logosz), hanem azt is,
ahogyan a földi emberek viszonyultak hozzá. Jn 1:9 verse azt mondja Jézusról,
hogy Ő az „igazi világosság”, aki eljött a világba, és megvilágosít
minden embert. A világosság megvilágosítja a világot, érthetővé teszi. C. S.
Lewis így fogalmazott: „Hiszek a kereszténységben, mint ahogy hiszek abban,
hogy felkelt a Nap, nemcsak azért, mert látom, hanem mert így látok minden mást
is” (C. S. Lewis: Is Theology Poetry? 2014, Samizdat University
Press, 15. o.).
Foglalkozzunk azzal, hogy mi következik
még Jn 1:9 verséből! A világosság mindenkihez elér, de nem mindenki fogadja
örömmel. Amint majd a holnapi részben látni fogjuk, János evangéliumának egyik
fő támája az, hogy hogyan fogadják el vagy utasítják vissza Jézust az emberek.
Ez a téma itt kezdődik. Szomorú beszámoló hangzik arról, hogy a Messiás eljött
a saját népe közé, Izraelbe, de sokan nem fogadták el Messiásként.
Róma 9-11. fejezeteiben Pál ugyanezt a
tragikus témát taglalja, hogy a zsidók közül sokan elutasították Jézust. Pál
mégsem negatív hangnemben zárja gondolatmenetét, amikor kifejti, hogy
tulajdonképpen sok zsidó és sok pogány is el fogja Messiásnak fogadni Jézust.
Azután inti a pogányokat, hogy ne tartsák magukat feljebbvalóknak a zsidóknál: „Mert
ha a természet szerint való vadolajfából kivágattál, és természet
ellenére beoltattál a szelíd olajfába: mennyivel inkább beoltatnak ezek
a természet szerint valók az ő saját olajfájokba” (Róm 11:24).
János is elmondja, hogy mindazok, akik
elfogadják Jézust Megváltójuknak, Isten gyermekei lesznek, ha hisznek a nevében
(lásd Jn 1:12-13). Itt van a kapcsolat az evangélium bevezető és záró szakaszai
között. Jn 20:31 versében az apostol közli, hogy miért írta meg az
evangéliumát: „hogy higygyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia,
és ebben a hitben életetek legyen az ő nevében” (ÚRK). Így a
bevezetés és a zárszó egységet képez, az egymással összefüggő fogalmak
közrefogják mindazt, ami közöttük történik. Ez rámutat a János evangéliuma egészén
átívelő célra: hogy az emberek üdvösséget nyerhetnek, ha hisznek Jézus
Krisztusban, a Megváltóban.
Hogyan változott meg az életed attól, hogy
Isten gyermeke lettél?
ÚJBÓL FELBUKKANÓ TÉMÁK: HIT/HITETLENSÉG |
Október 16 |
Szerda |
Olvassuk el Jn 3:16-21, 9:35-41 és
12:36-46 verseit! Hogyan jelenik meg ismét a hit/hitetlenség témája ezekben a
történetekben is, ahogyan a Prológusban?
Úgy tűnik, János evangéliumában az
emberiség két fő csoportot alkot: akik hisznek Jézusban és elfogadják, hogy Ő a
Messiás, illetve akiknek meglett volna a lehetőségük hinni, de ellene
döntöttek. A tanítványok közül tizenegyen – és még mások, pl. Nikodémus, aki
lassan jutott hitre, a samaritánus asszony és a vakon született férfi – az első
csoportba tartoznak. A második csoportban vannak a farizeusok és a főpapok, az
ötezer, akik tanúi voltak a csodálatos ételszaporításnak, sőt még az egyik
tanítvány, Júdás is.
Érdekes, hogy a hit (görögül pisztisz)
szó főnévként nem fordul elő János evangéliumában, viszont a hisz ige
(görögül piszteuó) kilencvennyolcszor található meg ebben az
evangéliumban, míg az egész Újszövetségben öszszesen kétszáznegyvenegyszer
olvasható. Jánosnál valóban kiemelkedő ennek az igének a témája. A
kereszténnyé válás komoly aktivitására utal az is, hogy János nem a
főnévi, hanem az igei alakot használja. A Jézusban való hit olyasmi,
amit az ember tesz, abban mutatkozik meg, ahogyan él, nem csupán a
hitelveiben. Amint tudjuk, az ördög is hisz Jézusban (lásd Jak 2:19).
Jánosnál a két csoport közötti fő különbséget az adja, ahogyan Jézushoz
viszonyulnak. A hívők, vagy akik hitre jutnak benne, nyitottan fordulnak
felé, még akkor is, ha nem ad nekik igazat vagy megfeddi őket. Jézushoz
mennek, nem futnak el. Ő a Világosság, és rájuk sugárzik. Hit által
Isten gyermekei lesznek.
Azok viszont, akik nem hisznek, tipikusan
azért mennek oda Jézushoz, hogy megküzdjenek vele. Jellemző rájuk, hogy jobban
szeretik a sötétséget, mint a világosságot. Jézus szavait nem tartják könnyen
elfogadhatónak, vagy úgy vélik, hogy szembemegy régi tradíciókkal és nem azt
teszi, amit tőle elvárnak. Nem hagyják, hogy az Ő világossága legyen a mérce,
az ítélje meg őket, inkább ítéletet mondanak felette. Természetesen újból és
újból ezt a hozzáállást látjuk a vallási vezetőkben, pedig mint a nép lelki
vezetőinek, ideális esetben nekik kellett volna legelőször elfogadniuk Jézust.
Hogyan éled meg a Jézusba vetett hitedet,
szemben azzal, hogy csupán elméletileg fogadnád el Őt Messiásnak? Miért fontos
tisztában lenni a különbséggel (lásd Mt 7:21-23)?
ÚJBÓL FELBUKKANÓ TÉMÁK: DICSŐSÉG |
Október 17 |
Csütörtök |
Olvassuk el Jn 17:1-5 verseit! Mit
értett Jézus azon, hogy „Atyám, eljött az
óra; dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a te Fiad is dicsőítsen téged” (Jn
17:1)?
A tegnapi részben János evangéliuma történeti
vonalának földi, emberi vonatkozását érintettük, az emberek közötti
összecsapásokat, összefüggéseket, amelyek mindig akörül forogtak, hogy kicsoda
Jézus valójában és mit tesz. A mai tanulmányban az isteni, kozmikus történeti
szálra összpontosítunk, ami szintén megtalálható Jánosnál.
A Prológus a kozmikus történeti szállal nyit:
úgy mutatja be Jézust, mint aki Isten Fia, a világmindenség Teremtője. Jézus
által állt elő mindaz, ami egykor nem létezett. „Minden őáltala lett és nála
nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1:3). A továbbiakban azután
megjegyzést tesz a dicsőségre, amikor a testet öltéssel Jézus emberré lett (Jn
1:14). János a dicsőség (görögül doxa, „ragyogás”, „hírnév”,
„tisztesség”) és megdicsőít (görögül doxadzó, „dicsér”, „megtisztel”,
„magasztal”, „dicsőít”) kifejezésekkel érzékelteti az emberektől jövő
megtiszteltetést és az Istentől kapott tiszteletet, dicsőséget.
Jánosnál Jézus megdicsőülésének fogalma az
Ő órája gondolathoz, vagyis halálának idejéhez kapcsolódik (vö. Jn 2:4;
7:30; 8:20; 12:23-27; 13:1; 16:32; 17:1). A kereszt az Ő dicsőségének órája. Ez
ellentmondásosnak tűnik, hiszen az ókori római világban a keresztre feszítés
volt a legszégyenteljesebb, a leginkább megalázó kivégzési mód. Az emberi
cselszövés és az isteni történet szálainak összefonódása dermesztő paradoxont
mutat: Isten függ a kereszten. Emberi síkon elmondható, hogy Jézus fájdalmas
haláltusában halt meg, megvetett bűnözőként és elgyengülve kiáltotta: „Én
Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet” (Mt 27:46, ÚRK)?
Főként Máténál és Márknál (Mt 27:46; Mk 15:34) szembesülünk a kereszt emberi,
sötét oldalával.
Lukács és János (Lk 23:32-47; Jn 19:25-30)
viszont leginkább a kereszt dicsőségét emeli ki. A kereszt a megváltás, a
kegyelem helye, ahol Isten Fia az Atya kezébe teszi magát.
Milyen különös, hogy Isten legnagyobb
dicsősége a legmélyebb szégyenében mutatkozik meg – amikor magára veszi az
egész világ bűneit!
Gondoljunk bele: magának Istennek kellett
a kereszten függnie azért, hogy megmentsen bennünket a bűntől! Mit árul ez el a
bűn szörnyűséges voltáról?
TOVÁBBI
TANULMÁNYOZÁSRA: |
Október 18 |
Péntek |
Ellen G. White: Jézus élete. Budapest,
1989, Advent Kiadó, „Velünk az Isten” (11-18. o.) c. fejezete
„Az Úr Jézus Krisztus, Isten Fia az
örökkévalóságtól fogva létezett, külön Személy, mégis egy az Atyával. Kimagasló
dicsőség volt a mennyben. A mennyei értelmes lények fejedelmeként jogosan
megillette a csodálat, amiben az angyalok részesítették. Ez nem számított Isten
megkárosításának [Péld 8:22-27 idézete]. Világosságot és dicsőséget hordoz az
az igazság, hogy Krisztus már a világ alapjainak letétele előtt is egy volt az
Atyával. Ez a sötét helyen felragyogó fény, ami isteni, eredeti dicsőséggel
övezi. Ez a végtelenül titokzatos igazság magyaráz más titokzatos igazságokat
is, amelyek különben megmagyarázhatatlanok volnának, és mindeközben megközelíthetetlen
és felfoghatatlan világosság övezi” (Ellen G. White megjegyzései, The
Seventh-day Adventist Bible Commentary. 5. köt. 1126. o.).
„Jézus ezt mondta: »Ha felemeltetem e
földről, mindeneket magamhoz vonszok« (Jn 12:32). A bűnösnek Krisztust mint
Megváltót kell megismernie, aki a világ bűnéért az életét áldozta fel.
Ha Isten Bárányát a Golgota keresztjén szemléljük, kibontakozik előttünk
a megváltás titka, és Isten szeretete bűnbánatra vezet bennünket.
Krisztus a szenvedése és halála által a hozzánk, bűnösökhöz való
felfoghatatlan szeretetéről tett bizonyságot; s miközben a bűnös szemléli
ezt a szeretetet, szíve érzővé, elméje fogékonynyá lesz, és lelke
töredelmes vallomást tesz… Ha azonban bármikor javulni igyekszenek,
komolyan vágyakozva a helyes életre, akkor erre egyedül Krisztus ereje
készteti őket. Még észre sem veszik, de a szent befolyás munkálkodni kezd
a szívükben, lelkiismeretük felébred és életmódjuk átalakul. Amikor
Krisztus vonzza őket, hogy keresztjére tekintsenek, szemlélni Őt, akit
bűnük juttatott a keresztfára, akkor követni kezdik lelkiismeretük intő szavát”
(Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely,
21. o.).
BESZÉLGESSÜNK
RÓLA!
1)
Miért kezdte úgy János
az evangéliumát, hogy Jézus teremtői szerepére utalt? Eszerint a teológiának
mennyire fontos eleme a teremtés? Miért különösen lényeges, hogy helyesen
értsük a teremtést, úgy, ahogy a Szentírás kinyilatkoztatja?
2)
Időzzünk még a vasárnapi
rész utolsó kérdésénél! Mennyiben lenne más a helyzet, ha nem az örökkévaló
Isten, hanem egy teremtmény halt volna meg a kereszten? Mit veszítenénk, ha
Jézus nem volna örökkévaló Isten?
GERZSENYI SÁNDOR:
AKIT SZERETSZ
Akit szeretsz, ajándékként fogadd
Az Úr kezéből, s légy hálás e kincsért!
Nem érdemed, hogy tiszta, szép, eszes;
Érette Isten áldott nevét dicsérd!
Akit szeretsz, szeresd szerelmesen,
Becézgesd szépmívű, gyöngéd szavakkal!
Ha jönnek is a szürke köznapok,
Legyen virággal díszített az asztal.
Akit szeretsz, szeresd imádkozón;
Hordozd erőtlenségeit szelíden.
Állj érte naponként az Úr előtt;
Kegyelméből javadra fordul minden.
Akit szeretsz, szeresd örvendezőn.
Ne verjen sátrat nálatok a bánat!
Harsanjon kacaj! Jókedvű beszéd,
Vidám énekszó lengje át a házad.
Akit szeretsz, szeresd hűségesen.
Cserben ne hagyd soha. Légy hű halálig!
Boldog, ki társát boldoggá teszi,
Kinek az Ige szent fénye világít.