SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

Isten hatalmas, Krisztus-központú terve

SZOMBAT DÉLUTÁN

E HETI TANULMÁNYUNK: 5Mózes 9:29; Efezus 1:3-14; 2:6; 3:10; Kolossé 1:13-14

„Áldott az Isten, a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki megáldott minket minden lelki áldással a mennyekben, a Krisztusban” (Ef 1:3, ÚRK).

Huszonöt évvel azután, hogy Neil Armstrong az emberek közül elsőként járt a Holdon, köszönő üzenetet írt a csapatnak, akik megtervezték az űrruhát (Extravehicular Mobility Unit, rövidítve EMU), amiben megtette a történelmi lépéseket. A „történelem legtöbbet fényképezett űreszközének” nevezte az öltözéket, amiről tréfásan azt mondta, hogy „csúnya viselőjét” sikerült elbújtatnia a tekintetek elől. Armstrong köszönetet mondott a Johnson Űrközpont „EMU csapatának” a „szívós, megbízható és szinte simogató” öltözetért, ami az életét védte. „Negyedszázadnyi köszönetet és dicséretet” küldött nekik.

Pál emelkedett köszönő szavakkal kezdi az Efezusi levelét, Istent dicsőíti minden kiárasztott áldásáért, ami nélkülözhetetlen a hívők életéhez – mint az űrruha annak, aki a Holdon jár. Kifejti, hogy Isten már „a világ teremtése előtt” (Ef 1:4, ÚRK) munkálkodott ezekért a hatalmas áldásokért. Hálát ad neki mindenért, amit a történelem során a hívőkért tett.

Az apostol bevezetője még értékesebbé teszi a levelet, főként mivel bemutatja, hogyan kell Istent dicsőíteni és hálát adni neki a tőle kapott áldásokért.

Egy köszönőlevél általában tartalmazza a kapott ajándék, ajándékok leírását. Ef 1:3-14 verseiben Pál hosszú felsorolásban hálát ad Istennek az evangélium áldásaiért.

Dicsőíti az Urat azért, mert „megáldott minket minden lelki áldással a menynyekben, a Krisztusban” (Ef 1:3, ÚRK). Az áldások lelki (görögül pneumatikosz) jellege arra enged következtetni, hogy a Szentlélektől (pneuma) származnak. Pál záró áldásmondásában is dicsőíti a Lelket a hívők életében végzett munkájáért (Ef 1:13-14).

Ef 1:3-6 szakasza megindító módon taglalja, hogyan tekint ránk Isten Krisztusban. Már a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket Jézusban, és elhatározta, hogy mint drága gyermekei szentül és feddhetetlenül álljunk meg előtte (Ef 1:4; vö. Ef 5:27), a Krisztusban való teremtés és megváltás érdeméért (Ef 1:5). Már azelőtt azt tervezte, hogy elfogad bennünket „a Szeretettben” (Ef 1:6, ÚRK), mielőtt ragyogni kezdett a nap. Dióhéjban: Isten azt akarja, hogy megmeneküljünk, tehát az üdvösséget csakis a saját bűnös döntéseink miatt veszíthetjük el.

Mit jelent „a mennyekben” kifejezés az Efezusi levélben (ez a szó az Újszövetségben csak itt fordul elő)? Tanulmányozzuk át a használatát (lásd Ef 1:3, 20; 2:6; 3:10, 15; 4:10; 6:9, 12)!

_____________________________________________________________

_____________________________________________________________

Az Efezusi levélben a „mennyekben” és a hasonló kifejezések Isten lakóhelyeként mutatnak a mennyre (Ef 1:3; 6:9), a lelki hatalmak székhelyére (Ef 1:10, 20-21; 3:10, 15; 6:12), ahol Krisztus felmagasztaltatott az Atya jobbján (Ef 1:20). A hívők már most járulhatnak a mennyhez, hogy lelki áldásokat nyerjenek Krisztusban (Ef 1:3; 2:6). Bár a menny az áldások helyszíne lett a hívők számára, továbbra is tart a küzdelem a Krisztus uralmával szembeszegülő gonosz erők ellen (Ef 3:10; 6:12).

Időzzünk még Ef 1:4 versénél, ahol az áll, hogy Isten már „a világ teremtése előtt” kiválasztott bennünket Krisztusban! Mit jelent ez? Hogyan mutat ez rá Isten irántunk való szeretetére, illetve arra, hogy mennyire vágyik a megmentésünkre?

Pál hallgatósága életében a bűn sötét, mindent lehengerlő erő volt. Élő halottak – az apostol így jellemezte korábbi létüket, „halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt” (Ef 2:1, ÚRK). Úgy éltek, avagy „járkáltak”, ahogy Sátán parancsolta (Ef 2:1-3). A bűn és Sátán rabjaiként maguktól nem szabadulhattak, meg kellett őket menteni. Isten ezt Krisztus kegyelme által tette meg, Pál ezért az Úr kegyelmének két új áldását magasztalja a hívők életében: a megváltást és a bűnbocsánatot.

Olvassuk el Ef 1:7-8 verseit! A „megváltás” fogalma gyakran megjelenik az Újszövetségben. Hasonlítsuk össze az alkalmazását Kol 1:13-14, Tit 2:13-14 és Zsid 9:15 verseivel! Milyen gondolatok köszönnek vissza Ef 1:7-8 szakaszából?

Ef 1:7 versében a „váltságnak” fordított görög szó az apolütrószisz, ami eredetileg arra vonatkozott, amikor megvásárolták egy rabszolga szabadságát, vagy amikor fizettek egy fogoly kiszabadulásáért. Szinte halljuk a rabszolgakereskedő hangját, aki árusítja a portékáját, vagy azt, ahogy a rabszolga bilincsei dermesztően csikorognak. Amikor az Újszövetség a megváltást tárgyalja, hangsúlyozza a rabszolgák szabadságának nagy árát. Elképesztően magas volt a szabadságunk ára: „Benne [Jézusban] van a mi váltságunk az ő vére által” (Ef 1:7, ÚRK). A megváltás gondolata Isten kegyelmét, nagylelkűségét méltatja, amiért megfizette a hatalmas árat. Isten szabadságot és méltóságot ad nekünk, többé már nem vagyunk rabok! „A megváltás azt jelenti, hogy emberként és nem tárgyként kezelnek bennünket. A menny polgáraivá válunk, ahelyett, hogy a föld rabszolgái lennénk” (Alister E. McGrath: What Was God Doing on the Cross? Grand Rapids, MI., 1992, Zondervan, 78. o.). Figyeljünk fel arra, hogy középkori, nem biblikus eredetű az a gondolat, miszerint Isten Sátánnak adja a megváltás árát! Az Úr semmivel nem tartozik az ördögnek, nem is fizet neki semmit! A Golgota biztosította áldások közé tartozik a bűneink bocsánata (Ef 1:7). Krisztus a kereszten magára vette mind múltbeli, mind jövőbeli bűneink árát, „Eltörölte az ellenünk szóló rendelkezéseivel minket terhelő adóslevelet” (Kol 2:14, ÚRK). Isten nagylelkű Atyaként járt el, amikor Krisztus által megváltott és megbocsátott nekünk „kegyelmének gazdagsága szerint. Melyet nagy bőséggel közölt velünk” (Ef 1:7-8).

Mit jelent nekünk, hogy megbocsátást és megváltást nyertünk Krisztus engesztelő áldozata révén? Mi van, ha méltatlannak érezzük magunkat? (Támpont: méltatlanok vagyunk, éppen ez a kereszt lényege!)

Mi a terve Istennek az „idők teljességének rendjére nézve” (Ef 1:9-10)? Mennyire átfogó ez a terv?

Pál háromféleképpen jelöli Isten tervét. 1) Az Ő akaratának titka, 2) amit előre elhatározott, illetve 3) ami az idők teljességére vonatkozik. Mi tehát a végső, legfőbb terve? Az, hogy Jézusban egyesít mindeneket mindenütt!

Az apostol igen kifejező szót használ a terv jellemzésére (görögül anakephalaiószaszthai), ami azt jelenti, hogy mindent „összeadni”, vagy „összegezni” Krisztusban. Az ókori számvitel szerint a számok oszlopát „összeadták”, az összeget pedig a tetejére írták. Jézusban összegződik Isten eszkatológiai terve. Ez a Krisztus-központú terv megvolt már „a világ teremtése előtt” (Ef 1:4), és olyan széles, hogy átfog minden időt (az idők teljességét) és teret („mindeneket… mind amelyek a mennyekben vannak, mind amelyek e földön vannak”). Az apostol kijelenti, hogy a Krisztusban való egység a világegyetemre vonatkozó nagy isteni cél.

Pál bemutatja a témát, ami az egész levelet átszövi: az „idők teljességének rendjére” (Ef 1:10) vonatkozó isteni tervet tárgyalja. Isten azzal kezdi a mindenség egyesítésére vonatkozó, Jézus halálában, feltámadásában, mennybemenetelében és felmagasztalásában gyökerező tervét (Ef 1:15-2:10), hogy megalapítja az egyházat és egyesíti benne az emberiség egymástól elkülönült részeit: zsidókat és pogányokat (Ef 2:11–3:13).

Az egyház így jelzés a gonosz erőknek, hogy Isten terve már a végrehajtás fázisában van, vége lesz megosztó uralmuknak (Ef 3:10). Ahogy azt a Biblia másutt is írja: „mert leszállott az ördög ti hozzátok, nagy haraggal teljes, úgymint aki tudja, hogy kevés ideje van” (Jel 12:12).

Az apostol levelének második fele az egységre mutató lelkesítő felszólítással kezdődik (Ef 4:1-16), amit hosszas buzdítás követ, hogy tartózkodjanak az egységnek ártó viselkedéstől, inkább építsék a közösséget hívő társaikkal (Ef 4:17–6:9). Pál azzal a felemelő képpel zár, hogy az egyház egységes seregként harcol a békéért Krisztus nevében (Ef 6:10-20).

Hogyan ismerhetjük el és örülhetünk annak, hogy a Krisztus Jézusban nyert megváltás szerves része valami még átfogóbbnak, hatalmasabbnak, Isten kidolgozott, legfőbb tervének, ami szerint mindeneket egyesít majd Krisztusban?

„Őbenne kaptunk örökséget, ahogyan az előre el volt rendelve annak végzése szerint, aki mindent az ő akaratának tanácsából munkál, hogy dicsőségének magasztalására legyünk, mint akik előre reménykedtünk Krisztusban” (Ef 1:11-12, ÚRK).

Úgy tűnik, az efezusi hívők elfelejtették, hogy kik is ők keresztényekként, ezért elcsüggedtek (lásd Ef 3:13). Pál a korábban írtakkal összhangban (Ef 1:3-5) ismét meg akarja szilárdítani őket keresztény identitásukban. A hívők nem különféle istenségek vagy égi erők véletlenszerű és önkényes döntéseinek áldozatai, hanem Isten gyermekei (Ef 1:5), akik számtalan áldáshoz férhetnek hozzá Krisztus által az Úr mélységes tanácsai és örökérvényű döntései révén. Isten célja, tanácsa és akarata (Ef 1:11) valósul meg az életükben annak a nagyobb tervnek a keretében, ami alapján mindent egyesíteni fog Krisztusban (Ef 1:10). Rendületlen lehet a bizalmuk az Isten előtti helyzetüket és az általa nyújtott áldások hatásosságát illetően. Az életüknek Ef 1:3-14 üzenetét kell hangosan hirdetnie: áldott legyen az Isten és az Úr Jézus Krisztus Atyja!

Vessük össze az „örökség” témáját Ef 1:11, 14 és 18 verseiben! Vajon miért lehetett olyan fontos ez a gondolat Pálnak?

_____________________________________________________________

Kaptunk már örökséget valakinek a halála után? Talán egy rokonunk hagyhatott ránk valamilyen értéket vagy jelentősebb pénzösszeget. Az apostol szerint Jézus halála révén a keresztények örökséget kaptak Istentől (Ef 1:14), ugyanakkor az Ő örökségévé is lettek (Ef 1:18).

Az Ószövetség időnként úgy utal a népre, mint Isten hagyatékára vagy örökségére (5Móz 9:29; 32:9; Zak 2:12). Egyértelmű Ef 1:18 versében az Úr öröksége vagy azzá válás gondolata, minden bizonnyal ezt jelenti Ef 1:11 versében a kifejezés (amit úgy is fordíthatnánk: „Benne váltunk örökséggé”). Pál a keresztényi énképük központi elemeként szeretné a hívők tudtára adni, hogy mennyire értékesek Isten szemében. Nemcsak örökséget kaptak az Úrtól (Ef 1:14; 3:6; vö. 5:5), hanem ők lettek Isten öröksége!

Mi a különbség aközött, amiért megdolgozunk és amit örökül kapunk? Hogyan segíthet ez a gondolat felmérni, hogy mit kaptunk Jézusban?

Ef 1:13-14 szakaszában Pál röviden összefoglalja az olvasói megtérési történetét. Milyen szakaszokat említ?

_____________________________________________________________

Pál két képet vagy metaforát használ a Szentlélekre, amikor a hívők életében megmutatkozó jelentőségét kutatja. Először is pecséthez hasonlítja, ami a Lélek elpecsételő jelenlétét jelképezi, ez a megtérés idején történik. Az ókorban széles körben használtak pecsétet különféle céllal: hitelesítették vele törvények és megállapodások másolatait, vagy valamilyen tároló eszköz tartalmának kiválóságát, mennyiségét (pl. Ez 28:12). Pecséttel tanúsítottak adásvételt (pl. Jer 32:10-14, 44), szerződéseket, leveleket (pl. 1Kir 21:8), végrendeleteket és örökbefogadást. A Szentlélek jelenléte az ember életében Istenhez tartozóként jelöli meg a hívőt, valamint biztosítja védelmének ígéretéről (vö. Ef 4:30), megpecsételtetett „a megígért Szentlélekkel” (Ef 1:13, ÚRK).

„Pál egyértelműen kijelenti, hogy amint valaki átadja az életét Jézusnak és hisz benne, a Szentlélek elpecsételi (görög ige: szphragidzó) Krisztusban a megváltás napjára. Milyen csodálatos, felszabadító és megnyugtató ez az igazság! Isten Lelke már a hitük megvallásának legelső pillanatában megjelöli Krisztus követőit az üdvösség pecsétjével” (Jiři Moskala: Misinterpreted End-Time Issues: Five Myths in Adventism. Journal of the Adventist Theological Society, 28, 1. sz. 2017, 95. o.).

A második kép a zálog, amit az apostol a Szentlélekre használ. A Lélek az örökségünk záloga, előre mutat a pillanatra, amikor teljes egészében megkapjuk az örökséget (vö. 2Kor 1:22; 5:5).

A „zálognak” fordított héber jövevényszót (arrabón) az újszövetségi időkben gyakran használták a koiné, vagyis a görög köznyelvben. Az „első részletet”, a „letétet” jelezte, ami után a fizető félnek még többet kell majd teljesítenie.

Figyeljük meg, nem a hívőknek kell megfizetniük ezt az összeget, hanem ők kapják Istentől! Pál elmondja, hogy a Szentléleknek a hívők életében való jelenléte az üdvösségük és megváltásuk örökségének első törlesztőrészlete, aminek a teljességét Krisztus visszatérésekor vehetik át. A mi feladatunk hálával és alázatos szívvel elfogadni, amit Isten felkínál nekünk Jézusban.

Vajon Ef 1:3-14 szakasza azt tanítja, hogy Isten határozza meg az emberek jövőjét, egyeseket örök életre, másokat pedig örök halálra rendel? Többen sajnos így hiszik. Viszont gondoljuk csak át a következőket!

1.    Az igeszakaszban Krisztus szerepe meghatározó, mivel Isten úgy döntött, hogy „Jézus Krisztus által” (Ef 1:5), „Őbenne” (Ef 1:4, 11) fogad bennünket örökbe. Ez arra enged következtetni, hogy mindazokat kiválasztja és eleve elrendeli, akik a Krisztusban való hitet választják, és nem válogatja ki már az emberek születése előtt, hogy ki üdvözüljön vagy vesszen el. Isten döntése a megfontolt és előre elrendelt isteni válasz azoknak, akik Krisztusba vetett hittel élnek.

2.    Továbbá Ef 1:3-14 része élénk, kapcsolatokra utaló szóhasználattal érzékelteti az Úrnak az üdvösségért végzett munkáját. Isten az Atya, mi pedig a fogadott gyermekei vagyunk (Ef 1:3-5), és bőségesen kapunk az áldásaiból (Ef 1:8). A gazdag, kapcsolati szóhasználat fényében kell értelmezni Isten döntését és eleve elrendelését. Az Úr nem távolságtartó, érzéketlen bíró, aki csak a messzeségből rendelkezik, hanem minden gyermekének gondoskodó Atyja (lásd Ef 3:15).

3.    Isten tiszteletben tartja az ember döntését, ezt tükrözi Ef 1:3-14 szakasza (különösen a 13. vers, ami kiemeli a hallás és a hit fontosságát), mint ahogyan a levél más részei (Ef 2:8; 3:17; 4:1-6:20, e szakaszok hangsúlyozzák vagy feltételezik a döntést és a hit válaszát) az Újszövetség egyéb szakaszaival együtt (pl. ApCsel 17:22-31; 1Tim 2:4). „Isten az Ő Fiának felbecsülhetetlen adományozása által körülvette a Földet kegyelmének légkörével, és ez olyan valóságos, mint az a légkör, amely a Földet övezi. Mindazok, kik ezt az életadó levegőt választják, Krisztus Jézusban érett férfiakká és nőkké növekednek” (Ellen G. White: Jézushoz vezető út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Műhely, 51. o.).

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1)    Még milyen érveket hoznánk annak alátámasztására, hogy Isten nem kénye-kedve szerint válogatta meg már a teremtés előtt, ki menekül meg és ki jut kárhozatra?

2)    Végül is kinek a döntése határozza meg, hogy az ember talál-e üdvösséget Krisztusban?

3)    „Akiben van a mi váltságunk az Ő vére által, a bűnöknek bocsánata az Ő kegyelmének gazdagsága szerint” (Ef 1:7). Hogyan fedi fel ez a vers az egyedül hit, nem pedig a törvény cselekedetei általi üdvösség valóságát?

     REMÉNYIK SÁNDOR:

A MEGÁTKOZOTT KÉZ

Testvér, – az én kezem megátkozott.

Embert, dolgot, lelket, gondolatot,

Semmit se tudok megfogni vele,

Csak belemarkolok a semmibe.

Nézd ezt a bús, üres mozdulatot:

Nem is levegő, amit megfogok,

Levegő: szelíd, meleg, földi „semmi”.

Csak a világűr hideg semmije

Tud ilyen kegyetlenül üres lenni.

Kapaszkodnék én akármibe már,

De karfa, korlát, horgony, szalmaszál,

Minden kisiklik a kezem közül,

S a hiba kezemben van egyedül.

Kétségbeesve nézem, hol a part,

S csodálkozom: a víz felett mi tart?

Mi tart, mi tart még, Uram, Istenem…? –

Talán egy Kéz, mely láthatatlanul,

Bár én nem fogom – fogja a kezem.