2021 / IV.
− 1. tanulmány − Szeptember 25−Október 1Bevezetés Mózes ötödik könyvéhez
SZOMBAT DÉLUTÁN
E HETI TANULMÁNYUNK:
1Mózes 3:1-7; 12:1-3; 2Mózes 19:4-8; Ézsaiás
14:12-14; Ezékiel 28:12-17; Apostolok cselekedetei 7:20-36
„Aki nem szeret, nem ismerte meg az Istent; mert az Isten
szeretet”
(1Jn 4:8).
Mózes
ötödik könyve természetesen
nem légüres térben keletkezett, hanem mint ahogy az életben mindennek, vannak
bizonyos összefüggései, amelyeknek a szerepe fontos a könyv jelentésének és
céljának megértésében.
Számos történelmi
előzmény magyarázza a körülményeket, de nem csupán Mózes ötödik könyve hátterét,
hanem azt a világot és környezetet is, amelyben megszületett. Nehezen volna
érthető például az ablaktörlőlapát célja és funkciója, ha nem kötnénk össze az
autóval, és hasonlóképpen nehéz lenne Mózes ötödik könyvét is megérteni,
kiváltképp mostani témánk (Mózes ötödik könyve és a jelenvaló igazság)
fényében, ha különválasztva vizsgálnánk a keletkezésének körülményeitől.
Valaki három
nap alatt elolvasta Lev Tolsztojtól az ezerötszáz oldalnyi Háború és békét,
és amikor megkérdezték tőle, miről szól, azt felelte, hogy Oroszországról.
Mintha mi is hasonlót tennénk, amikor
egyetlen heti tanulmányban össze akarjuk foglalni a Mózes ötödik könyvét megelőző
történelem évezredeit. Viszont a főbb pontokra összpontosítva látni fogjuk az
összefüggéseket, amelyek a leginkább szükségesek a „jelenvaló igazságban” oly
gazdag bibliai könyv megértéséhez.
SZERETETET ADNI ÉS KAPNI |
Szeptember 26 |
Vasárnap |
1Jn 4:8 versében az áll, hogy
„az Isten szeretet”. Egyszerű ez a három szó (a görögben négy), a
mögötte meghúzódó gondolat azonban olyan mély, anynyira alapvető, hogy szinte
fel sem fogható, mi minden következik belőle. Nem azt fejezik ki, hogy Isten
szeret, vagy szeretetet tanúsít, vagy Ő a szeretet megnyilatkozása, hanem azt,
hogy „az Isten szeretet”. Ő a szeretet, vagyis az identitásának az a
lényege. Bűnös emberként, akiknek a feje csupán néhány font súlyú szövetből és
kémiai anyagból áll, amivel felfoghatjuk a valóságot, egyszerűen képtelenek
vagyunk egészen megragadni, mit is jelent a maga teljességében az, hogy „az
Isten szeretet”. Annyit azonban bizonyosan érthetünk, hogy ez különösen jó
hír! Ha ehelyett az állna itt, hogy az Isten gyűlölet, vagy Isten
bosszúszomjas, közömbös, akkor a róla szóló beszámoló nagyon is aggaszthatna. „Az
Isten szeretet” – így jobban megérthetjük, hogy ezt a szeretetet tükrözi
Isten uralma, az, ahogyan kormányozza az egész teremtett világot. Szeretet
hatja át a kozmoszt, talán a gravitációnál is jobban. Isten szeret bennünket,
nekünk pedig viszont kell szeretnünk Őt (lásd 5Móz 6:5; Mk 12:30). A szeretet
azonban csak akkor szeretet, ha önkéntes. Isten nem kényszerítheti ki, hiszen
abban a pillanatban, amikor ezt megtenné, már nem lenne szeretet. Ebből
következően, mivel Isten intelligens, értelmes, a szeretet képességével
rendelkező lényeket teremtett a mennyben és a földön, megvolt a kockázata, hogy
teremtményei talán majd nem szeretik viszont, és voltak, akik nem is tették –
innen ered az, amit nagy küzdelemként ismerünk.
A következő igék miért csak
a szabadság és a benne rejlő kockázat összefüggésében érthetők? Ézs 14:12-14;
Ez 28:12-17; Jel 12:7
Különösen sokatmondó Ez 28:15
verse: bemutatja, hogy a tökéletes Isten ugyan tökéletesnek teremtette meg Lucifert,
az angyalt, mégis gonoszság találtatott benne. Tehát nem gonosznak teremtette
az Úr. Ellenkezőleg! Képessé tette a szeretetre, Lucifer igazi erkölcsi
szabadságot élvezett, ám még többre vágyott, mindannak ellenére, amit az Úrtól
kapott („mindenféle drágakővel borítva” [Ez 28:13, ÚRK]). Az
egyik lépés vezetett a másikhoz, míg „háború támadt a mennyben” (Jel
12:7, ÚRK).
Robotkutyákat is lehet venni, amelyek engedelmeskednek minden parancsnak,
soha nem piszkítják össze a szőnyeget és nem rágják meg a bútorokat. Csakhogy
lehetne értelmes kapcsolatunk az ilyen „kutyákkal”?
A BŰNBEESÉS ÉS AZ ÖZÖNVÍZ |
Szeptember 27 |
Hétfő |
Szinte
minden iskolásgyerek hallotta a történetet, hogy Izsák Newton fejére esett egy
alma, ő pedig felismerte a gravitációt. Nem az a lényeg, hogy valóban ráesett-e
az alma, vagy sem, inkább Newton bölcsessége a fő (tulajdonképpen nem ő fedezte
fel a gravitációt, hiszen aki már leesett a földre, az tudhatott valamit
erről). Ő azonban felmérte, hogy ugyanaz az erő tartja a holdat a föld körüli,
a földet pedig a nap körüli pályáján és így tovább, ami (a gravitáció) miatt az
alma lepottyant.
Ez
azért fontos, mert évezredeken át sokan úgy hitték, hogy az eget irányító törvények
különböznek a földet irányítóktól, Newton pedig rámutatott ennek a hiedelemnek
a helytelenségére. Felfedezése a természeti törvények körébe tartozik, viszont
ugyanaz az elv igaz az erkölcsi törvényre is. Valójában a szeretettől
elidegeníthetetlen szabadság, ami Lucifer bukásához vezetett a mennyben,
vezetett a földön az emberiség bűnbeeséséhez.
1Móz
2:16-17 és 3:1-7 verseiben a tökéletes Isten által, tökéletes világba teremtett,
tökéletes embereket látjuk. Milyen komoly igazságot tudhatunk meg ezekből a
szakaszokból a szeretettől elidegeníthetetlen szabadságról is?
A
bűneset után gyorsan romlott a helyzet, egészen addig a pontig, amíg az Úr
kimondta az emberről: „szíve gondolatának minden alkotása szűntelen csak
gonosz” (1Móz 6:5). Rossz gondolatokkal a tetteik is bizonyosan azok voltak,
míg úgy el nem hatalmasodott a gonoszság, hogy Istennek özönvízzel kellett
elpusztítania az egész világot. Ezzel bizonyos értelemben esélyt adott az
emberiségnek az újrakezdésre, egyfajta második teremtésként. Amint azonban
Bábel története (1Móz 11:1-9) mutatja, az ember továbbra is eltökélten dacolt
Istennel. „Amikor a torony félig-meddig elkészült, egy részét lakásként
foglalták el az építők; más részét ragyogóan berendezve és feldíszítve
lakosztályként bálványaiknak szentelték. Az emberek örvendeztek az eredménynek,
és dicsőítették az ezüst és arany isteneket, szembeszállva a menny és a föld
Urával” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent
Kiadó, 89. o.). Ezért Isten összezavarta a nyelvüket, elszélesztette a bűnös
emberiséget a földön.
Vegyük
számba a nap során a gondolatainkat! Mit tanulhatunk ebből a saját szívünk
állapotáról?
ÁBRÁM ELHÍVÁSA |
Szeptember 28 |
Kedd |
Ábrámmal (a későbbiekben
Ábrahám) először 1Mózes 11. fejezetének nemzetségi táblázatában találkozunk.
Olvassunk 1Móz 12:1-3
verseiben Ábrám elhívásáról! Hogyan értjük Isten ígéretét ma, visszatekintve a
kereszt, Jézus halála és az evangélium elterjedése utáni korból?
Pál apostol évszázadokkal
Ábrahám után a galáciabeliek közötti tévtanítással foglalkozva visszamutatott a
pátriárka elhívására. Rávilágított, hogy ez már a korai kifejezése volt annak,
ami mindig is Isten szándékában állt: az egész világra eljuttatni az
evangéliumot. „Értsétek meg tehát, hogy akik hitből vannak, azok
Ábrahám fiai. Mivel pedig az Írás előre látta, hogy Isten hitből fogja
megigazítani a pogányokat, előre hirdette az evangéliumot Ábrahámnak: Tebenned
fog áldást nyerni minden nép. Eszerint a hitből valók áldatnak meg a
hívő Ábrahámmal” (Gal 3:7-9, ÚRK).
Ábrahám elhívását 1Mózes 12.
fejezete írja le először, a könyv további része pedig nagyrészt a pátriárka vér
szerinti leszármazottainak a története: egyik tévelygő utód a másik után, akik
egyre-másra zűrös családokat alapítanak, mégis végül rajtuk keresztül
teljesedett az ígéret és ért el egy fontos ponthoz, Mózes elhívásához.
Olvassuk el ApCsel 7:20-36
szakaszában azt, amit István vértanú mondott Mózesről és a kivonulásról! Hogyan
illeszkedik ez Isten Ábrahámnak tett első ígéretéhez?
_____________________________________________________________
A tudatlanságba,
eltévelyedésbe és az igazság ismeretének általános hiányába merült világban
(nem sokat változtak a dolgok több mint háromezer év alatt, ugye?) Isten
kihívott Egyiptomból egy népet, a saját népét, Ábrahám magvát. Nemcsak azt
tervezte, hogy általuk majd megmarad az igazság ismerete, vagyis Isten, Jahve
és a megváltási terv ismerete, hanem az egész világra el akarta terjeszteni ezt
az ismeretet.
Hetednapi
adventistaként hogyan tekintünk a többi emberrel való kapcsolatunkra, akik a
világon élnek? Vagyis milyen párhuzamokat találunk mi magunk és az ókori Izrael
között? Ami pedig még fontosabb: milyen személyes felelősséget helyez
mindannyiunkra ez a párhuzam?
A SÍNAI SZÖVETSÉG |
Szeptember 29 |
Szerda |
Lenyűgöző
tapasztalat a kivonulás és mindaz, ami hozzá tartozik – az egyiptomi
ajtófélfákra kent vértől a vörös-tengeri drámáig. Kétségtelenül hatott azokra,
akik átélték. (Akik pedig odavesztek, az egyiptomi elsőszülött gyerekektől a
tenger fenekére került katonákig, azokat Isten igazságosan ítéli majd meg.) „Láttátok,
hogy mit tettem Egyiptommal, és hogy sasszárnyakon hordoztalak titeket,
és magamhoz vontalak titeket” (2Móz 19:4, ÚRK) – mondta az Úr. Miért vitte
végbe Isten ezt az elképesztő és drámai mentőakciót, amikor egy népet
kiszabadított egy másik nép közül, vagy ahogyan Mózes fogalmazott: „Avagy
próbálta-é azt Isten, hogy elmenjen és válasszon magának népet valamely
nemzetség közül, kisértésekkel: jelekkel, csudákkal, haddal, hatalmas
kézzel, kinyújtott karral, és nagy rettenetességek által, amiképpen
cselekedte mindezeket tiérettetek az Úr, a ti Istenetek Egyiptomban, szemeitek
láttára” (5Móz 4:34)?
Olvassuk
el 2Móz 19:4-8 szakaszát! Miért hívta ki Isten a népet Egyiptomból?
Egész
egyszerű. Isten kihívta őket, az atyák, Ábrahám, Izsák és Jákób leszármazottait,
és szövetséget kötött velük. Kijelentette: „az összes népek között
különleges tulajdonommá teszlek benneteket, hiszen az egész föld az enyém”
(2Móz 19:5, SZIT). Ennek a kapcsolatnak a szerepe központi volt a
szövetségben. A „különleges tulajdon” (segulláh) kifejezést azonban
könynyen félre lehetett érteni (ahogy ténylegesen meg is történt). Nem a saját,
tulajdon szentségükből, igazságukból fakadt a különlegességük, hanem abból,
hogy Isten a kegyelmét árasztotta rájuk, csodálatos igazságokat közölt velük,
amelyek szerint kellett járniuk, úgy, mint „papok birodalma”, mindazt
elterjesztve az egész világon. Ezután Isten a szövetség feltételeit is megszabta
(úgymond a megállapodás rájuk eső részét): ez a Tízparancsolat (2Mózes 20.
fejezet), majd pedig megerősítette a szövetséget. Miután Mózes az újonnan
felépített oltárra hintette az áldozati állatok vérét, „vette a szövetség
könyvét, és elolvasta a nép hallatára” (2Móz 24:7, ÚRK), a nép pedig újfent
engedelmességet fogadott.
„Mert amikor Mózes a törvény szerint minden parancsolatot
elmondott az egész népnek, vette a borjúk és bakok vérét… meghintette a könyvet
és az egész népet, és ezt mondta: Ez a szövetség vére, amelyet Isten rendelt
számotokra”
(Zsid 9:19-20, ÚRK). Mit jelképez a vér, és miért olyan fontos számunkra
még ma is?
HITEHAGYÁS ÉS BÜNTETÉS |
Szeptember 30 |
Csütörtök |
„Valamit
rendelt az Úr, mind megtesszük”
(2Móz 19:8; lásd még 24:3, 7). A nép minden alkalommal kétségkívül
komolyan gondolta ezt, azonban a szent történelemből kitűnik, hogy a tetteik
sajnos ellentmondtak a szavaiknak. Kiválasztott népként önként léptek
szövetségre az Úrral, de nem tettek eleget a megállapodás rájuk eső részének,
ami valójában csak egy dologra szűkült le.
A
szövetség szempontjából mi volt Izrael számára a döntő elem? 2Móz 19:4-5
_____________________________________________________________
A
felszólítás az Istennek való engedelmességre és törvénye betartására akkor sem
volt törvényeskedés, mint ahogy most sem az (lásd Mt 7:24-27; Jn 14:15; Róm
6:11-12; Jak 2:20), de Izrael népe újból és újból elbukott, nem tudták betartani
a szövetség rájuk vonatkozó részét.
Nagyon
korán, már a Sínai-hegy lábánál rettenetes hitehagyásba estek (lásd 2Móz
32:1-6). Sajnálatos módon úgy tűnt, hogy a hitetlenség inkább norma volt, mint
kivétel. Ezért ahelyett, hogy gyorsan bevonulhattak volna az ígéret földjére,
negyven évig vándoroltak a pusztában.
4Móz
14:28-35 szerint milyen ítéletet szabott ki Isten a népre azért, mert nem
bíztak abban, amit az Úr mondott nekik?
_____________________________________________________________
_____________________________________________________________
Az engedetlenség gyakran nem
nyílt lázadásból fakadt, mint ahogy ma sem, inkább az Isten parancsa iránti
bizalmatlanságból. Izrael bűne azért volt égbekiáltó, ahogyan Isten is
elmondta, mert „mindazok az emberek, akik látták dicsőségemet és
csodáimat, amelyeket Egyiptomban és a pusztában cselekedtem, és
megkísértettek engem immár tízszer is” (4Móz 14:22, ÚRK). Továbbra is
elutasították az engedelmességet, mindannak dacára, amit láttak és
tapasztaltak. Nem foglalták el a földet még annak ellenére sem, hogy Isten
megígérte: bevehetik azt (4Mózes 13–14. fejezet).
Gondoljunk
bele az iménti kijelentésbe, miszerint az engedetlenség gyakran abból fakad,
hogy az ember nem bízik Isten szavában! Miért igaz ez, és hogyan tanulhatunk
meg jobban bízni Istenben?
TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA: |
Október 1 |
Péntek |
Angolul
tudóknak ajánlott a nagy küzdelem témájának mélyebb és nagyszerűen átgondolt
tanulmánya, aminek az alaptétele, hogy az Isten szeretet: John Peckham: Theodicy
of Love: Cosmic Conflict and the Problem of Evil. Grand Rapids, MI, 2018,
Baker Academic. Az adventista író könyvét nem adventista kiadó jelentette meg,
ami szintén jelzi, hogy milyen jól képes a biblikus teológia bemutatni a nagy
küzdelem valóságát a Szentírás alapján. „Röviden, az érvelésem szerint Isten
szeretete (annak helyes értelmezése) áll a kozmikus küzdelem középpontjában, és
Isten elkötelezett szeretete erkölcsileg elegendő ok arra, hogy miért enged
teret a gonoszságnak. Ebből sok minden következik arra vonatkozóan, hogy az
isteni gondviselést úgy értelmezzük, mint ami – az én szóhasználatomban – a
kötelezettségvállalás szövetségi szabályainak a keretein belül működik” (i. m.
4. o.). „Istennek az a határozata, amely szerint Izraelnek nem szabad belépnie
Kánaán földjére negyven évig, keserű kiábrándulást jelentett Mózes, Áron, Káleb
és Józsué számára. Mégis minden zúgolódás nélkül elfogadták ezt az isteni
döntést. Azok azonban, akik elpanaszolták Isten velük való bánásmódját és
kijelentették, hogy ők bizony inkább visszatérnek Egyiptomba, most sírtak és
felettébb búsultak, amikor Isten elvette tőlük az előbb megvetett áldásokat.
Előzőleg nem volt semmi okuk a panaszkodásra. Isten most okot adott nekik a
sírásra. Ha bánkódtak volna bűnük miatt, amikor Isten őszintén eléjük tárta
azt, akkor az ítéletet nem mondták volna ki felettük. Ők azonban csak az ítélet
miatt bánkódtak. Szomorúságuk nem bűnbánat volt, és ezért Isten nem tudta
számukra biztosítani ítéletük megváltoztatását” (Ellen G. White: Pátriárkák
és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 355. o.).
BESZÉLGESSÜNK RÓLA!
1)
Beszélgessünk
a szabad akarat és a szeretet kérdéséről! A szeretetnek miért kell önkéntesnek
lennie ahhoz, hogy valóban szeretet legyen? A világ összes szenvedésére
gondolva azt mondhatná valaki, hogy a szeretet nem ér ennyit. Mit felelnénk
erre?
2)
Az egész
Bibliában központi az engedelmesség szerepe, viszont mit mondhatunk a törvényeskedésről?
Milyen tényezők miatt válhat az Isten, az Ige és a parancsolatok iránti hűség
vágya a törvényeskedés csapdájává?
3)
A csoportban
beszéljünk a keddi rész végén található kérdésről, az ókori Izrael és a
Hetednapi Adventista Egyház közötti párhuzamokról! Milyen párhuzamokat
találunk? Tehát miért kell nagyon vigyáznunk?
MÓZES JELLEME
„Mózes és Áron mindenben úgy cselekedett,
ahogy az ÚR parancsolta nekik. Mózes nyolcvan, Áron pedig nyolcvanhárom esztendős
volt, amikor a fáraóval beszéltek”
(2Móz 7:6-7, ÚRK).
„Az isteni parancs pillanatában Mózesnek
nem volt önbizalma, úgy érezte, hogy lassú beszédű és félénk. Erőt vett rajta a
tehetetlenség érzése, amikor arra gondolt, hogy neki kell Isten szócsövének
lennie Izraelhez. Miután azonban elfogadta a megbízást, egész szívvel
belevetette magát a munkába, teljesen az Úrban bízott. Küldetésének nagysága
megmozgatta értelmi képességeinek legjobb erőit. Isten megáldotta készséges
engedelmességét és ékesszólóvá, reményteljessé és öntudatossá tette. Alkalmassá
lett a legnagyobb szolgálatra, amelyet Isten valaha is emberre bízott. Tanulság
számunkra, hogy Isten mit tehet azok jellemének megerősítése érdekében, akik
teljesen bíznak benne és maradéktalanul alávetik magukat parancsainak.
Ha elfogadjuk az Isten által ránk
helyezett felelősséget és teljes szívünkkel eleget teszünk, akkor elnyerjük az
ahhoz szükséges erőt. Bármilyen szerény legyen is a tisztség, de ha Isten
erejében bízva hűen törekszünk munkája végzésére, elérjük az igazi nagyságot.
Ha Mózes csak a maga erejére és bölcsességére támaszkodott volna, és mohón
fogadta volna a nagy megbízatást, ezzel bebizonyította volna alkalmatlanságát. Az
a tény, hogy az ember saját gyengeségét érzi, bizonyítja, hogy tudatában van a
rábízott munka nagyságának, és ezért Istenhez fordul tanácsért és erőért”
(Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó,
213. o.).