2020 / IV.
− 9. tanulmány − November 21−27Az Egyház és az oktatás
SZOMBAT DÉLUTÁN
E HETI TANULMÁNYUNK:
Jeremiás 29:13; Máté 5:14-16; 7:7; Lukács 4:18-23; 10:30-37;
1Thesszalonika 2:6-8
„…nem kerestünk emberektől
dicsőséget, sem tőletek, sem másoktól. Bár tekintéllyel léphettünk volna fel,
mint Krisztus apostolai, mégis szelídek voltunk közöttetek, mint a gyermekét
dajkáló anya. Ennyire megkedveltünk titeket, és készek voltunk közölni veletek
nemcsak az Isten evangéliumát, hanem a magunk lelkét is, mivelhogy
szeretteinkké lettetek”
(1Thessz 2:6-8, ÚRK).
A Biblia bemutatja, hogy a legkorábbi
időktől fogva, amikor a hűségesek összegyűltek Isten tiszteletére – zsinagógákban,
házaknál és gyülekezetekben –, emberek a Szentírást tanulmányozva és
istentiszteleteket tartva vágytak megismerni Istent és megérteni az életükre
vonatkozó akaratát. Az Írás azt is újból és újból kijelenti, hogy a
gyülekezetben komolyan kell tárgyalni igei kérdéseket, hiszen ott fejlődhetünk
Isten és akarata megismerésében.
Néha félünk kérdéseket feltenni. A
Bibliában viszont gyakran kérdésekkel vezettek el embereket Isten jobb megismerésére.
A Szentírás egészében vannak olyan történetek, amelyek segítenek, hogy a hívők
újból megerősítsék elköteleződésüket. A tanítványaival és követőivel
kapcsolatban Jézus különösen odafigyelt a tanításnak erre a formájára.
A gyülekezet legyen a tanítás helye,
ezért lehetőséget kell biztosítani az őszinte megbeszélésre. „Nincs buta
kérdés” – ahogy diákkorunkban sokszor hallottuk az iskolában. Fontos
biztonságos környezetet teremteni a gyülekezetben, hogy mindenki növekedhessen
a kegyelemben, Istennek és az életével kapcsolatos tervének a megismerésében.
IGAZI KERESZTÉNY OKTATÁS |
November 22 |
Vasárnap |
Egy
történet szerint egy rabbi az osztályában ülő fiatalok álmatag szemébe nézve
megkérdezte: „Honnan tudjuk, hogy véget ért az éjszaka és kezdődik a nap?”
A
tanítványok közül többen óvatosan feltették a kezüket. „Abból – kezdte az egyik
–, ha meg tudunk különböztetni egy fügefát egy olajfától?”
„Nem.”
Jelentkezett
a következő diák is: „Talán amikor meg tudjuk mondani, hogy bárányt vagy
kecskét látunk-e?”
A
rabbi több választ meghallgatott, majd így szólt: „Onnan tudjuk, hogy vége az
éjszakának és elkezdődött a nappal, ha ránézünk valakire, akit addig még soha
nem láttunk, és az idegent fivérünknek vagy nővérünknek ismerjük el. Egészen
addig a pillanatig éjszaka van, bárhogy is ragyogjon a nap.”
Olvassuk
el Lk 10:30-37 szakaszát! Mit akart kifejezni Jézus ezzel a történettel? Tehát
mi az, ami feltétlenül fontos része az igazi keresztény oktatásnak?
Hetednapi
adventistaként a tantételek világosságának és igazságának gazdagságát
ismerhetjük (a holtak állapota, a szombat, 1844 és az ítélet, a nagy küzdelem,
hogy néhány tanítást megnevezzünk), amit a kereszténység nagy része még mindig
nem ismert fel. Viszont ha mégoly fontosak is ezek az igazságok, ugyan mi hasznunk
származik belőlük, ha nem vagyunk kedves emberek, ha előítélettel viseltetünk
másokkal szemben, ha a kulturális és társadalmi berögződéseink miatt némelyeket
alsóbbrendűként kezelünk? Az igazi keresztény oktatásnak mindenképpen oda kell hatnia,
hogy felülemelkedjünk ilyen emberi gyarlóságokon és rossz dolgokon, és úgy
tekintsünk másokra, ahogyan Krisztus tette, mint akikért Ő meghalt, akiknek a
bűneit hordozta a kereszten, akikért a legnagyobb árat fizette. Amennyiben valóban
magasra emeljük a keresztet, amit tennünk is kell, minden ember értékét felismerjük,
és ideális esetben úgy is bánunk velük, ahogyan valóban megérdemlik – az
Istentől kapott értékük szerint. A keresztény oktatásnak részét kell, hogy képezze
az ilyen irányú tanítás is, különben nem méltó a „keresztény” névre!
Milyen előítélet terjeng a mi társadalmunkban – akár rejtetten,
akár nyíltan –, amin keresztényként felül kell emelkednünk?
VILÁGOSSÁGKÉNT ÉLNI |
November 23 |
Hétfő |
Bármerre
nézünk, azt látni, hogy mintha a bolygónk önmaga ellen fordult volna – a
világosságot felcserélték a sötétséggel. Persze a saját környezetünkben is
találkozunk sötétséggel, amikor a magunk helyzetére gondolunk ebben a nehéz
világban, és ez igencsak próbára tesz bennünket. Mi magunk is látjuk, hogy
borzalmas körülményeket hoz az élet, küzdünk betegségekkel, elveszítjük
szeretteinket, családok felbomlanak szakítás és válás miatt, és közben
próbálunk valami értelmet találni a társadalom és a kultúra gonosz dolgai
között.
Az
erkölcsi összeomlás és lelki hanyatlás képei mellett, a külső és belső hangzavarban
azt is halljuk, amint Jézus mindannyiunkhoz szól:
„Ti vagytok a világ világossága. Nem rejtethetik el a hegyen
épített város. Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a
gyertyatartóba tegyék és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak. Úgy
fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket,
és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat”
(Mt 5:14-16). Hogyan kell tehát élnünk? Keresztényként
milyen hatásunk legyen az emberekre, hogy meglássák Istent? Mit tanítanak erről
ezek a versek?
Vajon
hogyan értették Jézus beszédeit a hallgatói, akik a Galileai-tenger partján a
tikkasztó nap hevében ültek? A szavait hallgató emberek ismerték a világosságot
és a sötétséget. Sokféle sötétségtől félhettek. Római uralom alatt éltek,
militarizált társadalomban, ami azonban még telefonok, számítógépek és az
internet nélkül is több szempontból működött olyan jól, mint a miénk, de
bizonyos tekintetben még ijesztőbb volt.
A
rómaiak mindenütt jelen voltak, arra emlékeztetve a hegyoldalon összegyűlt tömeget,
hogy hirtelen a kínzókamrákban találhatják magukat vagy egy római kereszten
végezhetik lecsupaszítva, ha nem hagynak fel a bajkeveréssel.
Viszont ott volt Jézus, aki
arra szólította őket, hogy az életük világítson. Legyenek könyörületesek,
tiszta szívűek, törekedjenek a békességre. A keresztény oktatásnak
elengedhetetlen része, hogy diákjaink a világ világosságaként éljenek. Meg kell
tanítanunk őket arra, hogy választásaikkal és döntéseikkel Isten valóságát és
jóságát mutassák be az embereknek.
Hogyan
lehet igazán bemutatni Isten valóságát és jóságát?
TANíTVÁNYKÉNT ÉLNI |
November 24 |
Kedd |
Amennyiben
az egyház komolyan veszi az erős keresztény oktatást, elengedhetetlen, hogy
Jézussal kezdjük, aki tanítványokat hívott el, útjaik során pedig kiképezte
őket a misszióra. Lehetőséget biztosított nekik, hogy kapcsolatba kerüljenek az
emberekkel, akikről szeretettel kellett gondoskodniuk. Napi szinten ösztönözte
őket, eléjük tárta, hogy milyen lehetne a világ, ha az emberek elkezdenének
testvérként bánni egymással.
Olvassuk
el Lk 4:18-23 verseit! Mit üzen Krisztus mindannyiunknak, a követőinek?
A
tanítványok három éven át figyelték Jézust, a Mestert, aki Isten országának elveit
élte meg. Ezt hirdette a názáreti zsinagógában is, amikor először prédikált. A
megbocsátás, a kegyelem és a szeretet kéz a kézben járt a magánnyal, a
kötelességekkel és a nehézségekkel. A legfőbb tanulság az, hogy a
tanítványságot nem szabad félvállról venni. Az ember nemcsak egy napra, hanem
egész életére tanítvánnyá lesz. „Az Üdvözítő tanítványainak adott megbízása
kiterjed minden hívő emberre… az idő végéig… Krisztus mindazokat megbízta az
evangélium hirdetésével, akikhez eljutott a menynyei ismeret. Krisztus
mindazokat felavatja, felszenteli arra, hogy munkálkodjanak embertársaik
üdvösségéért, akik már megkapták és magukban hordják életét. Az egyházat ennek
a munkának a végzésére alapították, és mindazok, akik ünnepélyes és szent
fogadalmat tettek az egyháznak, arra kötelezik el magukat, hogy együtt
munkálkodjanak Krisztussal” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest,
1989, Advent Kiadó, 726-727. o.).
Jézus
tanítványaiként ma biztosítanunk kell, hogy mindig Ő legyen a közösségünk és az
istentiszteletünk középpontjában. Jó emlékezni arra, hogy tőle ered a
tanítványság. Kora rabbijainak is voltak ugyan követőik, de Jézus volt az, aki
elhívta az embereket, hogy kövessék Őt. A rabbik el sem tudtak volna képzelni olyan
radikális elhívást, amiben az ő parancsolataiknál fontosabb az, hogy az ember
Jézussal legyen. Jézus tanítványaiként nemcsak tisztelnünk kell minden embert,
hanem igyekeznünk kell olyan körülményeket is teremteni, amelyek között
mindenki növekedhet és fejlődhet. Ebből következően a keresztény oktatásba
feltétlenül be kell építeni ezt a fajta missziótudatot, céltudatosságot, hogy
ne csak a megélhetésünket biztosítsuk, hanem a saját köreinkben megtegyük azt,
amire Jézus elhív: járjunk az Ő lábnyomában, álljunk a szükségben lévők
szolgálatára és ismertessük meg velük az evangélium jó hírét.
AZ IGAZSÁGOT KERESNI |
November 25 |
Szerda |
„Fontos,
hogy ne hagyjuk abba a kérdezést. Van létjogosultsága a kíváncsiságnak. Az
ember nem tehet mást, csak csodálattal elmélkedik az örökkévalóság, az élet
titkairól, a valóság bámulatos struktúrájáról. Elég, ha mindennap megpróbálunk
még egy kicsivel többet felfogni e titokzatos dolgokból. Soha ne veszítsük el a
szent kíváncsiságot!” – írta Albert Einstein, akit ltalában a modern fizika atyjának tekintenek.
Valóban titkokkal teli világban élünk, nem igaz? A modern tudomány rávilágít,
hogy meglepő összetettség figyelhető meg a létezés csaknem minden szintjén. És
ha ez a helyzet a pusztán fizikai dolgokkal, mennyivel inkább így van ez a
lelkiek terén!
Mit
tudhatunk meg a következő igékből az igazság és a válaszok kereséséről? Zsolt
25:5; Jer 29:13; Mt 7:7; Jn 16:13; 17:17; ApCsel 17:26-27
A
Biblia tele van hozzánk eléggé hasonló, kíváncsi emberek történeteivel – férfiak
és nők, akiknek kérdéseik, félelmeik, reményeik és örömeik voltak, akik a maguk
módján keresték az igazságot, kutatták a válaszokat az élet legnehezebb
kérdéseire.
„Mindent
szépen alkotott Isten a maga idejében. Az örökkévalóságot is az emberek szívébe
helyezte, de úgy, hogy elejétől a végéig nem foghatják föl mindazt, amit Isten
cselekszik”
(Préd
3:11, ÚRK). Mit értett ezen Salamon? Bizonyos fordítások az ’olam héber
szóra azt írják, hogy „örökkévalóság” (RÚF, ÚRK), mások pedig azt, hogy
„az idő egész folyása” (SZIT). Tehát e vers szerint Isten az emberi
szívbe és elmébe helyezte a múlt és a jövő, így az örökkévalóság
bizonyos fogalmát. Vagyis emberként képesek vagyunk azon gondolkodni,
amit az élet és általában a létezésünk „nagy kérdéseinek” neveznek.
Természetesen
ezért van központi szerepe a Szentírásnak. Kik vagyunk? Miért vagyunk itt?
Hogyan kell élnünk? Mi történik, amikor meghalunk? Miért létezik baj és
szenvedés? Ilyen kérdéseket tettek fel az igazság keresői az írott történelem
kezdetétől fogva. Micsoda kiváltság és milyen felelősség, hogy most segíthetünk
az igazság keresőinek rámutatni bizonyos válaszokra! Mi más volna a keresztény
oktatás feladata, ha nem az, hogy az Isten Igéjében található feleletekre
irányítsuk az emberek figyelmét?
Miért elengedhetetlen, hogy a Szentírásé legyen a fő szerep,
amikor az élet nagy kérdéseire keressük a választ?
KÖZÖSSÉGBEN ÉLNI |
November 26 |
Csütörtök |
Mit fejez ki Pál 1Thessz
2:6-8 verseiben, aminek meg kell mutatkoznia az iskoláinkban és a
gyülekezeteinkben?
Elmondható a mi korunkban, a
közösség széthullásával szembesülve, hogy még soha nem volt ekkora jelentősége
a gyülekezet bibliai értelmezésének. „Mert ahol ketten vagy hárman
egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18:20) – emlékeztet
az evangélista. A gyülekezet, a közösség újszövetségi képe elsődlegesen a hívők
otthonában alakult ki. Ott találkozott a közösség, kis csoportokban,
imádkoztak, énekeltek, úrvacsorát tartottak, megismerték Jézus szavait, majd
mindarról beszélgettek is.
Az Isten tiszteletére
összegyűlt csoportok váltak az első egyházi iskolákká, hiszen azokban
ismertették meg az új tagokat a Bibliával és az új élettel Jézusban. „És ne
szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek
megújulása által…” (Róm 12:2) – Pálnak e szavai is jól mutatják, hogy az
egyház különösen komolyan vette a tanítás munkáját.
Az
első hívők gyorsan felfedezték, hogy ilyen közösségekben lehet a legjobban megélni
az evangélium szerinti életet. Együtt okunk van hangosabban énekelni, buzgóbban
imádkozni és nagyobb törődéssel, együttérzéssel viseltetni egymás iránt.
Hallva, amint mások Isten jóságáról beszélnek, jobban átérezzük irántunk
tanúsított jóságát is. Mások küzdelmeiről és fájdalmairól értesülve tudatosul
bennünk, hogyan gyógyított meg minket is az Úr, és ettől újult erővel
szeretnénk kegyelmének és gyógyításának eszközei lenni.
A
mai igeszakaszban Pál határozottan állítja, hogy Isten evangéliuma a lényeg, számunkra
az a minden: a kereszt ereje, az Úr feltámadása, visszatérésének ígérete. Ez a
legnagyszerűbb hír a világon. Pál egész hátralévő életében a lehető legnagyobb
hűséggel és elkötelezettséggel hirdette Jézus történetét.
Itt
az apostol azt emeli ki, hogy az evangélium üzenetét közösségben élve lehet a
legjobban megérteni és tapasztalni. Ne feledjük, az emberek árgus szemekkel
figyelik, hogy meglátszik-e az életünkben a kegyelem bibliai üzenete!
Komolyan
gondolkodjunk el az életünkről, és tegyük fel magunknak a kérdést: Milyen
bizonyság vagyok a környezetemben?
TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA: |
November 27 |
Péntek |
„Krisztus letörte a világi nagyság reménységét. A Hegyi Beszédben
igyekezett a téves nevelés okozta nézeteket eloszlatni és hallgatóiba helyes elképzelést
ültetni országáról, saját jelleméről. Mégsem támadta közvetlenül a nép hibáit. Látta
a világnak a bűn miatti nyomorúságát, de nem rajzolta eléjük élesen szánalmas
állapotukat. Valami sokkal jobbra tanította őket, mint amit addig ismertek. Nem
szállt harcba az Isten országáról alkotott elképzeléseikkel, hanem elmondta,
milyen feltételekkel léphetnek be oda, s rájuk hagyta a tanulság levonását
annak természetéről. Az általa tanított igazságok nem kevésbé fontosak számunkra,
mint a Jézust követő sokaság számára. Nekünk is legalább annyira meg kell
tanulnunk Isten országának alapelveit” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest,
1989, Advent Kiadó, 245. o.).
BESZÉLGESSÜNK RÓLA!
1)
Robert Louis
Stevenson 1850-ben született a skóciai Edinburghban. Leírta, hogy egyik este a
dajkája el akarta altatni, de ő odaszaladt az ablakhoz. Lenyűgözte, amit látott.
Egy lámpagyújtogató az egyik gázlámpától ment a másikig. Stevenson gyermeki
örömében hívta a dajkát: „Nézd azt a férfit! Lyukakat vág a sötétségbe!” Milyen
szerepet adott neked Isten abban, hogy világosságot és szeretetet vigyen a környezetedbe?
Ha nem vagy biztos benne, beszélgessetek el a gyülekezetben arról, hogy mit
tehetnétek ezért együtt!
2)
Az egyháznak
Istenhez kapcsolódva kell a világért munkálkodnia, ezért fontos követni Jézus
szavait és szolgálatát. Maga a testet öltés, hogy Isten eljött hozzánk, a
világunkban élt, velünk küzdött, nevetett és sírt, mindez emlékeztet bennünket:
gondoskodnunk kell a környezetünkben élőkről. Hogyan teszed ezt? Hogyan lehet a
gyülekezetünk fiataljait bekapcsolni ebbe a munkába?
3)
Gondolkozzunk
azon, hogy hetednapi adventistaként milyen felelősségünk van az általunk
ismert, csodálatos igazság tanításában! Hogyan lehet meghatározó szerepe a
gyülekezetnek ebben? Ugyanakkor hogyan lehet a gyülekezet biztonságos hely,
ahol elbeszélgethetünk az igazságról azokkal, akik nehéz kérdéseket tesznek fel?
Mit tehetünk, hogy olyan légkör alakuljon ki, amelyben komoly kérdések is megvitathatók?
4)
Beszélgessünk
a társadalmunkban meglévő kulturális előítéletekről! Hogyan segíthet a
gyülekezetünk az embereknek felülemelkedni az előítéleteken és követni a
Szentírás tanításait?
KIS SZABÓ JUDIT:
BONTS KI KARJAIDBAN
Pecsételj el Uram, legyek
elmozdíthatatlan
lehessek örökre szóló, légy egyetlen egy
Uram
irányítsd tetteim, beszédem te formáld
urald gondolataim, vágyaimat zabolázd
és még ereimben is te mutasd meg magad!
Bonts ki karjaidban, hadd vetkezzem le
magam
hogy téged – a Krisztusit – reám öltselek
hadd hagyjam itt magam ölelésedben
fogd énem – mint egyetlen gátam e próbán.
Most van lehetőség hívó szavad után menni
más nincs, csupán ez az élet az egy esély
csekélynek tűnő, mégis oly sok lehetőség
hisz minden napja az, sőt minden
pillanata
épp ez is…