2018 / III. − 13. tanulmány −
Szeptember 22 − 28A római út
SZOMBAT DÉLUTÁN
E
HETI TANULMÁNYUNK: Apostolok cselekedetei 27–28; Róma 1:18-20
„Ne félj Pál, neked a császár elé
kell állnod” (ApCsel 27:24, RÚF).
Pál már régen szeretett volna eljutni Rómába, de jeruzsálemi
letartóztatása mindent megváltoztatott. Végül aztán majdnem öt évet töltött
római fogságban, beleszámítva az Itáliába vezető utat is, mert engedett a
nyomásnak, ami a jeruzsálemi gyülekezet törvényeskedő vezetői részéről érte. Ez
a változás súlyos csapást mért missziós terveire.
A kedvezőtlen fordulat ellenére maga Jézus ígérte meg az
apostolnak, hogy bizonyságot fog tenni róla Rómában (ApCsel 23:11). Isten adhat
újabb esélyt nekünk, még ha kudarcot vallottunk is, bár nem mindig kímél meg tetteink
következményeitől. Pált fogolyként vitték Rómába, és nincs rá bibliai bizonyíték,
hogy valaha eljutott volna Hispániába, amiben pedig reménykedett (Róm 15:24).
Miután kiszabadult első római fogságából, ismét letartóztatták, majd Néró ideje
alatt, Kr. u. 67-ben mártírhalált halt (2Tim 4:6-8).
Igen, Pál valóban eljutott Rómába, és amíg házi őrizetben
várt a császár előtti meghallgatására, a láncai ellenére is gond nélkül
prédikált (Ef 6:20; Fil 1:13) mindazoknak, akik csak felkeresték (ApCsel
28:30-31), még a császári udvar fontos tagjainak is (Fil 4:22).
HAJÓÚT RÓMÁBA |
Szeptember 23 |
Vasárnap |
A két évig tartó cézáreai fogság után Pált
Rómába küldték (ApCsel 24:27). A többes szám első személyből és Itália felé a
hosszú és viharos hajóút részletekben gazdag leírásából ítélve (ApCsel
27:1–28:16) feltételezhetjük, hogy Pál mellett volt Lukács, valamint egy
Arisztarkhosz nevű keresztény férfi is (ApCsel 27:2). A történet másik fontos
szereplője Julius, a római százados, akinek több más fogoly is az őrizete alá
tartozott (ApCsel 27:1).
Nyár végén indultak el. A böjt (ApCsel
27:9) október második felében az engesztelés napjára utal. A téli viszonyok
miatt novembertől márciusig általában nem szoktak hajózni a Földközi-tengeren.
Pálék már kezdettől fogva nehézségekbe ütköztek, és csak hosszú késlekedés után
értek Kréta szigetének egy kis öblébe, amit Szépkikötőnek neveztek (ApCsel
27:8).
Olvassuk
el ApCsel 27:9-12 szakaszát! Hogyan avatkozott be Pál a történetbe a
Szépkikötőben és milyen eredménnyel?
Nem hallgattak Pál figyelmeztetésére.
Eldöntötték, hogy újabb 60 kilométert hajóznak a következő kikötőig (Főnixig),
ahol biztonságosan áttelelhetnek. Sajnos hirtelen megváltozott az időjárás, vad
szélviharba keveredtek, a legénységnek pedig nem volt más választása, hagyniuk
kellett, hogy a szél a hajót délnyugatra, a szárazföldtől messzire sodorja. A
hajó kezdett megtelni vízzel, ezért, hogy könnyítsenek rajta, a matrózok
elkeseredett próbálkozásukban hamarosan a rakományt, sőt a hajó egyes tartozékait
is a tengerbe dobálták. Drámai volt a helyzet. Több napig tartó kevés napsütés,
rossz látási viszonyok, heves esőzés és tomboló szélvihar után, amikor már azt
sem tudták, hol járnak és teljesen kimerültek, ezt érezték: „elveszett megmenekülésünk
minden reménye” (ApCsel 27:20, RÚF).
Olvassuk
el ApCsel 27:21-26 részét! Hogyan szólt bele Pál másodjára is a történetbe?
Az apostol prófétai szavakkal közölte a legénységgel az
üzenetet, amit éppen akkor kapott Istentől. Nincs okuk a csüggedésre, a
reményvesztésre. Számolniuk kell még veszélyekkel és veszteségekkel, de
mindannyian túl fogják élni.
Miért kellett
az Úr hűséges és odaszentelt szolgájának ilyen sokat szenvednie? Mit
tanulhatunk a tapasztalataiból?
A HAJÓTÖRÉS |
Szeptember 24 |
Hétfő |
Amikor Pál másodjára avatkozott be a történetbe,
biztosította a fedélzeten tartózkodókat – mind a kétszázhetvenhat embert
(ApCsel 27:37) –, hogy bár nem minden alakul majd kedvezően, nem lesznek
áldozatok, csak a hajó fog elsüllyedni (ApCsel 27:22). Az apostol szavai
tizennégy nap múlva be is teljesedtek. Míg rettenetes viharban voltak és
sodródtak, a matrózok érezték, hogy a szárazföld közelében lehetnek, mert talán
hallották, amint a hullámok megtörnek a sziklákon (ApCsel 27:27). A nagy
robajlást hallva négy vasmacskát eresztettek le a hajó hátuljából, hogy
csökkentsék a sebességet. Tartottak ugyanis attól, hogy a part menti sziklákhoz
csapódnak. Közben kétségbeesetten könyörögtek az isteneiknek, hogy minél előbb
virradjon meg (ApCsel 27:28-29).
Olvassuk el ApCsel 27:30-44
verseit! Milyen tanulságokat szűrhetünk le ebből a történetből?
Az út kezdetén a százados jól bánt Pállal, de akkor még nem
volt rá oka, hogy hallgasson a hajózási tanácsaira. Két héttel később azonban
már más volt a helyzet. Az apostol kivívta a százados tiszteletét a
hajótöréssel kapcsolatos prófétai kijelentése miatt (ApCsel 27:21-26), ami
hamarosan be is teljesedett.
Pál bátorította a fedélzeten lévőket,
hogy egyenek, különben nem lesz erejük úszni és nem érnek ki a partra. Az isteni
gondviselés nem feltétlenül mentesít bennünket a kötelezettségeink alól. „Az
egész beszámoló szépen egyensúlyba hozza, hogy Isten gondot viselt a
biztonságukról, ugyanakkor az emberek is erőfeszítéseket tettek ezért” (David
J. Williams: Acts. Grand Rapids, 1990, Baker, 438. o.).
Közeledett a reggel, a matrózok pedig
megpillantották a szárazföldet. Egy öbölbe jutottak és a partra akarták vinni a
hajót, ami viszont nem jutott el odáig. Zátonyra futott és a hullámok erejétől
kettétört. A katonák azt tervezték, hogy megölik a foglyokat, nehogy
elmenekülhessenek, azonban a százados ezt megakadályozta, legfőképpen Pál
miatt. Végül egyetlen élet sem veszett el, ahogyan azt Isten megígérte.
Mit árul el Pál
bizonyságtevésének és jellemének erejéről az, hogy a százados megtiltotta a
katonáinak a foglyok megölését, mert életben akarta tartani az apostolt?
MÁLTÁN |
Szeptember 25 |
Kedd |
Csak
akkor tudták meg a túlélők, hogy Máltán, a Földközi-tenger közepén, Szicíliától
délre egy kis szigeten vannak, amikor partot értek. Két hétig hányódtak a
tengeren, megadva magukat a szél erejének, miközben 760 kilométert sodródtak a
krétai Szépkikötőtől. Most ki kellett várniuk a tél három hónapját, mielőtt
folytathatták az útjukat (ApCsel 28:11).
Olvassuk el ApCsel 28:1-10 szakaszát! Mi történt Pállal Málta
szigetén, és hogyan tudta Isten felhasználni őt?
_____________________________________________________________
A
máltaiak nagyon barátságosak és vendégszeretőek voltak, Pálnak és csoportjának pedig
legelőször tüzet gyújtottak, hogy megmelegedjenek, mert mind vizesek voltak és
átfáztak. Máltán az évnek abban a szakában nem lehetett több mint 10 °C.
A
kígyómarás esete Pálra terelte az emberek figyelmét. A helybéliek eleinte isteni
bosszúállásnak tekintették az esetet. Azt gondolták, hogy Pál gyilkos volt, aki
megmenekült a tengerbe fulladástól, de mégis utolérték az istenek vagy a görög Dikē istennő, az igazság és a bosszú
megtestesítője. Mivel az apostol nem halt meg, istenként tisztelték, ahogy több
évvel azelőtt Lisztrában is történt (ApCsel 14:8-18). Bár Lukács nem időzik el
ennél a történetnél, nem tévedünk nagyot, ha feltételezzük, hogy Pál
kihasználta a helyzet adta lehetőséget és bizonyságot tett Istenről, akit
szolgált.
Publius
vagy Málta prokurátora volt, vagy egy helyi méltóság, aki három napig vendégül
látta Pált és társait, amíg állandó szállást nem találtak nekik. A férfi
édesapjának meggyógyítása révén az apostol valamiféle gyógyító szolgálatot
végzett a máltaiak között.
Lukács
a beszámolójában nem említi, hogy Pál akár egyetlen megtértet vagy gyülekezetet
hagyott volna hátra, amikor elindult Máltáról. Véletlenül is kimaradhatott a
szövegből, de talán azt mutatja, hogy küldetésünk a világon túlmutat a
keresztelésen és a gyülekezetalapításon. Oda kell figyelni az emberekre és a
szükségleteikre! Ez az evangélium gyakorlati vetülete (ApCsel 20:35; vö. Tit
3:14).
Milyen érdekes, hogy az Istent nem ismerő
szigetlakók hittek az isteni igazságtételben! Végső soron ez honnan ered? Lásd
Róm 1:18-20 részét!
PÁL VÉGRE RÓMÁBA ÉR |
Szeptember 26 |
Szerda |
Miután Pál három hónapot töltött a
társaival Máltán, végre folytathatta az útját (ApCsel 28:11). Puteóliba
érkeztek (ApCsel 28:13) – a mai Pozzuoli a Nápolyi-öbölben –, majd gyalog
haladtak tovább Róma felé (lásd ApCsel 28:11-16).
Pál érkezésének a híre gyorsan eljutott
Rómába, ahonnan a hívők egy csoportja több kilométert tett meg dél felé, hogy
üdvözöljék őt. Az apostol még nem járt Rómában, de számos barátja volt a
városban: munkatársak, hívők, rokonok és mások, akiket nagyon szeretett (Róm
16:3-16). Különösen megindító lehetett a találkozás a Via Appián, tekintettel a
hajótörésre és Pál fogságára. Az apostol hálát adott Istennek a barátai
szeretetéért és gondoskodásáért. Bátorságot öntöttek belé a rá váró császári
kihallgatás előtt.
Hivatalos jelentésében Festus biztosan
azt írta, hogy Pál a római jog szerint semmiféle főbenjáró bűnt nem követett el
(ApCsel 25:26-27; 26:31-32). Ez talán magyarázza, hogy miért bérelhetett saját
szállást (ApCsel 28:30), és miért nem küldték börtönbe vagy katonai táborba,
bár római módra végig egy katonához volt láncolva. Valószínűleg gyakorolhatta a
saját mesterségét, ugyanis eltartotta magát (ApCsel 18:3).
Olvassuk
el ApCsel 28:17-22 verseit! Mit tett az apostol rögtön azután, hogy
elhelyezkedett?
_____________________________________________________________
_____________________________________________________________
Noha Pál nem juthatott el a zsinagógába,
a zsinagóga „elmehetett” hozzá. Az apostolnak szokása volt, hogy először a
zsidókat kereste fel (Róm 1:16). Ezért érkezése után nem sokkal összehívta a
helyi zsidó vezetőket, hogy meggyőzze őket ártatlanságáról és elmondja, amint
azt korábban is tette: pusztán Izrael reménysége miatt tartóztatták le (ApCsel
23:6; 24:15; 26:6-8). Nem annyira önmagát akarta védeni, hanem bizalmi légkört
akart teremteni, hogy hirdethesse az evangéliumot, bemutatva, hogyan
teljesedett Jézus feltámadásában Izrael őseinek a reménysége. A zsidók meglepődtek,
hogy Jeruzsálemből nem jött hír Pálról, de úgy döntöttek, meghallgatják.
Olvassuk el
ApCsel 28:22 versét! Mit árul ez el a hívőkkel szembeni mai ellenállásról?
Hogyan maradhatunk hűségesek még akkor is, amikor mások szembehelyezkednek a
hitünkkel?
AZ EVANGÉLIUM GYŐZELME |
Szeptember 27 |
Csütörtök |
Egy meghatározott napon a zsidók nagy számban érkeztek, hogy
meghallgassák, amint Pál bemutatja az evangéliumot (ApCsel 28:23).
Olvassuk el ApCsel 28:24-31
szakaszát! Pál miért idézte Ézsaiást ebben az összefüggésben?
Az Ézs 6:9-10 verseiből vett idézet azt írja le, hogy mi
lesz, ha nem fogadják el az isteni üzenetet. A zsidók közül néhányan hittek
neki, mások azonban nem, így a nagy vita miatt az apostolnak nem maradt más
választása, ismét a pogányokhoz kellett fordulnia (ApCsel 13:46-47; 18:6).
Pál két évet várt arra, hogy a császár kihallgassa. Bár házi
őrizetben volt, de akadály nélkül hirdethette az evangéliumot azoknak, akik
felkeresték. Az apostolok cselekedetei utolsó jelenete az evangélium
győzelmét hangsúlyozza, mert se zsidó, se római erő nem állhatott a terjedése
útjába.
Nem
egyértelmű, hogy Lukács miért itt fejezi be a könyvét. Ugyanis bizonyított, hogy
az ellene felhozott vád gyengesége miatt Pál kiszabadult a fogságából, majd egy
újabb misszióútra indult, később azonban ismét Rómába vitték, ahol aztán
kivégezték (2Tim 4:6-8). Talán az lehetett Lukács írói szándéka, hogy kifejezze:
mivel az üzenet eljutott a távoli Rómába, az evangéliumot már hirdették „a
földnek mind végső határáig” (ApCsel 1:8).
„Hosszú
és igazságtalan fogsága alatt Pál türelme és derűje, bátorsága és hite állandó
prédikáció volt. Lelkülete, mely eltért a világ lelkületéről, bizonyította, hogy
a földinél magasabb hatalom volt vele. Példaadása nagyobb buzgóságra késztette
a keresztényeket, mint az ügy képviselőit a nyilvános munkában, amelyből Pál ki
lett zárva. Ily módon volt az apostol bilincse befolyással, hogy amikor erejét
és használhatóságát látszólag gátolták, és minden arra mutatott, hogy a
legkevesebbet teheti, akkor gyűjtött be kévéket Krisztus számára oly területről,
mely teljesen lehetetlennek látszott” (Ellen G. White: Az apostolok története.
Budapest, 2001, Advent Kiadó, 305. o.).
Az
egyház küldetésének nézőpontjából viszont azt lehet mondani, hogy Az
apostolok cselekedetei – vagy az evangéliumi üzenet terjedésének történelme
– még nem ért véget, és itt kerülünk mindannyian a képbe. Az évszázadok során
még számos, drámai fejezetet írtak hozzá, időnként Isten hűséges tanúinak a vérével.
Most rajtunk a sor, hogy egy újabb fejezetet tegyünk hozzá, reményeink szerint
az utolsót, és teljesen bevégezzük a küldetést, amit Jézus a tanítványaira
bízott – „és akkor jön el a vég” (Mt 24:14, RÚF).
TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA: |
Szeptember 28 |
Péntek |
„Krisztus szent megbízást adott egyházának. Valamennyi tagja
legyen élő eszköz, akiken keresztül Isten közölheti a világgal kegyelme
kincseit, Krisztus kikutathatatlan gazdagságát. A Megváltó leghőbb vágya, hogy
képviselői legyünk, akik megismertetik a világgal az Ő Lelkét és jellemét. A
világnak pedig legnagyobb szükséglete az, hogy az Üdvözítő szeretete emberek által
megnyilvánuljon. Az egész menny férfiakra és nőkre vár, akik által Isten kinyilatkoztatja
a kereszténység erejét” (Ellen G. White: Az apostolok története.
Budapest, 2001, Advent Kiadó, 394. o.).
„Sokáig várt Isten arra, hogy a szolgálat lelkülete az egész
gyülekezetet birtokba vehesse, és képessége szerint mindenki érte dolgozzon. Ha
Isten egyházának tagjai elvégeznék kijelölt munkájukat az ínséget szenvedő bel-
és külterületeken az evangéliumi megbízás teljesítésével, az egész világ hamar figyelmeztetést
kapna és az Úr Jézus visszatérne a földre hatalommal és dicsőséggel” (i. m. 75.
o.).
BESZÉLGESSÜNK
RÓLA!
1. Lukács milyen képet fest Pál hitéről az egész római út
során? Milyen hatással volt a többiekre feltétel nélküli hite?
2. Pál nem veszítette el a hitét, nem mondott le küldetéséről
annak ellenére sem, hogy mi mindenen ment keresztül. Rómában tovább prédikált, pedig
korlátozták a szabadságát. Mit tehetünk, ha kísértést érzünk arra, hogy ne hirdessük
tovább valakinek az evangéliumot?
3.
Olvassuk el Róm 1:14-15 részét! Miért érezte Pál, hogy
kötelessége mindenkinek hirdetni az evangéliumot? Nekünk ez vajon kevésbé kötelességünk?
Gondoljuk végig ezt a mondatot: „Az legyen az életműve mindenkinek, aki
Krisztus nevét vallja, hogy lelkeket ment! Tartozunk a világnak a kegyelemmel,
a világossággal, amiben Isten részesített bennünket, valamint az igazság
gyönyörűségével és erejével, amit felfedeztünk” (Ellen G. White: Testimonies
for the Church. 4. köt., 53. o.)!
4.
Olvassuk el újból az idézetet Ézsaiás próféta könyvéből, amit
Pál felhasznált! Hogyan vonatkoztathatjuk ezt a gondolatot magunkra? Valóban
nagyszerű igazságot kaptunk Istentől, de milyen lelki veszélyek leselkednek
ránk, ha megkeményítjük a szívünket akár csak egyes részeivel szemben is,
amelyek ütköznek a kívánságainkkal vagy a vágyainkkal?
ISTEN TEMPLOMÁNAK ÉPÍTÉSE
„Az Istentől nekem adott kegyelem szerint, mint
bölcs építőmester, alapot vetettem, de más épít rá. Vigyázzon azonban mindenki,
hogyan épít rá. Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a
Jézus Krisztus. Azt pedig, hogy ki mit épít erre az alapra: aranyat, ezüstöt,
drágakövet, fát, szénát, szalmát, az a nap fogja világossá tenni, mivel tűzben
jelenik meg, és akkor mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz; és hogy kinek
mit ér a munkája, azt a tűz fogja próbára tenni” (1Kor 3:10-13,
RÚF).
„Az igazság ellensége sosem hagyta abba erőfeszítését, hogy
megakadályozza a munkát, melyet az Úr építőire bízott. Isten azonban »… nem
hagyta magát bizonyság nélkül« (ApCsel 14:17). Munkásokat hívott el, akik
védelmezték a hitet, mely egykor a szenteknek adatott. A történelem feljegyzi e
férfiak állhatatosságát és hősiességét. Az apostolokhoz hasonlóan közülük is
sokan elestek őrhelyükön, de a templom építése állandóan haladt előre. Az
építőket megölték, de a munka folytatódott. A valdensek, Wycliff János, Husz és
Jeromos, Luther Márton és Zwingli, Crammer, Latimer és Knox, a hugenották,
Wesley János és Károly, valamint a többiek serege olyan anyagot hozott az
alapra, mely örökké fennmarad. És a későbbi években azok, akik pogány országok
szolgálatai által az utolsó nagy üzenet hirdetésének útját készítették elő,
szintén segítettek építeni a szervezetet. Az apostolok kora óta eltelt idők
folyamán sohasem szünetelt Isten templomának építése. Visszapillanthatunk az évszázadokra
és láthatjuk az élő köveket – az épület köveit – fénysugarakként világítva a
tévelygés és babona sötétségén át. Ezek az értékes drágakövek az
örökkévalóságon át fokozódó fénnyel világítanak, bizonyítva Isten igazságának
hatalmát. E finomra csiszolt kövek ragyogó fénye rávilágít a világosság és a
sötétség, az igazság aranya és a tévelygés salakja közötti éles ellentétre. Pál
és a többi apostol, valamint az azóta élt igazak kivették részüket e templom
építéséből. De az építmény még befejezetlen. Nekünk is, akik e korban élünk,
részünk van a munkában. Az alapra oly anyagot kell raknunk, mely kiállja a
tűzpróbát… Az a keresztény, aki hűen tárja fel az élet Igéjét, aki szentség és
békesség útjaira vezet nőket és férfiakat, oly anyagot hoz az alapra, mely
megmarad, és Isten országában bölcs építőmesterként tisztelik” (Ellen G. White:
Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó, 393-394. o.).