ELLEN G. WHITE IDÉZETEK

A 2016/II. negyedévi Bibliatanulmányhoz

10. tanulmány, 2016. május 28–június 3.

Jézus Jeruzsálemben

Május 28., szombat délután

Jézus, akit mindenek szolgáltak, azért jött el, hogy mindeneknek a szolgája legyen. Mivel pedig Ő mindeneket szolgált, Őt is újból szolgálják és tisztelik majd mindenek. Azoknak, akik rendelkeznek Krisztus isteni tulajdonságaival, és megosztják vele a megváltott lelkek látásának örömét, követniük kell önzetlen szolgálata példáját. Mindezt a Megváltó ezekben a szavaiban fogalmazta meg és foglalta össze: „Példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek.” (Jn 13:15) A Krisztus által elrendelt szolgálatnak ez volt a célja. Ezért mondja első tanítványainak és persze nekünk is: „Ha tudjátok ezeket – ha tudjátok, ha ismeritek a célját azoknak a leckéknek, tanításoknak, amelyeket én adtam nektek, akkor – boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket.” (Jn 13:17) – Jézus élete, 408. old.

Krisztus saját életében megvalósította isteni tanításait. Buzgósága sosem tette szenvedélyessé. Állhatatos volt, de nem csökönyös; jótékony, ám nem gyenge; gyengéd és együtt érző, viszont mentes az érzelgősségtől. Valóban társas lény volt. Egyúttal helyesen tartózkodó, nem adott alkalmat illetlen bizalmaskodásra. Mértékletessége sosem vezette vakbuzgóságra vagy szigorúságra; nem szabta magát e világhoz, és nem volt közömbös a legegyszerűbb ember szükséglete iránt sem. Éberen figyelte mindenki szükségletüket. – Evangelizálás, 636. old.

Ebben az életben csak ízlelgetjük a megváltás csodáit. Elgondolkozhatunk mélységesen a kereszten összetalálkozott szégyenen és dicsőségen, életen és halálon, igazságon és irgalmasságon, de mi a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudjuk teljesen felfogni, mit is jelent. A megváltó szeretet mélységéről és magasságáról csak kevés fogalmat alkothatunk. Amikor a megváltottak úgy látnak majd, amint Isten látja őket, és úgy ismernek, ahogyan Ő ismeri őket, akkor sem fogják teljesen megérteni ezt a szeretetet. De az örök korszakokon át újabb és újabb igazságok tárulnak fel a csodálkozó és elragadtatott értelem előtt. Amikor a földi bajok, fájdalmak és kísértések elmúlnak, és okaik is megszűnnek, Isten népe még akkor is tisztán és világosan tudja majd, hogy mi volt a megváltásának ára. (…)

A kereszt titka minden más titkot megmagyaráz. A Golgotáról sugárzó fényben Isten tulajdonságait, amelyekre korábban félelemmel és csodálattal gondoltunk, szépnek és vonzónak találjuk. Az irgalom, gyengédség és atyai szeretet egybeolvad a szentséggel, igazsággal és hatalommal. Míg Krisztus magas trónjának fenségét szemléljük, meglátjuk jellemének szépségét, és megértjük, ahogy még soha, hogy mit jelent ez az örökkévaló név: mi Atyánk.

Látni fogjuk, hogy az, akinek bölcsessége végtelen, csak Fia feláldozásával válthatott meg minket. De az Üdvözítőt kárpótolja ezért az áldozatért a megváltott, szent, boldog és halhatatlan lényekkel benépesült föld. Annak a küzdelemnek az eredményeként, amelyet Jézus a sötétség hatalmaival vívott, a megváltottak boldogsága növeli Isten dicsőségét az örökkévalóságon át. Olyan nagy értéke van egyetlen léleknek, hogy az Atya elfogadja az érte fizetett árat. Krisztus is boldogan tekint mérhetetlen áldozatának gyümölcseire. – Maranatha, 366. old.

Május 29., vasárnap

A megjövendölt eljövetel

Így jövendölte meg Zakariás próféta ötszáz évvel Krisztus születése előtt Izrael királyának eljövetelét. Most teljesedett be ez a prófécia. Ő, aki olyan sokáig elutasította a királyt megillető tiszteletet, most Jeruzsálembe jött, mint Dávid trónjának megígért örököse. Jézus a hét első napján vonult be diadalmasan a fővárosba. A tömegek először Bethániába sereglettek, hogy lássák Őt, és most kíváncsian várták fogadtatását, és kíséretéül szegődtek. Rengeteg ember haladt a város felé a húsvétra, így ők is csatlakoztak a Megváltót követő sokasághoz. (…)

Földi életében Jézus sohasem engedett meg ilyen felvonulást. Világosan látta előre a következményeket, a kereszthalált. Az volt a célja, hogy nyilvánosan előlépjen, mint Üdvözítő. Fel akarta hívni a figyelmet az áldozatra, ami megkoronázza küldetését a halott világért. – Jézus élete, 348–349. old.

Láttam a tanítványok csalódását, mikor Jézus sírjához siettek, és nem találták ott a holttestet. Mária így szólt: „Elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették Őt.” Angyalok közölték a gyászoló tanítványokkal, hogy Mesterük feltámadt, és előttük halad Galileába, ahová őket is várja. Láttam, hogy Jézus ugyanilyen részvéttel szemlélte csalódott kis seregét, amely eljövetelét várta. Elküldte hozzájuk angyalait, hogy gondolataikat odavezessék, ahol Őt megtalálhatják. Megmutatta nekik, hogy ez a föld nem szentély, hanem a mennyei szentek szentjébe kell behatolnia, hogy ott engesztelő áldozatot mutasson be népéért, és átvegye az országot az Atyától. Amikor ez megtörténik, ismét visszatér a földre, hogy magához vegye őket, hol mindörökké vele lesznek.

Az első tanítványok csalódása jól jelképezi azok csalódását, akik 1844-ben várták Urukat. Lélekben szemlélhettem azt a magasztos jelenetet, mikor Jézus diadalmenetben vonult be Jeruzsálembe. Az ujjongó tanítványok azt hitték, hogy most foglalja el országát, s mint hatalmas földi fejedelem uralkodik Izrael felett. A legvérmesebb reményekkel követték királyukat. Pompás pálmaágakat vágtak, ruháikat pedig az útra terítették, amelyen elhaladt. Egyesek előtte futottak, mások pedig követték, és fennhangon kiáltották: „Hozsanna Dávid Fiának! Áldott, aki jön az Úrnak nevében! Hozsanna a magasságban!” (…) Néhány nap múlva a Golgotára kísérték Jézust, s látták, amint véresen eltorzulva csüngött a kereszten. Szemtanúi voltak gyötrelmes halálának, és ők helyezték a sírba is. Szívüket megtörte a fájdalom; várakozásuk semmiben sem vált valóra, és reményeiket Krisztussal együtt sírba tették. De miután feltámadt és megjelent szomorkodó tanítványainak, reményeik feléledtek. Elvesztették bár Mesterüket, de újra megtalálták Őt. Láttam, hogy azoknak a csalódása, akik 1844-ben várták az Úr Jézust, korántsem volt olyan nagy, mint az első tanítványoké. Az első és második angyal üzenetében a jövendölések teljesedtek be. Az üzeneteket kellő időben hirdették, és elvégezték Isten által elrendelt feladatukat. – Tapasztalatok és látomások, 134. old.

Május 30., hétfő

Jézus a templomban

Ez [Isten Igéje] a sötét helyen fénylő világosság. Lapjait tanulmányozva fénye beragyogja szívünket és megvilágosítja elménket. Világossága által látjuk, milyennek kellene lennünk valójában.

Az Igében találunk figyelmeztetéseket és ígéreteket, melyek hátterében az Úr áll. Ő meghív, hogy kutassuk a Bibliát, és a bajban ebben leljünk segítségre. Ha nem tanulmányozzuk minden lépésünkben a tankönyvet, és nem kérdezzük: „Ez-e az Úr útja?”, akkor szavainkat és cselekedeteinket önzés hatja át. Elfeledkezünk Istenről, és nem az általa választott ösvényeken járunk.

Az Úr Igéje tele van drága ígéretekkel és hasznos tanácsokkal. Ez tévedhetetlen, mert Isten nem hibázhat. Minden körülmények között, az élet minden vetületével kapcsolatban megoldásra lelhetünk benne. Az Atya szomorúan szemléli, amint gyermekei elvetik az Ő Szavát, és emberi tanácsokra hallgatnak.

Akik a Szentírás által szoros kapcsolatban állnak Istennel, megnemesednek és megszentelődnek. A Megváltó szeretetéről szóló ihletett jelentést olvasva szívük jege megolvad a szeretet és a bűnbánat tüzétől. Vágyakoznak Urukra hasonlítani és szeretetből szolgáló életet élni. (...) Ő erejének csodája által a századokon keresztül megőrizte írott Szavát.

Ez a könyv az Istentől származó nagy útmutató. (...) Megvilágítja a jövőt, hogy lássuk magunk előtt az utat, ugyanakkor a múltat is világossá teszi, hangsúlyozva azon dolgok tökéletes összhangját, melyeket a sötétben botorkáló elme tévesnek és ellentmondásosnak vélt. A Mindenható gyermekei látják azt a fényt és szépséget, ami a földieknek megmagyarázhatatlan titoknak tűnik.

Boldog az az ember, aki személyesen felfedezte, hogy neki mennyei útmutató a Szentírás, Isten Igéje, világosság és fény a sötétben. – My Life Today, 27. old.

Jézus ezt ígérte tanítványainak: „Ama vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondtam néktek.” (Jn 14:26) De ahhoz, hogy a veszély idején Isten Lelke eszünkbe juttathassa Krisztus tanítását, előbb azt szívünkbe kell zárnunk. „Szívembe rejtettem a te beszédedet – mondta Dávid –, hogy ne vétkezzem ellened.” (Zsolt 119:11) – A nagy küzdelem, 390. old.

Május 31., kedd

Gyümölcstelenül

Máté evangéliumának 21. fejezete mutatja be Krisztus dicsőséges bevonulását Jeruzsálembe. Tanulmányozzuk és értsük meg ezt a lényeges fejezetet! Tegyük magunkévá az öntelt, terméketlen fügefáról szóló lecke tanulságát. Ez képviseli azokat, akik vallják, hogy Istennek szolgálnak, akik neve szerepel a gyülekezet névsorában, de nem teremnek gyümölcsöt a menny dicsőségére. – The Upward Look, 78. old.

A fügefa természetéhez tartozik, hogy még a levelek kibomlása előtt megjelennek a növekedő gyümölcsök. Ezért ez a tökéletes lombozatú fa érett gyümölcsöt ígért. A látszat azonban csalóka volt. Jézus végignézte az ágakat a legalsótól a legfelső gallyig, de „levélnél egyebet semmit sem talált” (Mk 11:13). Kérkedő lombsátor volt, semmi más. (…)

A fügefa megátkozása jelképes eljárás volt. A Krisztus előtt kérkedő, lombsátrát fitogtató, meddő fa a zsidó nemzetet jelképezte. A Megváltó szerette volna világossá tenni tanítványai számára Izrael végzetének okát és bizonyosságát. Ezért ruházta föl a fát erkölcsi tulajdonságokkal, tette az isteni igazság letéteményesévé. A zsidók minden más nemzettől különböztek, mert hűséget fogadtak Istennek. Ő különleges előjogokkal ruházta fel a népet, s emiatt minden más népnél igazabbnak tekintették magukat. A világ szeretete és a nyereségvágy azonban megrontotta őket. Dicsekedtek ismereteikkel, ámde tudatlanok voltak Isten kívánalmait illetően, és képmutatás jellemezte őket. A terméketlen fához hasonlóan nyújtották széjjel követelőző ágaikat, melyek külsőleg dúsak voltak, gyönyörűek a szemnek, de semmit sem nyújtottak, csak levelet. – Jézus élete, 356. old.

A figyelmeztetés minden időre szól. Krisztus megátkozta a fát, melyet saját hatalmával teremtett – álljon ez figyelmeztetésként minden egyház és minden keresztény előtt. Senki sem éli Isten törvényét, ha nem szolgál másoknak. Sokan nem élik a Fiú irgalmas, önzetlen életét. Egyesek, akik kiváló kereszténynek hiszik magukat, nem értik, mit jelent Isten szolgálata. Úgy terveznek és tanulnak, ahogy nekik jólesik. Minden cselekedetükben önmagukat tartják szem előtt. Az idő csak annyiban értékes számukra, amennyiben önmaguknak gyűjthetnek. Az élet minden dolgában ezt a célt követik. Nem másoknak, hanem maguknak szolgálnak. Isten úgy teremtette őket, hogy olyan világban éljenek, ahol önzetlen szolgálatot kell teljesíteni. Úgy tervezte, hogy embertársaiknak minden lehetséges módon segítsenek. Az ÉN azonban olyan óriási, hogy minden mást eltakar. Ezért nincsenek kapcsolatban az emberiséggel. Akik így élnek, hasonlóak a fügefához, mely nagyra tartotta magát, de nem volt gyümölcse. Megtartják az istentisztelet külsőségeit – bűnbánat, hit nélkül. Azt vallják, hogy tisztelik Isten törvényét, de hiányzik az engedelmességük. Beszélnek, és nem cselekszenek. Krisztusnak a fügefára kimondott ítélete megmutatta, milyen gyűlöletes szemében ez a hiábavaló kérkedés. Kijelentette, hogy az őszinte bűnös kevésbé bűnös, mint aki állítása szerint Istent szolgálja, viszont nem terem gyümölcsöt a dicsőségére. – Jézus élete, 357. old.

Június 1., szerda

A megvetett kő

A zsidó nép több mint ezer évig várt a megígért Megváltó eljövetelére. Legfényesebb reményeik fűződtek ehhez az eseményhez. Ezer éven át énekbe és próféciába, templomi szertartásokba és családi áhítatokba foglalták – és amikor eljött, mégsem ismerték fel benne régóta várt Messiásukat. „Saját világába jött, de a világ nem ismerte meg Őt.” (Jn 1:11) Világot szerető szívüknek a menny kedveltje olyan volt, „mint gyökér a szikkadt földből”. Szemükben „nem volt neki szép alakja... sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna”. Nem láttak benne semmi szépséget, hogy vágyakoztak volna utána (Ésa 53:2). A názáreti Jézus egész életével kárhoztatta a zsidó nép önzését, ami miatt megtagadták a gondozásukra bízott szőlőskert tulajdonosának jogos igényét. Gyűlölték igaz és kegyes voltának példamutatását. Amikor pedig jött a végső próba – ami alapján az engedelmesek része örök élet, az engedetleneké pedig örök halál –, elvetették Izrael szentjét, és felelősek lettek golgotai keresztre feszítéséért. – Próféták és királyok, 317. old.

A mai idők igazsága rendkívül értékes, de akik szíve nem tört össze, akik nem estek a sziklára: Jézus Krisztusra, nem látják és nem értik meg az igazságot. Ők azt fogadják el, ami megfelel saját elképzeléseiknek, és az eredeti helyett egy másik alapot kezdenek felépíteni. Ők önhittek és hiúk, önmagukat áltatják, és azt gondolják, hogy félretehetik hitünk oszlopait, és helyette felállíthatják saját oszlopaikat. – Szemelvények, 2. kötet, 389. old.

Krisztus elhárította volna a zsidó nemzet pusztulását, ha a nép befogadja Őt. Irigységük és féltékenységük azonban kérlelhetetlenné tette őket. Elhatározták, hogy nem fogadják el a názáreti Jézust Messiásként. Elvetették a világ világosságát, és ettől kezdve életüket éjféli sötétség vette körül. A zsidó népet utolérte megjövendölt végzete. Vad indulataik, zabolátlan szenvedélyeik okozták romlásukat. Elvakult haragjukban egymást pusztították. Lázadó, konok gőgjükkel kihívták a győztes rómaiak haragját. Jeruzsálem elpusztult, a templom romokban hevert, helyét felszántották, mint a mezőt. Júda fiai a legborzalmasabb halállal pusztultak el. Milliókat adtak el közülük, hogy pogány földön rabszolgaként szolgáljanak. Amit Isten Izrael, a választott nép által akart tenni a világért, ma megvalósítja egyházával. Kiadta „a szőlőt... más munkásoknak”, a vele kötött szövetséget megtartó népének, akik hűségesen „megadják a termést a maga idejében”. Az Úrnak mindig voltak a földön hűséges képviselői, akik magukévá tették a menny érdekeit. Istennek ezek a tanúi a lelki Izrael közé számítanak, és Jahve teljesíti ősi népének tett minden szövetségi ígéretét. – Próféták és királyok, 318–319. old.

Június 2., csütörtök

A kegyelem ára

Nagy horderejű a menyegzői ruháról szóló példázatból levonható tanulság. A menyegző az emberinek a mennyeivel való egyesülését ábrázolja; a menyegzői ruha pedig azt a jellemet, amit a menyegző minden vendégének viselnie kell, ha méltó akar lenni az alkalomhoz. – Krisztus példázatai, 142. old.

A hit által nyert feddhetetlenség szeretetet, hosszútűrést, szelídséget és más keresztény erényeket feltételez. Így részesei leszünk Krisztus feddhetetlenségének, mely lényünk részévé válik. Akik ennek a feddhetetlenségnek részesei, Isten dolgait cselekszik. (...)

Az Úr Jézus Krisztus feddhetetlenségének palástja azonban nem takarja el a kedvelt, féltve őrizgetett bűnöket. Senki nem mehet be a Bárány menyegzőjére menyegzői ruha nélkül, amely Krisztus feddhetetlensége. Egyetlen ember sem láthatja meg Istent, ha nem szent. Az Úr arra vár, hogy minden léleknek felkínálhassa a mennyei erőt, ami egybefonódik az emberi erőfeszítésekkel. „Annakokáért… félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségeteket; mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből.” (Fil 2:12–13) – Bizonyságtételek a nemi magatartásra, házasságtörésre és a válásra vonatkozóan, 134. old.

Az Úr kegyelmének jellemünk átalakulásában megnyilvánuló erejével kell meggyőzni a világot arról, hogy Isten a világ Megváltójaként küldte el Fiát. Semmi másnak nincs olyan nagy hatása az ember lelkére, mint az önzetlen élet befolyásának. Az evangélium ügye mellett a legnagyobb érv egy szerető és szeretetre méltó keresztény. Ez az élet és ez a befolyás minden lépésnél erőfeszítést, önfeláldozást és önfegyelmet igényel. Sokan azért csüggednek el olyan könnyen kereszténységük gyakorlásakor, mert ezt nem értik. Sokan őszintén Isten szolgálatára szentelődtek, ám meglepődnek és csalódnak, amikor addig soha nem tapasztalt akadályokkal, próbákkal és tanácstalansággal szembesülnek. Krisztusi jellem és az Úr szolgálatára való alkalmasság elnyeréséért könyörögnek, ugyanakkor a körülményeik mintha minden rossz tulajdonságukat elő akarnák csalni. Olyan hibák mutatkoznak meg, melyeknek a létezéséről még csak sejtelmük sem volt. Az ősi Izraelhez hasonlóan kérdezik: „Ha az Úr vezet minket, miért érnek minket ezek a dolgok?” Pontosan azért esnek meg ezek velük, mert Isten vezeti őket. A megpróbáltatások és akadályok a menny fegyelmező eszközei, a sikernek az Atya által megszabott feltételei. Ő, aki olvas az emberek szívében, jobban ismeri jellemüket, mint ők maguk. Egyes emberekben olyan képességeket és hajlamokat lát meg, amelyek helyesen irányítva használhatók lehetnének műve előbbre vitelében. A Gondviselő különféle helyzetek és körülmények közé viszi őket, hogy felfedezzék jellemük előttük is rejtett fogyatékosságait. Alkalmat ad nekik, hogy ezeket a hibákat kijavítsák, és alkalmassá tegyék magukat szolgálatára. Sokszor beleengedi őket a szenvedések tüzébe, hogy megtisztuljanak. Az a tény, hogy próbákat kell elviselnünk, tanúsítja, hogy az Úr valami értékeset lát bennünk, amit fejleszteni akar. Ha nem látna bennünk semmi olyat, amivel nevének dicsőséget szerezhetnénk, akkor nem fordítana időt a csiszolásunkra. – A nagy Orvos lábnyomán, 245–246. old.