A SZOMBATISKOLAI TANULMÁNYHOZ

Február 13., szombat délután

A keresztényeknek fel kell készülniük arra, ami nemsokára meglepetésszerűen szakad a világra. Az Úr Igéjének szorgalmas tanulmányozásával készülhetnek fel erre, és azzal, hogy igyekeznek életüket előírásaival összhangba hozni. Az örökkévalóság végtelenül súlyos kérdései többet követelnek elméleti vallásosságnál; többet a szavak és formaságok vallásánál, amiből kimaradt az igazság. Isten megújulást és reformációt kíván. A Biblia szavának és csakis a Bibliának kell megszólalnia a szószéken. De a Szentírást megfosztották hatalmától, és ezért alább szállt a lelkiség mércéje. – Próféták és királyok, 626. old.

Ha megengedjük, hogy jelentéktelen célok vonják el a figyelmünket, és ezek miatt elfelejtjük Krisztust, vagy azért hagyjuk el Őt, hogy valakinek a társaságát elfogadhassuk, olyan útra lépünk, ami eltávolít Istentől és a mennytől. Jézus legyen minden elfoglaltságunk és érzelmeink legfőbb középpontja, s akkor benne és az Ő lelkületével fogunk élni. – Our High Calling, 61. old.

Az Atya Szentlelket ígért mindazoknak, akik a győzelemért harcolnak, hogy fenséges megnyilvánulásain keresztül természetfeletti erővel ruházza fel az emberi eszközt, és Isten országának titkaira tanítsa a tudatlant. A Lélek hatalmas segítsége csodálatos ígéret számunkra. Mit érne nekünk Isten egyszülött Fiának magalázkodása, a ravasz ellenség kísértéseinek elhordozása, egész földi életének küzdelme és az gonoszok megmentéséért felvállalt kereszthalála, ha nem kaptuk volna meg a Szentlélek folyamatosan munkálkodó és újjáteremtő segítségét arra, hogy a világ Megváltójának munkáját hatékonnyá tegye az életünkben? – Szemelvények, 3. köt., 137. old.

„A világban nehézségeitek adódnak” – figyelmeztetett Krisztus, de bennem békességetek lesz. A keresztények próbái, a szomorúság, a balszerencse, a gyalázkodás mind az Úrtól küldött eszközök, hogy elválassza a polyvát a búzától. Büszkeségünk, önzésünk, bűnös szenvedélyeink és a világi gyönyörök szeretete olyan bűnök, amiket le kell győznünk. Isten megengedi a szenvedéseket, hogy próbára tegyen, megvizsgáljon, és kimutassa, milyen gonoszságok lappangnak a jellemünkben. Erejével és kegyelméből mégis győznünk kell, hogy részesülhessünk a mennyei természetben, és megmeneküljünk a romlottságtól, ami a bűnös kívánság által uralkodik a világon. Pál apostol így buzdít: „Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nekünk, mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” A szenvedések, keresztek, kísértések és különféle próbaink isteni eszközök, hogy finomítsanak, megszenteljenek és fölkészítsenek minket a mennyei csűrök számára. – Bizonyságtételek, 3. köt., 115. old.

Február 14., vasárnap: Péter elhívása

Amikor a csodálatos halászat alkalmával Krisztus isteni hatalma nyilvánvalóvá vált, Péter az Üdvözítő lába elé vetette magát, és így kiáltott: „Eredj el éntőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram!” (Lk 5:8) A hegyen összegyűlt sokaság közül is némelyek a tudatára ébredtek Krisztus tisztasága láttán, hogy ők a „nyomorult, nyavalyás, szegény, vak és mezítelen” (Jel 3:17) emberek, akik egyszersmind sóvárogva vágyakoznak Isten üdvösséget adó kegyelme után. A Megváltó üdvözlő szavai reménységet ébresztettek bennük; látták és felismerték, hogy életükre a menny áldása száll.

Jézus azoknak is fölajánlotta az élet kelyhét, akik azt tartották, hogy gazdagok, dúsgazdagok, semmire sincs szükségük, ezért megvetően fordultak el a kegyes ajándéktól. Aki egészségesnek tartja magát, és azt képzeli, hogy elég jó, tehát elégedett az állapotával, nem törekszik arra, hogy az Üdvözítő kegyelmében részesüljön, és isteni jellemének részesévé váljék. A kevély nem érez hiányt, ezért bezárja szívét Krisztus és a kimondhatatlan áldások előtt, melyek adományozására Urunk a Földre jött. A maguk szemében gazdagok és dicséretre méltók nem kérnek hittel, ezért nem is részesülnek Isten áldásában. Úgy érzik, nincs szükségük semmire, ezért üresen távoznak. Akik viszont tudják, hogy nem menthetik meg magukat, és a saját erejükből szent cselekedetekre sem képesek, nagyra értékelik azt a segítséget, melyet a Mindenható nyújthat. Ezek a lelki szegények, őket nevezi Jézus áldottnak. – Gondolatok a hegyibeszédről, 6–7. old.

Ő, aki a galileai halászoknak ezt mondta: „Vessétek ki hálóitokat fogásra”, és aki – miután engedelmeskedtek – szakadásig megtöltötte hálóikat, azt akarja, hogy népének ez bizonyság legyen arra, mit fog most értük tenni. Még ma is él és uralkodik ez az Isten, aki Izrael gyermekeinek mennyei mannát adott a pusztában. Ő fogja vezetni népét, ügyességet és értelmet ad abban a munkában, aminek elvégzésére hivatottak. Bölcsességgel áldja meg őket, akik igyekeznek lelkiismeretesen és értelmesen végezni feladatukat. Övé a világ, és Ő bővölködik anyagi eszközökben, hogy megáldja mindazokat, akik áldására kívánnak lenni másoknak.

Nézzünk hittel az ég felé! Ne csüggedjünk el a látszólagos kudarcok miatt, és ne kedvetlenítsen el minket a késedelem. Dolgozzunk jókedvvel, reménnyel, hálásan, és higgyük, hogy a föld gazdag, begyűjtésre kész kincseket tartogat a lelkiismeretes munkásoknak, és aranynál és ezüstnél értékesebb dolgokat tárol. A hegyek és dombok változnak; a föld elöregszik, mint a ruha; de Isten áldása, ami a pusztában asztalt terített népének, soha nem múlik el. – A nagy Orvos lábnyomán, 200. old.

A legfontosabb lecke, amit meg kell tanulnunk, hogy meg kell ismernünk Isten akaratát, még ha próbák is érnek, és akaratának ismeretében engedelmeskednünk kell neki kertelés nélkül. Az ilyen engedelmesség mindig elnyeri jutalmát.

Mi volt Péter engedelmességének az eredménye? „Ezt megtéve halaknak nagy sokaságát kerítették be; szakadozott pedig az ő hálójuk. Intettek azért társaiknak, akik a másik hajóban voltak, hogy jöjjenek és segítsenek nekik. És eljőve megtöltötték mind a két hajót, annyira, hogy csaknem elsüllyedtek.” (Lk 5:6–7) – The Upward Look, 288. old.

Február 15., hétfő: „Vele legyenek”

A tanítványok oktatásakor Jézus a város zűrzavarából való visszavonulást választotta, mert a mezők és halmok csöndje jobban összhangban állt az önmegtagadás leckéivel, melyeket meg akart tanítani nekik. Szolgálata során szívesen gyűjtötte maga köré az embereket a kék ég alatt, a füves domboldalon vagy tóparton. Itt, ahol saját teremtett műve vette körül, hallgatóinak gondolatait a mesterséges dolgokról a természetiekre terelhette. A természet növekedése, fejlődése feltárta országának alapelveit. Amikor feltekintünk Isten hegyeire, látjuk kezének csodálatos műveit, a mennyei igazság értékes leckéit ismerhetjük meg. A természet dolgai Krisztus tanítását ismétlik. Így van ez mindenkivel, aki szívében megy ki a mezőkre Jézussal. Érzi, hogy szent befolyás veszi körül. A természet dolgai megtestesítik az Úr példázatait, ismétlik tanácsait. Amikor a természetben kapcsolatba kerülünk az Úrral, a gondolatok felemelkednek, a szív pedig nyugalomra lel. – Jézus élete, 291. old.

A Megváltó tanítványai képzésénél a kezdetben lefektetett nevelési tervet követte. Az első tizenkét kiválasztott tanítvány – néhány másikkal együtt, akik szükségleteik szolgálata által időről időre kapcsolatba kerültek vele – alkották Jézus családját. Ők vele voltak a házban, az asztalnál, a belső szobában, a mezőn. Elkísérték utazásaiban, osztoztak próbáiban és viszontagságaiban, és erejükhöz mérten csatlakoztak munkájához.

Krisztus néha akkor tanította őket, amikor együtt ültek a hegyoldalon, a tengerparton, a halászhajóban vagy útközben. Bármikor szólt a sokasághoz, a tanítványok alkották a belső kört. Szorosan a közelébe húzódtak, hogy semmit se veszítsenek el tanításaiból. Figyelmesen hallgatták, arra sóvárogva, hogy megértsék az igazságokat, amelyeket tanítaniuk kell majd minden országban és korban. – Előtted az élet, 84–85. old.

Isten úgy fogadja az embert, ahogy van: földi jellemvonásaival együtt; kiképzi szolgálatára, ha nevelhető és tanul tőle. Nem azért választja ki, mert tökéletes, hanem fogyatékosságai ellenére is éppen azért, hogy az igazság ismerete és gyakorlása által átalakulhasson Krisztus kegyelmével az Ő képmására. – Jézus élete, 294. old.

Jézus megtanítja gyermekeit, hogy minden lehetőséget megragadjanak, amikor olyan ismereteket szerezhetnek, amik bölccsé teszik őket az üdvösségre. Krisztus ügyének gondos, tettre kész munkásokra van szüksége. Széles területek nyílnak meg a Márták előtt, akik buzgón akarják végezni a vallásos munkát. Először azonban üljenek le Máriával Jézus lábához! Krisztus kegyelme szentelje meg a szorgalmat, az igyekezetet, az energiát – ekkor az élet legyőzhetetlen erővé válik a jó számára. – Jézus élete, 525. old.

Február 16., kedd: Jézus hatalma a természet erői felett

Annyira lefoglalta őket a menekülésért vívott küzdelem, hogy el is felejtették: az Üdvözítő is a fedélzeten van. Most, mikor látták, munkájuk hiábavaló, és halál vár rájuk, eszükbe jutott, kinek a parancsára indultak el a túlsó partra. Jézusban volt egyedüli reménységük. Erőtlenségükben, kétségbeesésükben felkiáltottak: „Mester, Mester!” (Lk 8:24) Ám a sűrű sötétség elrejtette Őt szemük elől. Hangjukat elnyelte a tomboló vihar – semmi válasz nem érkezett. Kétség és rettegés hálózta be őket. Elfeledkezett róluk Jézus? Aki győzött a betegség, a démonok, sőt, még a halál fölött is, most nincs ereje, hogy segítsen tanítványain? Vagy nem érdekli a nyomorúságuk?

Soha senki nem ejtette ki ezt úgy, hogy ne talált volna meghallgatásra. Miközben a tanítványok végső erőfeszítéssel megragadják evezőiket, Jézus felkel. Ott áll tanítványai körében, miközben tombol a vihar, a hullámok átcsapnak fölöttük, és villám világítja meg arcát. Felemeli kezét – amit gyakran tett, mikor irgalmasan cselekedett –, és így szól a haragos tengerhez: „Hallgass, némulj el” (Mk 4:39)

A vihar megszűnik. A hullámhegyek aláesnek, elcsendesednek. A felhők eltakarodnak, előtűnnek a csillagok. A hajó már a nyugodt tengeren pihen. Ekkor Jézus odafordul tanítványaihoz, és szomorúan megkérdi: „Miért vagytok ily félénkek? Hogy van, hogy nincsen hitetek?” (Mk 4:40) – Jézus élete, 334–335. old.

Adjunk hálát Istennek, hogy nem hagy magunkra! Ez képezi a védelmünket. Sátán sosem vezethet örök pusztulásra senkit, akit Krisztus készített fel a kísértésre az Ő közbenjárása által, mivel benne minden lélek számára biztosított a kegyelem, és megvan a menekülés útja, hogy senki se kerülhessen az ellenség karmai közé.

Az ördög sok erőteljes kísértést készít elő, és ezekkel támadja Isten népét. Úgy van feljegyezve, hogy ordító oroszlánként jár fel és alá, keresi a figyelmetlen lelkeket, akiket aztán becsaphat álnokságával, míg végül pusztulásra nem vezet. Jézus nélkül egyetlen lépésünknél sem vagyunk biztonságban. Ám micsoda értékes vigaszt találunk a következő szavakban: „De én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzon a te hited.” Sátán nem a polyvát rostálja: ő azt akarja, hogy a búza kerüljön a kezébe. Így tehát folyton és bátran imádkozzunk! – That I May Know Him, 286. old.

Február 17., szerda: Ki a nagyobb?

Bárkinek lehetnek jelentős jellemhibái, ám amikor Jézus igazi követője lesz, a mennyei kegyelem ereje által új teremtéssé válik. Átalakítja és megszenteli őt Krisztus szeretete. Ám ha egyesek azt állítják, hogy keresztények, miközben a vallás nem változtatta őket új emberré, ezek a férfiak vagy nők – Krisztus jellemének és indulatainak élő képviselői – már nem az övéi. – Életszentség, 55. old.

A tanítványok, bár külsőleg mindent elhagytak Jézus kedvéért, szívükben nem szűntek meg nagy dolgokat igényelni maguknak. Ebből a lelkületből alakult ki az a viszály, hogy ki a nagyobb. Ez az, ami közéjük és Krisztus közé ékelődött, ami miatt alig-alig volt rokonszenves nekik önfeláldozó küldetése, s olyan lassan értették meg a megváltás titkát. Ha a kovász teljesen kifejtheti hatását, romlást és pusztulást okoz – ugyanezt teszi az önző lelkület is, ha ápolgatják: beszennyezi és tönkreteszi a lelket.

Urunk mai követői között is, csakúgy, mint régen, mennyire elterjedt ez az alattomos, leplezett bűn! Milyen gyakran beszennyezi a Megváltóért végzett szolgálatunkat, egymással való közösségünket az önfelmagasztalás titkos vágya! Milyen tettre kész az önmagunkat kitüntető gondolat, az emberi elismerés utáni vágy! Az én szeretete, az Isten által kijelöltnél könnyebb út keresése vezet oda, hogy az isteni előírásokat emberi elméletekkel és hagyományokkal helyettesítjük. – Jézus élete, 409. old.

Krisztus más elvekre alapozta országát. Az embereket nem hatalomra, hanem szolgálatra hívta, az erőseket, hogy a gyöngék fogyatékosságait hordozzák. Az erő, a rang, a tehetség, a műveltség mind nagyobb kötelezettséget rótt birtoklójára embertársainak szolgálatában. Krisztus legkisebb tanítványára is érvényes: „Minden tiérettetek van.” (2Kor 4:15)

„Az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és adja az Ő életét váltságul sokakért.” (Mk 10:45) Tanítványai közt Jézus minden tekintetben gondviselő teherhordozó volt. Osztozott szegénységükben, önmegtagadást gyakorolt miattuk, előttük járt, hogy egyengesse a nehéz terepet, és most nemsokára befejezi földi munkáját: leteszi életét. Annak az alapelvnek, mely szerint Krisztus élt, kell mozgósítania az egyháznak, testének, tagjait. Az üdvösség terve és alapja a szeretet. Az Üdvözítő országában azok a legnagyobbak, akik a példáját követik, és nyájának pásztoraiként cselekszenek. – Jézus élete, 550. old.

Jézus azt tanította tanítványainak, hogy az Ő országa nem e világból való, nem olyan, ahol mindenki a legmagasabb beosztásért harcol. Az alázat és az önmegtagadás leckéit adta nekik. Alázata nem saját jellemének és képességeinek alábecsülését jelentette, hanem hogy eggyé lett az elbukott emberiséggel azért, hogy nemesebb életre emelhesse föl őket. Mindezek mellett milyen kevesen találják vonzónak Krisztus alázatát! A világiak folyton mások fölé akarnak emelkedni, ezzel szemben Jézus, Isten Fia megalázta önmagát, hogy fölemelhesse az embert. A menny igazi tanítványa ezt a példát követi. – A keresztény nevelés alapelvei, 142–143. old.

Február 18., csütörtök: Az emmauszi úton

A Biblia tekintélyét aláásták, és ezért nem helyeznek akkora hangsúlyt a lelkiségre. Ma sok szószéki prédikációból hiányzik a lelkiismeret-ébresztő és lélekelevenítő mennyei kinyilatkoztatás. A hallgatók nem tudják elmondani: „Avagy nem gerjedezett-é a szívünk mibennünk, mikor nékünk szólt az úton és mikor magyarázta nékünk az írásokat?” (Lk 24:32) Sokan kiáltanak az élő Istenhez, közelségére vágyakozva. Bölcseletek, irodalmi tanulmányok – bármilyen nagyszerűek is – nem csillapítják a szív éhségét. Emberi állításoknak és elgondolásoknak nincs súlyuk. Szóljon Isten szava az emberek szívéhez! A csupán hagyományt, emberi elméleteket és szabályokat ismerők hadd hallják meg annak hangját, aki megújíthatja lelküket az örök életre! – Krisztus példázatai, 40. old.

Ha nem ismerik Krisztust, nekünk kell beszélnünk róla! Nekünk kell azt cselekednünk, amit Ő tett. Bárhol is volt, a zsinagógában, úton, a parttól eltávolodott csónakban, farizeusok vagy vámszedők vendégeként, hallgatóinak egy magasztosabb életről beszélt. A természet, a mindennapok eseményei az igazság szavaival kapcsolódtak hozzá. Szívüket magához vonzotta, mert meggyógyította sebeiket, vigasztalta a nehézségben levőket, ölébe vette a kicsinyeket, és megáldotta őket. Amikor szólásra nyitotta ajkát, mindenki ráfigyelt, és némely lélek számára minden egyes szó az élet illatát jelentette.

Így kell nekünk is eljárnunk. Bárhol is vagyunk, használjuk ki az alkalmat, hogy másoknak az Üdvözítőről beszéljünk. Ha Krisztus példáját követjük a jó cselekedetek terén, úgy fognak megnyílni előttünk a szívek, mint Jézus előtt egykor. Nem lerohanó módon, hanem mennyei szeretetből fakadó tapintattal beszélhetünk róla, aki „tízezer közül is kitetszik”, és aki „mindenestül fogva kívánatos” (Énekek 5:10, 16). Ez a legnemesebb küldetés. – Reflecting Christ, 239. old.

Feltámadása után Jézus megjelent tanítványainak az Emmausz felé vezető úton, és „elkezdvén Mózestől és minden prófétától fogva, magyarázta nekik minden írásban, amik őfelőle megírattak” (Lk 24:27). A tanítványok szíve megremegett. Hitük fellobbant. Újjászülettek „élő reménységre”, mielőtt még Jézus elárulta volna kilétét. A Megváltó fényt akart gyújtani értelmükben, hogy hitükkel a „biztos... prófétai beszéd”-be kapaszkodjanak. Azt akarta, hogy az igazság erős gyökeret verjen lelkükben, nem csupán azért, mert személyesen tett bizonyságot nekik, hanem mert a ceremoniális törvény szimbólumai, az árnyékszolgálat, valamint az Ótestamentum próféciái kétségbevonhatatlan bizonyíték. Krisztus követőinek értelmes hitre volt szükségük, nemcsak saját érdekükben, hanem azért is, hogy megismertethessék Őt a világgal. És e munka kezdetén Jézus ráterelte a tanítványok figyelmét „Mózesre” és „minden prófétára”. Így tett bizonyságot a feltámadt Megváltó az ótestamentumi Szentírás értékéről és fontosságáról. – A nagy küzdelem, 349. old.

Február 19., péntek

További tanulmányozásra

Apostolok története: 34. fejezet