Ellen White-idézetek

A SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNYHOZ

7. tanulmány     2015   November 7−13.

A válság folytatódik  

Szombat délután – november 7.

„Krisztus mondta: »Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust.« (Jn 17:3) Jeremiás próféta pedig kijelentette: »Ne dicsekedjék a bölcs az ő bölcsességével, az erős se dicsekedjék az erejével, a gazdag se dicsekedjék gazdagságával. Hanem azzal dicsekedjék, aki dicsekszik, hogy értelmes és ismer engem, hogy én vagyok az Úr, aki kegyelmet, ítéletet és igazságot gyakorlok e földön; mert ezekben telik kedvem, azt mondja az Úr.« (Jer 9:23–24) Az emberi értelem alig tudja felfogni, hogy a szellemi képességek milyen szélességét, mélységét és magasságát érheti el, aki erre az ismeretre eljutott!

A saját körében mindenki eljuthat a keresztény jellem tökéletességére. Krisztus áldozata által nyílt meg a lehetőség, hogy a hívő elnyerje mindazt, ami a megszentelődéshez szükséges. Isten felszólít, hogy érjük el a tökéletesség színvonalát; elénk állítja példaképül Fia jellemét. A Megváltó földi életében – melyet a gonosszal szemben tanúsított állandó ellenállás csiszolt tökéletessé – bemutatta, miként juthat az ember, Istennel együtt munkálkodva, már itt is a jellem tökéletességére. Az Úr így biztosít bennünket, hogy mi is teljes győzelmet arathatunk.” (Az apostolok története, 531. o.)

A szentségtelen állapotból a szentség állapotába történő átalakulás folyamatos. Isten naponta erőfeszítéseket tesz az ember megszentelésére, neki pedig együtt kell dolgoznia vele, kitartóan törekednie jó szokások kialakítására, ápolására. Kegyelmet kegyelemre kell halmoznia, és ha összead, Ő szorozni fog az érdekében. Megváltónk mindig kész meghallgatni az elszomorodott szívet, és válaszol a kérdéseire, a kegyelem és a béke pedig megsokszorozódva árad rá. Az Úr örömmel osztja áldásait az embernek a zaklató gonosz elleni küzdelemében.

Egyesek megpróbálnak feljebb jutni a keresztény jellem fejlődésének lajtorjáján, de amint egy-egy fokkal feljebb lépnek, már elkezdenek saját erejükben bízni, és fokozatosan szem elől tévesztik Jézust, hitük Fejedelmét és bevégzőjét. A következmény: bukás és mindannak az elvesztése, amit addig elértek. Valóban szomorú azoknak a sorsa, akik elfáradva az úton megengedik lelkük ellenségének, hogy megfossza őket a szívükben kialakult keresztény erényektől. »Mert akiben ezek nincsenek meg, vak, rövidlátó, elfelejtkezvén a régi bűneiből való megtisztulásáról« – mondja Péter apostol.” (Reflecting Christ, 315. o.)

Vasárnap – november 8. – Aki pedig dicsekszik

„Isten minden tudás forrása. Végtelenül bölcs, igazságos és jó. Krisztustól elszakadva a világon élt legbölcsebb emberek sem ismerhették meg Őt. Lehet, hogy bölcseknek tartották magukat, és büszkélkedtek megvalósításaikkal, de az a száraz intellektuális ismeret, amellyel rendelkeztek, és amiből hiányoztak a krisztusi, mély igazságok: a nullával egyenlő. »Ezt mondja az Úr: Ne dicsekedjék a bölcs az ő bölcsességével, az erős se dicsekedjék az erejével, a gazdag se dicsekedjék gazdagságával; hanem azzal dicsekedjék, aki dicsekedik, hogy értelmes és ismer engem, hogy én vagyok az Úr, aki kegyelmet, ítéletet és igazságot gyakorlok e földön; mert ezekben telik kedvem, azt mondja az Úr.« (Jer 9:23–24)

Ha az emberek egy pillanatra túlláthatnának véges látóhatárukon, ha korlátolt tekintetükkel megpillanthatnák a végtelenség töredékét, öndicsérő szájuk elnémulna. E parányi világ lakói korlátoltak. Istennek számtalan világa van, mely engedelmeskedik törvényeinek, és ismeri az Ő dicsőségét. Amikor az ember tudományos kutatásaiban eljut a legvégső határig, csak akkor kezdődik a végtelenség.

Mielőtt valóban bölccsé válnának, az emberekben tudatosulnia kell Istentől való függőségüknek, akinek bölcsessége ki kell, hogy áradjon rájuk. Ő az értelmi és lelki erő kiapadhatatlan forrása.” (Tanácsok szülőknek, oktatóknak és diákoknak, 66. o.)

„Mindenki adja fel bűnös útját, és teljes szívből keresse az Urat! Isten jellemet megváltoztató ereje mindenkit átalakít, aki Jézus Krisztus békéjét keresi. Tanítása mindenkire hat, aki engedelmeskedik neki, és követi Őt.

Végtelen irgalmában Isten arra törekszik, hogy tudatosítsa az emberben bűnös voltát. Az engedelmes örömét leli törvénye betartásában. Az Úr elméjébe és szívébe vési az Ő törvényét. Beszédét a benne lakó Üdvözítő ihleti. Hite szeretetben nyilatkozik meg, és megtisztítja lelkét Sátán minden szennyétől. Szíve vágyva vágyik Isten után. Előszeretettel elmélkedik jóságán és irgalmán, mivel az varázslatos számára. Elsajátítja a menny, az őt befogadó ország nyelvét.” (The Upward Look, 297. o.)

„Ha a bűnösöket rávezethetnénk, hogy vágyakozó tekintettel nézzenek fel a keresztre; ha csak egyszer megláthatnák a megfeszített Krisztust, felismernék az isteni irgalom mélységét és a bűn szörnyű terhét.

Krisztus halála Isten nagy szeretetének bizonyítéka, üdvösségünk záloga. A kereszténytől megvonni a keresztet annyit jelentene, mint kioltani a napot az égen. A kereszt közelebb visz bennünket Istenhez, és kiengesztel vele. Az atyai szeretet gyöngéd részvétével tekint a Mindenható a Fiának gyötrelmeire, amelyeket azért szenvedett el, hogy az embereket megmentse az örök haláltól, bennünket pedig elfogad szeretett Fiában.

A kereszt nélkül nem lehetne az embernek közössége az Atyával. Minden reménységünk benne gyökerezik. Róla sugárzik az Üdvözítő szeretetének fénye, és ha a bűnös a kereszt tövéből felnéz arra, aki meghalt a megmentéséért, teljes örömmel örülhet, mert bűnei megbocsáttattak. Hittel térdelve a kereszt alá, eléri azt a legmagasabb helyet, amelyet ember elérhet a földön.

A kereszt által tudjuk, hogy az Atya végtelen szeretettel szeret bennünket.” (Az apostolok története, 209–210. o.)

Hétfő – november 9. – Teremtmények vagy a teremtő?

„Jahve nevét időnként a hamis istenek fölé emelték, és tisztelték törvényét. Időről időre nagyszerű próféták támadtak, hogy erősítsék az uralkodók kezét, és további hűségre biztassák a népet. De a gonoszság magvai már Roboám trónra lépésekor kikeltek, soha többé nem lehetett gyökerestül kitépni. Az a nép, amelynek Isten egykor kedvezett, néha olyan mélyre süllyedt, hogy közmondásossá vált a pogányok között.

A bálványimádó szokások felé hajlók romlottsága ellenére az irgalmas Atya minden lehetőt megtett, hogy a kettéoszlott birodalmat megmentse a teljes romlástól. Amint múltak az évek, és úgy tűnt, hogy a sátáni erőktől befolyásolt emberek elgondolásai végképp meghiúsítják Isten Izraellel való szándékát, az Úr a választott nép fogsága és helyreállítása által újra megmutatta, hogy javukat akarja.

Az ország kettészakadásával elkezdődött az a csodálatos történet, amelyben megmutatkozott a Mindenható türelme és szerető könyörülete. Öröklött és szerzett gonosz hajlamaik miatt a szenvedések tűzpróbáján vezetett át az útjuk. Akiket Isten különleges és jó cselekedetekre igyekvő népévé akart tisztítani, azokkal a próba végül elismertette: »Nincs hozzád hasonló, Uram! Nagy vagy te, s hatalmad által nagy a te neved. Ki ne félne téged, népek királya?… Nincs hozzád hasonló a népek bölcsei között egyetlen országban sem… De az Úr az igaz Isten, élő Isten, örökkévaló király!« (Jer 10:6–7, 10)

A bálványimádóknak meg kellett tanulniuk, hogy a hamis istenek képtelenek felemelni és üdvözíteni. »Az istenek kivesznek a földről és az ég alól. Nem ők alkották az eget és a földet.« (Jer 10:11) Az ember csak akkor talál nyugalmat és békét, ha engedelmeskedik az élő Istennek, a mindenség Teremtőjének és Urának.” (Próféták és királyok, 96–97. o.)

„Gyakran keresztény életünk tele van veszedelmekkel és olyan kötelességekkel, amelyeket felettébb nehéz vagy szinte lehetetlen teljesítenünk. Képzeletünk sokszor küszöbön álló romlásokat, sőt, halált láttat meg velünk. Isten hangja azonban tisztán csendül a fülünkbe: »Indulj előre!« Még akkor is engedelmeskednünk kell ennek a parancsnak, mikor nem látunk át a lelki vagy testi szemünk előtt leereszkedett sötétségen, és már érezzük a hideg hullámokat a lábunk körül. Azok az akadályok, amelyek meg akarják gátolni előrehaladásunkat, sohasem tűnnek el előlünk, ha a lelkünk ingadozik vagy kételkedik. Ha nem tudunk engedelmeskedni addig, amíg a bizonytalanság minden árnyéka el nem tűnik előlünk, és a vereség veszélye el nem hárul, akkor nem fogunk engedelmeskedni sohasem. A hitetlenség ezt suttogja a fülünkbe: »Várjunk addig, amíg az akadályok el nem tűnnek, és világosan látjuk azt az utat, amelyen járnunk kell!« A hit előrehaladásra ösztönöz, mert mindent hisz, és mindent remél.” (Pátriárkák és próféták, 290. o.)

„Sátán ügynökei és a mennyei intelligens lények között állandó harc folyik. Lucifer az emberek lelkével játszik, akik ha látnák, mennyire alattomosak csaló kísértései, ha észrevennék mennyei külsőbe öltöztetett ámításait, sokkal elővigyázatosabbak lennének. Az ember egyre kevésbé bízna önnön értelmében, és sokkal inkább Istenben. De ha lelki szeme vak, nem láthatja a kísértő megtévesztő tetteit, melyekkel az Úr népét a biztos ösvényről a csúszós, bizalomra méltatlan útra tereli.” (The Upward Look, 95. o.)

Kedd – november 10. – Bűnbánatra való felhívás

A próféta szilárdan képviselte az igaz élet elveit, amelyeket a törvény könyve olyan világosan ismertetett. A Júda földjén uralkodó állapot miatt csak a legerélyesebb intézkedések hozhattak javulást. Ezért Jeremiás nagyon buzgón fáradozott a megtérni nem akarókért. »Szántsatok fel új szántóföldet – kérlelte őket –, ne vessetek a tövisek közé!... Tisztítsd meg szívedet a gonosztól, ó, Jeruzsálem, hogy megszabadulhass!« (Jer 4:3, 14)

A nép nagy része azonban nem vette komolyan a bűnbánatra és reformációra való felhívást. Jósiás, a kegyes király halála óta mindazok, akik a nemzeten uralkodtak, hűtlenek voltak megbízásukhoz, és sokakat tévútra vittek. Joakház után, akit Egyiptom királya távolított el a trónról, Jósiás idősebb fia, Joákim lett a király. Joákim uralkodása kezdetétől fogva Jeremiásnak nem sok reménye volt arra, hogy megmentheti szeretett országát a megsemmisüléstől és a népet a fogságtól. Mégsem volt szabad hallgatnia, mialatt pusztulás fenyegette az országot. Az Istenhez hűséges maradékot bátorítania kellett a jó cselekvésére, a bűnösöket pedig serkentenie – ha lehetséges – a gonoszságtól való elfordulásra.” (Próféták és királyok, 412. o.)

„Elérkezett a mély önvizsgálat ideje. Amíg Jósiás uralkodott, a nép reménykedésének volt némi alapja. De többé már nem járhatott közben értük, mert elesett az ütközetben. A nép bűnei olyanok voltak, hogy a közbenjárás ideje már majdnem elmúlt. »Ha maga Mózes és Sámuel állna is elém, akkor sem esne meg a szívem ezen a népen – mondta az Úr… Ha pedig megkérdezik tőled, hogy hová menjenek, ezt válaszold nekik: Így szól az Úr: Aki halálra méltó, a halálba, aki fegyverre méltó, a fegyver elé, aki éhínségre méltó, az éhínségbe, és aki fogságra méltó, a fogságba!« (Jer 15:1–2)

Ha Júda most semmibe veszi Isten felkínált kegyelmét, a megátalkodott népet ugyanolyan büntetés sújtja, mint ami több mint egy évszázaddal előbb az északi birodalmat. Ő most ezt az üzenetet küldte nekik: »Ha nem hallgattok rám, és nem éltek törvényem szerint, amit elétek tártam, és nem hallgattok szolgáimnak, a prófétáknak beszédére, akiket hozzátok küldtem – méghozzá idejében küldtem, de ti nem hallgattatok rájuk –, akkor úgy bánok ezzel a házzal, mint Silóval; ezt a várost pedig gyalázni fogja a föld minden népe!« (Jer 26:4–6)” (Próféták és királyok, 415. o.)

„Az Üdvözítő a világ iránti irgalomból halogatja eljövetelét, hogy a bűnösöknek alkalmuk legyen meghallgatni az intést, és Jézusban menedéket találni, mielőtt Isten kiönti haragját.” (A nagy küzdelem, 458. o.)

Szerda – november 11. – Jeremiásra a biztos halál vár

„Hitetlenek tömegei, elutasítva a biztos prófétai beszédet, habozás nélkül, hiszékenyen elfogadják a vádat azok ellen, akik korholni merik a divatos bűnöket. Egyre nagyobb teret hódít ez a szellem. A Biblia világosan hirdeti annak az időnek az elközeledtét, amikor a polgári törvények annyira beleütköznek Isten törvényébe, hogy aki a menny minden rendelkezésének engedelmeskedik, gonosztevőket megillető gyalázatot és büntetést kell elszenvednie.

Ennek tudatában mi az igazság hirdetőjének kötelessége? Vajon azt gondolja, hogy nem kell az igazságot hirdetni, mivel az igazság az embereket sokszor csak a követelmények megkerülésére vagy elvetésére indítja? Nem. Neki sincs oka elhallgatni Isten szavának igazságait – ha ellenkezést vált is ki –, mint korábban a reformátoroknak sem volt. A szentek és mártírok hitvallását megörökítette a krónika a későbbi nemzedékek áldására. A szentség és rendíthetetlen becsületesség példaképeinek története fennmaradt, hogy bátorságot öntsön azokba, akiknek ma kell bizonyságot tenniük az Úrról. Nem csak önmagukért kapták az erőt és az igazságot, hanem hogy általuk Isten ismerete bevilágíthassa a földet. Ha az Örökkévaló e nemzedék idején is adott szolgáinak világosságot, akkor nekik azt árasztaniuk kell a világra.” (A nagy küzdelem, 459. o.)

„Isten gyermekei a világ millióihoz képest mindig is csupán kicsiny nyájat alkottak. Ha azonban helytállnak az igazságért, ahogy szent Igéjében kinyilatkoztatta, Ő lesz a mentsváruk. A Mindenható széles pajzsa alatt meghúzódnak. Az Úr mindenkor a többség! Amikor majd az utolsó trombitaszó áthatol a halottak börtönén, az igazak pedig örömujjongva, győztesen jönnek elő és kiáltják: »Halál, hol a te fullánkod? Pokol, hol a te diadalmad?«, akkor Isten gyermekei az Atyával, Krisztussal, az angyalokkal és minden idők állhatatos és hűséges híveivel egyesülve bizonnyal többségben lesznek (1Kor 15:55).

Jézus őszinte tanítványai követik Őt, súlyos küzdelmeken át, kitartanak mellette az önmegtagadás és a keserű csalódások ellenére is. Mindez azonban megismerteti velük a bűn utálatosságát, nyomorúságát, és undorral fordulnak el attól. Mint Krisztus szenvedéseinek részestársai, hivatottak, hogy dicsőségében is osztozzanak. Szent látomásban látta a próféta Isten maradék gyülekezetének végső győzelmét.” (Az apostolok története, 590. o.)

A gyalázkodás és gúnyolódás közepette Noé Isten megingathatatlan tanúja volt. Alázatossága és feddhetetlensége feltűnő módon ellentétben állt a felháborító gyilkosságokkal, ármánykodással és erőszakkal, ami körülvette őt. Szavaiból erő sugárzott, mert az Ú hangja szólt általa az emberhez. Istennel, a végtelen hatalommal való kapcsolata megerősítette, így képes volt százhúsz éven keresztül hirdetni nemzedékének azon események bekövetkeztét, amelyek az elme ítélőképessége szerint lehetetlenségnek tűntek. Egyeseket sikerült is meggyőznie, és a figyelmeztetéseknek köszönhetően az életükön is változtattak volna, de mivel olyan sokan voltak a gyalázkodók és a gúnyolódók, ők is inkább hozzájuk csatlakoztak: ellenálltak az irgalom hívó szavának, és nem voltak hajlandóak megváltozni. Hamarosan ők is a csúfolódók hadát gyarapították. Nekik volt a legmerészebb és legkihívóbb magatartásuk, hiszen azok a legaljasabb és legbűnösebb emberek, akik valaha ismerték az igazságot, de eltávolodtak attól, mivel ellenálltak Isten bűnről meggyőző Szentlelkének… Mennyire egyszerű és gyermeki volt Noé hite a hitetlen, gúnyolódó sokaság közepette!… Példát mutatott a világnak arról, mit jelent hinni Isten szavának.” (Reflecting Christ, 322. o.)

Csütörtök – november 12. – Jeremiás felmentése

„Ekkor a jövendőmondás Lelke szállt a tanítványokra. A vádlottakból vádlók lettek, és a tanácsban ülőket megvádolták Krisztus megölésével. »A mi atyáinknak Istene – jelentette ki Péter – feltámasztotta Jézust, kit ti fára függesztve megöltetek. Ezt az Isten fejedelemmé és megtartóvá emelte jobbjával, hogy adjon az Izraelnek bűnbánatot és bűnöknek bocsánatát. És mi vagyunk néki bizonyságai ezen beszédek felől; és a Szentlélek is, kit Isten adott azoknak, akik neki engednek.« (Csel 5:30–32)

Ez a beszéd a zsidókat nagyon felháborította, és elhatározták, hogy az igazságszolgáltatást saját kezükbe veszik. A foglyokat minden további kihallgatás és a római hatóság megkérdezése nélkül megölik. Krisztus halálában már úgyis bűnrészesek voltak, most pedig a tanítványok vérével akarták beszennyezni a kezüket.

A tanácsban azonban volt egy ember, aki a tanítványok szavaiban felismerte Isten hangját. Ez a férfi Gamáliel volt, jó hírnevű, nagy tudású és magas állású farizeus. Világos értelmével felfogta, hogy az az erőszakos lépés, amelyre a papok ragadtatják magukat, végzetes következményekkel járna. Mielőtt az összegyűltekhez szólt volna, kivezettette a foglyokat. Nagyon jól tudta, hogy kikkel áll szemközt. Tisztában volt vele, hogy Krisztus gyilkosait semmi sem tartóztathatja vissza szándékuk véghezvitelétől.

Azután nagyon megfontoltan és nyugodtan beszélni kezdett hozzájuk: »Izrael férfiai, vigyázzatok magatokra ez emberekkel szemben, mit akartok cselekedni!… Mostanra nézve is mondom néktek, álljatok el ez emberektől, és hagyjatok békét nékik; mert ha emberektől van e tanács vagy e dolog, semmivé lesz. Ha pedig Istentől van, ti fel nem bonthatjátok azt; nehogy esetleg Isten ellen harcolóknak is találtassatok.« (Csel 5:38–39)

A papok felismerték beszéde ésszerűségét, és kénytelenek voltak Gamáliel szavait elfogadni. Alig tudták azonban előítéletüket és gyűlöletüket visszafojtani. Csak nagy vonakodás és tiltakozás között bocsátották el a tanítványokat, miután megverették és megfenyegették őket, és megparancsolták nekik, hogy többé ne prédikáljanak Jézus nevében. »Ők annakokáért örömmel mentek el a tanács elől, hogy méltókká tétettek arra, hogy az Ő nevéért gyalázattal illettessenek. És mindennap a templomban és házanként nem szűntek meg tanítani és hirdetni Jézust, a Krisztust.« (Csel 5:41–42)” (Az apostolok története, 82–83. o.)

Péntek – november 13.

További tanulmányozásra: Az apostolok története, 532. o.