SZOMBATISKOLAI  TANULMÁNY

E HETI TANULMÁNYUNK: Zsoltár 87:4-6; János 10:16; 14:6; Apostolok cselekedetei 4:12; Róma 1:18; 2:12-16

„Akinek pedig van hatalma arra, hogy megerősítsen titeket az én evangéliumom és a Jézus Krisztusról szóló üzenet szerint – ama titok kinyilatkoztatása folytán, amely örök időkön át kimondatlan maradt, de most nyilvánvalóvá lett, és az örök Isten rendelkezése szerint a próféták írásai által tudtul adatott minden népnek, hogy eljussanak a hit engedelmességére –, az egyedül bölcs Istennek legyen dicsőség Jézus Krisztus által örökkön-örökké. Ámen” (Róm 16:25-27, RÚF).

Amint láttuk, az Úr felhasznál embereket, hogy az evangélium üzenete eljusson másokhoz is. Ezzel együtt az évezredek során milliók haltak meg anélkül, hogy megismerhették volna a bibliai megváltási tervet. Tény, hogy a valaha élt emberek többsége nem hallott a megváltás történetéről, sem Isten kegyelmének jó híréről, amit Jézus Krisztus által nyilatkoztatott ki. Ez elvezet két fogós kérdéshez. Először is, az ítélet napján hogyan dönt majd Isten emberek milliárdjairól, akik soha nem ismerték Őt? Másodszor pedig, létezik-e üdvösség azok számára is, akik nem tudnak a megváltási tervről, amint az Jézusban van? Vannak, akik erre a kérdésre azzal felelnek, hogy az üdvösség csak egyetlen keresztény egyházban lehetséges. Mások viszont úgy vélik, hogy minden vallás egyformán érvényes vezető Isten és az örök élet felé.

Végeredményben a lényeg, hogy tisztán lássuk: Jézus bemutatta Isten jellemét, ez pedig rengeteget elárul az egész emberiség iránti szeretetéről. Istennek az a vágya, hogy a lehető legtöbb embert megmentse. Ő az igazság Istene, és akármilyen módon is intézi, de végül az egész égbolt visszhangozza majd a kiáltást: „igazságosak és igazak a te útaid, óh szentek Királya” (Jel 15:3)!

Vannak, akiknek meggyőződése, hogy csak azok üdvözülhetnek, akik meghallják és elfogadják a keresztény evangéliumot. Ők az „exkluzívizmus” követői, akik az összes nem keresztény vallást bűnös emberek találmányainak tekintik, amelyek Isten elleni tudatos lázadást fejeznek ki. Ezért hiszik azt, hogy aki nem keresztény, az kívül esik Jézus Krisztus megváltó kegyelmén.

Más keresztények ennél is továbbmennek, állítva, hogy nincs üdvösség a saját felekezetük és tantételeik rendszerén kívül, még más hitvalló keresztények számára sem. Úgy gondolják, hogy más felekezetek az eltérő hitükkel kívül helyezték magukat Isten gondviselésének körén, ezért nincs esélyük bejutni a mennyek országába. Például 1302-ben VIII. Bonifác Unam Sanctam pápai bullája kijelentette: „minden emberi lény üdvösségéhez elengedhetetlenül szükséges, hogy a római pápa fennhatósága alá tartozzon.” Protestánsok is tanítottak hasonlót a saját felekezetükre vonatkozóan.

Mit fejez ki ApCsel 4:12 verse? Hogyan értsük ezt?

A Szentírás megfogalmazása itt igen világos. Az üdvösséget csak Jézus Krisztusban nyerjük el, nincs más név az ég alatt, amely üdvözítene. Viszont nagyon fontos, hogy ne olvassunk bele többet, mint amit ez az ige konkrétan mond.

Képzeljük el, hogy egy kigyulladt épületből valaki nem tud kimenekülni. A nagy füstben összeesik és eszméletét veszti. Egy tűzoltó rátalál, felemeli és kiviszi, majd a mentők elsősegélyben részesítik, kórházba szállítják. Néhány órával később felébred.

Itt arról van szó, hogy megmenekült, viszont fogalma sincs róla, hogy ezt kinek köszönheti. Hasonlóképpen, akik üdvösségre jutnak – akár azelőtt éltek, hogy Jézus megjelent testben, akár utána –, csak Jézus által üdvözülhetnek, ha hallottak róla és a megváltási tervről, ha nem.

„A pogányok között vannak olyanok is, akik tudatlanul imádják Istent, akikhez a világosság még nem jutott el valamiféle emberi közbenjárás, segítség útján. Nos, ezek mégsem pusztulnak el. Bár Isten törvényét nem ismerik, de hangját már hallották, mikor szól hozzájuk a természetben, és így tették meg azt, amit a törvény megkövetelt tőlük. Munkálkodásuk nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy a Szentlélek már megérintette szívüket és felismerték, hogy Isten saját gyermekeinek ismerte el őket” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, 543. o.).

Ott folytatva, ahol vasárnap abbahagytuk: noha egyedül Krisztus tette üdvözít, vannak, akik úgy gondolják, hogy az üdvösséghez nem szükséges konkrétan ismerni Krisztust.

Ez nem jelenti azt, hogy az üdvösség elérhető volna Krisztus nélkül. Viszont Isten képes és kész is arra, hogy Krisztus tettének érdemeit annak tulajdonítsa, akinek akarja. Vannak, akik hiszik, hogy aki ugyan nem hallott Krisztusról, sem az evangéliumról, de a Szentlélek befolyása alatt érzi: szüksége van a szabadításra, és ezzel összhangban állnak a cselekedetei, az üdvözül. A tegnapi rész végén olvasható idézet Ellen White-tól bizonyára erre utal (gondoljunk csak Jóbra és Melkisédekre).

Hogyan világítják meg ezt a gondolatot a következő igehelyek? Zsolt 87:4-6

Jn 10:16 _____________________________________________________

ApCsel 14:17 _________________________________________________

ApCsel 17:26-28 ______________________________________________

Róm 2:12-16 _________________________________________________

„Aki megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint: Azoknak, akik a jó cselekedetben való állhatatossággal dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek, örök élettel” (Róm 2:6-7).

Úgy tűnik, Pál itt arra utal, hogy az örök életre jutók között lesznek, akik a kereszténységen kívül voltak, az életüket azonban az engedelmesség jellemezte. Azok esetében, akik soha nem hallottak a megváltási tervről, az ítélet napján a döntés alapja a lelkiismeret törvényének való engedelmesség lesz – amenynyiben az összhangban áll Isten törvényével és azzal, ahogyan a jó és a rossz alapvető különbségét megértették. Ezek az emberek ugyanis a szívükben engedtek a Szentlélek munkájának.

Mi nem látunk az emberek szívébe, ebből következően miért kell nagyon vigyázni, nehogy megítéljünk másokat az üdvösség tekintetében – akár hitvalló keresztényekről, akár másokról legyen szó?

Némelyek azt tanítják, hogy végül Isten majd minden embert üdvözít, függetlenül attól, miben hittek és hogyan éltek. Az „univerzalizmus” az a meggyőződés, miszerint minden ember annyira kötődik Istenhez, hogy majd üdvözülni fog, még ha soha nem is hallott az evangéliumról és nem is hitt benne. Hiszen ezt olvassuk: „úgy szerette Isten e világot” (Jn 3:16). Gondolatmenetük szerint ha Isten mindenkit szeret, hogyan veszhetne el bárki is, főleg úgy, ha a kárhozat pokolbéli örök gyötrelmet jelent? Hogyan tarthatná Isten örökké a tűzben azokat, akiket szeret? Ez is mutatja, hogy egy téves tanítás (örök gyötrelem a pokolban) hogyan vezet el egy másikhoz (univerzalizmus).

Az univerzalizmussal kapcsolatos a „pluralizmus”, az a meggyőződés, hogy minden vallás egyformán érvényes, egyaránt Istenhez és üdvösségre vezet. Nincs a többi vallásnál eleve jobb vagy azok felett álló hit, legalábbis eszerint az elmélet szerint. Valamelyik egyház egy kaliforniai lelkésze kiírta a gyülekezete honlapjára: közössége „nem hisz abban, hogy a kereszténység bármilyen tekintetben is más vallások felett állna.”

A pluralizmus követői számára a vallási szertartások és hitrendszerek, szimbólumok és metaforák széles skálája csupán a felszínen mutatkozó különbségeket jeleníti meg, amelyek minden vallás közös magját rejtik. A pluralisták rámutatnak például, hogy a legtöbb vallás hangsúlyozza az Isten és az embertársaink iránti szeretetet, az aranyszabály egy formáját, valamint az eljövendő boldog élet reményét. Szerintük minden vallás lényegében ugyanazt tanítja, ebből következően egyaránt elfogadható útnak számít Isten felé. Tehát kifejezetten soviniszta és arrogáns felfogást tükröz, ha valaki a keresztény hitet akarja felvetetni azokkal, akik nem keresztény vallásokhoz tartoznak.

Mit fogalmaz meg a Biblia az univerzalizmus és a pluralizmus kérdéskörét érintően? Dán 12:2; Mt 7:13-14; Jn 3:18; 14:6; 2Thessz 2:10; Jel 20:14; 21:8

Vitathatatlan, hogy az univerzalizmus és a pluralizmus is ellentétben áll a Szentírással. Nem fog mindenki üdvözülni, és nem vezet minden vallás az üdvösséghez.

Hogyan felelnénk annak, aki arra hivatkozik, hogy arrogáns és kizárólagos az a keresztény állítás, ami szerint ez az egyetlen igaz út az üdvösséghez (lásd Jn 14:6)? Beszélgessünk erről szombaton a csoportban!

„Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa” (Jn 3:17). Minek a nagyszerű reménységét kínálja ez a gondolat az egész emberiség számára? Hogyan tehetjük először is a magunkévá ezt a meghatározó igazságot? Miképpen motiválhat ez a másokért végzett misszióra?

_____________________________________________________________

A Biblia szerint mindannyian bűnösök vagyunk (Róm 3:23), de Istennek az a vágya, hogy mindannyian megtérésre jussunk (ApCsel 17:30; 26:20; 2Pt 3:9) és üdvözüljünk (1Tim 2:4). Az Édentől kezdve Istennek az a célja, hogy az emberiséget megmentse a pusztulástól és a végső örök haláltól, amit a bűn és a lázadás szabadított ránk. A kereszten túl milyen további bizonyítékot akarnánk látni arra nézve, hogy Isten valóban szeret és meg akar menteni? Viszont a Szentírás világossá teszi, hogy Isten nem fogja megmenteni azokat, akik nyíltan lázadnak ellene.

Olvassuk el 1Móz 6:11-13, Róm 1:18, 2Thessz 2:12, Jel 21:8 és 22:15 verseit! Milyen komoly figyelmeztetést találunk ezekben a szövegekben?

_____________________________________________________________

Isten minden embert szeret, de minden ember kegyelemre szoruló bűnös. Isten Jézus Krisztusban nyilatkoztatta ki a kegyelmét. Jézus arra hívta el egyházát, hogy hirdesse a világnak a kegyelemről szóló jó hírt.

„Az egyház Isten megbízott képviselője emberek megmentésére. Szolgálatra hívta el, és az a küldetése, hogy elvigye az evangéliumot a világra. Isten terve már kezdettől fogva az volt, hogy egyháza az Ő teljességét és hatalmát tükrözze a világnak. Az egyház tagjait Isten a sötétségből hívta ki csodálatos világosságára, hogy bemutassák dicsőségét. Az egyház letéteményese Krisztus kegyelme gazdagságának, és általa mutatja be a »mennyei fejedelemségek és hatalmasságok előtt« (Ef 3:10) Isten szeretetének végső és teljes megnyilatkozását” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó, 7. o.).

Hogyan tudod személyesen te (nem a lelkész, nem a presbiter, nem a diakónus, hanem te magad) még jobban bemutatni Isten dicsőségét a pusztulásba tartó világnak? Mi az, amin ennek érdekében változtatnod kellene az életedben?

„Mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket. Mindezt az evangéliumért teszem, hogy nekem is részem legyen benne” (1Kor 9:22-23). Milyen fontos elvet említ itt meg Pál? Hogyan lehet a mi hozzáállásunk is ehhez hasonló?

A misszió Ura a maga bölcsességében úgy döntött, hogy emberek által akarja a bűnbocsánat és az üdvösség üzenetét eljuttatni a világhoz. Gyengeségeik ellenére Isten férfiakat és nőket választott ki, hogy együttműködjenek a Szentlélekkel és az angyalokkal. Az ószövetségi időkben Izraelnek folyamatosan világítania kellett volna, ám gyakran „a véka alá” (Mt 5:15) rejtették fényüket. Túl sokszor megesett, hogy a kapott áldásokat Izrael körein belül tartották. Ahelyett, hogy az emberek között élve bemutatták volna a kincseket, elzárkóztak a népektől, mert el akarták kerülni a „beszennyeződést”.

Istennek a világmisszióra vonatkozó következő terve a só módszere volt – menjetek el és „tegyetek tanítványokká minden népeket” (Mt 28:19; Mk 16:15, 20; ApCsel 1:8). A keresztény missziós történetekből felragyognak azoknak az önfeláldozó misszionáriusoknak a történetei, akik valóban sóként éltek a világban, eljuttatva az élet evangéliumát egyes emberekhez, közösségekhez, sőt alkalmanként egész népekhez is.

Viszont ahogy ez az ókori Izrael esetében is volt, a misszió eredményességét sokszor elhomályosították maguknak a misszionáriusoknak és missziós tevékenységüknek az emberi gyarlóságai. Ilyen emberi hiányosságok, problémák például a következők: 1) rossz tervezés, a feladat nem megfelelő felmérése a missziómunkában; 2) az oktatásra, az egészségügyi ellátásra, a katasztrófaelhárításra vagy a fejlesztésre való túlzott koncentrálás, az evangélium hirdetésének háttérbe szorításával; 3) a küldő szervezetek nem biztosítanak elegendő forrást és személyzetet; 4) a misszionáriusok nem alkalmasak a feladat végzésére; és 5) az evangélium hirdetését tiltják bizonyos országok.

Természetesen soha senki nem mondta, hogy minden könnyen megy majd. A nagy küzdelem kellős közepében vagyunk, és az ellenség minden lehetséges módon igyekszik missziós erőfeszítéseinket akadályozni, a közvetlen szomszédságunkban éppen úgy, mint a világ „legtávolabbi” zugában. Mégsem szabad elcsüggednünk, hiszen számtalan csodálatos, megerősítő ígéretet kaptunk, és biztosak lehetünk abban, hogy Isten valóra váltja szándékait a földön. Megígérte: „Így lesz az én beszédem, amely számból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok, és szerencsés lesz ott, ahová küldöm” (Ézs 55:11).

Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó, „Az Olajfák hegyén” c. fejezetből 536-538. o.

Az Újszövetség két görög főnevet használ az „egész” melléknévvel együtt, ami a keresztény misszió világszéles kiterjedését érzékelteti: „az egész világon” – koszmosz (Mt 26:13; Mk 14:9; 16:15), valamint oikúmené (Mt 24:14). A koszmosz a világ létezésére utaló általánosabb kifejezés, ami magát a bolygót jelöli (kb. százötven alkalommal fordul elő az Újszövetségben), a konkrétabb oikúmené szó a világ lakóira, az emberekre összpontosít.

Mekkora volt „az egész világ” az első keresztények számára? Jézus keresztre feszítése után néhány éven belül eljutottak a mai Ciprus, Libanon, Szíria, Törökország, Macedónia, Görögország és Olaszország területére. Bizonyítékaink vannak rá, hogy északon egészen a mai Oroszország déli részéig (az ókori Szkítiáig), délen Etiópiáig, keleten Indiáig és nyugaton Spanyolországig hirdették az evangéliumot.

Vajon az első keresztény misszionáriusok hitték, hogy az egész világra el kell vinniük az evangéliumot? Az apostolok cselekedetei szerint pünkösd napján, a keresztény egyház „születésnapján” a Szentlélek egy sor országból, földrajzi területről és etnikai csoportból való embernek elkezdte hirdetni „az Istennek nagyságos dolgait” (ApCsel 2:5-11). Életének első napjától fogva a keresztény egyház tudatában volt annak, hogy missziója világszéles. Ha ezt tisztán látták akkor, ma mennyivel világosabbnak kell lennie előttünk!

BESZÉLGESSÜNK RÓLA!

1. Pünkösd napja óta csak még szélesebbnek fogja fel az egyház „az egész világ” kiterjedését. Jézus misszióparancsa, hogy „elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket” (Mt 28:19) jelenvaló igazság marad az egyház számára egészen Krisztus visszatéréséig. Hogyan illeszkedik a hármas angyali üzenet (Jel 14:6-12) hirdetése a nagy misszióparancshoz?

2. Hogyan válaszolnál erre a kérdésre: Ha lehetséges üdvözülni anélkül is, hogy az ember valaha hallott volna az evangéliumról, akkor mi értelme kockáztatni az életünket és az épségünket a hirdetéséért?

ISTEN BÁTORÍTÓ SZAVA

„Avagy fogja meg erősségemet, kössön békét velem, békét kössön velem” (Ézs 27:5)!

„Ne engedjük, hogy a jövő a maga súlyos problémáival és nyugtalanító kilátástalanságával elcsüggessze szívünket, remegővé tegye térdünket, kezünket pedig erőtlenné!... Akik Isten vezetésére bízzák és szolgálatára szentelik életüket, sohasem kerülhetnek olyan helyzetbe, ami Isten gondviselésén kívül esik. Bármilyen legyen is a helyzetünk, ha Igéjének cselekvői vagyunk, van Vezetőnk, aki igazgatja utunkat; bármilyen bonyolult is a problémánk, biztos Tanácsadónk van; bármi a bánatunk, veszteségünk vagy bármilyen elhagyatottak vagyunk is, együtt érző Barátunk van.

Ha tudatlanságunkban hibát követünk el, a Megváltó nem hagy cserben minket. Sohasem kell egyedül éreznünk magunkat. Angyalok a társaink. A Krisztus nevében ígért és küldött Vigasztaló velünk lakozik. Az Isten városába vezető úton nincsenek olyan nehézségek, amelyeket a benne bízók le ne küzdhetnének. Nincsenek olyan veszélyek, amelyekből ki ne menekedhetnének. Nincs olyan bánat, nincs olyan sérelem, nincs olyan emberi gyengeség, amelyre Krisztusnál ne lenne orvosság. Senkinek sem kell elcsüggednie, sem kétségbeesnie! Lehet, hogy Sátán kegyetlenül megkísért. Ezt mondja: »Reménytelen eset vagy; téged nem lehet megmenteni.« De Krisztusnál van remény számodra! Isten nem azt parancsolja, hogy saját erőnkkel győzzünk, hanem arra kér, hogy húzódjunk közel hozzá. Bármilyen nehézségek között dolgozzunk is, bármilyen teher alatt roskadozik is testünk és lelkünk, Ő szabadulást kínál” (Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó, 172-173. o.).